Tolnai Népújság, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-29 / 24. szám

1994. január 29., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN WÚJSÁG 11 Egy éves az Edelweis Havasi gyopár. Ez a név merült fel alig egy évvel ez­előtt a bátaszéki német nem­zetiségi táncokat tanulni akaró 12-14 éves fiatalok kö­zött. Legyen ez a nevük, de hangozzék németül. így dön­töttek és lettek Edelweis együttessé. Ez a név aztán megkülönböztető is a másik bátaszéki csoporttól. Az Edelweis vezetője Bogár Katalin. Nem lehet pontosan tudni, mi volt az indíték, hogy toborozzon egy általános isko­lás korosztályt összefogó együttest. Nem is szükséges feltétlen okot kereni, inkább a tények, tervek a fontosabbak. Ami a múlt, az elmúlt egy esz­tendő. Ez olyan eredményeket produkált, ami alapja a jöven­dőjüknek. Már a cél megfo­galmazása, tisztázása is tiszte­letre méltó. Ezt rögzítették az egyesületté való bejegyzésük dokumentumában. Körülbe­lül azt szeretnék elérni, hogy megismerjék a több évszáza­dos kultúrát, amelyben a ma­gyarországi németek és más nemzetiségiek együttélése tükröződik. Ezt nem csupán megismerni, de továbbadni is szeretnék. Tudják, látják elő­deik példájából, hogy milyen értékek vannak még a népi kultúra, a néptánc, népdal kö­reiben is. E tudományuk ter­jesztése mellett az is óhajuk, hogy a szüleik német anya­nyelvét maguk is olyan szin­ten beszélnék, hogy az idegen országok hasonló nyelvterüle­tén közös nyelvként tudnák használni. E céljaik megvalósí­tása érdekben külföldi ifjúsági szervezetekkel vettek fel kap­csolatot. Míg a célokról esik szó, fény derül arra is, hogy milyen ki­tartása lehet Bogár Katalin­nak. Bevallja, hogy igazán csak akkor döbbent rá mit vál­lalt, amikor már a teendők kö­zepében volt. Az adminisztrá­ciós feladatok sora indult el. Ezek között csak néhány ma­radt emlékezetesebb, mert mindig újabbak kerülnek föl­éjük. A könyveléssel járó apró-cseprő gondok, a var­rónő keresés, a pályázatok írása csak néhány ezek közül. Kérdésre válaszolva beszél arról is, hogy „világéletében" szeretett táncolni. Kezdetben- ez még középiskolai évei alatt volt - Alsónyékre járt magyar táncot tanulni. A mozgás mindig az életelemei között első helyre kerül. Az at­létikát követte a tánc. Baján a Türr István Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépisko­lában érettségizett 1988-ban. Szekszárdon az Országos Ke­reskedelmi és Hitel Bankban dolgozik. Szívesebben szól az Edelweisről és azokról, akik a segítői. Elsőként Hochmann Margit és Panni néni neve hangzik el, akik ma is viselői annak a nemzetiségi karaktert hordó női ruházatnak, mely a bátaszéki svábság hétköznap­jainak és ünnepeinek darabjai voltak. Egy ilyen fiatal együttes nem létezhet támogatók nél­kül. Ha nem is hosszú még az ő soruk; mindenesetre olyan példát adtak, mely helyet kér követésre is: a bátaszéki Né­met Nemzetiségi Egyesület, a Ricond Kft, a Gárdi Bútorbolt, a Tolnatrade Kft, valamint a GJU, a magyarországi ifjú németek közössége. Csak pil­lanatra visszatérve a pályáza­tok sikeréhez, ami manapság szerves része az ilyen egyesü­leti életnek. Szóval sikertelen­ségek sora után győzelemnek számított a Neue Zeitung fel­hívására írt dolgozat, ahol 82 ezer forint jutalmat nyertek. Ebből készültek a ruhák. Ezt természetesen pótolni kellett. Ki más sietett volna, ha nem a lányos szülők, akik pártoló tagjai az Edelweis csoportnak. Legsikeresebb fellépésük­nek számít a szekszárdi jóté­konysági esten bemutatott műsoruk. Bonyhádon a sváb­bálban is örömmel adtak szá­mot tudásukról. Már a pün­kösdi fesztiválra készülnek és kicsit babobánól nem szólnak az új lehetőségeikrők, melyek céljaik elérését is jelzik. Decsi Kiss János Kecskés Patrícia és Hohmann Margit néni Használati utasítás férfiakhoz Ezt a könyvet válassza, szm- zációs! Minden nőnek el kellene olvasnia. A barátnőmnek azóta nincs problémája a férjével, mi­óta ezt tanulmányozta, - nyomta a kezembe a megyei könyvtárban dr. Barbara de Angelis: Férfiak titkai, ame­lyeket minden nőnek ismer­nie kell című könyvét egy csi­nos, fiatal hölgy. Az ismeretlen igazat mon­dott. A könyv tényleg nagyon jó. Mert mivel is kezdődik a 350 oldalas könyv? „Nem szokott néha eszedbe jutni, milyen jó is lenne, ha minden férfihoz lenne egy használati utasítás? Ha egy kenyérpirítót, vagy üzenetrög­zítőt lueszünk, a boltban mindig adnak hozzá egy füzetet, amely elmagyarázza működését, hasz­nos tanácsokat ad arra, hogyan használjuk helyesen és hogyan kerülhetjük el a baleseteket. Na és a férfiak? Mi nők jóval többet használjuk a férfiakat, mint bármilyen egyéb „készüléket", velük kapcsolatban azonban mindent nekünk egyedül kell ki­találnunk, mivel nincs semmi használati utasítás" - jelenti ki dr. Angelis. Az amerikában 1990-ben, nálunk 1993-ban ki­adott könyv ezt az űrt szeretné betölteni. írója gyakorlott pszichiáter, a los angeles-i személyiségfejlesz­tési központ vezetője, az emberi és társas kapcsolatok elismert kutatója, kézikönyvet nyújt át nőtársainak. Nem akármiről, hanem olyan dolgokról, melyek figyelembevétele megkönnyíti a két nem kommunikációját. Te­szi mindezt közérthető, olvas­mányos formában, egyéni és praxisában szerzett tapasztala­tait bocsátva közre, mindenféle latin kifejezés mellőzésével. Dr. Barbara De Angelis nemcsak problémákat vet fel, hanem rögtön közli a megoldást is. Ne ezt mondd, hanem inkább azt - javasolja, a férfiak és a nők ugyanis nem ugyanazt a nyel­vet beszélik, jelenti ki. Ezért van az, hogy mi nők mondunk valamit, aztán meg- döbbenten tapasztaljuk, ha partnerünk egész mást hall. Persze a dolog nem új, gondol­junk csak Karinthy Frigyesre, tudniillik, hogy a férfi és a nő mindig mást akar. Ha egy nő azt mondja, „nem bírom tovább!", akkor a férje azt hiszi, hogy tényleg nem bírja tovább. Amikor egy lány azt vágja a fiú fejéhez, „Úgy érzem, te már nem szeretsz engem!", az valóban elhiszi, hogy így érez a partnere. Ha eltévedünk egy városban és azt mondjuk az au­tót vezető férfinek, „Drágám, miért nem kérdezed meg, merre kell menned?", - akkor ő ezt hallja, „Hülye vagy, eltévedtél, semmit nem lehet rád bízni." Az • amerikai pszichiáternó könyve vizsgálat alá veszi a nők és a férfiak közötti legszembetű­nőbb viselkedési, érzelmi, gon­dolkodásbeli, szexuális és kom­munikációs különbségeket. Nem harcos, feminista álláspontot képvisel, nem a férfiak elvete­mültségéről és rosszindulatáról akarja meggyőzni az olvasókat, inkább kedves szeretettel tapin­tatosan igyekszik fölhívni a nők figyelmét azokra a hibákra, ame­lyeket társas kapcsolataikban el­követnek. Találunk a könyvben számos tesztet, amellyel ki-ki lemérheti önön fejlettségi szint­jét az adott témakörben, vala­mint a problémák elemzését és a leküzdésükre vonatkozó bevált tanácsokat. így aztán valóban a férfiakkal való együttélés kézikönyve ez, amely a legkényesebb témákról is őszintén, a segíteni akarás szándékával szól, nem úgy, mint egy orvos, inkább úgy, mint egy sokat tapasztalt ba­rátnő. Nincs ebben a könyvben tabu téma, konkrét problé­mákra, konkrét tanácsokat ka­punk. Például arról, hogyan szeretik a férfiak és hogyan nem az orális szexet, vagy miért fek­szik sok nő úgy az ágyban, mint egy darab fa. (Mindezek olvas­tán igazán nem csodálkozom azon, hogy az amerikaiak oly gyakran és szívesen járnak pszichiáterhez.) Mindezen túl a szerző stílusa lendületes, magával ragadó, rá­adásul még a legtapasztaltabb nőknek is tartogat meglepetése­ket. Ahogy az elején mondtam, a könyv egyszerűen szenzációs. F. Kováts Éva írás közben (Kobaltágyú) Ágyúkkal nem sok dolgom volt életemben, múzeumi gyűjteményekben láttam néhányat, de figyelemre alig méltat­tam őket. A háborúban sem tudtam gyarapí­tani szerény ismereteimet, jóllehet néhány napig úgy ténferegtem a csatamezőn, mint Stendhal hőse, Fabrice del Dongo Water- loo-nál. A benyomuló oroszok úgy vélték, rám is szükség van a végső győzelemhez, ennek érdekében egy ásóval próbáltam meg a hadiszerencsét valahol Mesztegnyő hatá­rában. Az orosz vonalak előtt ástunk, fejünk fölött időnként golyók röpködtek, s néhány ágyút is felállítottak közelünkben. De ezek nem igazi ágyúk voltak, sűrűn nőtt bokrok közepébe egy durungot dugtak, s messziről valóban úgy nézett ki, mint egy ágyú. A né­meteket azonban nem lehetett becsapni ezekkel a gyermeteg játékokkal nem is törő­dött senki s én sem tudtam meg, hogy milyen is egy igazi ágyú. Most, annyi év után, kellett szembenéz­nem vele, ráadásul ez nem is akármilyen fegyver: kobaltágyú! Már az is megható, hogy ezekben a hábo­rús időkben, amikor naponta lőnek virágzó városokat, itt egy másik fegyver van, lega­lább olyan félelmetes, mint azok, csak éppen az ellenkező oldalon állították fel, az élet szolgálatában. Korunk tele van ellentmon­dással, ez is közéjük tartozik. Ágyú, amivel nem lehet ellenségre vadászni, pedig való­ban ágyúhoz hasonlít s kerekekre szerelve vontatni is lehetne, két ló vígan bírna vele, s talán fel sem tűnne a csatatéren. Barátságtalan világban élünk, azt mond­ják, minden negyedik tudós a hadiipart szol­gálja. Több fegyver van, mint amennyi kel­lene, mégis tovább gyártják, vég nélkül, mert a legjobb üzlet. Amikor kitört a jugoszláviai háború, naivan arra gondoltam, hogy nem tarthat soká, mert elfogy a lőszer, az ágyúk is használhatatlanná válnak. Gyerekes gondo­lat volt, a fegyverek titkos utakon jutnak el a harcosokhoz, akik fatörzsek mögül lövik a bérházakat, üzleteket, a piacon ácsorgó asz- szonyokat. Mindezt látjuk is, a katonák hiú módon odarendelték a tv-riportereket, talán még azt is megbeszélték velük, hogy milyen szögből ..fényképezzenek, mi pedig már az­nap este láthatjuk őket a híradóban, Szara­jevó és Mostar utcáin. Ha valaki megrajzolja korunk körképét, az egyik oldalra ez kerül. Vigasztalan látvány. De van egy másik világ is, ezen remény­kedő betegek fekszenek titokzatos gépek su­gárzásában, amelyek halálosak lehetnének, de váratlanul megszelídültek, s jótékony gyógyulást ígérnek, mintha az lenne a tudo­mány feladata, hogy jóvá tegye a természet tévedéseit. Babits 1938. decemberben írta meg, ami az ólomgömb alatt eszébe jutott, az pedig úgy lebegett a szoba díszhelyén, mint a taberná- kulum valamelyik szentélyben. A szoba be­rendezése, írja Babits, egyszerű, dísztelen, egyetlen ékessége a hatalmas ólomgömb, s „rejtélyes áramlás tölti be, veszélyes és haté­kony hullámok cikáznak a levegőben". En­nek több mint ötven éve s azóta természete­sen sok minden megváltozott, bár ebből a kí­vülálló semmit nem venne észre. Az ólom­gömb is hiányzik, helyébe kobaltágyú került, melyben titokzatos fények villannak, s ami­kor bekapcsolják, egyenletes, mormoló han­got ad. Álatta fekszem, megadva magam a sorsnak és a tudománynak. A gép kezelője beállítja a műszereket és el­hagyja a szobát, én pedig egyedül maradok. Mit lehet csinálni egy üres szobában a kobal­tágyú egyhangú zümmögésében? Fekszem a lócán, nincs más dolgom. Itt nem lehet ol­vasni vagy felhörpintetni egy pohár bort, ne­tán szerelmeskedni, ez a bútorzatlan helyiség a tétlenség szigete. Talán a kiszolgáltatottságé is, de ez jóté­kony kiszolgáltatottság, amikor a tehetetlen szervezet átadja magát a testetlen remény­nek. Életünk minden percében kiszolgáltat­juk magunkat, a hivatal packázásai épp úgy fenyegetnek, mint a mindennapok irracioná­lis jelenségei, egy drámaírót - Ödön von Horváthnak hívták - letört faág ölt meg, amikor gyanútlatnul szemlélte a párizsi bou­levard forgalmát. Az életben mindig a sta­tisztikai törvény érvényesül, az ember sorsát a körülmények közötti arányok határozzák meg: ha ennyi autó van és ennyi betegség, akkor törvényszerűen ennyi balesetnek és betegnek is kell lennie. Kosztolányi a közé­letről is tudta: nálunk a törvény csupán alaki, mindig kell a börtönbe valaki... A természet nem jutalmaz és nem büntet, pedig az lenne az egyszerűbb, ha a jócsele­kedeteinkért kapott utalványt rögtön be is tudnánk váltani családi házra, nőre, egész­ségre, tengeri utazásra. A valóság egészen más. A bankban a lopott pénz is kamatozik, a gonosz ember kertjében is illatozik a virág. Aki a szarajevói piacon megpróbál venni fél­liter tejet, nem biztos, hogy hazaér vele, mert az orvlövész puskája egyaránt leteríti a Má- ria-lányt és a pletykás vénasszonyt. Ez az er­kölcsi közöny végül mégis valami egyen­súlyt teremt, ha előbb nem, hát a halál de­mokratizmusa eltünteti az ellentéteket s a pörlekedők is elnémulnak. A tudomány azonban kivétel. Amikor az ember először nézett szét a világban, rögtön az okot és az összefüggést kereste, s Anaxa- gorasz már szét is tudta választani a szelle­met és anyagot, Platón pedig a Timaioszban a létezés egészére kereste a magyarázatot. Kezdetben zűrzavar volt és káosz, s a szellem teremtett rendet ebben a kétséges helyzet­ben, vélte Anaxagorasz. Az eszközök kezdet­legesek voltak, mindent a megfigyelésnek kellett igazolnia, akár a csillagok mozgásáról volt szó, akár az emberi cselekedetek derék vagy csalárd voltáról. Lassan lépdelt előre a tudomány, még Ga­lilei is, pedig időben 300 év választ el tőle, kavicsokat dobált le a pisai ferdetorony erké­lyéről, pulzusán mérve az időt, hogy ellesse a szabadesés törvényét. Az utolsó száz évben felgyorsult a fejlődés, már az eredmények regisztrálása is beláthatatlan feladat s jobbára be is érjük a felhasználás örömével. A nagy technikai felfedezések melléktermékéből mindenkinek jut, s már azt is feledtük hogy nem egy kerülő úton érkezett hozzánk, mint a teflon, amire az űrhajózásnál van szükség, bár a háztartásban is hasznos, mert köny- nyebben készült el a tojásrántotta. Századunk kétes dicsősége, hogy minden technikai fejlesztés a hadiiparra irányul s ha marad valami fölösleg, azt hasznosítják a polgári életben. Valaha fordított volt a hely­zet, ma úgy tudom, az egészségügy az egyet­len kivétel. A tudomány lázas izgalommal igyekszik az élő világ mélyére hatolni, titkos összefüggéseket keres, mert minden egy­másba kapcsolódik, az egészség és a betegség is a természet virtuális lehetősége, s azt is tud­juk, hogy kozmikus sugárözönben élünk. Mi válik javunkra, mi ellen kell védekeznünk? Erre keresik lankadatlan munkával a tudósok a választ, a természet pedig mindig felfed va­lamit titkaiból. A kobaltágyú rejtélyével sem fukarkodott, háborús világunkban az élet igazát hirdeti, én pedig úgy heverek alatta, mint pásztor az alkonyaiban, aki még egyszer végignéz a tájon s reménykedve adom át ma­gam a sugárözönnek. Csányi László Nehéz magyarnak lenni Színjátszók a Bánátban Székelykevén két tojás volt a belépőjegy az újvidékiek vendégjátékán, Muzslyán 100 liter étolajért és 30 margari­nért játszottak az újvidéki szí­nészek, Hertelendyfalván, a legdélibb bánáti magyar falu­ban ingyenes volt az előadás. Az újvidékiek a szilveszteri kabarét mutatták be a vajda­sági magyar szórványvidé­ken, itt a tragikus gazdasági helyzet miatt valóban nagy szükség van egy kis vidám­ságra. A mulatságban nem is volt hiány, de az előadás vé­gén az asszonyok közül mégis sokan elsírták magukat, ami­kor felhangzott a dal: „Ha majd egyszer mindenki visz- szajön". Hertelendyfalván kö­rülbelül harminc magyar csa­lád fogta kézbe a vándorbotot, s indult Magyarország felé. A többség eladta a házát is, ide többet ők nem térnek vissza sosem. Vannak viszont fiata­lok, akik a sorozás elől szök­tek, vagy akik munkát keresni mentek Magyarországra, s vannak persze, akik töpren­genek, mitévők legyenek. A helyzet itt katasztrofális, amint például Erős László he­lyi művelődési vezető fogal­mazott, ez itt igazi ínség, so­sem kérnének segítséget, ha nem szorulnának igazán rá. Az embereknek annyi pénzük sincs, hogy megvegyék a színházi belépőt, sokan ke­nyeret sem tudtak venni, mert nem érkezett meg időben a nyugdíj. Elmaradnak a lako­dalmak, idén már nem volt szilveszteri mulatság sem a Tamási Áron művelődési házban, nincsenek katonabú­csúk. Az egész helyi művelő­dési egyesületnek összesen 140 márka pénze van, amíg az tart, fizetik a fűtést, a villanyt, aztán lakat kerül az otthonra, nem lesz aki vigyázzon a házra, a magyar szóra. Hertelendyfalvára, vala­mint Székely kevére 1883-ban Bukovinából kerültek át a székelyek, megvetették a lá­bukat itt, Belgrád közelében, ma még mintegy háromezer magyar él itt. Még magyarul tanulnak a kisiskolások, a fel­sőtagozaton azonban már csak az irodalom és nyelvtan oktatása történik anyanyel­ven, még a történelmet és föl­drajzot is szerbül tanulják. Nagyon kell tehát a művelő­dési ház, itt még elevenen él az anyanyelv, ide még eljön­nek az újvidéki színjátszók, van népitánc-csoport is, még él a magyar kultúra, amíg tart a 140 márka. A szerb állam már nem támogatja a magyar művelődési intézményeket, s a helyiek már csak az anyaor­szág támogatásában bíznak. Erős László így fejezte be se­gítségkérő szavait: könnyű magyarnak lenni Magyaror­szágon, már nehezebb a Bács­kában, de itt délen, a Bánátban nagyon nehéz. B. Walkó György, Belgrád

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents