Tolnai Népújság, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-15 / 62. szám

1994. március 15., kedd ÜNNEP - EMLÉKEZÉS KÉPÚJSÁG 5 Nem irigyeltem dr. Józan-Jilling Mihály kar­diológust, a Szekszárdi Német Nemzetiségi Egyesü­let ügyvezető elnökét, az önkormányzat szószólóját, akinek némi körülményeskedó teketória után neki­szegeztem a kérdést, hogy mi a haza?- Magyarország mindannyiunk hazája, a magyarországi németeké, a magyarországi magyaroké, a szerbeké a cigányoké, ez a szülő­földünk. A magyarországi németek kifejezés elég jól megvilágítja jellegzetes kettős identitá­sunkat. Már az őseink is nagyon ragaszkodtak ehhez a szülőföldhöz. Ha a kérdés személyes, akkor azt mondhatom, hogy fejlett hunga- rusz-tudatom van. Magyarország a hazánk és nagyon nagy a reménység bennünk, hogy ez már az idők végeztéig így is marad. Az identi­tástudat másik fele pedig az, hogy van egy mutterlandunk is, ami azt jelenti, hogy az ősök onnan jöttek: örülünk Németország sikereinek, s szomorkodunk a kudarcain. Büszkék va­gyunk arra, hogy Németország Európa egyik vezető gazdasági országa és az európai gondo­lat élharcosa, viszont szégyelltem magam, amikor náci suhancok Rostockban lincseltek. Mindezeket nem tudom patikamérlegen ki­mérni, mert érzések. Kulturális és bizonyos mértékig racionális szálak is fűznek bennünket a valamikori anyaországhoz. De én itt élek, s nem is akarok innen elmenni.- Németország az Ön számára az külföld?- Igen külföld, de azt a szót nem monda­nám, hogy idegen ország, mert az ember ha­marabb otthon érzi magát Németországban, mint Franciaországban.- Mi történt a családdal? Kettős kötődés- Nagyapám még Jilling Mihály volt, s így is halt meg Németországban 1977-ben. Besoro­zott német katonaként került fogságba s eszébe sem juthatott a hazatérés, később a családot is kitelepítették. A szociáldemokrata Kétly Anna 1944-ben Györkönyben bujkált a nyilasok és a Gestapo elől, aki úgy fejezte ki háláját, hogy a menetesítőleveleket aláírta, csakhogy '47-ben már az ő aláírása nem számított. A mentesítés a név magyarosítását is jelentette, én Józan Mi- hályként születtem 1952-ben. Nagypapa a névváltoztatást talán sosem bocsátotta meg apámnak. Mivel engem a megye Józan Misi­ként ismert meg, semmiképp sem akartam el­vetni, de a tradícióknak és az ősöknek tartoz­tam a régi név visszavételével.- Honnan származnak őseik?- Györköny hesseni eredetű protestáns te­lepülés, kis részben pedig burgerlandból ér­keztek telepesek Mária Terézia idején. Az 1750-es évektől kezdve már tudjuk, hogy el­kezdtek nagyon keményen dolgozni. Úgy dol­goztak, hogy a földesurak elszegényedtek a györkönyi parasztok mellett. Ezek a gyökerek nagyon fontosak a mi népcsoportunk számára: Ha azt mondjuk, hogy milyen egy nemzet ka­raktere, az rendszerint nagyon fals, de ha azt kérdezzük, milyen a parasztember, akkor meg­találjuk a magyarországi németek lelki moti­vációit, viselkedésük mozgatórugóit. E század harmincas éveiben, amikor már kicsit jobban ment, jött az az átkozott háború, ami annyi embernek tette tönkre az egzisztenciáját, a fia­talságát, szerelmét. Amikor végre vége lett, ismét őket vették elő. Mintha ők találták volna ki a háborút, nekik kellett felelni érte. Innen el lettek zavarva, mert németek, kint pedig ma­gyar cigányként fogadták őket. A XX. századot el kellene felejteni, vagy ép­pen ellenkezőleg nem szabad elfelejteni, hogy mégegyszer ne ismétlődhessen meg ami tör­tént! A Duna-menti svábság, s benne a hazai németség Trianont ugyanolyan .tragédiaként élte meg, mint a magyarok. Egységes népnek tekintették magukat, s őket is elhagyták a hatá­rok. Bizonyos egységtörekvések megjelentek, amelyek Jakob Bley er professzor nevéhez fű­ződtek. A bethleni konszolidáció idején, mint a kisebbségi ügyek minisztere is sokat tett azért, hogy ezt a népcsoportot felemelje. Felismerte a kisebbségi oktatás jelentőségét, és azt, hogy azokkal a keresztény, konzervatív elvekkel, amelyekben ő is hitt, a népet művelni kell, hogy megmaradhasson a népcsoport az asszi­miláció ellenében. Ezért hozta létre a katolikus népfőiskolákat, amelyekben összegyűjtötték a falu népét. Ezeket Bleyer halála után - 1933-ban halt meg - a nemzeti szocialisták barnára színezték. A harmincas évek sovén hangulatában, az állami kisebbségi politika re­akciójaként a népcsoport radikalizálódott, s va­lahogy így kezdődött a Volksbund, a kormány engedélyével. A kuruc időktől élt a két pogány közt egy hazáért szemlélet, amelynek jegyében előszeretettel vetették oda a kisebbségeket a magyarság védelmében. A sztálingrádi kudarc után azt mondták, egy magyar katonát sem Hitlernek, de a magyarországi németek között először szabad volt toborozni, aztán besorozni katonát, ami egy népcsoportnak a prédaként való felkínálásával volt egyenlő. Nem a ma­gyarországi németek találták ki a fasizmust, a nácizmust, az SS-t, de ennek is ki lettek szolgál­tatva. 1944-ben Sztálin kiadta a parancsot, hogy a jóvátétel fejében kényszermunkásokat hozzanak, akkor még válogatás nélkül szállí­tottak embereket. Decemberben valami történt Debrecenben, attól kezdve már csak magyar- országi németeket vittek el, majd jött a kitelepí­tés. Valahol történtek nagy bűnök, kormányok megállapodtak, papírokat írtak alá, és egy fél­milliós népcsoport lett a „bűnös".- Az Ön életében is előfordult, hogy valaki két­ségbe merte vonni jogát e szülőföldre, vagy idegen­ként kezelték hazájában?- Hála Istennek még sose, s remélem, hogy ilyent én már nem is élek meg. Amikor isko­lába jártam, nem illett azzal dicsekedni, hogy svábok vagyunk, megtanultunk egyfajta visel­kedést, s a szülők sem ragaszkodtak ahhoz, hogy tudjunk németül. A mai politikában pe­dig nem tapasztaltam egyetlen felelős, de még felelőtlen politikai tényezőtől sem, ilyesmire utaló kijelentést. Biztos vagyok viszont abban, ha ezt a kérdést feltenné egy magyarországi szerbnek, nem ezt mondaná. Az édesanyám viszont még most is aggódóik, ha olvassa az újságban, hogy jelen voltam valamilyen ma­gyarországi német rendezvényen, s azt mondja: Fiam, nem lesz ennek jó vége.- Lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy kinek drukkol, ha a német válogatott játszik a magyarral?- Pár éve még azt mondtam volna, hogy mindig a gyengébbnek, s természetesen a ma­gyarnak, s lehet, hogy ez igaz is. Német-hol­land esetében már egyértelmű, hogy a saját faj­támnak. Nem is szabad azt a kérdést feltenni, hogy vagy magyar, vagy német: válassz! Nem akarok választani. Lehet idézni klasszikusokat, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja, a Kár­pát-medencében nincsenek tiszta gének. Min­dig azt mondom, hogy a bajai lányok a leg­szebbek - ott voltam katona -, mert azon a vi­déken sok nép otthagyta a génjeit. Ihárosi Ibolya Fotó: Ótós Réka Fejezetek a kertész könyvéből Egy másik tavasz A kertész izgatottan ébredt. Almában ugyanis a négy év­vel ezelőtti tavasz bizsergett az izmaiban, szívében az ak­kori tüzek játszadoztak, és' mindent összevetve: néhány kilóval is könnyebb volt. Nem beszélve arról, hogy álmában lelki elhájasodásának jelei se mutatkoztak még. A kertész rég leszokott már arról, hogy a mezőkön őrült száguldással rohanjon a ta­vasz elé, vagy közvetlen kö­zelről győződjön meg róla, va­jon duzzadnak-e már a rügyek a fák tetején. De még kávé­házba se járt vagy négy éve, így a hosszú éjszakai merengő séták is kimaradtak az életé­ből. Szóval kertészünk csalódot­tan regisztrálta, hogy csak ál­modott. Felkelt, kinyitotta az ablakot, beleszimatolt a leve­gőbe, de csak a közeli szenny­víztisztító lehelletét tudta ana­lizálni. A már nagyon régen érzett, egyre reményteleneb­ből vágyott szívdobbantó illa­tot most sem fedezte fel. Az­tán tekintete a kissé távolabb elterülő valamikori szántó­földre tévedt. Ezen a reggelen a felkelő Nap csupán a néma és szürke dudva- és gazültet­vényre csodálkozhatott rá, il­letve már nem is nagyon cso­dálkozott, mert régóta ezt láttái...) A kertész nagyon rosszul érezte magát. leballagott az utcára. Az útmenti akácfák még a téli „metszés" miatti megnyomorított állapotukban merengtek a tavaszon. A kó­borkutyák csak ímmel-ámmal szagolgatták az ellenkező ne­műek hátsó felét. Az ABC előtti bolhapiacon egy nagy­hangú férfi Kohn vicceken de­rült harsányan, miközben a vietnámi legyezőárus épp egy székelyföldről áttelepült nőt titulált megvetően cigánynak, mivel az alkudni próbált. A kertész ebből igen keve­set észlelt, gondolatai messze jártak, azokon a négy évvel korábbi eseményeken, amiket a barátaival élt át egy kávé­házban. Régen találkozott ve­lük. Csak azt tudta, mivel a keresik a pénzt. A nyelvész, aki azon a bi­zonyos éjszakán ódát írt a vi­rágokhoz, jelenleg jelszavakat gyárt a pártoknak, bármelyik­nek, megrendelésre. A zenész, aki azon a kávéházi éjjelen megzenésítette a nyelvész ódáját, most bárzongorista egy masszázsszalonban. A színész, aki négy éve jácintil­latú könnyeket sírt, most új­gazdag partykon pornográf verseket szaval. Az építész, aki azon az éjszakán virágbol­tokat tervezett, jelenleg por­szívóügynök. A sebész, aki a nevezetes éjjelen egy borvirá­gos orrot szeretett volna meg­operálni, ma kizárólag szili- konos mellnagyobbítással és ráncfelvarrással foglalkozik. A képzőművész, aki akkor a számlapapírból gyönyörű vi­rágot hajtogatott, ma porcelán vadkacsákat gyárt. — Nekem meg műnyagvi- rág-fröccsöntéssel kellene fog­lalkoznom - vélte a kertész, de aztán úgy döntött, hogy akkor inkább a munkanélküliség. Közös ifjúkori álmaikra gon­dolt és szégyellte magát.(...) A kertész a délelőtti idő­pont ellenére betért egy kávé­házba. Na, nem abba a bizonyos kávéházba, hiszen beszélték, azóta megváltozott a jellege, jó ideje már, hogy golyóálló mel­lény és bikacsök nélkül nem érdemes felkeresni ...) Asz­tal melletti merengéséből hangos vitatkozás ébresztette. A polémia arról folyt, ki a jó magyar, ki nem, hogyan kell kirostálni a nemjó magyarok ocsúját a jómagyarok tiszta búzájából. A kertész nyomban meg­látta lelki szemei előtt, amint sorbaáll a magyarságminősítő hivatal előtt, (a biztonság kedvéért nemzetiszínű zász­lóba burkolózva, gondosan magyarosított névvel), majd benyújtja a magyarságminő­sítő hivatalnoknak a magyar­ságeldöntő önéletrajzát, egyéb papírjait, nekiveselkedik a magyarságpróbának is, ám a hivatalnok gonosz vigyorral lefelé mutat a nagyujjával, és már viszik is a kertészt megbi­lincselve, aztán kitoloncolják az országból, ami már elég kö­rülményes, mert szinte az egész Földön a piros-fe- hér-zöld a hivatalos szín ... Aztán felocsúdott, és el is mosolyodott, mert tudta, hogy csak néhány beteg em­ber szeretné azt, ha ez így lenne. Akik, bármilyen gondo­lataik vannak is, magyarok. Mint ahogy vannak olyan em­berek is, akiknek nem kell szégyellniük gondolataikat, és vagy magyarok, vagy más nemzethez, nemzetiséghez tartoznak!...) sk Segesvár S záraz kóróból fontak ko­szorút és a műút melletti emlékműhöz rakták. Bor­zongás futott végig rajtuk, mikor látták a megcsonkított arcot. A patak száradt medre mögötti szobor így torzítva is szép volt. Elképzelték amint a mögötte lévő kukoricásban botladozik a költő, aki éppen egykorú volt velük. — Szerinted hagyunk mi ilyen nyomot magunk után, mint a „mi Sándorunk"? -lé­pett vissza a fiú a lány mellé. Majd hirtelen ellenkező irányba ugrott: — Na, gyerünk, keress meg! És eltűnt a kukoricák között. A lány követte. A délutáni nap sugarai bele-beleragad- tak az ide-oda ránduló ízelt szárakba. A fiú megbotlott, elesett. A lány egy kezébe akadt faággal hátulról meg­bökte a fiú vállát. így történhetett... - nyö­gött a fiú és hanyattfordult. A lány föléhajolt, csókolgatni kezdte a homlokát, arcát. Szerinted ha életben ma­radt volna, képes lett volna versírásra úgy, olyan szin­ten, aktivitással, mint koráb­ban? - kérdezte a lány. — Ha csak egy volna is marad, már nincs értelme a kérdésnek - nézett a lány szemébe a fiú. Aztán hirtelen fölpattant: — Na, talpra magyar! Mondd, szerinted hányszor lesz képes kis nemzeted talp- raállni? Nem adtak választ, hanem a kocsihoz mentek. Szür­kés-vöröses fények jelentek meg az égen. Lassan sötéte­dett. A város felé indultak. Még tavaly az egyetemen el­határozták, hogy felkeresik ezt a vidéket. Vegyes érzé­sekkel néztek szét, és megér­keztek a fedett falépcsőhöz, amit eredetileg a diákoknak készítettek 1642-ben. — „Reszket a lelkem" - bújt közel a fiúhoz. Légy szí­ves találj ki te is ilyen soro­kat, vagy legalább folytast ezt a verset! — „ ... mert eszembe ju­tottál ..." - vágott vissza a fiú. A megállapodásuknak megfelelően egy parkban hagyták a kocsit és gyalog indultak felfedezni a várost. Szinte szóról-szóra megta­nultak mindent, amit az úti­könyv leírt. Ennek megfele­lően lépdeltek egymás kar­jába fűződve. — No, kisasszony! Mi a város német neve? — Schássburg! Szerettek idegenben együtt lenni. Jobban érezték az összetartozásukat. A Fel­sőváros falairól lenéztek az alsóra, ami sokat veszített középkori jellegéből. A vár felőli olc^lon 15 műemlék jellegű épületet számoltak eddig. — Úristen, mennyi pénz kellene, hogy ezeket restau­rálják és mondjuk úgy néz­zen ki, mint Kőszeg - hu­nyorgott a lány a szemerkélő esőben. Aztán hirtelen felki­áltott: — Nézd, az óratorony! Tessék, mit tudsz róla? — A vár főkapuja és a vá­ros szimbóluma. Épült a 14. században. Minden óraütés­kor figurák forogtak körbe ha kedvük tartotta. Egyéb­ként a várostörténeti mú­zeum is ebben az épületben van. Ja, a majolika tetőzetét a múlt század végén kapta. — Eddig jól felelt, fiatal­ember, de javaslom, mielőtt jobban ráered az eső, keres­sük meg a „mi Sándorunk" mellszobrát a megyeház mel­letti parkban. Míg odaérünk, szíveskedjék sorolni hány­féle mesterségről neveztek el tornyokat! A helyes válaszait apró leheletekkel jutalma­zom. Nos!? — Kovács, csizmadia, szabó, szűcs, mészáros ... az annyi mint annyi... Lehet­séges kisasszony összevonni azokat a lehelleteket? Hogy Sándorunk szavaival éljek „szeretlek, kedvesem!" — Talán meg tudunk egyezni... Rátaláltak a szo­borra, pontosabban a má­sára. Hasonló koszorút rak­tak a talapzathoz, mint a fe­héregyházi síkon. — Ugye ennyi elég az em­lékezésből és nem kellenek hangzatos szavak ? - kér­dezte a lány. Ha lesznek gye­rekeink, szeretném megtaní­tani őket „szeretetül". Há­nyán tudnak perfekt szerete­tül? Az is beletartozik, hogy mit tanul meg népe múltjá­ból! Ha majd katedrán állok - fordult a lány a fiúhoz, de nem folytatta gondolatait. Zápor kerekedett. Nem mozdultak. Álltak az esőben összefonódva. Abba az irányba fordultak, amerre Sándort utoljára láthatták egykor. A Nagy-Küküllő felől szél lendült. Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents