Tolnai Népújság, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-26 / 72. szám
1994. március 26., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Beleszeretett Sárszentlőrincbe Oláh Erika, egy budapesti, háromemeletes, minigarzonos betonépületből költözött néhány évvel ezelőtt Sárszentlő- rincre. Gondolta, egy olyan kistelepülés, mint a félreeső Lőrinc, kellemes otthona lehet. — Hogyan jutott eszébe, hogy Sárszentlórincre költözzön ? — Egy kedves barátom szülei élnek itt. Egyszer meghívtak egy rövid látogatásra, és amikor megláttam a település hangulatos utcáit, házait, rögtön beleszerettem ebbe a kis faluba. Amikor ideköltöztem, számomra maga a fantasztikum volt, hogy ha kinyitottam a ház ajtaját, akkor a kertbe léptem ki. A gazok és a kultúrnövények megkülönböztetését is meg kellett tanulnom. — Hogyan jutott a tűzzománcozás közelébe, hiszen ez nem gyakori mesterség? — A pályaválasztásnál nagy gondban voltam, nehezen döntöttem, hogy mi is szeretnék lenni. Már akkor (és most is) nagyon szerettem álmodozni, rajzolni és a fémek eleven, élő formáit kedveltem főként. így majdnem ötvös lett belőlem. Ugyanakkor imádtam verset mondani, a nagy álmom az volt, hogy valamikor egy színház közelében fogok dolgozni, esetleg díszlet- tervezőként. Az élettársam foglalkozott tűzzománccal és mellette kerültem közelebb ehhez a csodálatos mesterséghez. Ekkor még az élettársamé volt a művészi munka, az enyém pedig az iparos része, magyarul én végeztem a segédmunkát. Ma már közel negyedik éve, hogy önállóan foglalkozom a tervezéssel és a kivitelezéssel. Zsűriztetett képeim vannak, kiállításokra viszem a műveimet. Miután egyedül kezdtem dolgozni, nagyon sokat szenvedtem a képek megvalósításával. A saját gondolat, vagy érzés kivitelezése óriási terhet rakott a vállamra. Elég sokat kínlódtam azzal, hogy bízni tudjak magamban és abban, hogy a kész termékek olyanok lesznek, amilyennek elképzeltem őket. Maga a zománc olyan anyag, amit nem szabad elrontani. Ezt úgy értem, hogyha a festő elront valamit a vásznon, akkor lekaparja, vagy átfesti az elrontott részt. A tűzzománcozásnál nincs lehetőség a javításra. Itt előre kell látni, színben, térben mindent, mi is lesz a végeredmény. A zománc él... — Mit jelent ez? — Mondhatom, hogy nagyon belemerültem a zománckészítés technológiájába, technikájába, ez szükséges a képek elkészítéséhez. Rézlapot maratok, kísérletezek a zománcok különböző fajtáival, egy kis kemencében kiégetem őket. Mindezt itt a házban. Volt egy barátom, aki nem tudott úgy elmenni a lakásában lévő pirosruhás madonna mellett, hogy egy pillantást ne vetett volna a falon függő zománcképre. Ő azt mesélte, hogy minden alkalommal más és más a kép hangulata, különböző érzéseket sugall a rá eső fények hatására. A tapasztalat nem egyedi, hanem általános. A zománc életre tud kelni és nemcsak a művészek, vagy a kép elkészítőjének szemével nézve. — Mit lehet szeretni egy rézlemezre égetett anyagban? — A csillogását, a sejtel- mességét, azt, hogy nem lehet kiismerni, nem lehet kisajátítani, ami az emberek egyik legfőbb vágya. A zománc nagyon izgalmas anyag. Számomra a formák megálmodása, a képek kivitelezése, a munkafolyamat megtervezése mind izgalmat, feszültséget rejt magában a végső kialakulásáig. A zománccal való foglalkozás egyfajta sajátságos gondolkodásmódot követel.-Garay EOláh Erika féltő gondoskodással rakja be a közel hétszáz fokos kemencébe a legújabb alkotását A hónap műtárgya - Porta Galéria Táj barnában Kovács Ferenc alkotása A Tolna Megyei Könyvtár Porta Galériájában nem az alkotás - festmény - jelenléte a meglepő, hanem, hogy az Kovács Ferenc keze munkája. A festőművészt aligha kell bemutatni, hiszen lakóhelyéről - Bonyhádról - gyakorta elindul határokon belüli és kívüli utazásokra, ahonnan kész alkotásokkal és színes vázlatok sokaságával tér haza. Élményeinek rögzítését mindig tisztán, rendezett formában oldja meg. Apróságnak tűnő, de egyéniségéhez tartozó, karakterének meghatározója ez a rendhez, a tisztasághoz való ragaszkodás. Nem pusztán művészi magatartás ez részéről, de pedagógusként is hasonlóan cselekszik katedrán éppen úgy, mint nyáridőben a művészeti táboraiban. Legkedveltebb technikai eszköze, vagy leginkább használt, az akvarell. Ez alkalmas a pillanat szülte ihlet, a látvány gyors, pontos följegyzésére. Frissességet, határozottságot követel az alkotótól. A fáradt, lassú lelket és kezet nehezen viseli. A színek szivárványos harmóniájának megjelenítésére kényszeríti az alkotót, a művészt. Kovács Ferenc magas szinten művelőjévé vált a vízzel hígítható, keverhető festékek alkalmazásának. Tolna megye megannyi pontján állt meg, tisztelettel fejet hajtva a természet szépsége előtt, hogy aztán a maga gondolatiságán átszűrve a látottakat, megszólaljon. Képeiről mindig derű és csak ritkán sugárzott borús hangulat. Meglepő a Porta Galéria barnában köszönő festménye. Komor a kép. Szinte válogatni kell a formák közül a leginkább meghatározót. A kompozíció centrumát, ahonnan indul, ahova irányulnak a rendezett alakzatok. A fák, bokrok - mert természetelvű ábrázolásról van szó - rajzolata. sem a Kovács Ferenctől megszokott. Mindez azért hat az újdonság erejével, mert ez a munka a legfrissebbek közül való. Az elmúlt őszön született a Hónig pusztai tavaknál. Pasztellkrétarajz, velúr papíron. A művész valami másságra törekvése fogalmazta a szokásos hangjától eltérően ezt a tájképet. , Az új keresése pedagógiai munkálkodására is jellemző. A szaktanácsadói tevékenysége során, a megye általános iskoláiban nyomon követheti a vizuális nevelés alapvető gondjait, fejlesztésének irányát. Minden eszközt felhasznál sikeres tanári eredményeihez. Pedagógiai és művészi alkotás kölcsönhatásban vannak Kovács Ferenc életében. Mindent megoszt, tapasztalatait önzetlenül továbbadja szakköreiben szorgoskodó tanítványainak. Legfrissebb tapasztalásának eredményét, most a Tolna Megyei Könyvtár Porta Galériája nézőivel osztja meg. Decsi Kiss János Egér bizony nem állsz magad! A Pulitzer- és Nobel- díjas John Steinbeck egyik legismertebb alkotása az Egerek és emberek című kisregény, ami világszerte a siker útját járja. Harmincegy nyelvre fordították le, s tíz évvel megjelenése után, 1947-ben már nálunk is játszották a Madách Színházban. Szekszárdon e hónapban mutatta be a kisregény színpadi változatát a Veszprémi Petőfi Színház társulata. A szerző századunk amerikai prózaírói között az egyik legmeghatározóbb egyéniség. írói pályáját az új műfajok és kifejezésmódok keresése, életét meglepő fordulatok jellemezték. Steinbeck, aki volt mezőgazdasági szezonmunkás, pénzbeszedő, ácssegéd, cukorgyári vegyészlaboráns is, majd újságíró lett, beskatulyázhatatlannak tűnt több kritikus szemében. Valójában témáinak egységes hátteret adott az azonos földrajzi táj, a fizikai valóság megjelenítése és az író sajátos érzelmi-értelmi állásfoglalása. Steinbeck idilljeinek és tragédiáinak visszatérő helyszínei Kalifornia termékeny völgyei, tengerparti kisvárosai, isten háta mögötti kis települései, tanyái. Hősei pedig azok, akik kívül esnek az érvényesülésért való tülekedés létharcain, primitív emberek, kisfarmerek, mezőgazdasági munkások, akiknek egyszerű létproblémái a mesterkéletlen természeti valóság síkján merülnek fel, és annak kemény, ősi törvényei szerint is oldódnak meg. A történet két otthontalan mezőgazdasági vándormunkásról szól, akik arról ábrándoznak, hogy egyszer saját tanyát vásárolva a maguk urai lehetnek. Furcsa páros a hatalmas testi, ám igen csekély értelmi erővel bíró Lennie, és az őt tiszteletre méltó türelemmel, egyben kellő szigorral és szeretettel istápoló George. Közös ábrándjuk - ami új munkahelyükön már-már elérhetőnek látszik - a magánytól, az elhagyatottságtól menekíti meg, s egymásra utaltságukban barátokká teszi őket. Ám reményük nem teljesedhet be, mert Lennie féktelen rajongása a puha és meleg dolgok si- mogatása iránt katasztrófát idéz elő. Egy - a símogatásától nyakaszegett - kiskutya teteme fölött bánkódik Lennie, hogy nem gondozhatja majd saját tanyájukon a nyulakat, mikor vigasztalást nyer a gazdaságból menekülni készülő fiatalasszonytól, aki a gazda fiának, a csak az ököljogot ismerő, agresszív Curleynek a felesége. A nő csalódott. Önmagát kissemizettnek, filmkarriertől és pompától balszerencse és rosszakarók miatt megfosztottnak érzi. Az ekkor már nem a buja csábító ellenszenves szerepében megmutatott Curleyné, párhuzamot érezve kettejük helyzete között az együgyű Lennie előtt kitárulkozik. Istállóbéli furcsa párbeszédük inkább egymás melletti „elbeszélés", ám élvezettel diskurálnak nagy álmaikról ők: az önnön esendőségét fel nem ismerő fiatalasszony és a féleszű Lennie, aki engedélyt kap a vonzó teremtménytől, hogy cirógathassa annak selymes haját. Az egyre vadabb simogatástól megijedő asz- szonyka sikolyaitól megijedő Lennie csitító próbálkozása végzetszerű. Hasonlóan a hatalmas, simogató mancsaiban utolsót cincogó egérkékhez, felnyüszítő kiskutyához Curleyné sikolya is elhal Lennie szorításában, aki nem akar bajt okozni, mégis elroppantja a karjaiból szabadulni akaró nő gerincét. Bár azzal nincs tisztában a „gyilkos", hogy tette milyen következményekkel járhat, mégis tudja, hogy bajt csinált és - emlékezve társa szavaira - oda menekül, ahol George és ő még a tanyára érkezés előtti estét töltötték. Curley eközben hajtóvadászatot szervez, hogy saját kezével lő- hesse agyon Lennie-t, aki harcias természetének korábban is célpontja volt már, ám akkor habókos vasmarkában úgy összezúzódott egyik ökle, mintha csak egy gép kapta volna el. George elszakad Lennie üldözőitől és a megbeszélt helyen, a bokrok közt rá váró társát - miután ezredszer is elmeséli neki, hogy miként élnek majd saját földjüket dolgozva - a „mese" végén saját reményeitől is megfosztva magát, megmenekíti a vendettától gyermeki lelkületű társát. A színdarabnak, a kisregénynek, s a belőle készült - idehaza is bemutatott - nagysikerű filmnek közös az üzenete. Közös Robert Burns-nek a 18. századi skót-angol parasztköltőnek versével, amire a mű címe is utal, s amit a költő egy őszi szántás közben fészkéből kiborított egérhez címzett. A vers egyik versszaka Szabó Magda fordításában így szól: Egér bizony nem állsz magad!/ Hány szép reménység megszakad,/ egér meg ember hasztalan/ tervezgeti;/ öröm helyett csak gyász marad,/csak kín neki.- Nagy László Egy kiállítás képeihez Néhány napja megnyílott egy kiállítás a szekszárdi Művészetek Házában, amely a romániai testvérváros - Lugos - képzőművészeinek gyűjteményes anyagát tárja a látogatók elé. A művészek és művek kiválasztásához nincs és nem is lehet hozzáfűzni valója a nézőnek, hiszen nem ismerheti a rendezőelveket, melyek itt is érvényre kellett jussanak. Ám a képek és szobrok között barangolva óhatatlanul és el- tünhetetlenül az motoszkált a fejemben, hogy talán most is igaz a népi bölcsesség: a kevesebb több lett volna. Huszonkét művész anyagát úgy kiválogatni, hogy az egységes arculatként jelenjen meg, dőre kívánság. Huszonkét művészi látás, szubjektív gondolkodás az életről, s nem utolsó sorban felkészültség, egységes megjelenítésének igénye, megvalósíthatatlan feladat. Nos, ebben az esetben sincs ez másként. Ezt a feloldhatatlan ellentmondást még tetézte az a tény, hogy a vitathatatlanul legképzettebb és kvalitásosságában nehezen megkérdőjelezhető egyik művész rendezte meg e kiállítást. A valóban kiválóan látó festő e teremben valamit „megálmodott" és nem a teremben gondolkodva, hanem a maga álmait követve „alkotott". Oravitan Silviu - az Európában gondolkodó festő - meg akarta hökkenteni a látogatót, amikor a „Kapu" c. kompozíciójának aranyló zu- hatagát az orgonasípok elé függesztette. Áz egyébként igazán jó kép „látásban felhasogatva" az orgonasípok által valóban döbbenetét keltett. S ugyanezt kellett megéreznem a két vakrámára erősített „írás I." és „írás 2" c. kompozíciójának valóban élvezetet nyújtó vizsgálata közben. Hiszen a képek „hátát" is megmutatni a látogatónak, lehet polgárpukkasztó dolog, ám 1994-ben ez itt nem annak hatott. Érdekes színfoltja a kiállításnak Mladin Valér „Tűznyelők 1 és 2" c. kompozíciója, mely kissé harsány színeivel, ám kifinomultan rafinált. megkomponlásával magához vonzza a látásra éhes szemet. A grafikusként jelentkező Lucaciu Adriana a fiatalságának bájával megálmodott világot, lendületes vonalvezetésével varázsolja elénk. Különösen megkapó az „Amalgám I." c. kompozíció látásmódja, s technikai megoldása. A villó- dzó, s talán még vibráló gondolat lebegtetése az űrben, melyből ember és forma sejlik fel, élményt jelentett. Jecza Péter bronz-szobrai bár méretükben kicsik, ám a tömegben való megformálása a gondolatnak, lenyűgözően monumentálissá teszi a „nonfiguratív" szobrot. Háromszor „ismétli" meg önmagát, de ha figyelmesen nyitjuk szemünket a „bronztömbökre", akkor megérezzük a címben elrejtett és a kitárulkozó valóság közti valós összefüggést. Pokker László szobrásznál a belülről jövő kényszer faragta, ívelten „hajladozó" kopjafák világa szólal meg. Bár a kopjafák a temetők csendjének tanúi, ám aki ismeri a jelek jelentés-rendszerét, annak ez a világ a kitáruló, megigazult élet tükörképének valóságát kínálja fel befogadásra. Lihor Laza Vasile keramikus szinte a puritánságig „eltűnni akarása" ragadja meg a szemet. A padozat márványjába „beolvadó" aprócska figurák a néző előtt kezdenek el „nőni", s egyre robosztusabb alakot öltve ölelik át a látó-szemű embert. Játszik a boltívekkel, játszik a „natúréval," s játszik velünk is, ám ez a játék felemelő, s megnyugtató. Végezetül egy nagy kérdőjel ágaskodott felém. A megnyitón még megcsodálhattam két vitrinben is az apró minia- túrák sokaságát. Az ezeken az alkotásokon megnyugvó tekintet akarva-akaratlnul csodálatot tükrözött, hiszen ott lapult a „csoda". Néhány nappal később az újratalálko- zás kényszerétől hajtva mentem, s már csak hűlt helyét találtam. A művész magával vitte. Joga volt hozzá, hiszen az Ő tulajdona. De nem volt joga akkor megmutatni, felvillantani nekünk, s aztán eltüntetni, nem megvárni a kiállítás végét. Egy-egy műért esetleg tucatszor is elmegy a látogató, s nincs jogunk megfosztani a látás gyönyörétől senkit, ha egyszer már „neki" adtuk a szépet. Rosner Gyula A tűzzománc él, és ezt az anyagot imádni kell
