Tolnai Népújság, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-05 / 30. szám

1994. február 5., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN WÚJSÁG 11 A szükség nagy úr- a Felvidéken is Magyar pártok Szlovákiában: „Az alapvető kérdésekben egység van" Interjú Grendel Lajos pozsonyi íróval A magyarság arányszáma Szlovákiában - az egykori Csehszlovákia szétválása után- meghaladja a tíz százalékot. Mint félmilliós kisebbség, je­lentős erőt képvisel, ám ez nem jelenti azt, hogy jogaiért ne kellene folytonos küzdel­met vívnia. Többek között er­ről is nyilatkozott Grendel La­jos pozsonyi író, aki a hét ele­jén járt Szekszárdon, a pol­gármesteri hivatalban, egy kö­tetsorozat közös szerkeszté­sének a lehetőségéről tár­gyalva. — Bizonyos szlovák politi­kai erők - nem tudok jobb szót találni - gáncsolják az Európa Tanács ajánlásainak teljesíté­sét - mutatott rá Grendel La­jos a vele készített interjúban. — Ugyanakkor a magyar pár­tok követelése mellé nem kis örömünkre az ellenzék egysé­gesen felsorakozott. Ez azt je­lenti, hogy a kétnyelvű hely­ségnévtáblák igényét mind a kereszténydemokrata mozga­lom, mind a demokratikus baloldal pártja, mind pedig a liberális csoport támogatta. — Mindeddig ezeket a szlo­vák-magyar nyelvű táblákat eltá­volították a települések határából. — Igen, éppen a törvény hiányára hivatkozva. Az emlí­tett egység után azonban én bízom abban, hogy hamaro­san megszületik a hiányolt törvény, amelyet majd be kell tartani. — A szlovák kormány éppen mostanában készül átszerkeszteni a járásokat nagyobb területi egy­ségekké. Ez azt jelentené, hogy az így kialakított régiókban meg­szűnne a Felvidék déli sávjában ma még létező magyar többség. — A magyar pártok úgy vélekednek erről a kérdésről, hogy lehetőleg minél kisebb járásokat kell létrehozni, átru­házni a hatáskört és a felelős­séget az önkormányzatokra. Ez az elképzelés homlokegye­nest más, mint a kormány terve. Ezért fordulhatott elő az, hogy a kormány, illetve a hozzá közelálló sajtó most megvádolta a magyarságot, azt vetve a szemére, hogy el akar szakadni Szlovákiától. — A magyarság alapvető kér­déseiben egységesek a szlovákai magyar pártok? —* Három jelentős magyar párt létezik ma Szlovákiában, s tagozódásuk nagyjából fedi a nyugat-európai, vagy akár a magyarországi politikai esz­mekört. Ez azt jelenti, hogy van egy konzervatív, egy libe­rális és egy szocialista színe­zetű tömörülés. Az alapvető kérdésekben gyakorlatilag egység van. Köszönhető ez annak a nagyon jól működő pártközi Egyeztető Tanács­nak, mely összehangolja a vé­leményeket. — Ezek szerint ezen a téren nekünk, anyaországi magyarok­nak is van mit tanulnunk a felvi­déki magyaroktól. — Nálunk azért más a helyzet. A szükség nagy úr, ez pedig összehozza a szlovákai magyarságot. Szeri Árpád Fotó: Degré Gábor Rejtett értekeink Vizsolyi Gusztáv élete Megyénk múlt századi tör­ténetének jellegzetes szereplői azok a középbirtokos neme­sek, akik pályájukat a reform­korban kezdték, a forradalom és szabadságharc után alig ke­rültek előtérbe, de az 1867-es kiegyezést követően többé-kevésbé jelentős ténye­zői lettek a társadalmi és poli­tikai életnek. Ezek egyike Vizsolyi Gusz­táv, Dunaszentgyörgyön szü­letett 1822. október 10-én, de birtokai révén Gyönkön is a vezető famíliákhoz tartozott. Apja, aki megyék főbírája volt, fiát a pozsonyi jogi egyetemre járatta, bár az ügyvédi vizsgát majd Pesten teszi le, ilyen ké­pesítéssel lett a megye aljegy­zője, majd a nemesi árvaszék elnöke. A következő évben barátjával és későbbi sógorá­val, Zichy Lászlóval nagy, Nyugat-Európát beívelő utat tesz. A forradalom idején a pincehelyi választókerület el­nöke, de a szabadságharc alatt is hivatalt vállalt: 1850-ben a simontornyai járás törvényke­zési főbírája lett, de 1861-ben - az alkotmányos élet rövid fel­villanása idején - úgy értéke­lik, hogy emberileg és jogilag kifogástalan volt működése, ezért a tisztújításkor már fő­jegyző lesz. Ezt annak is kö­szönhette, hogy az 1850-es évek végén vezetésével alkot­ták meg a Tolnamegyei Gaz­dasági Egyesületet, amely fő célja mellett politikai eszme­cserét is lehetővé tett. A kie­gyezés után így választották meg egyhangú felkiáltással első alispánnak, 1868-ban, majd 1871 végén újraválaszt­ják, de a következő év politi­kai válságában már a kölesdi választókerület képviselője a parlamentben Deák-párti programmal. Három év eltel­tével a Szabadelvű Párt egyik vezéregyénisége már, és 1879-ben Szontágh Pál mellett társelnök, később elnök. Már nekrológjában olvas­hatjuk róla: „A Házban keve­set szólalt fel, de annál többet dolgozott a bizottságok­ban ... Hallgatag, szerény fér­fiú volt, ki másoknak érdemeit elismerte, méltányolta, de sa­ját érdemeiről hallani sem akart. Nem volt senki, aki bi­zalommal ne közeledett volna hozzá, különösen a fiatalok közt, akik igazi patrónusukat tisztelték benne". Különleges érdekesség, hogy e sorokat éppen az a Boda Vilmos fo­galmazta, aki 1884-ben dere­kasan munkálkodott - Vizso­lyi képviselői bukásában és a saját mandátuma egyidejű megszerzésén. Ez a nevezetes esemény politikai irodalmunk helyi kezdeteit is jelenti, hi­szen Vizsolyi Gusztáv bukása, fény- és árnyképek Tolnavár­megyéből címmel éppen száz­tíz éve egy több mint 80 olda­las könyvecske is tárgyalta az eseményt. Az álnevű szerző, Euripon írja: „Vizsolyi Gusz­távot a végzet nem áldotta meg rokonszenves külsővel. Komoly, rideg arcizmok alatt a legnemesebb lélek is hideg, visszataszító hatást gyakorol", de ez mind csak a külszín. A bukás igazi oka azonban más volt: „Befolyása óriási, mert sohasem folyt be oly dol­gokba, melyek tisztán egyéni érdeket szolgáltak.!!) S ez on­nan van, mert ő azt a nagy be­folyását, mellyel bír, a legrit­kábban érvényesítette, amiből ismét az következett, hogy akinél latba vetette, biztos cél­nak nézett eléje. Ez azonban látszat dolga. Mert Vizsolyi Gusztáv, ki nagyon kevés em­bernek tette meg azt a szíves­séget, hogy egy jó szót vessen a latba, és mert viszont na­gyon sokan voltak azok, kik hozzá fordultak és csalódtak: nagyon természetes, hogy iránta kihűltek... Ha képviselőként el is hódí­tották Tolna megyei kerületét, ez nem okozott gondot neki: három nap múlva máramarosi honatyaként vehette át meg­bízólevelét ... Ennél azonban többet számíthatott az, hogy a hetedik legtöbb adót fizető birtokosa volt megyénknek s bőkezű mecénásként támo­gatta a gyönki algimnázium fenntartását, a református egyház megyei gondnokaként pedig vallásának világi veze­tője volt évtizedeken keresz­tül. Amikor százöt esztendeje, 1889. február 9-én meghalt Budapesten, aligha hitte még bárki is, hogy a valóságos belső titkos tanácsost, pártel­nököt és honatyát úgy elfelej­tik, hogy még a helyi lexiko­nokban sem találjuk nevét. Dr. Töttős Gábor írás közben (Fischer Béla utca) Valahol a Zsolnay gyár mögött van. Éppen csak felvillan az utca­tábla, amikor beérünk Pécsre. Mellékutca a külvárosban, s akik itt élnek, valószínűleg nem is hallották Fischer Béla nevét. Talán jobban is illik hozzá ez a zajtalan halhatatlan­ság, munkás életét példázza, s amikor szel­lemalakja hajnalonként végigsuhan a frissen söpört utcán, elégedetten állapítja meg, hogy végül mindenki haza talál, s a Fischer Béla utca is a boldog otthont kínálja. Voltaképp örülni kell annak, hogy nevét ma már alig ismerik, s aki az utcatáblán ol­vassa, tisztes kisiparosra épp úgy gondolhat, mint jómódú városi polgárra, aki iskolaépí­tésre hagyta vagyonát. Közülünk való volt, gondolják a munkából hazatérő atyafiak, s nem is firtatják, hogy mit tett életében. A va­lóság azonban más, akkor is, ha nevére ma már kevesen emlékeznek. A háborús évek alatt Baranya vármegye alispánja volt, úgy tudom, főrendi házi tag, s a kegyelmes cím is megillette, de nevét csak a szőkébb hazában emlegették. Családjukból bátyja volt az or­szágos tekintély, akiről ma is sok szó esik, Keresztes-Fischer Ferenc, a belügyminiszter, a kevesek egyike, aki megpróbált szembe­szállni a németekkel. Fischer Bélát a politikánál jobban érdekelte a művészet, s amit tudott, megtett előmozdí­tására. Alispánsága alatt indult Pécs orszá­gos tekintélyű folyóirata, a Sorsunk, amit Várkonyi Nándor szerkesztett, Fischer Béla pedig a pénzt adta hozzá. így ismertem meg őt is. A Sorsunkban megjelenni irodalmi lo­vaggá ütést jelentett, s ehhez Béla bácsi is asszisztált, bár a szerkesztésbe nem szólt bele. Minden szombaton este a Corso kávé­házban találkoztunk, ő ült az asztalfőn, ko­ránál fogva is ez illette meg. Nem tudom, hogyan viselkedett hivatalában, rátarti úr volt-e vagy megértő főnök, akinek a gépíró kisasszonyhoz is volt jó szava. Itt a ruhatár­ban hagyta rangját, címét, mindnyájunknak Béla bácsi volt, s izgatottan nyúlt kéziratunk után, mert tudni kell, hogy ebben az időben zsebünkben hordtuk összes műveinket, Béla bácsi pedig azt remélte, hogy valamelyikünk remekművet varázsol elő. Nem egészen alaptalanul, mert olyan lángelmék voltak társaink, mint Weöres Sándor, vagy Csorba Győző, nem is szólva Várkonyiról. Fischer Béla nem az ő dicsőségükből kért, csak annyi volt a kívánsága, hogy velük le­hessen. Pontosabban velünk, mert sokan ül­tük körül asztalát, s abban reménykedett, hogy jelen lehet egy remekmű keletkezésé­nél. Mert mégis csak ez a legnagyobb csoda, a végső titok, amit nem lehet megfejteni. Béla bácsi a művészet legalázatosabb szolgája volt, aki úgy érezte, méltatlan a titokra, de legalább a jelenlét örömében akart része­sülni, ezért tisztelte még a csoda lehetőségét is. Egyszer úgy szólt hozzám: — Irigyellek, öcsém. Zavartan mosolyogtam: — Engem, Béla bácsi? Ágról szakadt egyetemista va­gyok, olyan szegény, hogy ezen nincs mit irigyelni. Most ő csodálkozott: — Mit mondasz? Nézz rám, elértem mindent, amit egy igyekvő fiatalember elérhet. Alis­pán vagyok, de mi az? A kutya se ugat utá­nam, te pedig még minden lehetsz ... - s szomorú mosolyából azt is kiolvastam, hogy őszintén kívánja, s velem együtt ma­gának is, mert valamiképp ő is részese lesz sikeremnek. Megbecsülés jele, ha valakiről utcát nevez­nek el. A tisztelet néha túlzásokba téved, i ezért van nálunk oly sok Kossuth Lajos utca, ; Adyról pedig csak a fővárosban három utcát ; neveztek el, irányítószám nélkül nem csoda, ha elkallódik a levél. A legfurcsább utcanév valószínűleg Pécsett található, s most, a visz- szakeresztelések idején is meghagyták, ' ahogy annak idején sem bántották; tisztelni kell a hagyományt. Pedig a Petrezselyem utca a félreértés hagyományát őrzi. Ugyanis volt a városnak egy derék polgármestere, Szili Péter. A környező utcában lakó németek Peter Szilinek mondták, a Székesegyház mel­letti utca elnevezésénél is a németes formát használták, amit a jószándékú magyarok petrezselyemnek értettek ... Fischer Béla neve nem ment át ilyen átvál­tozáson. Minden bizonnyal az történt, hogy az egyik városatyának eszébe jutott a derék alispán, akinek emlékét addig nem őrizte semmi. Javaslata aligha kavart vitát, akik még emlékeztek rá, örömmel megszavazták, s a többiek sem kifogásolták. így lett utcája Béla bácsinak abban a városban, amit sajátjá­nak tudott. Ha letekint a csillagmezőkről, nyilván jókedvűen mosolyog, lám, a gyakran hálátlannak nevezett utókor sem feledkezett meg róla. Pedig a legtöbb pécsi már azt sem tudja, ki volt. Mégis, talán az övé az igazi halhatatlanság. A háború megkímélte a várost, a németek harc nélkül kivonultak, az oroszoknak pedig, akikhez bolgárok is csatlakoztak, nem kellett váratlan támadástól tartaniuk. Annyi azért történt, hogy az őrizetlenül hagyott raktá­rakból a lakosság elvitt, amit ért, s még egy év múltán is békebeli cigarettát árultak a pé­csiek, akik kisebb furikokon hordták el a do­hánygyár készletét. Ha nem ők viszik el, el­viszik az oroszok, következésképp később sem keresték az alkalmi tolvajokat. A város képe azonban napok alatt megvál­tozott. Családok ezrei menekültek el az oro­szok elől, teljesen feleslegesen, hogy nem sokkal utóbb szégyenkezve visszatérjenek. A város lovagiasan fenntartotta lakásuk egy ré­szét, másik felét azonban kiutalta a rászoru­lóknak, akik között menekültek is voltak jócskán. A hivatalokat gyorsan átrendezték, a gya­nús vezető tisztviselőket rövid úton menesz­tette az új közigazgatás, a legtöbben bánya­munkára mentek, mert valamiből meg kellett élniük. Több egyetemi tanár is volt köztük, mint a társadalomtudós Weiss István, de má­sokhoz sem volt kegyesebb a sors. Béla bácsi - úgy tudom - erre nem kény­szerült, de alispánként nem kellett többé. Eb­ben az időben már nem találkoztam vele, de mesélték, hogy zavartan ténfergett a város­ban, nem találta helyét. Később tájképeket festett, csak úgy magának, hogy valamit mégis csináljon. Amikor meghalt, a Sorsunkat, élete nagy művét, régen betiltották, őrá is csak néhány irodalmár emlékezett. Elmerült a névtelen­ségben, senki nem firtatta, hogy mit tett éle­tében, érdemeit feledték, bűnei nem voltak. S neve most ott olvasható egy utcatáblán. Földi alakjára már csak néhányan emléke­zünk, neve is elvegyült azokéval, akik valaha itt éltek és dolgoztak, s az utódokra hagyták, amit nem tudtak befejezni. Mint Béla bácsi, aki csendesen, ahogyan élt, rangrejtve lépett át a halhatatlanságba. Az autóból integetek neki: kellemes örökkévalóságot, Béla bácsi! Csányi László Wiesenthal - az élő figyelmeztetés- Harcom igazi értéke az, hogy figyelmeztetést jelent. Figyelmeztetést a múlt gyilko­sainak, de a jövendőbelieknek is, akik talán épp most szület­nek. Tudják, hogy nem lesz nyugalmuk. Követőim folytat­ják a küzdelmet a rasszizmus, az antiszemitizmus, a hátrá­nyos megkülönböztetés ellen - mondta életútját összegezve a La Stampa című olasz lap­nak adott interjújában a 85. születésnapját ünneplő Simon Wiesenthal. A világszerte ismert náci­vadász születésnapi interjújá­ban részletesen beszélt arról, hogy miért szentelte egész éle­tét a náci főbűnösök felkutatá­sára, milyen sikereket ért el és milyen jelenségek nyugtalanít­ják a mai világban. Wiesenthal négy évig volt a mauthauseni koncentrációs tábor foglya, amikor 1945. má­jus 5-én az amerikai csapatok kiszabadították a még életben maradt foglyokat. Egész csa­ládját kiirtották a nácik, ő maga is többször farkassze­met nézett a halállal, de sze­rencséje volt, csodával határos módon túlélte a borzalmakat. Egy évig az amerikai hadse­regnek háborús bűnökkel fog­lalkozó csoportjában dolgo­zott, majd önállóan indult a fasiszta gyilkosok nyomába. Majd ötven év alatt mintegy 1100 háborús bűnöst juttatott bíróság elé szerte a világban. „Akkoriban kezdtek be­szélni a hidegháborúról, de én azt láttam, hogy sok volt náci visszaszerezte korábbi pozíci­óját Nyugat-Németországban és Ausztriában. Az volt a be­nyomásom, hogy a nácik ugyan elvesztették a háborút, de mi veszítettük el a háborút követő korszakot" - vall a kezdetekről. Az első időben a Holocaust néhány tucatnyi túlélője volt segítségére. Tanúkat kutattak fel, minden lehetséges archí­vumot átvizsgáltak. Már 1953-ban a bujkáló Adolf Eichmann nyomára bukkant, de Izraelt ebben az időben el­sősorban Dzsamal Abdel Nasszer nyugtalanította, s át­menetileg nem foglalkozott a „végső megoldás" egyik hír­hedt szülőatyjával. Wiesent­hal 1954-ben bezárta „Zsidó dokumentációs központját" és jó tonnányi dokumentumot adott át a jeruzsálemi Holoca­ust-múzeumnak. Egyedül az Eichmann-dossziét tartotta magánál. Később már maguk a néme­tek jelezték Izraelnek, hogy Eichmann Argentínában buj­kál. 1959-ben a Moszad egyik csoportja elrabolta és Izraelbe vitte a náci főbünöst. Eich- mannt halálra ítélték.- Elfogása és drámai bíró­sági pere azért volt különösen fontos, mert százmilliók ebből szereztek tudomást a zsidók tragédiájának részletiről mondja Wiesenthal. A nácivadász fáradhatatlan kutatásainak volt köszönhető a treblinkai hóhér, Franz Stangl elfogása és a sobibori koncentrációs tábor parancs­nokának, Gustav Wagnernek a bíróság elé állítása. A Németországban újjáé­ledő újfasizmust Wiesenthal szerint nem lehet összehason­lítani a húszas, harmincas évek Németországában színre lépő fasizmussal. A háború utáni Németország szerepét pozitívan ítéli meg, mint mondja, az ország megfizette a civilizált nemzetek soraiba szóló belépőjegyet. Gázon István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents