Tolnai Népújság, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
6 KÉPÚJSÁG ÜNNEP - EMLEKEZES 1994. március 15., kedd Ünnep és emlékezet hajdanán Mindez együtt kerete 1848 emlékének" Különös abba belegondolni, hogy miként ünnepelhettek az aradi tizenhárom kivégeztetőjének uralkodása idején. Amerikában Perczel Miklós tanúsága szerint, Szedresben, Szekszárdon és Bonyhádon a korabeli sajtó szerint természetesen megtalálták az ünnep saját formáit. Mindezt akkor, amikor például a kifejezetten 1848-as érzelmű és elkötelezettségű Tolnamegyei Közlöny 1899. augusztus 20-án így írt Ferenc Józsefről Éljen a király! című cikkében: „Milliónyi népek keble belsejéből száll fel a magasba ezen egetverő kiáltás: Éljen a király... Hisz nem volt az igazságos, világverő Mátyás király óta oly királya Árpád ivadékainak, mint Ferenc József, nem volt uralkodónk, a ki úgy annyira tisztelte, pártolta volna a magyar törvényt, mint ő; nem volt fejdelem, a ki úgy összeforrott volna nemzetünkkel, kinek annyi jót köszönhet a magyar, ki any- nyira szem előtt tartaná nemzetiségünket, alkotmányunkat, mint Európa legpéldá- sabb koronás feje: I. Ferenc József". Add meg a császárnak, ami a császáré - juthat eszünkbe, de Illyés szava is: „nem volt a népnek már Petőfije s kezdett lenni Ferenc Józsefe ...". Különös idők lehettek, különös és tragikus hősökkel, akikből - ahogy a mözsi honvéd esete mutatja - ki tudja hányán lehettek még hazánkban. Mindez együtt kerete 1848 emlékének. tgm m Ünneplés amerikai módra Perczel Miklós száműzött társaival 1851-ben érkezett Amerikába. A tolnai nemzetőrség egykori szervezője, a későbbi honvédezredes szorgalmasan vezette naplóját, amelynek itt következő két bejegyzése jól mutatja körülményeiket, s az első amerikai egyházközség megnyitását. „Soká gondolkodtak, mielőtt még csak üdvözöltek volna, de most aztán ugyancsak neki rugaszkodtak! Egy kissé több is a kelleténél a nagy pompa, kevesebb is megtenné. Van köztünk elég, sőt a legtöbb, aki szívesebben venné, ha a fényes szertartás árát kezébe kapná, melyből hónapokig megélhetne, míg valami keresetre szert tenne. No, de mégis csakhogy tesznek valamit. Nekünk ugyan egy szívélyes, egyszerű fogadtatás kedvesebb leendett, mint a nagy pompa, melybe alkalmasint a fitogtatásnak nem kis része vegyült. De hisz megtanultuk, hogy kár a jótett indokait fürkészni, fogadjuk hát, amint adják, ne keressük, miért (...) Közöttünk leginkább Asbóth keltette a legnagyobb figyelmet, részint fényes huszáregyenruhájával, de még inkább az arcán húzódó sebhellyel. Ujjal mutogatták egymásnak a város atyái, nem is sejtették, hogy a sebhely a mellette álló saját magamnak keze írása. Szegény Asbóth irult-pirult, felém tekingetett, mintegy bocsánatot kérve. Természetesen nem zavartam meg dicsőségét a kutahiai párbaj elbeszélésével..." (New York, 1851. XI. 11-12.) „Több New-York-i asszonyság Miss Day ókisasszonyin- dítványára az itteni gazdag Missió társulatnál számunkra ima helyiséget eszközölt ki. A Fulton utca sarkán levő Dutch-templomban egy iskola termét engedték át, egyúttal Ácsot jelölték papjául, 400 dollár évi fizetéssel. Ma volt az első istentisztelet; véletlenül összeesett nominális évnapjával. Mind elmentünk. Ács igen szépen papolt, különösen remek volt imája". (New York, 1852. III. 15.) Szedres saját ünnepe (1878) A Bezerédj István alapította községben hármas jelképet hordozott a megemlékezés: a saját, dicső történelemét, hiszen arányában ebből a községből jelentkeztek megyénkben legtöbben honvédnek és nemzetőrnek, másodszor az alapító haláláról való megemlékezését, mivel ő 1848-nak is legendás alakja volt, harmadszor pedig a forradalomét magáét, amelynek ünneplésére sokáig nem nyílt alkalom. „Szívemelő látvány az, midőn a hazafiak legjobbjai iránti kegyelet nyilvánul meg, nyilvánul, és pedig oly módon, hogy hazánk legnagyobb értékű ügyében al- kalmaztatik az ércnél szilárdabb emlékoszlop. By szívemelő, kegyeletes ünnepély tartatott Hidgyán, f. hó 14-én a fent álló magasztos szokás szerint. Az 1856-ik év március 6-án öröklétre szenderült hazánk fiáért, bezerédi Bezerédj Istvánért a hidgyai díszes templomban ugyanis évenkint meg- tartatik az évfordulati gyászünnepély, reá következő alkalmas napon pedig az elhunytnak legkedvencebb intézményében, a pusztai népiskolában ugyanezen emlék örökítésére megtartatni szokott a vizsga, mely mind a vagyona, mind hazafias erényei örökösnőjének, Bezerédj Etelka úrnőnek legkedvencebb ünnepélye szokott lenni. így történt az idén is: Péchy József prépost, tolnai plébános, mint iskolaigazgató elnöklete alatt, számos, a vidékről összesereglett gazdatiszti, papi és tanítói karbeli vendégek jelenlétében. A 101 főre menő fi- és leánytanoncok jeles feleletei a törvény által előírt tárgyakból F. Fehér Márton Szt. Ferenc rendű áldozár, házikáplán buzgalmáról tesznek tanúságot, ki ezen iskolában, melynek az ifjúsága öt osztályba soroztatik, a tanítói tisztet a legsikeresebben vezeti húsz év óta..." (Tolnamegyei Közlöny, 1878. in. 17.) Bonyhád a félszázados ünnepen Perczel Mór szülőhelyén \ jj mindig kegyelettel emlé- i I keztek, de igazán impo- j i záns volt 1898-ban az ün- • I nepély: negyven tagú al- j I kalmi dalárdát alakítottak, | - szavalatok, élőképek, vi- ’ rágdísz, szónoklatok vál- I fogatták egymást. Ez utób- I] I biak sorából kiemelkedett I Gyalog István gimnáziumi ] igazgató és kaszinói elnök | ! egész történelmünket át- j ívelő beszéde, amelynek ] értékelése ma is figyelemre | j méltó. „Egy szent kötelesség j gyűjtött össze bennünket. I Egy szent kötelesség, mely arra ösztönöz, hogy az I 1848-ik évi alkotások 50. j I évfordulóján hálás szívvel j \ emlékezzünk meg mind- | azokról, akik megvetették I alapját a modem Magyar- j országnak és megteremtet- j ték a mai magyar nemze- j [ tét. Mennél tisztábban is- j j merjük és mennél jobban j ! méltányoljuk mai állapota- j j inkát, elismerésünk és há- | I Iánk annál nagyobb, annál j őszintébb... Hatalmas idők voltak J j azok. Telve nemes lelke- I sültséggel, telve áldozat- j készséggel, telve munka- j szeretettel, melynek a re- I J akció emberei, a múltak- I hoz ragaszkodó eme sötét | árnyak ellenállni nem tud- I tak ... A törvények szente- s sítésével a szabad polgárok jj száma nehány százezerről | ugyanannyi millióra emel- kedett és az öröm betol- í tötte az egész hazát, átha- S tóttá a kunyhók és paloták $ lakosainak szívét egy szent i érzelem, a szabadság, testvériség és egyenlőség ér- I zelme ..." i j (Tolnavármegye, 1898. III. 22.) Szép szekszárdi szokás A szekszárdi nyomdászok ősatyjának is jutott szerep 1848-ban: ő, Perger Sándor készítette a nagy év tavaszán az új törvények helyi kiadását, előtte - a szabad helyi sajtó első termékeként - Mehrwert Ignác Szekszárdi öröm dali című költeményét, amelyben a nemzeti összefogást üdvözli az aljegyző. Ennek emlékére látták minden évben szívesen a diákokat: először a frissen megalakult gimnázium tanulóit, később másokat is. „A tanuló ifjúság a Molnár nyomdában. Március 15-én, a nemzeti újjáébredés és a sajtó- szabadság emlékünnepén délelőtt a polgári leányiskola növendékei Kovácsné Nagy Lujza igazgatóné vezetése alatt megtekintették a szekszárdi modemül berendezett Molnár-féle nyomdát, hol a tulajdonos Molnár Mór a lege- lőzékenyebben magyarázta meg a nyomtatás technikáját a növendékeknek és hirtelené- ben emléklapot is készített részökre. A polgári fiúiskola növendékeit Krammer János igazgató kísérte a nyomdahelyiségbe, a gimnáziumi tanulók pedig délután Szász József tanár vezetése mellett jelentek meg ... A tulajdonos szakszerűen és fáradhatatlanul szolgált magyarázatokkal s mindnyájukat emléklappal ajándékozta meg. A tanulók nagy figyelemmel és érdeklődéssel szemléltek meg mindent és megelégedve távoztak a sajtótermékek készítésének műhelyéből". (Tolnavármegye, 1904.111.20.) Tarjagosék Másfél évszázadra negyvennyolctól Apai nagyapám sokat mesélt március 15-ről. Nem volt nehéz dolga, a boldog békeidőkben Ferenc Jóska alatt gyerekeskedett. Térdzokniban, hátulgombolós gyerek- díszmagyarban indultak iskolába, ahol a König képmása mellől Kossuth, Petőfi, Garibaldi tekintett rájuk fenségesen és annyi lobogó háromszínű kelme közül, hogy az ember gyereké elhitte: Magyarország valóban csak a bokréta lehet Isten kalapján. Minden ünnepségre előkerítettek egy öreg, 48-as honvédet, akinek tiszteletére hosz- szas tósztok hangzottak el a magyar dicsőségről és szabadságról. Aztán esküdtek a „rabok tovább"-nál mennydörgésszerűén. Bennem leginkább az maradt meg mindebből, hogy micsoda langy meleg lehetett akkoriban március közepén: a gyerekeket rövidnadrágban, térdzokniba engedték iskolába. Nagyapám, amikor a szabadság- harchoz ért, történelmi tanulmányaiban, úgy izgulta végig mintha egy lefújt focimeccset, aminek tudja a végeredményét, helyszíni közvetítésnek vélt volna. Drukkolt a végsőkig. Máskor az ünnep kapcsán valami madárféléről beszélt, amelyet soká melengetett, míg kiengedte a kezei közül. Nagyapám utóbb sosem viselt kokárdát, se kicsit, se nagyot. „A puffogó frázisok, hazafias nagyotmondások tarjagos illéseitől nem akarjuk elvenni a kenyeret" írta Ády Endre Március idusán 1902-ben. Majd így folytatta: 54 esztendő óta nem volt szomorúbb a márciusi évforduló, mint most. Mert nincs mit ünnepelnünk. A költő azt fájlalta, hogy az új század hajnalán már 48-at ünnepelte az ország, még mindig 47-nél tartott. Ady beszélt bizonyos heretestületekről, meg azokról akik az új Magyarország kiépítésén fáradoztak. Nos, kétségkívül nekünk van mit ünnepelnünk. Számunkra megadatott az Ady és a századeleji progresszió hőn áhította, idegen hatalomtól ment polgári demokrácia. Negyedik éve tapossuk. Aztán meg herék sincsenek ugye - elvileg. Mégis kegyetlenül nehéz. Ötvennégy év nagy idő, másfél évszázad, amely elválaszt bennünket 48-tól, még nagyobb. Kopik az ünnep, aztán megújul és megint kopik, fröcsögő gondolatokat cipel és ráz le magáról. Az aktualizálások hangjai hol erősödnek, hol elmosódnak mint a hírek a Petőfi középhullámhosszán. Van mit ünnepelnünk. Mégis kegyetlen nehéz kitűzni a kokárdát. Nem a százötven, hanem a 90,100, 120 év miatt, amit Tarjagos úr szemmel láthatóan jó egészségben megért, hisz itt van körünkben társaival együtt. Annyi, kinek közönyös, kinek fogcsikorgató ünneplés után visszatértek, látványosan, de nem egészen előzmények nélkül. Itt voltak ők azokban az években is, amikor egy teljesen eUenfor- radalmi korban forradalmat dramatizáltak, csak másképp harmonizált rajtuk a nyakkendő a felöltővel. A hajtókára tűzött magyarság korát éljük ma. Tarjagos Illésük már korán reggel kettő az ötödiken négyzetméter kokárdát vesznek magukhoz, vigyázniuk kell, hasra ne essenek benne a lépcsőn lefelé. Néha atyaian mosolyognak, tekintetük drámai és szúrós, de Kossuth-ra homályosan merednek. Nem változtak ők, csoportszellemben gondolkodnak, szívük a csapaté. Ha rajtuk múlik, a nemzet gittegylet, ahova azonban csak azokat veszik be, akik úgy rágják a gittet, ahogy egy igazi magyar tudja rágni keményre. Akit nem vesznek be a brancsba, alakíthat ellen- gitt-egyletet. Tarjagosék mindazonáltal szeretik a népet, amelynek most sincs választása, és a legnagyobb etnikai kisebbség tagjait is, már akkor, ha azok szíve a magyarhoz húz. Vigyázat uraim, lopják az ünnepet. Ha egyszer kezünkben a madár, ne engedjük elrepülni könnyedén. Tóth Ferenc „Van-e jog és szabadság nélkül boldogság?" Budáról a hajóhídon keresztül, a fogatból a lovakat kifogva, a lelkes pesti fiatalok húzták Táncsics kocsiját Pestre. Útba ejtették a Nemzeti Színházat is, ahol a forradalmi mámorban felhevült tömeg rá akarta venni, hogy foglalja el a király helyettese, a nádor díszpáholyát. A börtönből frissen szabadult író ennél fontosabbnak tartotta, hogy a forradalom vezetőivel találkozzon. A bizottmány tagjai azonban csak addig örültek Táncsicsnak, amíg meg nem szólította őket. — Kendtek - kezdte beszédét és nem értette, hogy a forradalmi bizottmány tagjai miért néznek rá olyan hidegen. Táncsics ezzel a bevezetéssel akarva-akaratlanál is vérig sértette a testület többségében nemesi származású tagjait, akiket tekintetes uraimnak kellett volna szólítania. Az utca népe azonban mit sem tudott erről az incidensről, változatlanul éltette Sztáncsi- csot, mert eredetileg így jegyezték be az anyakönyvbe. Az ünneplés sodrában jutott néhány perce a családnak is. Aprócska lánya, aki akkoriban tanult beszélni, sehogy sem tudta föltehetően szláv eredetű, sok magánhangzóval kezdődő családi nevüket kimondani. Csak így hajtogatta: Táncsics. S ezt a nevet őrizte meg az utókor. Ezeket a történeteket többnyire csak ilyenkor, március idusán hozzuk szóba, mert Táncsics Mihály tevékenységéről viszonylag keveset tud a lakosság, legfeljebb annyit, hogy 1848. március 15- én a fellelkesült ifjak kiszabadították budai börtönéből, és diadalmenetben hozták Pestre. Akkoriban gyakran idézték a „Sajtó- szabadságról nézetei egy rabnak" című könyvét, amelyben így írt: „Éegyen öröm, legyen fájdalom, mit tapasztalnia kellett, a kebel el nem csillapul, míg érzését valamely emberlénnyel nem közölhette... E vágy hozza létre a sajtót. Néha előre látja veszedelmét, kárát, de véleményét s meggyőződését azért közli. Socrates látta, hogy halál áldozata leszen, ha meggyőződését terjeszti, de azért másképp nem tehetett." Táncsis különös ember volt. Görög példaképéhez, Szokratészhez hasonlóan, bátran vállalta az elítéltetést, amikor fellépett a Habsburg-monarchia diktatúrája eüen, mert az vallási köntösbe burkolva tiltotta a szólás szabadságát. Gyakran idézte Máté evangélistát: „A gyertyát is nem azért gyújtják meg, hogy a gyertyatartóra tegyék, hanem hogy fényijük mindenkinek, kik a házban vannak ... Bűn valakit megtámadni s vagyonát elrabolni, de mi bűn ahhoz képest, midőn egész nemzeteknek minden boldogságát elrabolják, mert van-e jog és szabadság nélkül boldogság?" Nézeteivel a magyarok többsége egyetértett, a Habsburg-ház ellenében nyilvánosan mégis kevesen álltak ki mellette. 1846-ban külföldön adta ki, majd itthon is terjesztette Hunnia függetlensége című munkáját. Ezért a hazai cenzúra megkerülése, a fennálló rend elleni izgatás, a nyűt lázadásra való felbujtás vádjával perbe fogták. A forradalom győzelmének mámorában a nép kiszabadította börtönéből, így végre valóra válthatta régi álmát: kiadta saját lapját, a Munkások Újságát. Ebben Táncsics bátran támadta az országgyűlési képviselőket is, akik mindennel foglalkoztak, csak az új és a független ország működését szavatoló törvények meghozatalával nem. írásai merészségéért Kossuth Lajos is megfenyegette: ha nem nézné személyét, a törvény kezére adná! Ha Kossuth nem is, a szabadságharcot követően ismét börtönbe vetették. Büntetéséből általános amnesztiával 1857-ben szabadult. A magas kort megélt, hányatott sorsú Táncsicsot nemcsak kortársai, hanem az utókor is méltatlanul mellőzte. Pedig a szó szabadságának szentelte életét, -szabó- Ferenczy Europress A magyar szabadságharc mártírja A napokban hunyt el Mö- zsön - senkitől meg nem siratva - életének 70. évében Klem András, agglegény, ki mint nemzetőr Perczel Mór táborában részt vett BácsrSzenttamásnál a ráczok elleni csatározásban s onnan megtörve tért haza, teljes három éven át ágyban fekvő beteg volt és egészségét soha vissza nem nyerte többé. A szenttamási táborozásban kontrahált köszvény annyira összezsugorította s elnyomorította tagjait, hogy minden munkára végképp alkalmatlanná vált s úgyszólván élőhalottként tengette napjait - teherül magának és másoknak - még egy teljes félszázadon keresztül! Szerencsére rendelkezett némi öröklött vagyonnal, melynek fejében rokonai úgy, ahogy - eltartották. Ha a nemzeti ügynek e vértanúja szegény napszámos gyermekéül talál születni: a hálás(?) utókor miatt ő is „küszöbről küszöbre" járhatott volna koldulni ... (Tolnamegyei Közlöny 1899. III. 19.)
