Tolnai Népújság, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-02 / 78. szám

12 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1994. április 2., szombat ZUG-tárlat / Kun Éva: Lélekmadár Szép szó - lélekmadár -, szép szobor, mely könnyen férkőzik lelkűnkbe. Finoman mintává, megfoghatóvá teszi a megfoghatatlant, láthatóvá a láthatatlant. Az ember gör­geti magában a szót - lélek­madár - és nem tudja felej­teni a szobrot. -BP.­Fotó: -ótós­Én bizony nagyon kedve­lem a filmzenéket. Néha el­gondolkodom ugyan azon, hogy mennyire önálló alkotá­sok ezek, megállnák-e a he­lyüket a film emlékképei nél­kül, vagy esetleg inkább a rendező nem bízott eléggé a képei erejében, s ezért válasz­tott egy-egy hiteles, vagy nagy népszerűségnek örvendő ze­nészt támaszul. Legelőször Wim Wenders „Until the End of the World" című filmje után töprengtem ezen, mert a hanganyagon ti­zenöt ismert és kevésbé ismert előadó szerzeménye hallható, a countrytól a rap-ig, Nick Cave-től a Depeche Mode-ig, Lou Reedtól a U2-ig, R.E.M., Patti Smith, Talking Heads, és olyan csodálatosan ihletetten egysé­ges, olyan méltósággal kísérik a filmet, ami arra utal: itt meg­történt a „nagy találkozás". Már Wenders előbbi filmje a Berlin fölött az ég (Wings of de­sire) is rengeteg hívet szerzett Nick Cave-nek és a Crime & the City Solution-nek, és a köl­csön visszajár, mert a folyta­tást, a nálunk még be nem Wave mutatott Far away so close-1, a fanyalgó nyugat-európai kri­tikusok szerint csak a remek zene menti meg. Külön érde­kesség, hogy az évek óta hall­gató Laurie Anderson is megvil­lan néhány kompozícióval. Vonzóvá teheti még ezeket a kiadványokat, ha korábban kiadatlan felvételeket kínál­nak fel. Emlékszem például arra, hány „depechemódos" kereste azt az egy bizonyos számot. Az már jóízlés kér­dése, hogy utána eladják-e mégegyszer valamelyik önálló albumukon, vagy maxin. Az utóbbi idők remek film­zenei válogatásai között meg­említem még a Singles (Facé­rok) címűt, amely Seattle-ben játszódik és az ottani zenei életbe ad betekintést (Pearl fám, Alice in Chain, Smashing Pumpkins stb.), valamint a Jud­gement Night (Magyarorszá­gon még nem látható), mely­ben a legdurvább rapperek, a leghitelesebb rockerekkel ol­Mozgóképek Addams Family 2. Én hiszek azoknak, akik látták és azt mondják, az első rész jobb volt. Általában így szokott lenni. Nekem inkább azzal van a bajom, hogy a horror elemek vígjátékba illesztése, talán, ha öt percre ad valami élmény féleséget. Utána pedig az ember elvárna egy épkéz­láb sztorit is. KRZ vasztanak valami nagyon elta­lált dolgot. Például Ice-T és a Slayer, Cypress Hill-Pearl Jam, Faith no More-Boo Ya Tribe stb. Örvendetes látni-hallani ezeket a remek egymásra talá­lásokat, és kicsit szomorú, hogy nálunk erre igen ritkán van példa. Pedig talán segít­hetne egymáson a haldokló magyar film és a döglödő ma­gyar rockzene. Szép kivétel volt a Meteo, Mész András filmje, amelyben Szemző Tibor és Másik János zenéje hallható. Gyönyörűeket komponált még Peter Ogi - az egykori Spions együttes tagja - a Szédü­lés és a Zsötem című filmekhez. Szerencsére ezek lemezen, ka­zettán hozzáférhetőek, sőt a Bahia kiadó jóvoltából, tavaly megjelent egy kitűnő össze­foglaló anyag Peter Ogi szer­zeményeiből, Songs címmel. Ajánlom figyelmébe minden­kinek, akik kedvelik a világ­zenét, különféle zenei világok találkozását egy tehetséges, széleslátókörű, a műveihez méltóságteljes alázattal köze­lítő alkotó eredeti csengésű szerzeményeit. „pápai" Klubtumé TÁK • Azaz Tamási Áron Klub. Szegeden lelhető fel, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola épületének pincéjében. Egyes állítások szerint több évtize­des múltra tekinthet vissza, de vannak, akik fél évszádot is emlegetnek. Mindezek elle­nére, egész újszerű állapotban van, mivel nemrégiben tata­rozták, renoválták, s újra megnyitották. Egy főiskolai klubra legjel­lemzőbb, hogy hétköznapo­kon üzemel, ilyenkor viszont tele van. Ezt az állapotot nem túl nehéz elérni, mivel a helyi­ség nem túl nagy - 250 ember már telt házat jelent. Volt rá példa, hogy olyan sokan tették tiszteletüket egy koncerten, hogy az előteret és a folyosót is behangosították, ott is folyt a buli. Igaz, hogy ebben az esetben a zenekart nem lát­hatta a nagyérdemű, bár, ha a koncertteremben tartózkod­nak, akkor sem igazán élvez­hetik a zenészek mozgásgya­korlatait, ugyanis nincs szín­pad. Kisebb méretű zenészek­nek nem ajánlott a hely, is­merve az egyre magasabb szintet elérő közönséget, ne­hogy agyontapossák a muzsi­kusokat véletlenül. A színpad hiánya érthető, hisz a terem belmagassága nem hasonh'tható a Szent Pé­ter bazilikáéhoz, olyan 220-230 cm, így kosárlabdá­zókat csak akkor engednek be, ha megígérik, hogy törökülés­ben élvezik a koncerteket. Összességben szimpatikus a hely, tiszta, kellemes, min­denkinek ajánlom.-pogácsa­Kispál, Red Hot, Deep Purple, Nirvana Szekszárdon Diáknapi rockfesztivál étlen-szomjan Tündér Lajos-dilemma Bár a szervezők nem álltak a helyzet magaslatán, már­mint a dolgukat, magát a szervezést tekintve, azért száj- ról-szájra járt a hír, hogy már­cius 15-én a Gyermekek Há­zában koncertek lesznek. Nem tudom, mi volt a címe az ese­mények (általában az ilyen ren­dezvényeknek címet szoktak adni), nem plakátolták tele a várost, mindezek ellenére vol­tunk egypáran. Bár éhesek is voltunk, szomjasak is voltunk, büfét azonban nem találtuk sehol, csak egy fantasztikus kávéautomatát, de ő hosszas rábeszélés után sem volt haj­landó zsíros kenyeret adni, sem hagymával, sem hagyma nélkül. Viszont voltak zeneka­rok, hisz ezért jöttünk és kü­lönben is „nem kell folyton za­báim" - mondta volt Virág elv­társ egykoron. A fellépési sorrendet sorso­lással döntötték el és a Ha­nyatt Homlock húzta a legrö­videbbet, ők kezdtek. A ma oly divatos, alternatív rockze­nét játszották, néhol erős Kis- pál és a Borz behatással. Lehet jókat tinci-táncizni, a szöve­gektől pedig agyilag elbo­rulni. Kicsit lehettek volna bátrabbak is, főként az éne­kesnek kellene erősebb kon­taktust teremteni a közönség és a zenekar között. A nevük viszont nagyon tetszik ... A sors akaratából egy egé­szen hasonló stílusú zenekar következett, a Tündér Lajos Poppshow. Az „intellektuá­lis" középiskolásokhoz szóló műsor alapján nem tagadhat­ják le, hogy kik a meghatározó példaképeik: Nirvana (egy fel­dolgozást is hallhattunk) és a Kispál és a Borz. Ez utóbbi olyannyira, ha a basszusgitá­ros-énekes úr konferálása so­rán háttal álltam volna, azt hittem volna, hogy a Lovasi. A két énekes adta lehetőségeket jobban kihasználhatnák, léte­zik ugyanis egy olyan dolog, hogy kétszólam. Az első két fellépőről a '77-es angliai „Csináld magad" mozgalom ju­tott eszembe, ami arról szól, hogy nem a profizmus a lé­nyeg, hanem a buli. Ha csak hobbi szinten csinálják, akkor tök jó, ha komolyan gondol­ják, akkor inkább ... A gitárosoknak pedig egy jótanács: ha szimpla torzító­pedált használnak, a hangerő­szabályzó potméterrel (Vo­lume) úgy állítsák be a szintet, hogy a tiszta és a torzított hang azonos erősséggel szól­jon. Akinek nem inge, ne ve­gye magára! Az est mélypontja a Green Hell zenekar volt, pontosab­ban az „énekes". Egyértelmű citromdíjas! A frontemberi erények közül egyedül a ha­talmas magabiztosságot (nem az éneklésben) sikerült elsajátí­tania. A zenészek jók voltak, sőt a dobos még énekelni is tudott... Hallhattunk Clash, Steppenwolf, Deep Purple (!!!), Kispál és a Borz számokat (volt más is, de éppen házon kívül voltunk az említett okok miatt). Tény, hogy a közönség bein­dult, ugrabugráltak rendesen. Lehet, hogy csukva volt a fü­lük? Vagy ennyire nem számít a színvonal? Hát, bizony ak­kor nagy baj van ... Következett a Toxic, amely a BM romjain éledt újjá. A leg­több pozitívumot velük kap­csolatban lehet összeszedni. Jó a hangszerelés, nagyon jó a két énekes, főképp, amikor együtt énekelnek kétszólam- ban, jó ötlet a billentyűs hang­szer használata. A sok pozití­vum szerencsére feledtetni tud néhány negatívumot is. A dobos például sokat segítene a zenekaron, ha kevesebbet pörgetne és inkább a pontos­ságra törekedne. Szomorú, hogy egy már-már profin hangszerelt és előadott szám­ban a dob kiesik a tempóból és fél percig keresgélni kell, hogy merre jár. A szövegek történe­tét nem muszáj prózában ki­fejtenie az énekesnek a szám előtt, hadd találjuk ki, hogy miről szól. S lehetne egy kicsit (sőt sokkal) visszafogottabb, szerényebb (nem kell állandóan hajat simogatni, MIDEM-feszti- válokon jól bevált pózokat fel­venni, s a közönségnél „gyere­kek" felszólítást alkalmazni), egyelőre még nem ő a Pataky Attila. A vicc az, hogy a leír­takkal együtt egy igen tehet­séges zenészről van szó. A Toxic után, egyre éheseb­ben és szomjasabban vártuk a következő fellépőt, a paksi NAZ-TEE-t. Meg is érkeztek. Ha becsuktam volna a sze­mem, azt hihettem volna, hogy Red Hot Chili koncerten vagyok (ennyi pénzért meg is érte volna, kár, hogy annyira nem szeretem). Teljesen profin ját­szottak, sőt, az est folyamán először, igazi gitárhangzást is hallhattunk. Sajnos, nem tud­tam eldönteni, hogy saját számokat is játszottak-e, ugyanis az énekes-konferan­szié leginkább angolul infor­mált. Néha ugyan ki tudtam venni egy-két szót, úgymint „thank you", vagy „the next song", de ebből nem jöttem rá, hogy müyen szám jön, mivel a RH Chili-t annyira nem isme­rem. Egyik ismerősöm ugyan egyszer, mintha egy „saját jön" kijelentést hallott volna, de nem mert rá megesküdni. Egyébként egy ilyen stílusú zenét egyszer szívesen meg­hallgatnék magyar szöveggel, így ugyanis ez a közel egy óra műsor sokaknak tömény volt. Talán bemutatkozásnak a fele is elég lett volna. A hosszúra nyúlt „ameriká- zás" után már csak maroknyi embert tartott ki a Nervous Playground zenekar mellett. Elsőre elég érdekesnek és megfoghatatlannak tűnt a zene, de aztán abban marad­tunk, hogy valamiféle dark-wave jellege van az egésznek. Kemény basz- szus-dob alapra, jó hangos gi­tárok (az egyik gitáros hölgy volt, a másik pedig fiú, ez utóbbi igen jó szólókat mutatott be) ke­rültek és egy énekesnő szol­gáltatta a mondanivalót. A közel hatórás koncert vé­geztével, gyorsan valami ha­rapnivaló után néztünk és el­határoztuk, hogy legközelebb jobban felkészülünk, hűtőtás­kákkal és termoszokkal felsze­relve indulunk a Gyermekek Házába koncertre. Valaki, va­laha azt mondta: „az éhes gyo­mornak nincsen füle". Egy kon­certen viszont a fül elengedhe­tetlen dolog. Azt hiszem.-pogácsa­Amatőrök Hollandiában Herskovits Iván, a Magyar Rádió zenei szerkesztője évek óta Hol­landiában tanul. Mennyiben más a holland amatőr zenekarok hely­zete, mint az itthoniaké? - tettük fel neki a kérdést. — Egyrészt sokkal nehezebb, hiszen nagy a konkurencia, rengeteg a zenekar. Másrészt viszont könnyebb a helyzetük, ugyanis létezik egy bizottság, amelyik figyeli őket, s a legjob­baknak állami támogatást ítél oda, amiből felvételeket készít­hetnek, koncertezhetnek stb. — A fellépési lehetőségeket összehasonlítva? — Körülbelül ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon. Ha­sonló klubok vannak, ahol rendszeresen játszhatnak. — Milyen színvonalúak ezek a produkciók? — Otthon jobbak, itt - érzésem szerint - jóval kevesebb az egyedi zenét játszó együttes. Persze, a magyar valóság valószí­nűleg jobban rá is kényszeríti az embereket az elmélyültebb produkciókra. KRZ Kutassunk tehetséget! Azt igazán nem állíthatjuk, hogy nagyon sok rock tehet­ségkutató versenyt értünk meg az elmúlt években. Idén vi­szont a Multimedia Kft. Marlboro Music Rock-in '94 fedő­név alatt rendez egyet, melynek az előselejtezője már meg is történt. A zsűri a 317 jelentkezőből 18 zenekart hagyott állva, ők vesznek részt az április végi elődöntőn. Sikerült belenéznünk a szerződésbe, amely ezeknek az amatőr zenekaroknak a jogait, lehetőségeit szabályozza. Nos, nem irigyeljük őket, hiszen a 16 pontos megállapodás­ból körülbelül 14 arról szól, hogy mihez nincs joga az együt­tesnek. Pl.: „A verseny ideje alatt alkoholt fogyasztani ti­los". Ez sem rossz, de nálunk az utolsó vitte el a pálmát, amely kimondja, „ezt a megállapodást a szerződő felek át­olvasás és megértés után, mint akaratukkal mindenben megegyezőt írtak alá". Na persze, a résztvevők - úgy hallot­tuk - pontosan így fogalmaztak volna, csak ők egy kicsit szigorúbb szabályokkal: esetleg még a fejüket is felajánlják a Multimedia Kft.-nek. KRZ írott képek Eltűnt kincsek nyomában Vajon létezett-e gyer­mekkorunk máig emléke­zetes olvasmányának ka­lózmenedéke, a Kincses Sziget? Egyes kutatások alapján valószínűsíthető, hogy igen, tehát minden el­lenkező híresztelései szem­ben nem képzeletszülte földdarab szerepel Robert Louis Stevenson örökbecsű művében. Legalábbis ezt az álláspontot vallja Michael Groushko, akinek reprezen­tatív műve, az Eltűnt kin­csek nyomában című al­bum tavalyelőtt jelent meg a Pesti Szalon Könyvkiadó jóvoltából. A szerző természetesen nemcsak a kalózok elrejtett zsákmányáról ad áttekin­tést, hanem mindazon fel­fedezésekről, hadjáratok­ról, avagy éppen katasztró­fákról, melyeknek követ­keztében óriási értékek tűn­tek el egyelőre nyomtala­nul, vagy váltak egészben, de legalábbis részben hoz­záférhetetlenné. A lista sokkal bővebb, mint gon­dolnánk, s nyilvánvalóan a szerző is csak a legérdeke­sebb eseteket vette lajst­romba. Feltétlenül említést érdemel El Dorado, magya­rul az Aranyozott nevet vi­selő földterület legendája, a rejtélyes Salamon király dél-afrikai aranybányája, a spanyol Arany- és Ezüst­flotta története, ezekről részletes és érdekes adatok olvashatók a kötetben. A kincsrablások történe­téről is olvashatunk meg­lepő adatokat, megtudhat­juk például, hogy 1941 márciusa és 1942 októbere között a német Rommel tá­bornagy rengeteg aranyat, ékszert, műkincset, elefánt- csontot gyűjtött össze az észak-afrikai hadjáratban. Ezek az értékeknek termé­szetesen nyomuk veszett, bár a legendák a titkos rej­tekhelyekről hamarosan lábra kaptak. A kutatás nem vezetett eredményre, de ez végül is hozzátartozik a kincsek természetéhez. Szeri Árpád

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents