Tolnai Népújság, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-22 / 18. szám

1994. január 22., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Paks, ESZI-galéria Tűz és zománc, szavakkal Külön fejezetet érdemel az a pedagógiai tevékenység, ami a háttérben munkál a paksi Energetikai Szakképzési Inté­zet épületében kialakított ga­lériai bemutatókban. Szinte észrevétlenül van jelen hó­napról hónapra vagy rövi- debb, vagy hosszabb idő­szakra egy-egy képző- és iparművészeti kiállítás. Az ilyen halkszavú, vagy meg­búvó ingereknek a hatása ne­hezen mérhető. Ezekben a napokban Fug- gert J. Ferenc Bicskén élő iparművész tűzzománcai lát­hatók az ESZI-galériában. Festmények esetében a képek elhelyezése - a látótávolság kényszerűsége folytán - elő­nyös a nézőnek, viszont ezek­nek a tűzzománcoknak a kiál­lítása nagyobb intimitást, ezál­tal fizikai közelséget is igé­nyel. Ennek oka a megjelení­tett téma. Jó volna közelebb hajolni és jobban megtapasz­talni az anyag és a tűz játékos produktumát. Azon apró rész­leteket, melyeket csak gyanít a szem, és inkább tud mint lát. Tűz és zománc. A kettő kü­lön-külön is értelmes gondo­latsort indít Fuggert J. Ferenc alkotásait szemlélve. A tűz, mint az élet örökkön jelen lévő szimbóluma, a zománcnak sa­játos fényt adva sugallja a belső mondandót. Technikai­lag nincs számonkérni valója az alkotótól, mert érződik az anyag iránt érzett alázata. Annak a tiszteletadásnak is hangot ad, ami a nagy kozmi­kus erőnek szól, amit a vallá­sos lélek egyetlen néven ne­vez. Az erő megjelenítésére szívesen veszi kölcsön a mito­lógia erőjelképét bika ábrázo­lással. A Minotaurus megjele­nítésében ott érezhetjük az al­kotó erejét is. Az un. bika-so­rozatába szinte beleolvad me­tamorfózis sorozatának em­beralakja is. Szerencsésebbek azok a zománctáblák, ahol ke­vésbé konkrét formában fo­galmaz és hagyja ujjai mozgá­sával az amorf alakzatokat ki­jelölni. Fuggert J. Ferenc sok időt töltött a múlt értékeinek kuta­tásával. így jutott-el a bizánci mesterek ötvöstárgyainak zománcaiig. Az utat nyomori­követte és jól ismeri a rekesz-, a sodrony- és más eljárásokat. Egy-egy állomáson talán to­vább is időzött és így mutatott be néhány ikonmásolat zo­máncképet. Pakson is találko­zunk ilyennel. Ez a másolás nem azonos értékű az önálló alkotással, de jelzi is ilyen­szándékát. Azonnal érezhető, hogy kevésbé fontos már számára a tűzzománc tech­nika. Sokkal nagyobb hang­súllyal választ ábrázolandó témát. Önkifejezésének esz­közét sajátjának vallva belső világának mondandóját tema­tikusán választja szét. Ezt a válogatást az a kényszer is formálja, mely sok energiát számol fel a közönséggel kia­lakítandó kapcsolatokban. Egyszerűbben fogalmazva a hétköznapi megélhetést jelen­tik számára a tűzzománc ké­pek és ékszerek. Ez utóbbiak az ESZI Galériában nem látha­tók, de készséggel áll rendel­kezésre minden érdeklődő­nek, a mindig jelenlevő ék­szer-bizsu kollekció. Ezek szervesen kapcsolódnak a fes- tőiségről árulkodó képekhez. Színeik harmonizálása, az ék­szer funkcióinak meghatáro­zásában - ha tetszik komponá­lásában - ugyanúgy jelen kell lennie az alkotó egyéniségnek, mint a táblaképek festészeté­ben. Az önmagáról elmondott életrajzi adatok mellé kimon­dottan is megfogalmazza azt a hitvallását, amelyben ott hú­zódik a tudás továbbadásának szándéka. A világ megisme­rése után a szerzett tapaszta­lás azonnali megosztását sze­retné megvalósítani. Nem tudja rejteni és csak önmaga hasznára fordítani sem az anyagismeretet, sem a művé­szettörténet által alakított té­nyeket. Az 50. évéhez köze­ledő iparművész tervei között szerepel egy olyan művészte­lep megteremtése, ahol az imént említett tudást megosz­taná az érdeklődőkkel. Konk­rét helye is van a Balatonhoz közel levő Ordacsehi község­ben. Addig viszont több kis­városban akar megfordulni alkotásaival, olyan helyeken, ahol a visszhang nem vész el a tömegben, hanem hamar eljut a teremtő pontig. így van ez a február végég tartó kiállításon is Pakson, amit az ESZI-galé- riában tekinthetnek meg az érdkelődők. Decsi Kiss János írás közben (A péri jegyző) Ma sem tudom, mélabús em­lékeim között kell-e őriznem, a hű szerelem önpusztító példájaként, vagy derűs történet csupán, melynek omladékai között vidám törpék mutatnak szamárfület a komolykodó utódoknak. Nagyobb diákok voltunk már, talán hato­dik gimnazisták, akiknek megfontoltan kell készülniük az életre. Albérleti szobatársam jómódú dzsentrifiú volt, s külsőségeiben is mutatta, hogy akkor is más, mint mi, ha lee­reszkedik hozzánk. Ennek külső jelei is vol­tak, mint az a vadászpuska, amit a szoba sar­kába állított, s ha úgy hozta kedve, kiállt a ház elé, s lepuffantott néhány madarat vagy macskát. Egyik este, lehetett már tíz óra is, beállított a nagybátyja. Mord volt, barátságtalan. Ránk parancsolt, hogy készüljünk, mert a taxi a ház előtt vár. Egy közeli faluba mentünk, Győrtől 20-25 kilométerre, Pérre, ahol jegyző volt. Az úton nem történt szóra érdemes, a faluba érve azonban rögtön felzörgette a korcsmárost, aki oly serényen mozgott, mintha csak ránk várt volna. Nekünk nagy- fröccsöt rendelt, magának pontosan tíz ku­pica pálinkát, amit példás rendben állíttatott maga elé az asztalra. Mindez némán zajlott le, mint titkos szertartás, a korcsmáros a jegyző úr szeme rebbenéséből is értett min­dent. Később besomfordált két öreg, ápolatlan cigány, s a sarokba húzódva cincogni kez­dett. A jegyző magába roskadva dünnyögött a tíz kupica előtt, majd hirtelen mozdulattal felkapta az egyiket, kihörpintette, s az üres kupicát a falhoz vágta. A cigányok zavarta­lanul cincogtak tovább, mintha mi sem tör­tént volna. Osztálytársam tisztelettel nézte nagybátyját és súgva mondta: Úriember. Ilyen esetben mást nem tehet. Amikor a tizedik kupica is darabjaira hul­lott, a korcsmáros összesöpörte az üvegcse­repeket, a péri jegyző pedig intett a fejével, valamennyiőnknek: gyerünk! Természetesen a hűtlennek ítélt menyasszony ablaka alá vo­nultunk, s miután illendően elhelyezked­tünk, a péri jegyző, mint egy oroszlán, amelynek tüzes taplót dugtak a fülébe, elbő- dült: Ki tanyája ez a nyárfás? ... A kérdés felesleges volt, sőt ostoba, mert még én is tudtam, hogy hol vagyunk. Sokáig nem felelt senki, végre mégis csak kinyílt az egyik ab­lak, majd egy álmos nő is megjelent, s bosz- szúsan mondta: Ugyan Gyula, mikor jön meg már az esze? Menjen haza, ne zavarog- jon itt - s ezzel becsukta az ablakot. Nem volt sikerünk. Osztálytársam azon­ban háborgott: Látod, milyen ez az Erzsi? Még neki áll feljebb! Visszamentünk a korcsmába, a két cigány lehangoltan cinco- gott tovább, a jegyző pedig magának is nagy- fröccsöt rendelt. Már pirkadt, a derengő ho­mályban nem volt mit mondanunk, ezért fel­kerekedtünk, s visszahajtottunk Győrbe. A péri jegyzőt azóta se láttam, de időnként eszembe jutott, mint eltévedt kísértet, kitaszí­tott szerelmes. Hallottam is róla, nem sokkal később oltárhoz vezette Erzsikéjét, aki ekkor már valószínűleg szerelmének bizonyítékát látta péri kirándulásunkban, s hálásan nézett férjére, aki a győztesek nyugalmával másod­szor is merített a marhapörköltből. Az ilyen hajnali játéknak komoly divatja volt a háború előtti években, s a szokásjog szentesítette szertartásrendjét. Mert másként mulatott a fuvaros, a falusi jegyző, a borcen- zár, a katonatiszt. Valamiképp a szerelem is statisztált a zajos jelenetekben, miközben a hűtlen, de legtöbbször csak hűtlennek gon­dolt menyasszony sápadtan bizonygatta áll­hatatosságát, szíve mélyén abban remény­kedve, hogy a végén jóra fordul minden. Vagy nem fordul, de ez már a jövő titka volt, ami abban az időben - még a háború előtt vagyunk - sokkal több meglepetést tar­togatott, mint gyarló elménkkel el tudtuk képzelni. Lehet, hogy a péri jegyző megjárta a háborút, de talán elkerülte a doni poklot, a bevonuló idegen csapatok - kettő is volt be­lőlük - békén hagyták, de a jegyzőséget le kellett tennie. A két öreg cigány eltűnt a falu­ból, a korcsmáros is beszüntette működését, mert sváb ember lévén, kitelepítették. Csak a gyatra emlék maradt meg, mert volt még né­hány felesleges kupica, de már nem volt, aki falhoz csapkodja őket. De mi volt ez az ősi mozdulat, a harag, dac, a fékezhetetlen indulat heve, ami fűtötte a jegyzőt? Az ázsiai ős a sztyeppe rideg ma­gányában emelhette fel így a fakupát, kiloty- tyantva a bort, hogy engesztelje istenét, de azért fűtse a harag is, midőn dolgai rosszul álltak, rabnői megszöktek, állatai pusztultak, még hű ebei is vicsorogva fogadták. De volt ebben póz is, kiszámított indulat, amikor a többieknek játszott, s ezt hagyta az utódokra is, hogy tanulják meg, mikor van szükség meggondolatlan tettre, nyers erőre. Dózsa, Esze Tamás szegénylegényeit heví­tette ilyen indulat, s abban a percben ölni tudtak volna, s öltek is, ha úgy hozta sora. De a péri menyasszonynak nem sok köze volt a történelemhez, s a péri jegyző is távol állt Dózsa vagy Esze Tamás talpasainak hevétől. Ami azokban a kisemmizettség jogos haragja volt, benne elfajzott úriságba váltott, s az üres gőg felfuvalkodottságában szegény Er­zsi is magántulajdon volt számára. Megve­tően gondolta, hogy „neki áll feljebb", de a falhoz csapdosott tíz pálinkás kupicának az árát sem kérdezte, pedig nem árt, ha tudja, hogy mennyit számol érte a zsivány korcs­máros, ebből legalább megtudja, mennyibe került rakoncátlankodása. Egy kicsit történelmi példabeszéd is a péri jegyző története. Mert mi is, miként ő, gya­korta rosszkor, alkalmatlan időben kértük számon a történelmi mulasztásokat, ellensé­ges, s ami ennél is nagyobb baj, félművelt fő­hercegek kegyeit kerestük, s még büszkék is voltunk arra, hogy megmentettük a birodal­mat. Báróczy Sándor a testőríró meséli, hogy a terjedelemre is nagy királynő, Mária Teré­zia, megbotlott a palota lépcsőjén, s ha egy testőr el nem kapja, orra esik. Akik látták, felhördültek: felségsértés, mert alattvaló nem érinthette a felkent királyt. Mária Terézia azonban jóságosán megbocsátott a testőrnek, még meg is jutalmazta. Buta történet, melyben elegyedik az úri gőg és a józan figyelem. S arra is példa, hogy a Burgban vagy Schönbrunnban mindig akadt néhány lovagias magyar, aki az utolsó pillanatban, akár élete kockáztatásával is el­kapta a megbotlott felséget. Vagy sereget szervezett ellene. De ez már más játékszabályok szerint történt, mert ilyenkor a hadijog volt érvényes mindkét félre nézve. Csányi László Könyvrelikvia In memoriam mater Anunciata Mikor a szobor mosolyog A XII. századból származó, egyedülálló könyvtöredék ke­rült kalapács alá nemrég egy londoni árverésen - számolt be az AP hírügynökség. A pergamentöredék kikiáltási ára 12 ezer font körüli összeg volt. Szakértők szerint a kéz­zel írott könyv abból az időből való, amikor Szaladin, a le­gendás hírű muzulmán hódító 1187-ben bevette Jeruzsále­met. Christopher Hamel, a Sot­heby's árverési szakembere szerint a nem mindennapi írá­sos emlék annak a templom­nak a szent könyvei közül való, amelyet a szaracénok a városban nyolcszáz évvel ez­előtt leromboltak. (A nyugati keresztények, akik a Szentföld megtartásáért harcoltak a ke­resztes háborúkban, arab el­lenfeleiket nevezték szaracé- noknak.) A feltehetően a Szent Sír templom könyvtárából való pergamentöredék eladójának nevét nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni, csupán annyi tudható, hogy az egye­dülálló relikvia korábban Damaszkuszban volt. A szíriai főváros volt ugyanis a lovagi­assága miatt még ellenfelei között is nagy tiszteletnek ör­vendő Szaladin birodalmának a központja volt. Az állati bőrből készült pergamenre kézzel írt szent szöveg felkel­tette a szaracén hódítók érdek­lődését, mivel ők papírt hasz­náltak. A könyv kitépett lap­jait borítóként és előzéklap­ként hasznosították újra saját könyveiknél. A töredékek bib­liarészleteket és liturgiái előí­rásokat tartalmaznak latinul, görögül és örmény nyelven. A könyveket pedig Francior­szágban, Angliában, Olaszor­szágban és Jeruzsálemben ír­ták. Hasonló, a XII. századból származó relikviák nagy számban kerültek elő észak­európai templomokból. Ezek önmagukban nem túl érdeke­sek, és csak 50 font körüli ér­téket képviselnek. A Szaladin korabeli relikvia igazi külön­legességét az adja, hogy mindegyik pergamentöredé­ken oldalvást felírva - XIII. századi arab kalligráfiával - az „Ezeregyéjszaka meséd­nek címei olvashatók, ame­lyekkel az arab hódítók múlat­ták az időt egykoron az esti tábortüzek mellett. Latin és arab felirat egyazon pergame­nen: ez az igazi szenzáció - véli Hamel úr, a brit árverési cég szakértője. Apácát ábrázoló, Meteora című bronzszobrot ajándéko­zott egykori iskolájának, a dombóvári Apáczai Csere Já­nos Szakközépiskolának Judit Hagner, adtuk hírül. A szobor átadáskor az egykori alma materban rendezett ünnepsé­gen beszélgettünk a Frankfurt mellett, Wetzlarban élő mű­vésznővel. — Mi köti Önt Dombóvár­hoz? — Dombóváron születtem, édesanyám, édesapám ma is itt él a városban. Az elemi is­kola első három osztályát eb­ben az iskolában végeztem, ami akkor az Orsolya Iskola­nővérek Tanítóképzőjének Gyakorló Iskolája volt. — Mikor és hogyan került Németországba? — Házasságkötés révén, hivatalos úton, 1970-ben. — Úgy hallottam, az első szobrot ott készítette. — Igen, itthon még egész mással, irodalommal, újságí­rással foglalkoztam. Amikor kikerültem, ott is először ilyen irányban orientálódtam, de nyelvi nehézségeim voltak. Hiányzott az alkotómunka, az önkifejezés. A barátnőm hob­biként agyagot mintázott. Próbáld meg te is, ajánlotta. Kezembe fogtam az agyagot, elkezdtem formálni. Ez egé­szen fantasztikus, jelentette ki az eredményt látva a barát­nőm. így kezdődött. Pontosan emlékszem az időpontra is, 1982. március 6-án volt. — Mikor és hol volt az első bemutatkozása? — Rá egy évre, Wetzlar­ban. — Tíz év alatt fantasztikus karriert futott be, Nyugat-Eu- rópa több városában kiállították műveit, legutóbb Párizsban. — Hallatlanul nagy sze­rencsém volt, a németek na­gyon segítőkészek voltak. Akivel csak találkoztam, min­denki előrébb mozdította a pá­lyámat. — Hogy készülnek a szobrai? — Agyagból mintázom meg, aztán egy mester bronzba önti. A témám min­dig az ember, a gondolkodó, érző lény. Ha megmintázom amit elképzeltem és amikor elkészült nem néz vissza rám az alkotásom, akkor az nem szobor. — Az egykori alma maternek ajándékozott bronzszobor kit áb­rázol? Judit Hagner, Bánki Judit­ként járt iskolába — Egykori osztályfőnökö­met, mater Anunciát. Az elemi iskola első három osztá­lyát ugyanis ennek az intéz­ménynek a falai között végez­tem, az Orsolya nővérek taní­tóképző gyakorló iskolájában. — Tervei? — Budapesten, a Nemzeti Bélyegmúzeumban lesz idén advent hetében Szekeres Er­zsébet textilművésszel közös kiállításunk. Arra készülünk.- F. Kováts Éva Fotó: Gottvald Károly „A témám az ember, mint gondolkodó, érző lény" A művésznő egy másik, Dombóváron is bemutatott alkotása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents