Tolnai Népújság, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
1994. január 8., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Húsdarab, avagy a tékozló fiú estete - Pécsett Otthonunk „a tágas és kegyetlen világ" Ne számítson könnyű (Hús)darabra, aki megnézi a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában Jean-Daniel Magnin kétrészes színjátékát. Főleg ne számítson senki intim „húsdarabok könnyed mutogatására" , annak ellenére, hogy a testiségnek is jut szerep bőven az előadás során. Meg a lelkiségnek, s ha nem vigyázunk, nagyon gyorsan Freud ölelő karjaiban érezhetjük magunkat. Merthogy a Húsdarab avagy a tékozló fiú története nem üt át másként a rivaldán, csak ha a színészek intenzív lelki életet élnek a közönséggel. S valóban élnek. A pécsi előadás „elő van adva", ahogy a rendező, Xantus János írja: „Tálalva van. Asztalhoz, vendégeink!" Előtte pedig megjegyzi: „ ... fordító diplomata, aki magáévá teszi külügyminiszterének eszméit (minő erotikus folyamat) s azokat sajátjaként tálalja. A rendező egyenesebb valaki. Az abrosszal lép szerelmi viszonyba." A francia szerző, Jean-Daniel Magnin írja a Húsdarabról: A „La Tranche" a Nagyfiú történetét meséli el, aki elhagyja családját egy ételmérgezés alkalmával, melynek okozója pedig az örökös vasárnapi gombás ragu. Rémeket látván, egymás után találkozik koboldjaival e váratlan rettegésnek, mely megmérgez békét és boldogságot, ót magát pedig hablatyolásra ítéli. Körpálya mentén halad, vissza kell térjen mint tékozló fiú otthonába végül.” Ha a történet nem lenne más, mint a tékozló fiú ősi legendájának avantgárd megjelenítése, nem is lenne érdemes rá a szót vesztegetni. Hiszen a fiú otthona az immár „a tágas és kegyetlen világ. Furcsa egy bennszülöttek vagyunk - vélekedik a szerző - Panaszkodunk, hogy varázs nélküli világban élünk, aztán ellökjük magunktól öregeinket, és nincs, aki felnőtté avasson." Azon persze ki-ki eltűnődhet, hogy ez-e a fő kérdése a darabnak - s az előadásnak - mindenesetre a színpadon - amit Freud a tudatalatti mataforája- ként használt oly gyakran - annyi minden történik, hogy nincs néző, akinek csak az értelmére hatna a játék, akit meg ne érintenének az érzelmi rezdülések. A félmondatok mögött ugyanis sorsok, indulatok, remények, bánatok kavarognak. Nem lehet nem észrevenni, mennyire koncentrált a látványra a rendező, Xantus János. Az elhagyott fészek - a tékozló fiú szülőháza - a szemünk láttára megy semmivé: falai szétnyílnak és mintegy új dimenzióba kerül, olyan, akár egy szürrealista látomás. A mozgalmas és izgalmas színpadképek extravaganciája sem feledteti, hogy itt nem látványos hókusz-pókuszokról van szó. Épp ettől „megy le" a darab „konkrétba", lesz attraktív, imponálóan átgondolt, eleFábián Anita és Molnár Csaba gáns és feszes. Az előadás öt színésze igencsak kitesz magáért: a Nagyfiút alakító Molnár Csabának nagy metamorfózison kell átmennie, hogy mindvégig hiteles maradhasson, a többiek pedig - Vári Éva, Stenczer Béla, Bánky Gábor és Fábián Anita - tulajdonképpen három-három alakot formálnak meg az előadás során. A merész díszletek Vayer Tamás munkái, a jelmezeket Gerlószy Sári tervezte, a zenét Weber Kristóf Állította össze. Nehéz az emberek lelke, mikor a darab végeztével kijönnek a színházból. Van, aki azon töpreng, ő mit tékozolt el, s hogy a tékozlóknak meg tud-e bocsátani... -HangyálBánky Gábor, Vári Éva, Stenczer Béla, Fábián Anita Kegyetlen humanizmus A karácsonyi aranykapu bazárkaréja felől pecsenye és forralt bor illatot kapott föl az ádventi szél, és 50 méterrel távolabb csapta a sarkon állók orra alá. Itt találkoztam éppen Ordas Ivánnal, ő maga is ezzel az illattal bíbelődött és próbálta szétválasztani a kettőt. Döntött is éppen, csak lesben állt egy darabig. Szinte kapóra jöttem, és azonnal újságolta, hogy megjelent a tizenkettedik kötete, könyve. Egyet elő is húzott, de csak mutatta, mert mint mondta, nevemre hagyott már a szerkesztőség portáján. Még jókívánságot motyogott az ünnepre célozva, közben a szélirányba emelte szakállas fejét, és indult is arra ... A tizenkettedik. Lapoztam, nézve a dedikációt, azzal a büszkeséggel, hogy nem az Ordas Iván könyve első ilyen kötet a kezemben, amit Ordas Iván kézjegyével látott el, mielőtt átadta. Nem pusztán a megjelenésben, de a tartalmában is merőben különbözik minden eddigi könyvétől ez a tizenkettedik. Mivel azzal szórakoztattam magam az utóbbi hetek késő estéin, hogy a világirodalom válogatott szonettjeinek gyűjteményéből szemezgettem, szinte felüdülés volt Ordas Iván szabadabb formájú prózáját olvasni. Nem pusztán a formai változatosság gyönyörködtetett, hanem az a másság, amivel az új könyv különbözik a már említett korábbi kötetektől. ő maga leginkább a történelmi tárgyú regényeivel lett ismertté a magyarság körében, határainkon innen és túl. Ehhez népszerűségnövelőként az úgynevezett irodalmi riportjai is társultak az országos hetilapokon keresztül. „A Kegyetlen humanizmus" meglepetés tehát. Sosem szeretett műfaji megkülönböztetést tenni Ordas Iván, mert lényegtelennek tartotta az ő pályáján. Nem költői vágányokon közlekedett, így kevés korláttal vagy törvénynyel rótta a sorokat. Igazából csak a magának állított magas mércét tartotta szem előtt. A •kötet címadó novellája, elbeszélése mellett még tíz hasonlóan megkapó írást tartalmaz a Tolna megyei könyvtár gondozásában megjelent kötet. Mi az, hogy megkapó? Figyelmet, érdeklődést, tetszést keltő hatásos írás. Szokatlan- sága abban is rejlik, hogy kitá- rulkozóbb lett a szerző saját szeméjét illetően. Olyan életírás közben (Január, hol a nyár?) Februárban is érvényes ez a nem túlságosan mély értelmű népi mondóka, mely nem vár feleletet, függőkérdés csupán, olyan, mint egy sóhaj. Mert ugyan hol lehet a nyár a januári zimankóban, amikor metsző szelek söpörnek végig a tájon, a varjak vacogva hintáznak a csupasz ágakon, csak néhány távoli kémény pöfékel, mialatt a jótét lelkek dicsérik az Urat. Száz éve még farkasok vonítottak a pusztán, mint a kárhozott lelkek, de már csak régi regények lapjain tűnnek fel vagy bundává lényegültek át, hogy az uraság meg ne fázzék a vadászaton, mielőtt felhörpintené a fél deci szilvóri- umot. A régiek olvastak a tél titkaiban, ismerték a madarak röptét, jósoltak a naplemente színeiből, tudták, a farkasok mikor merészkednek a falu határáig, s nem fukarkodtak bölcs tanácsokkal sem, mint a fáradhatatlan Heltai Gáspár, aki Csíziójában disztichonokba szedte szentenciáit, minden hónapra, januárról imigyen: Jó bor, borsos étek legyen ez holnapban ebéded, Ürmös borral építsd gyomrodat, hogyha lehet. Ki tudja, hogy olyan ízletes volt-e a régi magyar konyha, mint híre mondja? Azok a bizonyos jellegzetes magyar ételek, melyek már-már nemzeti büszkeségünkből is részt kérnek, általában jövevények, csak a vendégjog menti őket. Á krumpliról tudjuk, hogy burgonya néven is későn jelent meg, a magyar gyomor sokáig berzenkedett ellene, pedig királyi rendeletek is sürgették elfogadását. A káposzta szlovén vagy szlovák eredetű, a bors az ótörököktől származik, s kereskedők hozták hozzánk. Télvíz idején, amikor az utakat befújta a hó, megállt az élet, csak a konyha öröme maradt, s a régi szakácskönyvekből tudjuk, hogy egyszerű hétköznapon is 14-16 fogást szolgáltak fel. Nem hiányzott a marhahús, főleg barna mártásban, ami nyilván a rántástól volt barna, ahogy a németeknél ma is többfelé csinálják. Nem fogytak ki az egyéb húsokból sem, nemcsak a háziállatokat ették meg, hanem az erdők vadjait, folyók halait is. A választék nagyobb volt, mint manapság, arányban a valószínűtlen mennyiséggel. Mert eleség volt bőven a régi Magyarországon. Ha nem volt vendég, olyan sötétség borult a lelkekre, mint az utolsó ítélet napján. Elpilledve ülték körül az asztalt, a házigazda, kopott kurtanemes, kiverte pipájából a parazsat, s kiszólt a konyhába, te Fáni, maradt még abból a töltöttkáposztából? Kivörösödött, nyakán megdagadtak az erek, ahogy tömte magába az öklömnyi gombócokat. Aztán elmúlt ez is, de csak nem akart megvirradni. Végre megszólalt valaki, lemondóan, január, hol a nyár? De senki nem tudta. Vitatható, hogy mondhatjuk-e bölcsességnek, de mindenképpen jellemzően magyar kérdés, amire nem lehet válaszolni, nem is kell. Ráérő ember beszél így, aki ül a behavazott pusztai házban, az ujjain ki tudná számolni, hogy hány hónap még júniusig, júliusig, de voltaképp ez sem érdekli, legyen a naptárcsinálók dolga. Eligazítja makrancos bajuszát, s miután nem tudja megoldani azt a metafizikai problémát sem, hogy gyomra hajlandó-e még befogadni egy gombócot a maradék töltöttkáposztából, azt mondja, hol a nyár. Aki hallja, azt hiheti, hogy érdekli az évszakok változása, pedig teljesen közömbös számára, hogy hányat alszunk addig, csak egyszerűen mond valamit. A kérdésnek, bár megállapítottuk már, hogy voltaképp nem kérdés, nincs filozófiai tartalma, titkos jelentése, a magatartás bölcsességét azonban kár lenne megtagadnunk tőle. Az ember, aki eltévedt az évszakok erdejében, most úgy keresi az eltűnt nyarat, mint egy leszakadt gombot. Ha ugyan keresi. Mert tudja, hogy meg kell lennie, az előbb még itt fityegett a lajblin, s most, amikor be akarja gombolni, nincs sehol. A patvarba! Akkor inkább nem gombolja be, nem ér az egész annyit. Le kellene mászni az asztal alá, megkeresni, szólni az öreg Fáninak, hogy hozzon tűt, cérnát, - ráérünk arra még! A történelem is erre int. Mohács után hamar rájöttünk, hogy a hősiességnek is van határa, egyébként is az urak hagyták cserben a népet, akkor pedig egyék meg főztjüket. A törökkel végül ki lehetett jönni, Buda visszavétele után pedig kiderült, hogy a várt felszabadítás elmaradt, a megszállókat új megszállók váltották fel. A nagy birodalmak előbb-utóbb széthullanak, csak ki kell várni. A büszke Habsburgok a végén annak örülhettek, hogy eliszkolhattak a Burgból, mi lett Napóleonból, a világuralomra törő Szovjetunióból? S mi lett a török hódítás sorsa? Csak az a fontos, hogy ne adjuk fel a reményt, gondolta a vedlett kurtanemes, bár maga sem tudta, miben is lenne érdemes reménykedni. Bécsben fundálják ki az urak, hogy mivel lehet sanyargatni a népet, akik megfordultak a császárvárosban, nem győzték dicsérni fényét, gazdagságát, a vendéglők ragyogását, a nők szépségét és hajlandóságát. No de mit ér az ember, aki a behavazott udvarházban szunyókálja végig a telet, s vízkereszt után sem tudja, hol a nyár? Nekem mégsem rokonszenves ez a felma- gasztosított naplopás, amit oly kedélyesen írtak le íróink a múlt században. De az is igaz, hogy a magára hagyott nemes csekély birtokának foglya volt, kiszolgáltatva a természet szeszélyének, a császári önkénynek és saját tehetetlenségének. A gazdagabbak eljutottak Bécsbe, Párizsba, még Londonba is, s hazajőve elmaradottságunkon borongtak, s arról ábrándoztak, hogy Kánaán lehetne itt, csak meg kellene jobbítani a birtokviszonyokat, a pénzgazdálkodást, utak kellenének, élénk szellemi élet. De ennek a tehetetlenségnek is volt valami haszna. Mert közben múlt az idő, a jövő fortyogott katlanában, s amikor eljött teljessége, meg kellett próbálni, talán javunkra tudjuk fordítani. Legtöbbször nem sikerült. Rákóczi szabadságharca elbukott, 48-at nemzetközi reakció verte le, a két háború elveszett, még a békeszerződések is ellenünk fordultak. Legjobb tehát visszavonulni, megvárni a pirka- dást, amíg rendeződnek az erővonalak. Van valami bölcsesség is ebben, az sem biztos, hogy a tehetetlenség megadó bölcsessége. Kozmikus fájdalmunk megrekedt a honfiúban, Adyt ma sem értik, József Attila verseiben, Illyés Puszták népében a valószínűtlen nyomor kuriózuma hat, de volt idő, amikor az elméleti fizikusok között ajánlólevélnek elég volt, ha valaki magyarnak született. De ehhez el kellett menni messze, az ópe- rencián is túlra. Ott is csak az vitte valamire, akiben volt kitartás és hit. Mert az oly kívánatos messzeség is csalóka volt, s akik elmerültek mélységeiben, hírüket se hallották többé. S akik maradtak? Ültek a behavazott udvarházakban, s ábrándozva kérdezték, hol a nyár, de a januártól oly messze volt, hogy nem volt érdemes megvárni a választ. Sokan ma is így töprengenek otthonukban, s csak azt tudják, hogy egyszer mégis csak kiderül az ég. Csányi László rajzi adatokat tesz közzé, amiről eddig hallgatott. Mintha hirtelen visszapillantásában jobban érdekelné, mit hagyott a háta mögött. Lehetséges, hogy szüksége volt arra a magaslatra, amit hatvanegyné- hány „lépcsőfokkal" lehet elérni. (Felfelé a lépcsőn ...)? Akármi is indította ilyetén megnyilatkozásra, hitelesebbé vált az a hivatás, ami „életforma és elmeállapot". Fárasztó évek című írásában pontosan végigvezeti az olvasót önéletrajzával a megtett úton. A kötetben visszafelé lapozva ezek után olvashatók azok az emlékek, melyeket akár „börtönnaplóként" is jegyezhet. Pontos megfigyelőképességének bizonyítására, ami némi költői hasonlattal is párosul, íme egy példa a Pincében című dolgozatából: „Belsejében lecsapódik a pára és lomha cseppekben gödrül a föld felé. Olyan, mintha a hideg vas könnyekre fakadna." Sokkal „szabadabb" körülmények ihlették a vérbükkel folytatott párbeszéd megírására. Ha történelmi ismereteihez kellő képzelőereje volt egy-egy pillanatot megregé- nyesíteni, akkor a vérbükkel töltött órák sem követeltek színesebb fantáziát. „Egy esős októberi nap" Damjanichának megjelenítése épp oly köny- nyednek tetszik, mint a „Beíce család" anyjáé. Közben látni kell a történelem forgását. Erre viszont éles szeme van Ordas Ivánnak. E kötetből az is kiderül, hogy történelemből iskolaelső volt, de matematikából máig nem jutott túl a százalékszámításon. Minden olvasónak akad kedvenc írása. így ebből a kötetből nekem a címadó tetszett. A „Kegyetlen humanizmus" egy szép történet. Abban az értelmezésben, amelyben szépnek mondható Jézus Krisztus halála, mert másokért szóló „vállalkozás" volt. így mondható szépnek az „összeégett" Pista esete is, aki élete kockáztatásával mentette meg másokét, olyanokét, akik vastüdőhöz, légzőhintához, ágyhoz kényszerülnek, amíg szívük dobog. Akiknek a váratlan halál szinte megváltás lett volna ... Minek nevezhető az orvosok, nővérek teljesen reménytelen munkálkodása olyan intézményben, ahonnét ember gyógyultan még nem távozott? Teher-e az ilyen betegek élete? Teszi fel Ordas Iván hőse is a kérdést. A választ megtudhatja az Olvasó, akinek szíves figyelmébe ajánlom Ordas Iván könyvét, mely 1993-ban Szek- szárd város önkormányzatának támogatásával látott napvilágot 1200 példányban. Borítóját Schubert Péter tervezte, a kiadványszerkesztés Orbán György munkája. Felelős kiadó, akinek a szerző - becézve - ajánlja könyvét: Elekes Edu- árdné. Készült Hermann Frigyes nyomdájában Szekszár- don. A felsoroltak együttgondolkodásának, gyors cselekvésének követendő példája e 128 számozott oldalt tartalmazó könyv, ami nem kimondottan főhajtás az író-újságíró szerző előtt, de az olvasni szerető, vágyó közönség kielégítése is. Ezért ez utóbbiak nevében olvasásra tisztelettel ajánlom Ordas Iván Kegyetlen humanizmus című könyvét. Decsi Kiss János
