Tolnai Népújság, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-18 / 142. szám

1994. június 18., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Dombóvári Galéria Ördögj árás, szenvedés „A szeretetre mindig érkezik kedvező válasz" Plugor Sándor grafikái között A magyar nyelv szólalásai, mondásai között számtalan­nal találkozhatunk, ami az ör­döggel kapcsolatos. Ez egy 'gondolat erejéig Plugor Sán­dor grafikusművész dombó­vári kiállításán is megfogal­mazódik a nézőben. Ez aztán továbbfejlődhet, más-más ér­telmet, szimbólumot adva a rossznak, gonosznak, ördög­nek. A nyelvi jelentések tartal­mát tekintve eltérően vannak jelen hazánk határain belül és azon kívül. A rossznak más je­lentése van Dunaföldváron és más Békéscsabán, de másként értelmezik Marosvásárhelyen és mást jelent Sepsiszentgyör- gyön, ahonnan Plugor Sándor hozott üzenetet. Nem lehet kertelni, szépí­teni a dolgokat. Szenvedésről beszél az 54 éves alkotó. Szen­vedésről, de nem a krisztusi­ról, nem a dózsairól, hanem az apjáéról, nagyapjáéról, a ma­gáéról. Kétezer év fojtogatói, ördögei támadnak fel látszat forradalmak lángjaiból, hami­san, álcázva a jót. Szenvedés. Szenvedés és szenvedés. Plugor Sándor tollrajzai a szűkszavúságot jelzik. Nem az alkotóét csupán, hanem egy nép, nemzet fiaiét, lesza­kadt sorsúakét. Vonalak ácsolta foltok hordozzák nap­jaink kínját. Mennyire meg- foghatatlanok ezek a fogal­mak, mikor gyomrunk telí­tettsége miatt lassulnak gon­dolatink is?! Mennyire érint­hetetlenek, mikor többszáz ki­lométer távolból hozzák sú­lyukat?! A szenvedés egyenlő a rosszal, a gonosszal, a fájda­lommal. Mindez adhat-e esz­tétikai élményt, műélvezetet? Lehet-e parányi öröm egy ilyen tartalmat hordozó kiállí­tásban? Csak annak lehet, aki- mint Plugor Sándor - meg­őrzi a gyökerek tápláló erejét! Azt, amit - néha - egyesek könnyen tudnak szakítani, másoknak ha keserű ízt is ad­nak, de táplálnak eltéphetet- lennek tűnő erejükkel. A legegyszerűbb technikai eszközzel fejezi ki önmagát Plugor Sándor. Tustinta feke­téje karcol érzékeny csíkokat a fehér papírra. Őt nem bűvölte el a huszadik század technikai csodáinak divatos kreáló sod­rása. Nem lett ezektől mon­dandója más színűbb és erőtel­jesebb. Maradt hű a környeze­téhez és a tehetségéhez. Sepsziszentgyörgy múze­umában dolgozik, de a ko­lozsvári képzőművészeti főis­kola elvégzése után foglalko­zott díszlet- és jelmezterve­zéssel, plakátrajzolásal is. Fes­tőszakon szerzett ugyan isme­reteket, de az örökölt hitének, hitelesebb a grafika nyelve. Háromszék, Feketügy, Kökös- gyermekkori élményeinek helyszínei, ahol ördögjárta csapásokat fedezhetett fel, az emberi gonoszság nyomait, pusztító árnyékosaival. Költők, írók, e földről szár- mazottak gondolatai gyakorta ihletői, hogy illusztrációkként jelenjenek Plungor Sándor tollhegyén. Megfeszített lovak és hasonló testhelyzetben áb­rázolt emberek. Meddig lehet­séges még, hogy ez adjon té­mát művészeknek? Amíg a jó és rossz harca tart?. Tehát örökkön örökké? Ördögök jár­ják Európát? Ázsiát is? A Kár­pát-medencét? Mit tehet egy művész ez ellen? Jelen kell lenni és érzeni minden dob- bantását a megszületőnek, az újonnan napvilágra jövőnek és meg kell tudni különböz­tetni a születés pillanatában a rosszat. Pontosan kell látnia, hogy véletlenül se tápláljon, dédelgessen ördögfiakat a keblén. Mindez csak olyanok­nak lehetséges, akik vállalják a szülőhely, a bölcső rokonságát mindhalálig, úgy mint Plugor Sándor rajzaiból érezhető. A Dombóvári Galéria legú­jabb kiállítását is Szeverin Fe­renc rendezte. A megnyitó perceire ismét tartogatott meglepetést. Ezúttal a Szé­kelyföldről hozott juhtúrót he­lyezte el egy posztamensen. A túrót a közönségnek osztotta, majd borral kívánt egészséget, s frissen sült pogácsával is szolgált. Az ízek és a tárlaton látható grafikai lapok gondo­latisága összemosódva ha­gyott maradandó nyomot az érdeklődőkben. Plugor Sándor kiállítását Czine Mihály irodalomtörté­neti mondandójával nyitotta meg mielőtt Farkas Árpád és Szilágyi Domokos verseiből tolmácsolt dr. Nagy Miklós és Hajós Zsuzsanna. A kiállítás július 10-ig tekinthető meg szombat, vasárnap kivételével naponta 10-17 óráig a Dom­bóvári Galériában. Decsi Kiss János Zenés áhitat Tengelicen A szekszárdi Gárdonyi Zol­tán református kisegyüttes jú­nius 12-én vasárnap délután zenés áhitatot tartott a tenge- lici református templomban. Az együttes az idei esz­tendő Húsvétján alakult azzal a céllal, hogy énekkel, zené­vel, verssel egyházközségről egyházközségre járva, ki- sebb-nagyobb gyülekezetek­ben, vagy felkérés alapján más alkalmakkor is „legyenek öröm mondó béke követek". Apostol Pálné, a helyi gyü­lekezet lelkésze köszöntötte a megjelenteket és a 397. számú dicséretet énekelték el közö­sen. Ezt követően elsőként Dobai Jenő szólaltatta meg or­gonán Pachelbel Toccata-ját, majd ugyancsak ő kísérte or­gonán Bognár Jenő szólóéne­két a 458. számmal jelzettet. Ady Endre: Az Úr érkezése című verse hangzott el, majd kórusszámok következtek: Goudimel, Charpentier, Balla-Lajta feldolgozásokban a 89. zsoltár, a Te Deum és az Új szívet adja kezdetű ének. Lemle Zoltán egyházmegyei lelkész áhítatának választott alapigéje írva található a Máté evangéliumának 11. részében a 28. vers: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan akik megfáradta- tatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket." Rövid meditációját közös imádság követte. Ezután a Were You There kezdetű éne­ket adta elő a Spirituálé Quin­tet. Az énekkar Mason: Min­dig velem, Draskóczy: Győ­zedelmes én kószálom, Beet­hoven: Isten dicsősége és Maár Margit: Az Úr csodásán működik kezdetű kórusmű­veket szólaltatta meg. Dobai Jenő orgonajátékkal, Bach: F-dur pastorale-jával zárta a zenés áhitatot. Apostol Pálné lelkészi zár­szava előtt a tengelici hittano- sok évzárójaként bizonyítvá­nyokat adott át a tanulóknak, majd szeretetvendégségbe hívta meg az egybegyűlteket. Decsi Kiss János Egyiptomban is vannak cigányok Interjú dr. Fayez Shahin professzorral A cigányság eredete sokáig rejtélynek számított: a közép­korban ezt a vándorló élet­módot folytató népcsoportot kapcsolatba hozták Egyip­tommal is, elnevezve őket a fáraók népének. Ma már tud­juk, hogy az őshaza más or­szág - valószínűleg India - le­hetett. Mégis, a közelmúltban Szekszárdon tartott Cigány­körkép '94 elnevezésű két na­pos országos konferencián az előbbi állam, azaz Egyiptom képviselője jelent meg. Fayez Shahin professzor, Egyiptom magyarországi nagykövetsé­gének kulturális tanácsosa készséggel adott interjút la­punknak. — Professzor tír, vannak ci­gányok Egyiptomban? — Vannak, de kevesen. Ál­talában a városok közelében laknak, s elsősorban jóslással, jövendőmondással foglalkoz­nak. Tehát nem űzik azokat a foglalkozásokat, melyeket a magyarországi cigányok. — Beilleszkedtek az egyiptomi társadalomba? — Abban az értelemben feltétlenül, hogy valameny- nyien mohamedánok. Az már természetesen más kérdés, hogy nem ők adják a képzett munkaerőt. Ahogy önöknél, úgy nálunk is megfigyelhető, hogy a cigányok nagyon sze­retnek és tudnak énekelni, táncolni. — Megőrizték Egyiptomban jellegzetességeiket, például népvi­seletüket? — Az eltérő körülmények következtében nálunk más a viselet, leginkább talán a be­duinok öltözete a jellemző. — Professzor úr, ön rendsze­res résztvevője azon magyaror­szági konferenciáknak, melyek a cigánysággal foglalkoznak. Hon­nan ered ezirányú vonzódása? — Minden érdekel, ami a kultúrával kapcsolatos. A ci­gánysággal ráadásul nemcsak önöknél, hanem egész Euró­pában foglalkoznak. A kérdés tehát rendkívül fontos, nem is beszélve arról, hogy minde­nütt keresik az ezzel kapcsola­tos problémákra a megoldá­sokat. Ugyanakkor nemcsak Európában, hanem az egész világon alapvető emberi ma­gatartás kell, hogy legyen a türelem, a megértés. — Ezt a légkört tapasztalta hazánkban is? — Azt tapasztaltam, hogy a magyarországi cigányság - s példa erre a jelenlegi konfe­rencia is - igyekszik beillesz­kedni a társadalomba. A rossz szokások mellőzésével egy­fajta új irány vehető, s ez hasznára válik országuknak. Szeri Árpád Alig érkezett Szekszárdra, már jött a felkérés: vár rá a budavári gyülekezet. Közel fél évtizeden át sikerült elhárítani az egyébként nem lebecsü­lendő lehetőséget, de idén már nem lehetett húzni-halasztani a „munkahelyváltást". Ha­fenscher Károly evangélikus lelkipásztor, esperes júliusban eltávozik a megyeszékhelyről, s elfoglalja új állomáshelyét a fővárosban. — Nem innen megyek, ha­nem odamegyek. Ezt már sok­szor elmondtam, de ez való­ban fontos számomra - hang­súlyozza Hafenscher Károly. — Most, az utolsó napokban érzem igazán, hogy mennyire szekszárdi, mennyire Tolna megyei lettem. Olyan kötődé­seket, szálakat sikerült kiala­kítani az itt töltött idő alatt, melyek remélhetőleg nem sza­kadnak el a 150 kilométeres távolság következtében. Hafenscher Károly a legme­részebb álmaiban sem gon­dolta volna, hogy Tolna me­gyei pályafutása befejezése­ként és értékeléseként bel­ügyminiszteri jutalmat kap, s- mások mellett - a város pol­gármestere méltatja eredmé­nyes tevékenységét. A negy­venes évein még innen járó A miniszter ajándékával esperes meggyőződéssel vall­ja: a tudatos lelkészi szerep semmiképpen sem egyenlő a „keresztény Magyarország" eszméjének túlhangsúlyozá­sával, avagy egyfajta álvallá­sos mentalitással. — Azt hiszem, a mai világ­ban egy lelkészre kétféle szol­gálat vár. Az első: teljesíteni a missziót azok számára, akik néha a gyökértelenséggel küzdenek, s próbálják megta­lálni azt a korszerű hitet, ami friss levegőt áraszt magából. A második: egyfajta világi misszió, ahol a „fedőcímke" a humánum. Ez az emberség persze akkor termékeny, ha azt nemcsak önmagunkban hordozzuk, hanem megjelenít­jük a másik emberrel való kapcsolatunkban. S ha vala­miért, akkor ezért vagyok há­lás főnökömnek, a Jóistennek: az eltelt időben sok olyan em­bert sikerült megszólítanom, akik megérezték közös külde­tésünk lényegét. Ilyenek lennénk valóban? Hafenscher Károly úgy gon­dolja, még ennél is jobbak. — Sok állomáshelyen vol­tam már eddig, s tapasztala­taim szerint a szekszárdiak, a Tolna megyeiek a hazai átlag­nál - különböző okok követ­keztében - messze melegszí- vűbbek és érzékenyebbek. Ez egyszerre rendkívüli ajándék és rendkívüli feladat egy lel­kipásztor számára. Ha adnom kellene valami­lyen tanácsot az utódomnak, csak annyit mondanék: sze­resse a szekszárdiakat, a Tolna megyeieket. A szeretetre ugyanis mindig érkezik ked­vező válasz. Szeri Árpád Fotó: Gottvald Károly Rejtett értékeink Kegyes József, a vándorfestő A múlt század második felében szerte az országban, s így megyénkben is egyre-másra fedezik föl a népi tehetségeket: a takács­mestert, aki magyar-cigány szótárt írt, a nagydorogi népköltőt és Kegyes Józsefet, akit jobb körülmények talán többre hivatottá tehettek volna a népfestő címnél. Bölcskén született 160 esz­tendeje, 1834. június 15-én. A Tolnamegyei Közlöny elő­ször 1880-ban foglalkozott vele, s mindjárt vezércikk­ben: „ ... szegény zsellérek gyermeke, tanult, mit Bölcs­kén a népiskolában tanulha­tott: írni, olvasni, a hármas kis tükörbeli tudományokat és a jámborságáért vele sok­szor kötődő pajtásoknak torzképekben (karikatúrák­ban) megörökítését. Ezek meg a nyíló virágoskert, meg a kosárkötő festette szép ákombákomok voltak művé­szetének járószalaga. Sze­gény apja eleget is búsult do­logkerülő fián, kinek még sem tagadhatta meg, hogy egy doboz vízfestéket ne ve­gyen, mikor a nagytiszteletű úr dicsérte rajzoló ügyessé­gét. A Vasárnapi Újság ke- letkezte (1853) új világot tárt fel a művészi ambitióra éb­redt ifjú előtt, kinek azonban az e lap metszetei után szen­vedéllyel űzött rajzolgatás és festés csak téli foglalkozásul engedteték meg, mert (maszkurálásból meg nem él, fiam) mondogatta a dolgos apa". A bölcskei zsellérnek a maga szemszögéből termé­szetesen igaza volt: fiára há­rul majd szüleinek eltartása is, a környéken- pedig nem akad oly bőkezű mecénás, hogy Munkácsy Mihály módjára támogassa a felfe­dezett tehetséget. Mert az volt, tagadhatatlanul, s a maga módját és a környező helységeket sikerrel árasz­totta el festményeivel, s egy dilettáns vándorfestő meg­mutatta neki az olajfestés tit­kait is, pénzecskéjével a fő­városba sietett, hogy ott naphosszat bámulja a múze­umok képeit. Másolt is, ha lehetett, sőt rövid időre Bécsbe is kikerült. Itt találko­zott Munkácsyval, akitől kérdvén, mit tervez másolni, az azt válaszolta: - Van itt e! - s a fejére mutatott. Ha jól meggondoljuk, eddig a két festő ugyanazon utat járta, s ha Kegyes nem is volt zseni, bizonyára pallérozott mester lehetett volna belőle, ha él lehetőségeivel. Trefort Ágoston kultusz- miniszter ösztöndíja ilyen volt, de a fiúi kötelességtu­dás nem engedte, hogy kül­földre menjen és magára hagyja szüleit. Faluról falura, városról városra vándorolt, festett széplelkű úriasszo­nyokat, tehetős polgárokat, egyletek olajra érdemesített elnökeit, egyszóval mindent, amivehmegbízták. Módszere az volt, ami lehetett: „ ... mester nélkül, magára ha­gyatva, de szent hévvel ül­tette át magába az ihletet, mit a jelesek műveikbe leheltek, természetadta furfanggal ki­eszelte a módját az ecset és színek kívánt kezelésének". Többszáz arcképe jelzi sze­rény sikereit. „Éles tekintet­tel perc alatt megalkotja lel­kében a képmást, mit aztán otthon elzárkózva vásznára fest, bizton, híven, a lelket is visszatükrözőleg. Tájképei hangulatosak, borongok, mint saját szárnyaszegett kedélye, életképei tőrőlmet- szett népiesek, egyszerűek, igazak, mint jó maga" - írják róla 1880-ban, mielőtt meg­rendelésre buzdítanák a vi­déki közönséget. Hihetőleg lett is foganatja a szép sza­vaknak: Kegyes több hóna­pig időzött Szekszárdon is, 1881-ben a Tolnamegyei Közlöny megbízásából raj­zolja le a régi Garay teret. Még ebben az évben sikerült önarcképét megveszi a Ma­gyar Nemzeti Múzeum, a mű szerepel az őszi kiállítá­son, amelynek utódain Ke­gyes kedvelt vendég. Elisme­réssel ír róla a Fővárosi La­pok, a Pester Lloyd, de nép­szerűsége soha nem lesz több, mint kedvelt népi ván­dorfestőé. Apjáról 1883-ban készült remeke azonban hí­ven tanúskodik arról: több is lehetett volna ennél. Nem lett 1914. augusztus 8-án halt meg elfeledve ... Dr. Töttős Gábor Kegyes József: Tolna megyei magyar pór

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents