Tolnai Népújság, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)

1994-03-12 / 60. szám

1994. március 12., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Zenei főhajtás Thész László emléke előtt Lányi Péter, Körtés József és Mártonka Tünde Nem akarom számlálni az éve­ket, melyek már nélküle peregnek. Makacsul ma sem akarom hinni, hogy emlékére alapítvány szüle­tett, mely a fiatal zenei tehetségek segítését tűzte ki célul, s teszi ezt Thész Tanár Úr hite és tisztessége szerint. Ám bármily makacsul til­takozom is a tény ellen, el kell fo­gadnom - ha nehéz is - s ezen az estén (március 7.) a szekszárdi Művészetek Házában szívet me­lengető koncertnek lehettünk ré­szesei. Szili Lajos - az utód igazgató - néhány szóval emlékezett és szá­molt be az alapítvány működésé­ről, s ezután önfeledten áradt a muzsika, a volt kollégák igazán emlékeztek. Elsőként Husek Rezső - az előd igazgató és a volt tanár - megren- dítően formálta emlékezéssé Liszt: Mosoni című kompozícióját. Meg­rendítő volt, mert a mű maga is a halott barát emlékére íródott, ám az előadóművész ezen az estén a szerzővel együtt zokogott az el­vesztett tanítvány hagyta úr mi­att. A mély regiszterek tompán zengő akkordjai, az oktáv-menetek briliáns villanásai, a tempók érzé­sekkel telített váltásai az idős kol­léga könnycseppjei voltak. A ki­robbanó vastapsot talán még soha nem érdemelte meg ennyire Husek Rezső, mint ezen az estén. Majd Händel: F-dúr szonátáját adta elő Mártonka Tünde (cselló), Körtés józsef (fuvola) és Lányi Pé­ter (csemballo). A jól megválasz­tott mű méltóságteljes indítása, lassú áradása, a fuvola „csilinge- lése" és „elfutásai" mellett a két másik hangszer feszes tartása a mű megálmodása volt. A második tétel virtuóz játékot követelt meg a hangszerektől, s ezt maradéktala­nul teljesítették a művészek. Gyö­nyörűen megformált, pergő zenei életet teremtettek a pódiumon, hogy befejezésként ismét lassú muzsikából indulhassanak egy fantasztikusan fergeteges lezárá­sig fokozódó tobzódásba érkezvén. Öröm volt hallgatni a három mu­zsikus egymást figyelő, egységes zenét formáló megszólalását. Ezután Pintér Gabriella és Lo- zsányi Tamás lépett a pódiumra. Mozart és Mendelssohn dalok hangzottak el. A fiatal énekesnő meleg, lágy hangja, muzikalitása kellemes meglepetés volt. Ezt követően egy elég ritkán hallható hangszerrel lépett a kö­zönség elé Anducska Lajos, a fiatal mélyhegedús. Schumann: Ádag- gio és Allegro a műve nem kis fel­adat, ám a fiatal és tehetséges főis­kolás valóban meleg brá­csa-hangja, éneklő zeneisége, re­mek technikai felkészültsége nagy­szerű megoldást adott. Falussy Mária és Lozsányi Ta­más klarinét-orgona duója már eleve kíváncsivá tette a hallgatókat R. Wagner: Adaggio című művé­nek kiválasztásával. A zeneileg nagyon nehéz, és virtuóz megol­dásokat megkövetelő mű, mindkét muzsikustól maximális teljesít­ményt kívánt. A száguldó klarinét szólam mellet - és nem alatta - az orgona briliáns variációi, a szinte megpihenni nem akaró áradat a két előadó valóságos együtt-léleg- zése, zenében való feloldódása él­ményt jelentett. A befejezés szinte elhaló pianója könnyeztetóen szép volt. Még fel sem ocsúdtunk és ismét felbúgott a hangszerek királynője. Dohai fenő orgonamúvész T. Du­bois: Toccata című kompozícióját választotta előadásra ezen az es­tén. A XIX. sz. végi zene a nagy elődök muzsikájában gyökerezik, ám egy kicsit már a XX. sz-ba ka­csint előre. Dohai Jenő hallatlan biztonsággal ragadta meg a mű­ben felsejlő játékosan komoly „el­lentmondásokat” és magával ra- gadóan muzsikált. Majd Béres Kornélia és Kugler Zsuzsa lépett az emelvényre. F. Poulenc: Szonáta II. és III. tétele hangzott el. A szerző tudatos ze­nei fricskái, fintorai, kissé kaján kacsintásai a XX. sz-i zenével való „cívódásai"-nak méltó megformá­lása nehéz feladat elé állítja az elő­adókat. Béres Kornélia - a tőle már megszokott - zenei érettség­gel fuvolázott és e muzsikálásban igazi partnere volt Kugler Zsuzsa a zongora billen tyűinél. AII. tétel megszólaltatásának bensőséges hang-özöne a két hangszer teljesen azonos egymásba fonódásában ol­dódott fel. AIII. tétel virtuozitása, zenei tobzódása, játékos száguldo­zása a két előadó azonos gondolko­dását és a muzsikához való benső­séges viszony alázatát sugallta. Rövid szünet után, amikor is a Szekszárdi Kamarazenekar szá­mára átrendezték a pódiumot, folytatódott a műsor. A tíz éves együttes Földesi lajos hegedűmű­vész - a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskola tanára - vezetésével először Vivaldi: e-moll négyhege- dús versenyművét adta elő. A zseniálisan megírt mű a négy szóló hegedű és a zenekar együtt-lélegzését követeli meg. A szóló-hangszerek egyenrangú szó­lamai, a játékos zenei kergetőzés, a búvó-patakként el-eltünedezó, majd felbukkanó dallamok, témák követése, majd a zenekarban való áradása nehezen követhető ám nagyszerű élmény volt. Ezen az estén - úgy érzem - Földesi Lajos és tanítványai: Lezsák Attila, Szőts Judit és Sörös Jenő tanúsá­got tettek a zene mindenhatóságá­ról. A zenekar kísérő-szerepe itt az egyenrangú partner kapcsolatát jelentette. Befejezésként Barber: Adaggio című műve hangzott el. Az 1942-ben írt zene ezen az emlékes­ten különösen nagyszerű válasz­tás volt. A látszólag „alig-mozgó" muzsikához fűződő valós alázatot követel meg. A szinte mindig pia- nókban áradó muzsika, az alig-alig hallhatóság határain éló zeneiség megformálása méltó volt Thész László - a volt zenekari tag - emlékéhez. Itt érezhettük igazán az együttestől azt a majdnem néma főhajtást, mely az éló és mindig megújuló emlék előtt tör­tént meg. Rosner Gyula írás közben (Levél a szeretetotthonból) A levél az egyik katolikus szeretetthonból érkezett. Csak a város nevét tudta a feladó, de a szekszárdi postán ez is elég volt, pótolták a címet, va­laki irányítószámot is írt hozzá, természetes tehát, hogy megkaptam. Hedvig, olvasom az aláírást, s bár ritka név, az ilyent nem szok­tuk elfelejteni, nem tudok vele mit kezdeni. De lassan kinyílik a múlt, a dunántúli kisvá­ros utcáin akácfa illata száll, a kék levegőben a húsvét közeledtét érzi mindenki. Ó volt a fűszeresék Hedvigje, s mindenki­nek volt hozzá derűs szava, amikor savanyú cukrot szopogatva megállt a boltajtóban, s nézte a kisvárosi utca forgalmát. A közép­korú urak megilletődve kezicsókolommal köszöntek neki, diáktársai pedig kalaplen­getve köszöntötték, s magukban azt találgat­ták, kinek a felesége lesz. Hedvig szép kis­lány volt, aki mindenkinek feltűnt, mégis va­lójában szociológiai tanulmányt kellett volna írnom róla. A paraszt nagyszülők fia fűszeres lett, aki lányából tanítónőt akart nevelni, s Hedvigre várt, hogy a család első értelmiségi nemzedékét megalapítsa. Erre valósággal készült, már kiskorában is. Ennek a nemzedéknek az első világhá­ború után hivatása volt, vagy pontosabban lett volna, ha az idő alkalmas erre. Azt a pol­gárosodási folyamatot kellett volna bevé­geznie, ami a századforduló táján kezdődött, s ekkor jutott el a kisparasztság rétegéig. A Sárközben - így mesélték - akkor már fran­cia selymet használtak a lányok hagyomá­nyos népviseletéhez, a lakást gyári bútorok­kal rendezték be, s a falvakban egyre több volt az olyan fehérnemű, amibe a szekszárdi Pimitzer cég nevét jegyezték be. Egy anek­dota szerint vagy száz idézést kapott az ifjú Pimitzer egy gyerektartási perben, mert a megesett sárközi menyecske őt vélte gyereke apjának. Már nem is tudom, mikor történt, oly ré­gen volt, de a levelet, amit az ország másik részéből hozott a posta, az a hajdani Hedvig írta, aki valaha ott állt a fűszeres bolt ajtajá­ban, savanyú cukrot szopogatott, s minden­kinek volt hozzá egy barátságos szava. S aki­ről már meg is feledkeztem, oly régen tör­tént. Azóta ugyancsak megváltozott a világ. A régi kislány elmenekült a fűszerüzlet ajtajá­ból, a boltból elkergették a gazdát államosí­tás címén, ma már a helye sincs meg, Hedvig pedig, akiről elsősorban szociológiai tanul­mányt kellett volna írnom, most öreges be­tűkkel levelet írt nekem az ország másik vé­géből, egy szociális otthonból. Jól vagyok, írja Hedvig, a jóságos Szűz Mária kimentett a legkegyetlenebb viharok­ból is, s most ebben az otthonban élek, bé­kességben és szeretetben. Leírja életrendjü­ket, amit a teljes szabadság jellemez, mert még a reggeli misén sem kötelező megje­lenni, s azt is megtudom, hogy a levél írásá­nak napján mi volt az ebéd. Csak a levél vé­gén van egy mellékmondat, ami szíven üt: s közben elmúlt az élet... Hedvig tanítónő szeretett volna lenni. Járt is a prepákhoz, Kalocsára, de( a háború min­dent elsöpört. Visszament a kisvárosba, segí­tett a boltban és szeretett volna férjhez menni, de nem volt, aki feleségül vegye. Vé­gül Kajdi tanító urat emlegették, egy öre­gedő, iszákos férfit, de az utolsó háborús ta­vaszon őt is behívták katonának, s el is tűnt valahol a Kárpátokban. Beszélték, hogy a háború alatt részeg orosz katonák megerő­szakolták a szép Hedviget, de annyi min­dent mondtak az emberek, lehet, hogy nem is volt igaz. ő azonban eltűnt, s meg is feledkeztem róla. Most azonban levelet írt a szeretetott­honból, s csak az utolsó mondatból tudtam meg, hogy boldogtalan: s közben elmúlt az élet... Sokáig reménykedett, hogy legalább Kajdi tanító úr visszajön, ha ugyan valóban re­ménykedett. Mert mihez kezdett volna vele, amikor már maga is ápolásra szorult? De közben valóban elmúlt az élet, amelyből a szép Hedvig voltaképp nem látott semmit. Sokáig reménykedett abban, hogy eljut Pá­rizsba, vagy legalább Fiúméba, maga sem tudta, hogy miért épp oda, de az élet az ilyen olcsó örömöket is megtagadta tőle. Még a kétséges reményt is, hogy visszajön Kajdi tanító úr, bár megtorpant a gondolatra, hogy mihez kezd majd vele. S most itt van a levél, öreges, reszketeg be­tűkkel, az ország túlsó feléből. Meglep, hogy mennyi mindenre emlékezik. Például az öreg Mayer pékre, akinek egyszer egér ke­rült a kenyerébe, s a kisváros sokáig tár­gyalta, hogyan történhetett, amikor Mayer pék olyan rendes ember? Végül örültek an­nak, hogy egyáltalán volt kenyér. Még olyan apróságra is emlékezett, hogy amikor leérettségiztem, fehérbetétes nyári cipőt csináltattak a szüleim a Futó suszterrel, akinek a Rókalyukhoz címzett kocsma mel­lett volt a műhelye. Igaz, fűszerüzletük a kocsma közelében volt, így gyakran láthatott az új cipőben, amire felettébb büszke lehet­tem, mert csak az adóügyi jegyző meg né­hány divatos fiatalember hordott ilyen láb­belit. Aztán elmúlt ez is, szétszórt bennünket az élet. Hedviget a határmenti szeretetotthonba, engem egy dunántúli városba. Nem így képzeltük, de ezen nem érdemes töprengeni, mondhatnám Hedvignek, ha nem élne olyan messze, s már reményem is alig van, hogy valamikor viszontláthassam. Néha ír, öre­ges, verébfej méretű betűkkel, mert a kiseb­beket meg sem látná, mindig ugyanazt írja, nincsenek tervei, s egyetlen reménye, hogy Szűz Mária ezután sem feledkezik meg róla. A többi emlék, egy kisvárosról, amelyben együtt nőttünk fel, reményekről, amelyek nem váltak valóra. Majd az utódok, mondjuk reménykedve, de ebben nem vagyunk biztosak. Az elmúlt évtizedek arra tanítottak, hogy ezer év is csak a megmaradást jelenti, semmi mást. És közben elmúlt az élet... Erről nem tudok mit mondani Hedvignek, ő jobban tudja, mit én. Ha írok neki, eszébe juttatom, hogy apja irodalmi hajlamának köszönheti nevét. Az öreg sokat olvasta Vörösmartyt... Csányi László f: í; gg ; ggg :gg: :g : ■ mMßMi Mi Mi: ... 5 .: gsg ■ . . -. s :í: ■ ■ Rejtett értékeink Dr. Novák Sándor törekvései Százhúsz esztendeje, ami­kor Tolna vármegye közgyű­lése - miniszteri javaslatra - elhatározta múltjának feltá­rását, a legalkalmasabbnak dr. Novák Sándor paksi or­vost látta e feladatra. Utólag ugyan sokan nevezik őt mű­kedvelő történésznek, de ta­lán helyesebb olyan gondo- latkelesztőnek tartanunk, akiből sem a lelkesedés, sem a hozzáértés nem hiányzott - legalábbis a kezdetekhez, alapokhoz. Jó előképzést adott neki, hogy a kor egyik legjelentősebb régészével, Hampel Józseffel és a nép­szerű történész Thaly Kál­mánnal is kapcsolatban ál­lott, mindehhez járult köz- ismertsége. A megye akkori egyetlen lapja, a Tolnamegyei Köz­löny örömmel bocsátotta rendelkezésre a szervezéshez és összefogáshoz hasábjait. Dr. Novák Sándor kitűnően ismerte fel a helyzetet: „bí­zom a megyei tisztviselőség és általában megyénk min­den értelmes egyénisége közreműködésében, hogy karöltve képesek leszünk a feladatot megoldani, hiszen aki nem is tud építeni, vihet egy-két követ az épülethez, s némi tudományos érdeklő­désen kívül alig kívántatik ahhoz szakismeret, hogy a megyében szerte széjjel lé­tező történelmi emlékeket továbbra is veszve nem hagyva a megyeházába ösz- szecsoportosítsuk" - írta 1874. március 18-i felhívásá­ban. Jó példával maga járt elöl, mert - ahogy azt dr. Gaál Attila tanulmányából tudjuk - az általa adomá­nyozott főleg régi pénzből álló gyűjtemény jelenti mai múzeumunk legősibb meg­maradt kezdetét. „A jövő kor ezt meg fogja nekünk kö­szönni" - vallotta dr. Novák - „Kiknek soraiból fognak támadni férfiak, kik a gyűj­teményeket igaz beesők sze­rint méltányolni tudni fog­ják"; ha nem hordták volna már eddig is szét a leleteket, „a hazafiúi kebel nem szo­rulna el", mint ahogy vele is történt: a cseh nemzeti mú­zeumban a római régiségek egész halmazát látta „Köm- lőder Fund" (kömlődi lelet) felirattal. A paksi orvos azonban a múzeumi gondolat felvetését csupán munkája egyik ré­szének látta. A következő hónap elsején és 8-án közzé­tette azt a páratlanul alapos és szakszerű kérdőívet, ame­lyet „Tolnamegye monog- raphiája létrejöveteléhez" szerkesztett, az újság szíves­ségéből pedig még külön ezer példányban szét is küld­ték a megyébe. Ez azt jelen­tette, hogy minden lakott helyre majdnem tíz kérdőív jutott, az egyes birtokos csa­ládok is kitölthették. A ter­vek szerint egy hónap múlva kellett volna válaszolni a nyolc csoportban felsorolt kérdésekre. „A hely földi­rata" (földrajz), „A hely kül- története és a birtokos csalá­dok története", „A hely bel- története és hatósági élete", „A lakosok", „Egyházi és vallási állapotok", „Közmű­velődési állapotok", „Gazda­ság, kereskedés ipar" csupán nagy vonalakban jelzi, mi­lyen gondosan figyelt tár­gyára. Minden részletre ki­terjedt, a nemzetiség, vallási és egyéb szokások, népvise­let, egészségügyi, könyvtári ellátottság, iskolázottság, tűzoltás, nyomdák, zene iránti fogékonyság, társula­tok, híres szülöttek az élet bármely területén, (rövid életrajzok), a talaj, a művelési ágak, termelt növények, át­lagtermés, helyi fogyasztás és árukereskedelem, ezek je­lene és emlékei, egyes gyűj­temények feltérképezésében. A 88 kérdés gyakorlatilag nem hagyott volna egyetlen ismeretlen területet sem: tör­ténetileg, statisztikaüag és akkori állapotában mindent elmondott volna a megyéről, tükrözte volna nemzetisége­inek azonoságtudatát, s ma lehetővé tenné a történetszo­ciológiai feltárást. Ma már nem tudjuk pon­tosan, hogy - az Egyed-féle összeírást alaposságban messze meghaladó - kérdőí­vek visszaérkeztek-e szét- küldőjükhöz, s azt sem, ha így volt, mi lett velük. Töre­dékek fel-felbukkantak, köz­tük a Szekszárdról szóló első történeti munka, Mehrwerth Ignác monográfiái adatgyűj­teménye, amely dr. Novák Sándor halála évében, 1885-ben látott napvilágot, de hivatkozása és adatai egyértelműen az 1870-es évek közepének jeles törek­vésére utalnak. Ha a kortár­sakból esetleg hiányzott is a szorgalom, hozzáértés vagy a lelkesedés, ez mit sem von le a gondolat és a célkitűzés nagyszerűségéből. Mindezt jól mutatja, hogy napjaink­ban sem rendelkezünk még üyen monográfiával... Dr. Töttős Gábor Macskaköröm Egy év terméséből válogatta Zöldi László Néha egy jó ötlet is elég, a többit készen kínálja a való­ság. Milyen is volt az elmúlt esztendő? Ilyen is, meg olyan is. Van, aki az inflációra pa­naszkodik, a másik szerint az árak mindig megelőzik a fize­téseket: senki nem elégedett. Zöldi László most tükröt tart a politikai elit, a vezető értelmi­ség elé, s így szól: ti mondtá- tok! Ennek jegyében gyűjtötte egybe az elmúlt esztendő leg­jobb (legrosszabb) mondatait, s akik mondták, most őszintén csodálkozhatnak, mert joggal kételkedhetnek abban, hogy a „jeles" mondás valóban tőlük származik-e? „A politikából nagyon hiányzik a humor. A humorból még jobban hiány­zik" - mondta Zacsek Gyula, aki az MDF-ből indult el, s a Piac Párt egyik alapítója lett. Mert a Macskaköröm című kötet közli a megszólalók elő­életét is, néha csak annyit, hogy az illető filmrendező, máskor hosszasan és ironiku­san szól imigyen: „Költő és kiválasztott, a Magyarok Vi­lágszövetségének elnöke, a Hungária, a Teleki, az Illyés, a Magyar Kultúra, a Transsyl- vánia, a Nemzeti Film és még négy alapítvány kuratóriu­mának tagja". Csaknem négyszáz „társ­szerzőt" vont be munkájába Zöldi László, mégis az az ér­zésünk, hogy sok bölcs és balga mondás kimaradt a kis kötetből, Konrád György azt mondja a várható új kormány­ról: „Megelégszem azzal, ha igyekszik minél kevesebb kárt tenni" - mi pedig nem tudjuk, hogy ez humor-e, mert komo­lyan vesszük, s nem is mo- solygunk. Az ismert humorista, Mar­ton Frigyes kiválasztott mon­dását is felfoghatjuk bölcses­ségnek, vagy szarkasztikus megjegyzésnek: „A népnek rengeteg humorra volt szük­sége ahhoz, hogy az egymást követő megszállókon kívül a tehetségtelen politikusait is túlélhesse" - s még sokáig folytathatnánk az idézeteket. De elég legyen azzal a válasz­szák amit Zöldi László a ma­gának feltett kérdésre adott. „Kedvencem a Horváth Ba­lázstól való mondás. A volt belügyminiszter szóról-szóra ezt fejtegette a Veszprémi Hét 1993. április 30-i számában: „Magasabb hőfokon kell égetni az MDF-tagságot." Sej­tem, teszi hozzá Zöldi, hogy nem egészen úgy akarta mon­dani, véleményünk szerint nincs az az ellenzéki, aki ezt kívánná. A könyvet az ABOVO ki­adó jelentette meg. Vámos Miklós bevezetője 1993. de­cember 20-án kelt, s mára ta­lán el is fogyott a mulatságos könyv. Cs.L.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents