Tolnai Népújság, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-26 / 72. szám

10 »ÚJSÁG

HÉT VÉGI MAGAZIN

1994. március 26., szombat

Rejtett értékeink

„A nemzet funeratora"

Funerator, azaz temetési vállalkozó, vagy az ilyen ügyek segítője sok volt és van, de a nemzet temető embere csak egy volt száz esztendeje is, amikor Kossuth Lajost temették 1894. április 1-jén. A korabeli Vasárnapi Újság a Nemzeti Múzeum előtti gyásztisztelet leírását így végzi: „A budai dalárda éneke hangzott föl ismét, a Szózat, s ezzel a szertartás véget ért. Vasvári Kovács József, az agg színész, ki annyi híres ember koporsója előtt vitte már a keresztet és fejfát, most is felvette a fejfát, melynek ez a felírása: Kossuth Lajos 1802-1894. Áldás, béke hamvaira". Pontosan fél év múlva, október másodikén már az ő keresztjét készítették ...

Az előbbi újság - Sziny- nyei József szavaival - keveseknek kijáró tisztelettel és terjedelemben búcsúzott a Pakson 1832. október 17-én született hazafitól és színésztől. A meleg szavak ma is felidézik Kovács József sajátos életútját. „Ismerték országszerte. Színpadi működése szerény volt, de mint eredeti embernek messzire eljárt a híre. Budapesten mindenki tudta, hogy kicsoda Vasvári Kovács József. Szorgalmas, derék tagja volt ő már a budai népszínháznak is, ezután kevés időre a nemzeti színház karába szerződtették, onnan a népszínházhoz ment át, s annak megnyílta óta tagja maradt 1893-ig, mikor nyugalomba vonult. Apró szerepeket játszott a színpadon, leginkább cigányokat, részeges kántorokat, mint ahogy ezek a szerepek a régebbi népszínművekben előfordulnak.

Nagyon fiatalon vett részt a szabadságharcban a tüzérségnél, s altiszt lett belőle. Egész életében csak erre volt büszke, meg arra, hogy mind a két lábán megsebesült, amiért nem is bírt egyenesen járni; 1850-ben csapott fel színésznek, Kalocsán kezdvén meg a pályát, melyért lelkesült, de amelyen babér nem termett számára. Hanem azért egész lelke- sültséggel tolta Theszpisz kordéját. Becsületességéért mindenki szerette, naivsá- gát sok tréfára használták föl. Színészi életének fő része a színfalak mögött és társai vidám kópéságai között telt el.

Az ország pedig mint a „nemzet funeratorát" ismerte. Nevezetesebb ember ha meghalt Vasvári Kovács József mindig ott volt a temetésen, ő vitte a keresztet, a fejfát. Ez az ő kiváltsága volt már régen. Ott lépdegélt a koporsó előtt magyaros gyászban és ünnepélyes komolysággal. Kossuth koporsója előtt is vitte a keresztet már roskadozva. Akkor felfogadta, hogy senki keresztjét többé nem viszi. Nem is tette többé. A koporsók koszorúiból mindig eltett egy-egy levelet, virágot, azokat gyűjtötte, betette a nevezetesebbeket rámába, a többit a párnájába. A szobája tele volt temetési relikviákkal. Elkészítette előre koporsóját is, azt befestette tulipántokkal, mint a ládákat szokás, ráírta a nevét is, csak a halálozás ideje hiányzott róla.

A magyar ruhát soha le nem vetette.... így ment el a múlt hónap elején a lembergi kiállításra is, ahol a rokkant öreg az ő hosszú fehér hajával és szakállá- val nagyon feltűnt. Akkor hűlt meg, s betegeskedett Nagy-Surányban, de senki sem hitte, hogy a szívós öreg lesz a csak most megnyílt színész menedékház első halottja... "

Szintén Szinnyei Józseftől, a Magyar írók című lexikonból tudhatjuk meg, hogy Kovács Józsefnek két műve is napvilágot látott: A budapesti kerepesi úti temető kőnyomatos térképe és a halála évében kiadott E század jelesebb magyar elhunytjainak névsora. Ugyancsak itt olvashatjuk, hogy „naplót vezetett életérőí, amelybe ennek minden jelentékenyebb mozzanata fel van jegyezve; ez kéziratban a család birtokában van". Vajon hol van már az a család, s hol a nevezetes napló, amely alighanem páratlanul érdekes olvasmányunk lehetne?! így csak a Kossuth-temetéskor készült fotókon láthatjuk a gyászból kifehérlő agg főt, csupán fantáziálhatunk arról, mit gondolt azon a napon, amikor utoljára ballagott fájdalmával a nemzet atyjának koporsója előtt.

Dr. Töttős Gábor

Egy ősi mesterség képviselői s

Életük a gerjeni Duna

Beszélgetés Molnár Sándorral és Hegyi Jánossal

Hegyi János az egyszárú varsa „működési" elvét ismerteti

Gerjen olyan települése megyénknek, ahol a halászat és a Duna közelsége meghatározó jelentőségű a helybéli emberek hétköznapjaiban. Halászattal valamikor több család foglalkozott, mondhatni ebből élt a falu lakónak nagyobb része, mára már megfogyatkozott ezen szép mesterség művelőinek száma.

Gerjenben él az a két idős ember is, akik már nagyon régóta űzik ezt az ősi foglalkozást.

Molnár Sándor és Hegyi József a halak és a víz említésének hallatán szinte elérzéke- nyülnek, életük annyira ösz- szenőtt a sokat szidott, sokat dicsért, ma már piszkossá, szennyezetté vált folyóval. Életük a Duna.

— Családom a kishalászat- tal foglalkozott - kezdte a bemutatkozást Molnár Sándor. - Ez volt a kenyérkereseti forrás. Akkoriban, úgy jó ötven évvel ezelőtt a halászat valóságos életmód volt, ezt a mesterséget űzve sokan gyűjtötték össze a betevő falatra valót. Apámtól örököltem a víz sze- retetét, családunkban több generáció foglalkozott a halak kifogásával. Már nagyon korán munkába kényszerültem állni, a famíliánknak szüksége volt a dolgos kezekre. Tizenkét évesen - édesapám mellett - már felnőtt módon, komolyan halásztam. Édesapám vezetett be a halászat rejtelmeibe. Ezeket az éveket nem tudom elfelejteni. Gyönyörűek voltak. Nekem már tizennégy

éves koromban saját ladikom volt, ami akkor a faluban óriási eredménynek számított a halászok körében. Volt saját szerszámom - kecém, hálóm, melyeket egyedül kellett elkészítenem.

— Huszonhat éves voltam- folytatja Sanyi bácsi egészen belemelegedve a beszélgetésbe -, amikor kénytelen voltam feladni az általam annyira szeretett halászatot és elmentem dolgozni a hajózáshoz, a Bajai Folyamkotró Vállalathoz. Itt éjjel-nappal dolgoztam, mert nem lehetett megállni a hajóval. Ha valaki nem tudott ehndulni a megadott időben a rakománnyal, akkor ott volt helyette a következő „fuvaros", aki csak arra várt, hogy egyikünk kidőljön a sorból. Ezek nagyon szigorú írott és főként íratlan szabályok voltak. Később a Bajai Magyar Hajózási Szövetkezethez kerültem. Nyugdíjazásomig, 1992-ig hajóvezetőként dolgoztam, de a kishalászatot folyamatosan műveltem, el nem felejtettem. Miután nyugdíjba mentem, teljes energiámmal visszatértem a halászathoz, hiszen ez áll legközelebb a szívemhez és enélkül nem tudom elképzelni az életemet.

Molnár Sándor: „A téli estéken gyorsan növekszik a háló, ilyenkor két-három nap alatt megkötök egyet"

Hepatitisz C

Egy japán kutatócsoportnak sikerült azonosítania a Hepatitisz-C vírusát, amely a fertőződéstől számított több évtized múlva halálos kimenetelű májbetegséget is okozhat.

Művészi hajlamú rabok kiállítása Szekszárdon

Rácsok nélkül

Elítéltek is megnézhetik

POLITIKAI HIRDETÉS

Kuncze Gábor,

az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje:

, A Szabad Demokraták a sanyarú helyzet ellenére bíznak a magyar ipar jobb jövőjében. Programunk eredményeként megállhat a piacvesztés, a termelés csökkenése, a vagyon elherdálása. A kialakult válságot úgy kell kezelni, hogy az ipar szerkezeti átalakulása is megtörténjen. Jobban fogjuk segíteni a magyar áruk külföldi piacra jutását, de óvni is kell iparunkat a magyar vámkedvezmények megadásakor. Mindezt a több munkahely, a gazdasági fellendülés érdekében!”

\

SZDSZ <£

Szokatlan kiállítás várja az érdeklődőket Szekszárdon március 29-e és április 11-e között a Babits művelődési házban. A kiállítás anyaga ugyanis az ország különböző büntetés-végrehajtási intézeteiből gyűlt össze, negyvennégy alkotó küldte el munkáját Szekszárdra. A részletekről Kertész Sándorral, a Szekszárdi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokával beszélgettünk.

<— Honnan jött az ötlet, hogy az elítéltek műveiből kiállítást rendezzenek?

— Az ötlet nem új, hiszen már volt egy kiállítás itt Szekszárdon, a börtönben két évvel ezelőtt is, az elítéltek munkáiból. Igaz, azt nem a nagyközönség számára készítettük, hanem a rabok saját örömére. A mai kiállítás anyagát először a szolnoki közönség láthatta, majd Gyulára került és ezután hozzuk Szekszárdra. A kiállítás célja, hogy bepillantást nyújtson a börtönélet hétköznapjaiba és szemléletformáló erejével elősegítse az előítéletek lebontását, ezért adtuk neki ezt a címet, hogy „Rácsok nélkül". Oldani szeretnénk a feszültséget a fogvatartottak és a szabad emberek között. A Babits művelődési házban bemutatandó kiállítás annyiban más mint az előzőek, hogy berendeztünk egy „szekszárdi sarkot", melyben az itt raboskodók alkotásait láthatják az emberek és egy élethű, méretarányos zárkát is felállítottunk, melyben a berendezés, a használati tárgyak „eredetiek". A szekszárdi börtönben jelenleg 12 olyan elítélt van, aki az 1993. évi XXXII. törvény értelmében enyhébb végrehajtási szabályok között él, ez azt jelenti, hogy az engedélyemmel csoportos kimaradáson is részt vehetnek. Természetesen ezt a kiállítást - nem egynek ott is látható lesz a munkája - a nevelőjük felügyeletével, civil ruhában, meg fogják tekinteni.

Annakidején ebből élt a család. Annyit tudtunk keresni a halak eladásából, hogy évente 500-600 négyszögöl földet vehettünk. Ez is nagy szó volt akkor.

— Merre vitték eladni a kifogott halat?

— Nagy részét Kalocsára és a helyi kocsmákba. Voltak helyek, ahol több mázsa halat is átvettek egyszerre a kocs- márosok. ök aztán szintén eladták.

— Mennyire változott meg a halászat az elmúlt évtizedekben? A kérdésre már Hegyi József válaszol, bekapcsolódva a beszélgetésbe.

— Akkor, amikor mi nagyban halásztunk, csak öt forint volt a hal kilója. Harcsát, balint, pontyot, csukát, mámát, kecsegét - mindenféle halat fogtunk. Bőven volt mi a hálóba akadjon. Mostanra megnehezedett a sorsunk, kevés a hal. A halászat teljesen megváltozott, a körülmények keményebbek lettek és gyökeresen átalakultak a feltételek is.

— János bácsi mióta műveli ezt a mesterséget?

— Én is fiatal, mondhatni gyermek voltam, amikor elkezdtem dolgozni, hiszen a családunk a szegényebbek közé tartozott. Tizenkét éves koromban már kimaradtam az iskolából, mert a helyi Zs. Vajda Lajos elhívott magához halászni. Én szívesen mentem hozzá dolgozni, ő nagy név volt a szakmában. 1951-ig dolgoztam nála, de akkor beléptem a Bajai Magyar Hajózási Szövetkezethez. Huszonhat éves voltam. Ennél a cégnél húztam le harmincöt évet. 1986-ban tértem vissza a kishalászaihoz, a gerjeni vízhez, a halakhoz, és a saját magam által készített halász-szerszámokhoz.

— Mit jelent önöknek a halászat?

— Valójában mindent, a szórakozást, a hobbit, a kedvtelést. Nem a kifogott hal mennyisége a fontos - mondja Molnár Sándor és a hangjában valamiféle halak iránti tisztelet érezhető, - hanem a maga a szertartás. Hegyi János nagyot sóhajt, majd átveszi a szót:

— Hetente egyszer biztosan eszünk halat, általában vasárnap, amúgy igazi halá- szosan főzve. Csak vízzel, piros paprikával, sóval, hagymával - és ami elmaradhatatlan: cseresznyepaprikával. Ha pedig a családunkhoz kedves vendég érkezik, akkor őt is természetesen halászlé várja a megterített asztalnál.-Garay ELőd— Ha valakinek megtetszik egy kpp, vásárolhat-e a kiállított munkák közül?

— Szolnokon és Gyulán is felmerült ez a kérdés. Tisztázni kell a jogi helyzetet. Utána, az alkotók hozzájárulásával, talán létrehozható egy olyan alapítvány, amely az alkotások értékesítéséből származó összegeket kezelné, és az elítéltek javára fordítaná.

— Van-e itt olyan alkotás, melynek „szerzője" már nem elítélt?

— A kiállítás anyaga több év alatt gyűlt össze. Természetesen van az alkotók között olyan, aki már szabadult, de a munkája itt maradt. Az alkotók nevét, személyi jogaiknak védelme érdekében, nem hozzuk nyilvánosságra, annyit azonban szívesen elmondok, hogy az egyik most kiállításra került mű, a világkiállításon Kanadában, első díjat nyert. A szekszárdi bemutatkozás után az alkotások Budapestre kerülnek, a kőbányai Pataki művelődési házban mutatják be azokat a nagyközönségnek. A büntetés-végrehajtás országos parancsnoksága fontolgatja, hogy egy állandó helyen, börtön múzeumot hoz létre, melyben a most látható képek is helyet kapnának.-mauá