Tolnai Népújság, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-02 / 78. szám
1994. április 2., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 Egy iskola Óbudáról Fenyvesi Gabriella: Önarckép gokat tapasztalt festőművészhez, hogy tőle szeretnének tanulni. A mesterhez később csatlakozott Urban György is, ók ketten foglalkoznak önzetlenül minden ellenszolgáltatás nélkül a tehetséges fiatalokkal. Az iskola tamási bemutatkozó kiállításán az alapos munkával kidolgozott aktok, portrék mellett, azok az improvizációk hívják fel magukra a figyelmet, amelyek jazz-muzsikára készültek. Az óbudaiaknak ebben már van gyakorlatuk, hiszen a közelmúltban a Tatabányai Jazz Fesztivál „vizuális szekciójaként" miíködtek közre: amit a zenészek fújtak, ők megfestették. Ahogy azonban a free jazz művelőinek is birtokukban van a klasszikus zene, Stra- vinszkij, Gershwin és a hagyományos jazz ismerete, a rögtönzött festményekről is kitűnik: az ecsetvonások nem pusztán ad hoc jelleggel kerültek a vászonra. Az óbudai alkotások április 17-ig tekinthetők meg. -tfBevallom, nem vagyok nagy barátja a konzervatívizmusnak, számomra ez a gondolkodási mód nem a múlthoz fordulás, inkább a jövőtől való elzárkózás egy formája. Sokszor azonban e mai világban konzervatívnak mondjuk azt az asztalost, aki nemcsak barkácsol, hanem ért is a faanyag megmunkálásához, az udvarias felszolgálót és azt a művészembert, aki nemcsak alkot, hanem rajzolni és festeni is megtanult. Nos, így már közelebb áll hozzám és gondolom sokunkhoz ez a ré- gimódiság és szimpatikussá válik az óbudai festőiskola ily módon felfogott konzvervatívizmusa. Mert, ahogy maguk fogalmaznak, alapvető érdekük az a konzervatív igény, hogy megtanuljanak rajzolni, komponálni, festeni. Az iskola, amelynek nemrég nyílt tárlata a tamási galériában, 1986-ban kezdte meg működését néhány fiatal kezdeményezésére, akik azzal fordultak Gyémánt Lászlóhoz, a hosszasan külorszáGergely Dániel: Akt Pakson láttuk Műalkotások kávéval Nem az a fontos, hogy mennyire kifizetődő napjainkban egy vidéki város öregebb településrészében egy kávéházat üzemeltetni, hanem az, hogy tud-e a tulajdonos olyan új ötlettel előállni, ami vonzóbbá teheti a vállalkozását. Pakson Péger József belvárosi kávéházát sokan ismerik. Talán kevesebben vannak azok, akik a képzőművészeti kapcsolata miatt térnek be. Ez azért lehetséges, mert úgy sikerült meghonosítani, elhelyezni festményeket, grafikákat, hogy azok nem keltenek föltűnést, ugyanakkor meghittebbé, kellemesebbé, intimebbé teszik az ott folytatott beszélgetéseket. A március 18-án nyílt kiállítás továbblépést is jelent a kávéház életében. A térben elhelyezhető plasztikai alkotások bemutatására is talált módot Péger József. Antalfiné Szente Katalin Dunaújvárosban élő kerámikus és Reisz Tamás si- montornyai festő-grafikus mutatkozik be a paksi érdeklődők előtt. Mindketten azok közé tartoznak, akik érett, felnőtt gondolatok közepette, a művészettől távolabbi pályáról fordultak a múzsák mozgatta utak felé. Korábban nem ismerte egymást a két alkotó, nem is találkoztak, mégis szerencsésnek mondható a közös bemutatkozás. Míg a festmények naturalisztikusan jelenítik meg a természet emberalak nélküli tájait, addig a kerámiák csak emberi figurákat ábrázolnak. Még pontosabban, leány- és asszonyalakokat. Ez sem véletlen. Az alkotó abban az érett asszonyi korban van, amikor túl az anyai, feleségi, háziasszonyi kötelezettségeken, képes megosztani napi gondjait alkotássá fogalmazva. Antalfiné Szente Katalin kezdetben szobrász- művész szabadiskolájában tanult, ismerkedett a formázás alapfogásaival. Később, miután a kerámiával kötött élet- reszóló szövetséget, maradt a mondanivalójának tárgya, témája az ember. Kedves, bájos nőalakjai az élet azon oldaláról lépnek közénk, ahol a szeretet, a játékos kedvtől derűs pillanatok születnek. Fakófehér mázzal felruházott figuráival a megkopott emberi tisztaság jelét nyújtja át a nézőnek. Minden önmagában is boldoggá teheti az alkotót, miután megosztotta másokkal az élményeit, de sokkal fokozottabb lehet az öröme Antalfiné Szente Katalinnak azzal tudattal, hogy leánya éppen az ő műhelyében most ismerkedik e sok próbát követelő mesterséggel. Érdeklődéssel várjuk, mikor anya és leánya közös kiállításon lép a közönség elé. Reisz Tamás mintha kizárná gondolatai középpontjából az embert és annál színesebben szól minden évszakban a fákról, erdőrészletekről, tópartról, égő tarlóról, fehér falú tanyáról. Nem kibékíthetetlen az ember iránti figyelme, hiszen vannak portréi is a paksi kávéházi bemutatón. Sokkal többet szeret beszélni a tavaszi bokrokról, a téli ösvényekről, az őszi tarkaságról, a nyár virágairól. Nem kell semmilyen magyarázat a látott képekhez. Ki-ki azonosíthatja önmaga élményeivel, a kirándulási emlékeivel. A natura olyan jellegű felkészültséget is követel, ami hitelessé teszi az előadottat. Reisz Tamás festményei előtt a nézőnek nem támad kétsége, hogy a fa ott a képen miért olyan, amikor a valóság ... Szóval megvan az alkotói tehetség, hogy a jövőben is szaporodjanak mások elé tárható festői gondolatok. Antalfiné Szente Katalin és Reisz Tamás paksi bemutatkozása azon életutak jelzői, amelyeken olyan emberek indulnak, mozognak, haladnak, akik fokozottabban vágynak a szeretetre. Olyanok, akiknek szükségük van arra, hogy mások látva lássák minden rezdülésüket. Kitárulkoznak, szomjazva a másik ember közelségét. Egy érintéstől melegséget sugárzó lángra lobbanhatnak. Ok azok, akik csöndben vannak jelen akármilyen térben, de érezni jelenlétük súlyát. Ilyen gondolatokat indítanak műalkotásaik egy elfogyasztott kávé mellett Pakson, a Péger József vendéglátói figyelmével kísért percekben, órákban. Becsi Kiss János Fotó: Degré Reisz Tamás szívesen szól a fákról A teremtett ember szabadsága Beszélgetés Dinnyés Józseffel Rejtett értékeink Simontornya krónikása: dr. Kiss István Miután előadta a Hozz egy szál virágot című - bizonyos körökben - örökzöldet, Diny- nyés József megnyitottnak minősítette a tolnai Irodalmi Kávéházat. Az ezt megelőző, olykor váratlan kiszólásokkal tűzdelt, énekelt-elbeszélt irodalom-, történelem-, filozó- fia-hatvanperc - aminek a napokban lehetett tanúja a tolnai közönség - sajátos gondolatvilágot sugárzott, amellyel persze lehet nem azonosulni. Egyet viszont biztosan nem lehet: nem odafigyelni rá. Az emberség, hit, haza, egymással összefonódó Diny- nyés-szentháromságot (ő valószínűleg másképp fogalmazna) hűen tükröző, jórészt kortárs költők, - és persze Petőfi - verseit megéneklő előadás után az „önözhetetlen" Dinnyés József néhány kérdés erejéig lapunk rendelkezésére ült. — Hogy élsz mostanában? Van-e valami változás az életedben, gondolkodásodban? — Biztos, hogy az utolsó éveimet élem, mert 45 éves elmúltam. Ettől kezdve bármikor várhatom a halált, a nemzedékváltást, ez utóbbi sajnos késik. Jelenleg azzal vagyok elfoglalva, hogy ösz- szegezzem, amit eddig csináltam. Minden dalomat, amit akár ha egyszer is előadtam, számítógépre viszem, eddig közel ezer dalt mutat ki a nyilvántartásom. Ezen kívül egy hosszú anyagot készítek, azoknak a költőknek írok „szubjektív jegyzetet" - ami általam énekelt és művészbarátaim által elmondott versekből áll - akikhez valaha is közöm volt. Most ez a hangulatom. , — A végedet érzed? — Szó nincs róla, nagyon jól érzem magam. Csak felháborítónak tartom, hogy az első évtizedben (abból a kettő és félből, ami eltelt) voltunk 15-20-an. Most pedig van Sebő, Cseh Tamás, Kobzos Kis Tamás, Dinnyés. Jó, felzárkózott hozzánk Zorán, Bródy János, bár ők a „frontális kultúrában" vesznek részt, egy belső zenei világot, egy baráti közösség szövegével énekelnek. Mi viszont abban a kultúrában vagyunk, amelyik konzervatívnak számít, és mi a kisközösségeken keresztül próbálunk az emberekhez eljutni. Néha azért irigyen figyelem, hogy 10-20 ezer embernek énekel Zorán, de én azért jobban örülök a hatvan-nyolcvan fős közönségnek, mert tőlük még van visz- szajelzés. És nem „csődületes" visszajelzés. Bár megesik, hogy 4-5 ezer ember előtt lépek fel, és akkor lebegek, de hát ennek nincs értéke, talmi. — Megkerülhetetlen a politika. Amit te csinálsz, az is az. — Attól politika, hogy a politikus nem foglalkozik a kultúrával. Mert ha foglalkozna a kultúrával, akkor a kultúra is foglalkozna vele, és nem lenne kultúrálatlan. — A „daltulajdonos" tulajdonára nem történtek kisajátítási kísérletek? — Van rá példa, hogy sóhajt kettőt három göndörhajú gyerek, és százezer példányokban fogynak el a kiadványaik. Ez kisajátítás. Én nem vagyok hajlandó ebbe belépni. Igaz, 1976-ig nagyon szerettem volna. De valahogy úgy alakult, hogy a hatalomnak nem kellettem. Ekkor önvizsgálatra szorult a Dinnyés József, rájöttem, hogy maradandóbb kávéházakban, kamaratermekben előadni, mert az ilyen előadó-alkotók jobban észreveszik, hogy a közönségnek mi hiányzik. Én egy-egy kávéházi előadás után asztalról asztalra meg tudom mondani, hogy mire gondolt a hallgatóság. És ez a lényeg. — Az új hatalom sem próbálkozott veled? — Minden párt megkeresett. A dalaim negyed százada egyfolytában szólnak, és a most ötvenesek gimnazista korukban hallgattak engem, ők ezt az élményt elraktározták. De a jelenlegi politikai palettán található pártok közül nekem egyik sem tetszik. — Előadás közben említetted a hadtáp-társadalmat. — Akkor, amikor a használati tárgyakat a hadsereg fejlesztéséből vesszük át, vagy a polgári világból kerülnek a hadseregbe, amikor a hadsereg diktál a bankszakmától a fejlesztési programokig, akkor itt csak hadtápgazdaságról lehet szó. Az egyén alkotóművészete, a kisközösségek művészete, ami mondjuk egy kerítésépítésen, egy tetőcserép elhelyezésen múlik háttérbe szorul. Ekkor küzdeni kell a szabadságért. De ez a szabadság a teremtett ember szabadsága, nem pedig a társadalomtól függő szabadság. sk Fotó: Gottvald Marc Bloch mondja egy helyütt, hogy mindenki világtörténetet akar írni, pedig ha lakóhelye történetét dolgozná föl kellő alapossággal, az mindenkinek nagyobb hasznára lenne. Szellemében ezt az utat követte a megye egyik legjelentősebb helytörténeti munkájának szerzője. Az élete hetvenedik évében járó tiszteletbeli vármegyei főorvos szelíd, de céltudatos arccal néz vissza ránk Hirn Lászó Tolnavármegyei fejek című munkájából: talán csak közvetlen barátai sejtik, hogy élete fő műve még hátra van, s ennek megjelenéséig még közel egy évtized telik majd el. A Sárszentlőrincen 1861-ben született orvos életének főbb adatait az előbbi műből tudhatjuk meg, hiszen a Korok és emberek című lexikon - ki tudja miért - kifelejtette a jelesek sorából. A bonyhádi algimnázium után a budapesti evangélikus főgimnáziumba került, s itt életreszóló barátságot kötött a későbbi neves íróval, Kozma Andorral. Ifjúként együtt próbálgatták a tollat, de Kisst az élet másfelé vitte: a szűkebb haza fia, Kovács József vezette orvosegyetemre iratkozott be. Már másodéves medikusként feltűnést keltő cikke jelent meg Herman Ottó Természetrajzi füzetek című folyóiratában, a nagy tudóst később Tolna megyei gyűjtésében is segítette. E téren maga is derekas munkát végzett. Miután 1885 decemberében megválasztották simontornyai körorvosnak, egyre inkább érdeklődni kezdett lakóhelye rég- és közelmúltja iránt. Szinte mindent gyűjtött, amit valamilyen Dr. Kiss István szempontból becsesnek tartott: a népi fazekasság termékeit éppúgy, mint a hímzett lepedővégeket, a környéken szép számmal talált juhászfaragásokat. Önzetlenségét jól mutatja, hogy 1896 után az akkor megalakult megyei múzeum egyik legnagyobb tárgyadományozója. Felismerte, hogy reá hárul a hagyományőrzés feladatának nagyobb része is, mert - ahogy könyve előszavában írja - „a megszokás a helybeli lakosságnál ugyan bizonyos közönyt váltott ki a történelmi emlékekkel szemben, de az idevetődő idegenek folyton ébren tartják a múlt iránt való érdeklődést, bár az érdeklődőknek eddig kevés felvilágosítással tudtunk szolgálni". Az „idegenek" ösztönzése szolgált művéhez is kiindulópontul, mert 1915. február 12-én az ott állomásozó huszárezrednek tartott először előadást a kuruckorról, s ez a Tolna vármegye és a Közérdekben meg is jelent. Saját bevallása szerint 332 oldalas Simontornya krónikája című könyvéhez csak két évtized múlva kezdte meg a „komoly levéltári kutatást" Dőry Ferenc országos levéltári főigazgató segítségével, de búvárolta az iratokat a nemzeti múzeumban és Bécsben is. Eleven, máig élvezetes munkája számára jó érzékkel választotta a formát is, a krónikával ugyanis nézete szerint „sokkal több adatot lehetett közreadnom, melyek általános szempontból feleslegesnek látszanak és az egységet zavarják, de a helybeliekre nézve fontosnak és érdekesnek mutatkoztak, pedig elsősorban erre kellett figyelemmel lennem". Célkitűzését maradéktalanul teljesítette, s ez Hadnagy Albert segítségén kívül annak is köszönhető, hogy számos helyen bukkannak fel személyes élményei a környéken végzett ásatásokról, nevezetesebb eseményekről. A korrekt történeti adatsor mellett külön értéke a tíz oldalnyi képanyaggal teljes műnek a szinte szociológiai értékű korrajz a szerző megélte két emberöltőről, amelyben a gazdaság és egészségügy éppúgy kellő helyet és teret kap, mint a köz- művelődés és -oktatás. Éleslátásra mutat az éppen hatvan esztendeje megjelent mű akkori gondolata: „Simontornya jövő boldogulásának és felvirágzásának egyik biztosítékául a bőrgyárat kell tekintenünk, mert itt a lakosságnak fele nemcsak létfenntartásának eszközeit szerzi be, hanem műveltségének emelésére is bőséges alkalmat talál". Reméljük, hogy múltunk e derekas munkásának emlékét is méltó formában fogja őrizni a jelen, amelynek történelmi tudatformálásáért évtizedeket áldozott egykor dr. Kiss István. Dr. Töttős Gábor
