Tolnai Népújság, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
10 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1994. január 22., szombat Értékek és gazdasági mutatók ollóityüásról, fiatalságról Az ifjúság jelenlegi helyzetét firtató sorozatunkban ezúttal Jóföldi Gabriella, a Tolna Megyei Önkormányzat munkatársa nyilatkozott meg, akitől elsősorban a kultúra fiatalok életében elfoglalt szerepéről érdeklődtünk, teret engedve a szubjektivitásnak, ő maga korábban népművelőként dolgozott, így tapasztalatai alapján rendelkezik némi rálátással a témára. — Engedje meg, hogy egy személyes kérdéssel kezdjük e beszélgetést. Mi a véleménye Pap Rita dalnoki munkásságáról, figyelembe véve azt a tényt, hogy a néhány éve cseperedő korosztályok még Halász Judit által csodálatosan előadott Bródy-típusú dalokra szenderedtek álomba és ébredtek jókedvűen, a mai gyerekeket viszont legfogékonyabb korszakukban „Hápi kacsa, háp, háp" vagy „Kuckó Mackó" színvonalú művekkel mérgezik. — Na, hát én is naponta ilyenekre ébredek, mert folyamatosan adják a médiák ezen típusú alkotások reklá- mait. Maradjunk annyiban, hogy arra jók ezek a hirdetések, hogy néhány szülő eldöntheti belőlük, ha úgy alakul, ezekkel a csodákkal lehetőleg nem ismertetik meg a gyerekeiket. — És mint egykori népművelő miként vélekedik? — A művelődésben dolgozó szakember rá van kényszerítve, hogy egyre több bevételt csináljon. Persze csak abból tud, amire vevő a közönség. A szerepe redukálódott, ma már csak egy láncszem, kielégít egyfajta igényt. Nehéz olyan programokat szervezni, ami értékes és ugyanakkor tömegeket is vonz, de be kell látni, hogy a szakember most már nemcsak a saját értékítéletét veheti figyelembe, hanem „gazdasági mutatókkal" is törődnie kell. A művészet-, kultúra-közvetítőnek ugyanakkora a felelőssége, mint régen volt, csak sokkal több mindennek kell megfelelnie az értéken kívül. De arról is kell beszélni, hogy az értékes kultúra sem veszett el, az emberek áldoznak is rá, van közönsége. — Az ifjúsággal kapcsolatban mindig is megfigyelhető az idősebbek nosztalgiája. Erre rátett egy lapáttal a változásokból táplálkozó felfokozott remény, aztán a csalódás. Jogos? — Régebben nem volt ekkora szabadságunk, nem ért bennünket ennyiféle hatás. Sokkal szűkebb körből lehetett kiválogatni, amit fontosnak tarthattunk. Mégis, azt mondom, hogy talán jó volt, hogy valami befolyásolta, vagy szabályozta a mi életünket, gondolkodásunkat. Azt hiszem, hogy nagyon kevés fiatal van, aki érett arra, hogy önmaga szabályozza az életét. Valamiféle segítség kell neki. A segítség mértékén persze vitatkozni lehet, legyen-e teljesen behatároló, vagy szabadjára engedő. Talán itt tolódott el egy kicsit a hangsúly az utóbbi felé. Ezzel a szabadsággal azonban sokan nem tudnak mit kezdeni, illetve inkább negatív irányba mennek, mivel megszaporodtak az ilyesfajta hatások körülöttük. — Beszélhetünk-e értékek devalválódásáról? — Szerintem ezt mindenki érzékeli. Legfőbb okát az emberi kapcsolatok elértéktelenedésében látom. Ez megjelenik a családban, egyre lazábbak a családi kötelékek, a szülők egyre kevésbé tudnak hatni a gyerekre, mert kevesebbet tudnak vele foglalkozni, és a hasonló korúak hatása erősebb. Elmondható ez az iskolára is, a pedagógusoknak egyre kevesebb idejük van arra, hogy a szoros tanórán kívül olyan programokat adjanak, olyan értékeket vonultassanak fel, amiből a gyerek kapacitálhat. Másrészt pedig pontosan ez az a korszak, amikor nagyon sok értéktelen dologgal is szembetalálja magát a gyerek. Mint már említettem, egyedül kevés a tudása, ismerete, kialakulatlan az ízlésvilága ahhoz, hogy ezek között megtalálja a megfelelő utat. Pontosan nem tudom, hol lehetne ebbe a folyamatba úgy belépni, hogy ezt pozitívan tudjuk befolyásolni. Az biztos, hogy mivel a „piaci kultúra" került előtérbe, ebből következően valószínűleg az értéktelenebb dolgok ilyen tömegével is tartósan együtt kell élni. — Az említett folyamatok miatt jogos-e a félelem, hogy a felnövekvő ifjak nem előnyükre lesznek „másmilyen" felnőttek? — Én úgy fogalmaznék, hogy valószínűleg több lesz az olyan fiatal, akiben nem alakul ki megfelelő értékrend. Természetesen most is van olyan ifjúsági réteg, amelynek fontos a tudás, hogy nyelveket tanuljon, hogy valamilyen művészeti ágban eljusson valamilyen szintre, csak azt hiszem, hogy ez most az a korosztály, amely a „nagy generáció" gyerekeiből áll. Sokan lesznek viszont, akik nagyon lemaradnak ettől a szinttől. A társadalom egészében is „ollónyílás" figyelhető majd meg, lesznek, akik tanulnak, akik képviselnek egyfajta értékrendet, amit majd később is át tudnak adni, és nagyon leszakadva tőlük lesznek olyanok, akik nem találnak igazából semmifajta követendő „jó" példát. Ez azért veszélyes, mert így nagy tömegeket vonz például a kábítószer, vagy, hogy ezeket a gyerekeket könnyebben lehet a különböző szektákba csalogatni. Ez olyan folyamat, ami nehezen állítható meg. Az „ollónyílás" a családok anyagi helyzetével mennyire függ össze? — Szerintem nem kizárólag ennek a függvénye. Elég sok példát látok arra, hogy a család az anyagi jólétet biztosítja, viszont a gyerek szellemi és érzelmi hátterét nem teremti meg. Sőt, azt látom igazán rossz divatnak, hogy a gyereket mindenért pénzzel akarják kárpótolni. — És aki „anyagilag” sem tud adni? — El kell ismerni, hogy egyre többen vannak ilyenek. Én erre azt mondanám szívem szerint, hogy a szegényebb réteg azért még tudna megfelelő melegséget, családi otthont teremteni a gyereknek, de azt hiszem, hogy a „nincs" az emberek nagy részét annyira megkeseríti, hogy nem törődik azzal, hogy gyerekének pozitív példát mutasson. — Van-e egyéni elképzelése, lehet-e jó irányba változtatni ezeket a folyamatokat? — Meg kellene „ragadni" a meglévő ifjúsági közösségeket, kezdeményezéseket, vagy olyan „bázisokat" kiépíteni, ahová „csak úgy" be lehetne menni, beszélgetni, egy teát meginni, afféle menedékként. Mindenképpen valami ilyen közösségi tereket kellene biztosítani, és azután az oda betévedőket „megfogni". Ehhez nem biztos, hogy minden esetben óriási összegek kellenének. Olyan emberek viszont igen, akik vállalják ennek a generációnak a problémáit. — Szakmai ártalom, vagy pesszimizmus mondatta Önnel a családon kívüli „megoldások" fontosságát? — Inkább szakmai ártalom, de való igaz, hogy a felnőttek gondolkodását már sokkal nehezebb megváltoztatni, mint a fiatalokét. sk Fotó: Degré Gábor POLITIKAI HIRDETÉS Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: „Minden háziasszony pontosan tudja, mennyit költhet, és ha rászorul, mennyit kérhet kölcsön. A háziasszonyok csak ritkán tévednek. Kormányunk .számára ugyanez szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Az állam hazánkban pazarló, adósságai kiismerhetetlenek. Mindez bizonytalanná teszi a családok életét. Pedig a takarékos és gondoskodó állam segítő kéz a családok számára. Kiszámítható feltételek, tisztes, tervezhető mindennapok - ez a családi gazdaság alapja.” \ SZDSZ {jt H? Szarajevóban a legfontosabb: normálisnak maradni „Pillanatnyilag nincs remény!" E hét elején ért véget a Magyar Narancs és a Hunnia Filmstúdió által szervezett Szarajevói Filmhét. Mi volt a rendezők célja, illetve mennyi valósult meg ebből? - többek között erre voltunk kíváncsiak, amikor megkerestük az esemény egyik szervezőjét, a Magyar Narancs belpolitikai rovatának vezetőjét, Makai Józsefet. — Az ötlet adott volt: el kell hozni ide, Magyarországra a szarajevói filmeket. Hogy a magyarok is lássák és megértsék mi zajlik Boszniában. Szarajevóban már tizenhárom éve működik egy művészeti alkotócsoport, melyet SAGA-nak hívnak. A háború előtt kevésbé volt jelentős, s kevésbé volt ismert külföldön. Az alkotók viszont a háború kitörése után is bentmaradtak a városban és folytatták a munkájukat. Naponta a frontvonalakat járják, ott vannak minden jelentős helyszínen, és különböző témákban forgatnak filmeket. — Mennyiben váltotta be a reményeket ez a filmhét? — Ha az érdeklődésre gondolsz, akkor elégedettek vagyunk. Két moziban minden este telt ház előtt mentek a filmek. Ez sokkal több, mint amit előzetesen vártunk. — A nézők vajon megértet- ték-e, miért is történik ez az egész? — Én csak remélni tudom, mert nem volt időm beszélgetni senkivel, aki laikusként és nézőként végigülte ezeket az előadásokat. Az mindenesetre számomra jelzés értékű, hogy nagyon koncentrált, feszült csendben nézték végig a képsorokat. Gondolom ez annak a jele, hogy igyekeztek minél többet befogadni. — Úgy tudom, te is voltál kint, az ostromlott városban. Mennyire tükrözték hűen ezek az alkotások a valóságot? — Ez a helyzet. Szarajevóban az történik, amit ezeken a filmeken látunk. Sikerült olyan filmeket idehozni, amelyek nem propagandisztiku- sak és az események valós ábrázolásán kívül nem volt más feladatuk. Meg lehetett érteni belőlük Jugoszlávia létrejöttét. Volt is egy ilyen film: Egy háború gyökerei címmel. Látni lehetett a szarajevói mindennapokat is, a háború abszurditását. — Melyek voltak a legmegdöbbentőbb képsorok? — Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert minden kocka magáért beszélt. Minden kocka valami miatt megdöbbentő. Rám legnagyobb hatással a Paul Pawlikowski rendezte Szerb eposz című film volt. Ez Karadzsicsról, a boszniai szerbek önjelölt elnökéről szólt. Engem nem a vér borzasztott el, talán inkább az, hogy ez a vér nem a szemben álló felek vére, nem katona a katona vérét ontja ki, hanem katonák civileket bombáznak. — Hogyan lehet immár két éve élni egy ostromlott városban? — Le kell menni és ott kell élni, akkor erre a kérdése választ kap az ember. A szaraje- vóiak azt hagsúlyozzák, hogy a legfontosabb: normálisnak maradni. Ezért szerveznek filmfesztivált, színházat az ostromlott városban. Alkalmazkodni kell a körülményekhez, meg kell tanulni csalánt enni, újságpapírba szárított falevelet csavarni cigaretta gyanánt. A lényeg az, hogy a háborút nem lehet megszokni. A háború természetellenes állapot. A szaraje- vóiak számára az, hogy folyik a víz a csapból, ég a villany, az nem egy normális állapot. Ezek a dolgok számukra csodával határosak. — Valamiféle reményt azért sugároztak ezek a filmek? — Én nem tudom, hogy miben lehet reménykedni. Talán egy nemzetközi katonai beavatkozásban, hiszen teljesen kilátástalan az a helyzet, amiben ez a város van és amiben Bosznia van. Pillanatnyilag nincs remény. KRZ Fizikotherápia az alagsorban A kezeléshez hozzátartozik a mosoly is Halász Béláné ultrahangos kezelést végez Mostoha körülmémyek között dolgoznak, mégis mindent megtesznek a betegekért, hívta fel egyik olvasónk figyelmünket a Tolna Megyei Önkormányzat Kórháza fizi- kotherápiás részlegének dolgozóira. Az olvasói levél any- nyi dicséretet tartalmazott, hogy úgy véltük, nem árt ellátogatnunk a helyszínre. Ami a mostoha körülményeket illeti, abban olvasónknak teljesen igaza van, a rendelőintézet alagsorában található fizikotherápián ugyancsak szűkös a hely a kint várakozóknak és a bent levőknek is. Erre a részlegre is ugyancsak ráférne a felújítás. Aki itt dolgozik, annak korán kell kelnie, reggel hét órától délután ötig folynak a kezelések. Hat szakasszisztens látja el a betegeket. Szerdán reggel negyed nyolckor Halász Béláné, Dóri regisztrálja a kezelésre jelentkezőket. Éréi Mihályné, Marika a solux lámpát készíti elő, dr. Ternák Gábomé, Anita ultrahang kezelést végez. A munkakezdés lépcsőzetes, Lóridon Angéla, Virágné Géhringer Katalin és Domonkos Sándorné, Magdi, később jönnek. A napi forgalom átlagosan hatvan, de a kezelések száma ennél jóval több, hiszen a legtöbb beteg két vagy többfajta kezelést kap. Az ultrahangnak, iontophorézisnek lazító, gyulladáscsökkentő szerepe van, a Kowarschik galván kezelést kézre, lábra ideggyulladás esetén alkalmazzák. A re- keszes galván, a végtagok elektromos fürdője, izületi gyulladás esetén jótékony hatású. A magnethotherápia szinte mindenre használható a kötőhártya-gyulladástól a potenciazavarig. A nyaki nyújtókészüléket viszont csak a csigolyák közti rés tágítására ajánlják. A Solux igen hatásos arcüreggyulladás vagy árpa esetén, a rövidhullám a sérülések utáni haematoma felszívódását segíti többek között. A szelektív ingeráram perifériás bénulásoknál, gyermekeknél pedig éjszakai levizelés esetén, a hólyag ingerlésére megfelelő. A lepedővel elválasztott fülkékben ki-ki a beutaló orvosa által előírt kezelést kapja. Némely kezelésnél, a szakasszisztens végig ott ül a beteg mellett, ilyenkor óhatatlanul beszélgetnek és nemcsak a betegségről. A hölgyek kedvessége, megértése, vigasztaló szavai nagyban hozzájárulnák a gyógyuláshoz. Nincs-e láza, bőrbetegsége, magas vérnyomása - az asszisztenseknek sok mindenre oda kell figyelniük. Az itt dolgozóknak „dupla" képzettségük van, az általános asszisztensi képzettségen túl, fizokotherápiás szakképzettséget is kellett szerezniük. A fizetésük ehhez képest meglehetősen alacsony, az átlag bér bruttó 13 ezer forint. Van beteg, aki először jár itt, ugyanakkor sok a visszatérő páciens, főleg a rheumatikus panaszokkal kínlódók tartoznak az utóbbiak közé. Bár a betegek javarésze az idősebb korosztály tagjai közül kerül ki, azért járnak ide fiatalok is, sportsérülések utáni kezelésre. A kezelések hatására ki hamarabb, ki lassabban szabadul meg fájdalmaitól és ez nemcsak a gépeknek köszönhető. A therápiához hozzátartozik az itt dolgozók mosolya, kedves szava is. Dr. Témák Gáborné (balról) a galvánkezelést készíti elő F. Kováts Fotó: Ótós Réka
