Tolnai Népújság, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-05 / 54. szám
/ / 1994. március 5., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Mözsi Szabó Istvánnál Szíves invitálásnak tettem eleget, mégis váratlan érkeztem. Nehezen találtam Mözsi Szabó István festőművész házához Bogyiszlói „túlvé- gén". Kollégák vagyunk, de köztünk a korkülönbség csaknem generációs, ő még ismerte apámat a képzőművészeti főiskoláról, aki akkor még ott tanított. Mégsem ezért jöttem a bölcs, tapasztalt mesterhez, hanem mert munka közben szerettem volna látni. Aki ismeri a szellemi műhely, a műterem légkörét, annak számára a kiállítótermek csendje, ünnepélyessége másnak, nemegyszer kevesebbnek tűnik. Az alkotófolyamat végén a kész mű kissé tetszhalott „életet él". Az újabb időkben szokásos „performace"-ok - amolyan színi előadás féle bemutatók egyes tárlatmegnyitókon - többnyire az elveszett időbeliséget kívánják a közönség számára visszahozni. Ez azonban nem helyettesíti - még csak nem is magyarázza meg - a mű igazi keletkezés-történetét. A reneszánszkori népes műhelyek inasai és segédei gyorsan szerezhettek alapos ismereteket, ám a huszadik század művésze többnyire magányos. Magányos és szemérmes. Különösképpen pályatársakkal szemben. A műteremlátogatásnak tehát éppen az a sava-borsa, hogy bepillanthatunk az alkotófolyamatba. Barátságunkban bízva mertem rajtaütésszerűen megjelenni. Alig tudtam hát örömömet palástolni, ahogyan Pista bácsi fogadott: — Ha nem szóltál előre, mikor érkezel, magadra vess. Az állványon lévő kép „csak" félkész állapotban van. Tudod, kiállításra készülök. A fótiak hívtak meg a nyárra. Én ott tizenkét évig tanítottam a gyermekvárosban. Igaz, régen volt, de nem felejtettek el. Már több mint hét esztendeje, hogy nyugdíjban vagyok. Fót után is még tizenkettőt tanítottam idehaza, mégis megkerestek. Jórészt nem ismerik azóta festett képeimet, de régebbit mégsem akarok kiállítani. En csak nézem a képet, nézem. Más, mint amit mostanában láttam tőle és nekem csaknem készen van. Havas faluvége, szánkózó, hancú- rozó gyermeksereg. Pista bácsi házatája is lehetne a befagyott Holt-Dunával. A különös az, hogy csak a hó van megfestve. A kihagyott foltok színe az alapozásé: éppen a figurák, a hóember és építői, a lovasszán, házfalak a havas tetők alatt és a befagyott tó fényes, mély, meleg rozsdabarnák. Csak a hó adja jellemző körvonalaikat. Az sem fehér. A borongós téli délután szürkéje matt, kékeslilába hajló. Szemem nem akad meg egyetlen festékcsomón sem. Any- nyira simánfestett. így minden távolivá lesz, s a panoráma nagy messzeségből látszik az ujjnyi, magábafeledke- zett gyermeksereggel. — Tudod, ma már nem ilyen, nem egészen ilyen itt minden. De én itt születtem a szomszédos Mözsön és emlékezem. Az én világom nem kis részben a gyermekkor emlékeiből áll. — Képed házai, tárgyai és figurái különös távolságban vannak. Szinte elérhetetlenek. Sötét foltjaik nem igényelnek további részletezést. Bevallom, én késznek tartom, egésznek. Különös talány, hogyan festetted alá ezt a levegős-sejtelmes sötétbarnát! Nem tudom, mit tervezel még festeni rajta, de ez az állapot számomra kielégítő, egyenesen izgalmas élményt nyújt. Nem kellene abbahagyni? — Én nem vaktában festek. Vagyis döntően nem menetközben alakulnak ötleteim. Előre vázlatot készítek, ahol mindent elrendezek. így a kép is a rend benyomását kelti a véletlennel szemben. Már az alapozásnál a tervem szerinti színt, eljárást használom. Látod, - elővesz egy papírlapot - ennek éppen itt a vázlata. A kisméretű rajzon másutt a hangsúlyok. Nincs minden megrajzolva, ami a képen már él, ám csodálatos rajzú kopasz fák ágai erezik az eget. Törzseik aranymetszésben osztják a síkbapréselt teret. Nem tudok szólni. E fák csakugyan kellenek. Kitalálva, hogy mi zajlik bennem, folytatja: — Nekem az elképzelt megrendelőre, műbarátra is kell gondolnom. így kellenek még további részletek a figurákra. (Más lenne a helyzet, ha jobban bízhatnék a néző meginduló fantáziájában.) De vannak ilyen képeim is. (A fal mellől elővesz néhányat.) Látod, ez a Holt-Duna partja, ma már csak emlékeimben élő részletekkel. — Azután vannak ilyen képeim is. Megnyugvást okoz festésük. Népmeséi, vagy inkább népi mitológiai ihletésűek. Ezt a Bivalyost már többször megfestettem. E!z az én másik világom. (Pipára gyújt, majd folytatja.) — így összefoglalva azt látom, hogy az én ifjúságomban az „Európára nyíló ablak" kényszerűen és egyoldalúan keletre nézett. Most meg nyugatra. Vannak, akik mindenáron a „felzárkózás" érdekében hasonlót kívánnak csinálni, amit másutt látnak. Ám én nem hiszem, hogy másutt arra kíváncsiak, hogy mi hogyan utánozzuk őket. ők azt szeretnék látni, hogy mi milyenek vagyunk. Mi az egészhez igazi értékként magunkat adhatjuk. Ezért maradok a magaménál. Mert tudod, az is egy igazság, hogy a távlatban a párhuzamosok összefutni látszanak és egy másik igazság, hogy valójában párhuzamosak maradnak! ifi. Koffán Károly Fotó: Gottvald Károly írás közben (Emlék) Két újságcikkre emlékszem a sokezerből, amit szerkesztői pályafutásom alatt el kellett olvasnom. Az egyik gyerekkori emlékről szól s valamikor a háborús években történt. Szerzője akkor 7-8 éves parasztfiú volt, ha jól emlékszem, Magyar- kesziben művelték csekély földjüket. Az iskolában arról ábrándoztak, hogy jó lenne egyszer elmenni a Balatonhoz, amit soha nem láttak, de úgy élt szívükben, mint a mesék Óperenciás tengere, az időtlen óceán. Egy iskolai kiránduláson egy domb tövében pihentek meg, s miután megették a magukkal hozott szilvalekváros kenyeret, a bátrabbak felfedező útra indultak. Néhá- nyan megmászták a közeli dombot s üdvkiáltással jelentették: ott túl, valahol mesz- sze, a mélyben megpillantották a Balatont. Fémesen csillogott a délutáni fényben, a gyereksereg pedig boldogan üdvözölte a tengert, az őselemet, a váratlan ajándékot. A másik írás a háború utáni évekre emlékezett. Az apa, aki soha nem heverte ki a háború megpróbáltatásait, egy este így szólt a feleségéhez: „Csináljatok egy kis puliszkát! Úgy emlékszem rá, hogy finom volt, igaz, éheztünk, de azt a puliszkát nem az emlék ízesíti meg!" Elkészült a puliszka, de senkinek nem ízlett. A családfő csalódottan nézte, „mi ez a vacak?" - kérdezte s a felesége hiába erős- ködött, hogy pontosan olyan, mint annak idején, nem kellett senkinek. Á Balaton a mesék világából lépett át a valóságba, a puliszka ködös emlék lett, háborúról, nyomorúságról, ínségről. „Vacak" - mondta a családfő tárgyilagosan, s barátom, aki évekkel ezelőtt megírta ezt a történetet, még azt sem felejtette el, hogy a macska sem ette meg. De múlt és jelen mégis csak velünk van. Az emlék néha a puliszka ízét is megédesíti, s ahogy múlnak az évek, egyre édesebb lesz. Talán azért, mert fiatalok voltunk. Aki visszanéz, mindent megszépítve lát. Vagy majdnem mindent. A közkatona, akit besoroztak a kivégzőosztagba s folyvást a hányás kísérte, úgy emlékszik vissza, hogy „az elítélt jól bírta magát", s amikor a bitófához kísérték, gondosan kikerülte a pocsolyát, mert éjjel esett az eső. Aki megjárta Recsk poklát, még keserű vicceket is tud, s nem felejti el, hogy volt, amikor túljárt őrei eszén. A hajdani testőrből végül legalább egy jajszót akartak kicsikarni kínzói, de a legelszántabb pribékek is kénytelenek voltak elismerni, hogy „stram legények voltak". Néha csak elégtétel a múlt, regényes kárpótlás, nem is lehet több annál. Áz öreg hadfi, aki a Don-kanyarban is azon töprengett, hogy ki fog helyette szüretelni, szeretné megszépíteni a múltat, de a múlt nem hagyja magát, a konok valóságon megtörik a jószándék: a puliszka igenis rossz volt, a macska is finnyásan elfordult tőle. Ma divat a múlt, talán azért, mert minden, amit az állhatatlan jelen maga mögött hagyott, még rosszabb volt: jóvátenni nem lehet, megszépíteni nem érdemes. Mert Horthy mégis csak sima modorú úr volt Szálasihoz képest, akinek viszont nem volt ideje arra, hogy kitanulja Rákosi vagy Péter Gábor módszerét. Talán messzebb kell menekülnünk, a régmúltat érdemes kérdeznünk, mert jól tudjuk, hogy mély a múltak kútja... Emlékszem barátomra, aki a hajdani Győrben, hétvégeken, gyalog ment ki Kisbérre, ahol helyre menyecske várta. Már rendbe tette a konyhát, gazdáit ezalatt taxi vitte a Rába-parti kioszkba, ahonnan csak hajnaltájt tértek haza, Juliska pedig várta az ő Jancsiját. Nem volt összeillő pár, ezt mindketten tudták. Jancsi a városházán dolgozott, Juliskája pedig egy úriház gazdasszonya volt, bár közelebb járunk az igazsághoz, ha közönséges cselédnek mondjuk. Nem felejtem el soha, - mondta egyszer Juliska s meghatódva néztem rá, mert hűséges szerelmével csak annyit tudott kicsikarni az élettől, hogy valami emléket vigyen magával az öregségbe vezető kopár úton. Talán ennél is többet, de milyen ára volt? Jancsija az alföldi harcokban esett el, s ettől kezdve Juliska azt mondta, hogy hadiözvegy lett, nem is ment férjhez, pedig megtehette volna. Egyszer, évekkel a háború után, megkerestem. Kisbéren élt, mert akkor még voltak igaz szerelmek, ő pedig ragaszkodott ifjúkora boldogságának színhelyéhez. — Szombat esténként itt szokott jönni - mutatott a hajdan salakkal behintett gyalogúba, - Azt is mondta, hogy hajnalban innen Győrújfaluba megy, ahol valami rokona élt. - De azt már nem mondta, hogy nem minden emlék, ami elsüllyedt a múltban. Sok mindent, ami elmerült az időben, belepett a finom por, arany kupát és bádog hamutartót, mint mélybe zuhant hajó kincseit. Pedig csak így érdemes emlékezni. A történelmi korszakok, amelyek többnyire egy névhez fűződnek, múlékonyak és valójában ellenőrizhetetlenek. A legenda átjárja a történelem tényeit: Szent István ellenfeleit az országút fáira köttette, hogy megrettentse a többi lázadót, Janus Pannoniust, kora legnagyobb költőjét, csak a halál mentette meg Mátyás bosszújától, de ettől még István lehetett szent és Mátyás igazságos: a történelem nem egyismeretlenes egyenlet, a múltnak kútja pedig pedig nagyon mély. Van, amire szívesen emlékezünk, ilyenkor úgy érezzük, kifogtunk a történelmen. Mert nem volt nemzedék, amelynek minden rosszból ennyire kijutott volna. Emlékszem jókedvű öregekre, akik esténként körülülték az asztalt, s a házigazda szíves kínálására sűrűn nyakalták a hegy levét, Petőfi versének illusztrációjaként: A kancsó fenekét nem lelik, akárhogy iparkodnak ... újra megtelik, ha már fogy ... S közben a háborút idézték, a pópa tüzes lányát, még az orosz frontról is volt tréfás történetük. De amikor elérték az Isonzó partját, hangjuk elkomorult, a kartács pergőtüzében legjobb bajtársaik hullottak el, s ajándék volt, ha valaki, fegyverét elhajítva, menekülhetett. S mi várt rá itthon! Ott voltam, amikor a harcias miniszter- elnök meghirdette a győri programot. Diák voltam, nem sokat értettem belőle. Öreg tanárunk, akit megkérdeztünk, mi vár ránk, fölhúzta a vállát, karját széttárta. „Mi várhat? Ha fejlesztik a fegyvereket, egyre több lesz belőlük - mondta szomorúan. - Ez pedig azt jelenti, hogy el is akarják sütni őket. A többit kitalálhatjátok. Nem volt nehéz kitalálni. Már nyakunkon volt a háború, minden iszonyatával és következményével. Néhány éve Győrbe vitt a véletlen s miután volt időm, kimentem Kisbérre. Juliska most is ott élt, az egykori földművesszövetkezet nyugdíjasaként. Megöregedett, bőre elszíneződött, arca földszínű volt. Jancsit már említeni sem mertem. — Itt hajdan gyalogút vezetett, - mondta fáradtan. - Később salakkal szórták be és felszántották, mert kellett a föld a tsz-nek. Ezért kerül most akkorát az autóbusz. Emlékszik? Csányi László Rejtett értékeink Zoli, a nagy életű kis ember A XX. században vannak életrajzok, amelyeknek csak kezdő dátuma biztos, a halál rovatában - ahogy a történelemben is - kérdőjel áll szörnyű idők tanújaként. Ilyen út Hirsch Zoltáné is, akit a maga korában a fél világ Zoli bohócként ismert, hiszen sokak rekeszizmát mozgatta meg 110 centis törpeként... Önéletrajzát kényszerűségből, megélhetése miatt írta meg 1942-ben, a legtöbb hiteles adat ebből áll rendelkezésünkre. A dombóvári kezdetet így idézi elénk: „1885. február hatodikén láttam meg a nap- vüágot. Állítólag mosolyogva jöttem a világra és hála a Jóistennek, ez a mosolygás csak ritkán, akkor is rövid időre hervad le az arcomról. Édesapám kereskedő volt és házasságát öt gyermekkel áldotta meg az ég. Én voltam a harmadik gyerek. Testvéreim kivétel nélkül rendes termetűek, mint ahogy szüleim is azok voltak". Egy betegség folytán azonban örökre apró termetűvé teszi a sors. így kerülnek szüleivel Bátaszékre, ahol nagyapja Arany nap vendéglőjéhez a legszebb emlékek fűzik. Hamarosan Pécsre költözik a család, Zoli pedig kínos-keservesen nyűglődik az iskolával. Később bádogosnak tanul három évig, majd egy esztendőt segédként él. Már ekkor megnyilvánul olthatatlan szerelme a színház világa iránt: a pécsi művészek hamarosan azt vallják, Zoli nélkül, az ő tapsszervező, ajándékozó csapata nélkül nincs siker. Már 22 éves, amikor a pécsi kiállításon végképp elkötelezi magát: előbb csak virágot és képeslapot árul, de az országos esemény pódiumán már dallal is sikert arat. Budapestre, a Fővárosi Orfeumba megy szerencsét próbálni, de senki nem méltatja figyelemre. Innét Bécsbe vezeti útja, s az Apolló Varieté híres bohóca, Kobert-Belling tanácsára különböző kosztümökben lefényképezteti magát s a következő sorokat küldi a cirkuszokba: „Mélyen Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelettel mellékelem fényképemet. Kezdő artista vagyok és nagyon örülnék, ha az Ön cirkuszában felléphetnék. Miután pedig kezdő vagyok, a gázsi összegét Önre bízom". Max Schumann szerződteti Amszterdamba, itt sajátítja el az alapokat. Németországi turné során csatlakozik a híres Hat Senez artistacsoporthoz, amely ezután nevében a hatot hat és félre változtatja. Közben a pécsi sajtó élénk figyelemmel kíséri sorsát. Oroszországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, majd Afrikában arat nagy sikereket, majd társulatával Dél-Ameri- kába megy, ahol főleg Brazíliában és Árgentínában fogadják lelkesedéssel. Négy hónap múltán már ismét Európában vannak, ahol Zoli megválik társaitól és hosszabb ideig a londoni Olympia színpadán játszik estéről estére. Itt éri az első világháború híre. Kalandos út után rövid ideig a szülővárosának mondott Pécsett időz, de 1915. elejétől 1937-ig - néhány külföldi hónap kivételével - a Beketow cirkuszban szerepel. Játszik némafilben és jótékonysági rendezvényeken, a gyerekek kedvence lesz. A háború után még Bécs, London, Németország, Norvégia várja és tapsol Dél-Amerikában neki, itthon pedig többek között Kosztolányi készít vele interjút a Pesti Hírlapban s a humanista szomorúságával állapítja meg: „ ... Zoli már kürtőkalapban szalad a porondra, parányi létrára mászik, orra bukik, felpofozzák, szappanhabbal maszatolják arcát, s a tömeg röhög, mert ezek az évezredes attrakciók sohasem kopnak el". „Ha nincs bennem a színház, a cirkusz, és a művészet iránt való mérhetetlen szeretet és rajongás - írja Zoli - talán ma is Pécsett lennék, mint a város legkisebb bádogosmestere... Úgy látszik, az élet így akart kárpótolni". A zsidótörvények után megírta önéletrajzát, ezzel házalt, de 1944-ben az Antenna című lap hírül adta: „tiltott könyvárusítás és a csillag szabálytalansága miatt Zolit is internálták. Mikor szemére hányták, miért visel olyan icipici csillagot, búsan felelte: - Azt hittem, kérem, törpéknek kisebb csillag is elég". Auschwitzban Mengele parancsára portásként szalutált egész nap a cigányok lágere előtt, s akiknek egykor oly sokat játszott, Európa előkelői, nem tettek érte semmit. Ezért kell ismeretlen halálnapja helyett ilyenkor, névnapja közelében megemlékeznünk róla. Dr. Töttős Gábor
