Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-31 / 306. szám
1993. december 31., péntek HÉT VÉGI MAGAZIN 6BPÚJSÁG 11 J. S. Bach: Karácsonyi oratórium A szekszárdi Művészetek Házában december 23-án este- zsúfolásig megtelt teremben- hatalmas zenei vállalkozásnak lehettünk tanúi. Tanúi egy több éves munka gyümölcse betakarításának. A Szekszárdi Madrigálkórus, Jobbágy Valér karnagy vezetésével már nem először adja elő e művet, ám igazán mostanra érett be zeneileg és egy olyan produkció részesei lehettünk, melyre - úgy érzem - még hosszú ideig örömmel emlékezünk. Természetesen a kórus nem magában oldotta meg e nehéz feladatot, hanem a Pécsi Kamarazenekar közreműködésével és olyan szólisták megszólaltatásával, akik valósággal magukkal ragadták a közreműködőket és hallgatókat egyaránt. Az első megszólalás - „Örvendjetek, vigadjatok . i." - már úgy zengett a kórus és zenekar együtteséből, hogy olyan érzése támadt a hallgatónak, „most megfogták a művet, s elengedni már nem is tudják majd ..." Ez az előrevetített érzés végül is beteljesedett. A zenekar - Erdélyi János vezetésével - igazán egyenrangú tagként, Bach muzsikáját mélységeiben ismerő, feszesen árnyalt muzikalitással zengte a kórussal együtt a bevezetést. Még el sem ülhetett a meglepetés sóhaja, amikor Mukk József csodálatosan szép tenor hangja csendült fel. Recitativoja az első hang megszólalásától áradóan csengett és az estre zenei „ígéretének fogtuk fel. Ám nem volt időnk zenei meditációra, hiszen Németh Judit magával ragadóan hajlékony alt hangja szólalt meg. Áriája, mely mögött szerényen ám domináns módon volt jelen az oboák hangja, igazából a legszebb emberi érzésekből táplálkozó lélek tükrének bizonyult. E bevezető első részt Bach egy csodálatos akkordsorozatból álló korállal zárta le, melyet szépen, kristály tisztán, e zenéhez méltó módon adott elő az énekkar. Majd újabb tenor recitativo és kórus után megszólalt Moldvay József zengő, bársonyos basszus hangján: „Te, nagy Úr és hatalmas Király..." A zene és szöveg méltóságteljes áradása már semmi kétséget sem hagyott a hallgatókban: itt ma a muzsika ünnepe lesz. A több órás produkció teljes krónikáját adni közre - úgy tűnik -, lehetetlen vállalkozás lenne. Bár hagytak ki zenei anyagokat a műből, még így is igen hosszú volt a koncert, ám ennek ellenére meg kellene fontolni, nyert-e időben any- nyit az előadás, mint ameny- nyit veszített a hallgató? Azt hiszem nem! A második részben szólalt meg először Szuprics Edit, aki a szoprán szólók énekese volt. A törékeny alkat szépen csengő, ám nagyon „pici" hangot produkált, melyet még vissza is fogott erősen lámpalázas megszólalása. Kár volt, hiszen ez a hang többre képes, de három ilyen nagyság mellett, a feladat súlya túlságosan is nyomasztóan hatott az énekesre. Ez még akkor is igaz, ha a harmadik részben elhangzó Szuprics-Morvay duóban igazán szépen szóló, muzikalitásában is példaértékű interpretálásnak lehettünk tanúi. A harmadik rész különben is zenei parádé volt, hiszen az induló énekkari muzsikában Jobbágy Valér kezének rezdüléseit is követni képes ének és zenekar csodálatos egységben „fohászkodott" az Égi Uralkodóhoz. Nos, e fohász egyben zenei bravúr is volt, mert itt Bach muzsikájából a legszebbet, a legméltóbbat kaptuk. Ezt megerősítendő: a szerző az egység lezárásakor is ugyanezt az alkotást ismételted meg. Ezen az estén a muzsikusok megérezték Bach zenei mélységeit, s a megismételt kórusmű másodszorra már egy magasabb régióba vitte el hallgatóit. A szünet utáni első megszólalás volt az egyetlen erősen vitatható zenei megnyilatkozás. A karnagy minden rutinjára, a mű pontos megértésére szüksége volt, hogy „az egység ne boruljon fel": A két kürt „önkényes" tempóinak „bekényszerítése" volt a feladat, mely zavaron is úrrá tudott lenni Jobbágy Valér, s ezzel igazolta karmesteri erejét is. S bizony az énekkarnak sem volt könnyű feladata e nehéz percekben. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a szoprán megszólalásán némi erőlködést éreztem. Igaz az is, hogy a tenor viszont oly magabiztos húzóerőként lépett fel, hogy segítsége itt alig becsülhető meg. E rövid intermezzo után már ismét a régi volt minden, a szólisták nagyszerű muzikalitása, mélységes alázata Bach zenéjével és a témával kapcsolatban oly lendületet adott, mely az együttesekre is hatott és briliáns megoldások sorozatának lehettünk fültanúi. Ez a zenei áradás olyan szóló és zenekari, vagy énekés zenekari együtt-zenélésről győzte meg a hallgatót, melynek követése ezen az estén még a „zenei laikusokat" is képes volt felemelni Bach magasságaiba. Ezt mintegy betetézte a befejezés előtt felcsendülő szóló énekesek quartetje, ahol együtt muzsikált a négy énekes szívet melengetőén a zenekarral, s ezt az ünnepi karácsonyi éneket zárta le a végső korái. Bach ebben az énekkari műben hitvallásáról is beszél. Az Isten és az ember kapcsolatát mélységesen bensőséges szeretetben látja feloldódni, s az egyetlen „járható útnak" az egymás keresés útjának létezésében látja. A magasságban lakozó Úr és a földi halandó ember szülő és gyermek együvé tartozásában lesz egy- gyé. Ez a filozofikus gondolat, zenei megfogalmazása ebben az oratóriumban igaz muzsikusokhoz méltó tolmácsolásban jutott el hozzánk, a hallgatókhoz. Rosner Gyula három év felfüggesztettet kapott, a nehézsúlyú családfőnek pedig néhány hónapja újabb gyermeke született, de nem a hites feleségtől. A floridai szép napok alatt viszont Gerarde úgy tett, mintha soha nem hanyagolta volna el atyai és férji kötelezettségeit. A családi idill azonban mindössze négy napig tartott, s utána négyen négyfelé repültek. Újra béke a Depardieu-házban Úgy tűnt, vége a perpatvara- és 18 éves Juli lányával. Dekánk a Depardieuéknál: Fran- pardieuék Floridában talál- ciaország legtöbbet foglalkoz- koztak, tréfálkoztak egymás- tatott filmsztárja, Gerard De- sál, strandoltak és négy napig pardieu - aki jó ideig külön élt úgy tettek, mintha a baj min- a családjától - legalább né- dig elkerülte volna a házuk tá- hány napra kibékült a felesé- ját. Pedig akadt gond elég a gével, Elisabeth asszonnyal, családban. Guillaume tavaly 23 esztendős Guillaume fiával nyáron heroincsempészésért írás közben (Az első hó) Elemista reménységgel vártuk egész évben, s tudtuk, soha nem felejtjük el. Reggel lábujjhegyen álltunk az ablakban, hogy semmit el ne mulasszunk, s ujjongva adtuk hírül: itt van az első hó. A táj fehér volt, mint a tiszta lelkiismeret, s egyszerre benépesült: a sarkon épp most fordult be a jó öreg Mikulás, akit az év többi napján Safra- nek bácsinak hívtak, szánjának csengős lovai viháncolva poroszkáltak a friss hóban, mögötte, tisztes távolságban, megátalkodott ördögök sompolyogtak, láncuk csörgését is lehetett hallani, amit iszonyatos mancsukban ráztak fenyegetően. De mit is tehettek volna egyebet? Áz ilyen vaskos, piszkos mancsból kiesett a toll, tudományukból egyébként is csak váltóhamisításra futotta, s a lányok is borzongva sikoltoztak, ha véletlenül egy ördög hozzájuk ért. Az angyalokra késő estig kellett várni, nem tudom, nappal hol tartózkodtak. Talán falusi templomok sekrestyéiben üldögéltek a kályha mellett vagy elvegyültek jámbor öregasszonyok között, tőlük tudták meg azt is, hogy a Hátszegi Manci lebabázott, ami bizony nem válik dicsőségére, de majd csak megbékül az apja, az Úristent pedig könnyű kiengesztelni. Az első hó ünnepi esemény volt, ma is emlékszünk rá, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mikor történt. Bűvös ereje van az egyes számnak, mindig valaminek a kezdete, bölcs magányát nem osztja meg senkivel, inkább darabolják fel, a végén úgyis vissza kell térni hozzá. Pythagorasz szerint a legtökéletesebb szám a tíz, ami az első négy szám összege (1+2+3+4)), de felosztható 10xl-re is, a „nagy év" pedig 10.000 esztendőnek felel meg. Folytathatnánk a játékot, Platón is érdeklődéssel bolyongott a számmisztika erdejében, de tartok tőle, hogy eltévednénk benne. Az első hó emléke talán fontosabb is, ezzel valami elkezdődik életünkben, mögötte a titokzatos semmi, amelynek körvonalait sem látjuk. Később minden erre rakódott rá, tisztátalan vágyak lepték el, alantas gondolatok, sunyi szándékok vegyültek emlékeinkkel, amelyekre ma sem gondolunk szívesen. De volt más is. Volt első szerelem, s azt sem felejtem el, amikor először pillantottam meg a tengert. A végtelenség örömét éreztem, s midőn botladozó elmével azt olvastam, hogy az általános relativitáselmélet szerint a gravitáció nem erő, hanem a téridő geometriája, megrettenve bólogattam. Ma sem értem, de annyit mégis csak megtanultam belőle, hogy kívülünk is van világ, s magunkat rövidítjük meg, ha fölényesen legyintünk, mert nem értünk valamit. Titkok vesznek körül bennünket, figyelmeztette Goethe hűséges titkárát, Eckermannt, aki hitt gazdájának, pedig sejtelmes szavait gyakran nem is értette. Misztikus köd fonja át azt az emléket, ami életünkben valamikor az első volt s bevezetett az ismeretlen birodalomba, amit diákkoromban életnek hívtak s nagybetűvel írtak, ünnepélyesen. Aztán minden kiderült, az is, hogy nem érdemelte meg a nagybetűt, büntetésből még néhány kortársunk nevét is kisbetűvel kellett volna írnunk, mint a Pál utcai fiúk teszik, met úgy vélik, ennél nagyobb büntetés embert nem érhet. A világmindenség játéka kegyes hozzánk, a menetrendszerűen működő gépezet boldogan ismétli önmagát, s ezzel megadja az újrakezdés jogát, amikor sok mindent jóvá lehet tenni. Az új év mindenkinek kínálja a lehetőséget, csak annak nincs jelentősége, hogy melyik vallás ablakán nézünk ki a sejtelmes űrbe. Mert ebbe a körforgásban, ami egyszerre drámai és játékos, egy ponton újra lehet kezdem mindent. Látszólag nem történt semmi, mint amikor a hajó átmegy az Egyenlítőn, de az utazó úgy tudja, új világ küszöbét lépte át, s most már csak rajta múlik, hogy beköltözik-e a másik lakásba, vagy csak a tapétát cseréh ki, hogy ne lássa a fal repedéseit. Sokan azt mondják, nem fognak dohányozni, s ebben a pápa áldása is segíti őket, amit új évkor oszt, mások elhatározzák, hogy lefogynak, legalább tíz kilót, mert borzalmasan elhíztak, a legtöbben azonban nem fogadnak meg semmit, mert azzal, hogy a hajó átment az Egyenlítőn, a tengervíz összetétele nem változott. Fölényesen és mosolyogva mondják, badarság, tehát ezután is megcsalják feleségüket, ezután is az lesz legfőbb gondjuk, hogy miként tegyék el láb alól vetélytársukat. Mit csinálnak szilveszter éjszakáján a politikusok, az államférfiak, akik időnként fejünkre olvassák, hogy mi választottuk meg őket? Természetesen megtehetnék, hogy új életet kezdenek, a legtöbbnek oka is lenne rá, s elvegyülnének éjszakánként a sorakozó angyalok között. Hiba lenne, ha beérnék a fogadkozással, hogy nem fognak dohányozni. Nem erkölcsi kérdés, miként oly sok minden, amit annak hiszünk, ráadásul az államnak se tenne jót, mert ha mindenki úgy döntene, hogy január elsején abbahagyja a dohányzást, amit akár össznépi engedetlenségnek is felfoghatunk, növekednék a költségvetési hiány, bár annak terhét is mi cipelnénk. Á képviselő urak tehát, miután mást nem tehetnek, minden jót kívánnak nekünk. Felemelik pezsgőspoharukat, mosolyognak, amit naponta gyakorolnak a tükör előtt, mert közelednek a választások, a szegény ember felesége pedig ezalatt azt mondja, egy kis lencsét főzök új év napjára, mert az öregek is úgy tudták, hogy pénzt ígér. Nem jól tudták, a gazdagok ezen a napon sült malacot esznek, mert az is szerencsét jelent, már azzal is, hogy nem lencsével kell kezdeni az új esztendőt. Majd erre az újévi ebédre is emlékezünk, mert ez is első volt 1994-ben, s ki tudja, hogy vízkereszt után jut-e lencse is? Szilveszterkor mindenki vidám, a fiatalok méteres papírtrombitát fújnak, durrognak a petárdák, mintha valami nagy ünnep lenne, pedig csak annyi történt, hogy elmúlt egy év. Megegyezés kérdése, mert éppenséggel más napon is kezdődhetnék az esztendő, még május 35-én is, amit az elmés Erich Kästner iktatott a naptárba. De erre nem gondol senki. A napok egyformák és reménytelenek, csak az emlék szele fúj át a múlton, mindent megszépítve, mert akkor még meglepetést is tartogatott. Például azt, hogy leesett az első hó. A gyerekek tapsoltak, s azt figyelték, hogy Safranek bácsi mikor öltözik át Mikulásnak. Inkább az angyalokra vártak, akik jókedvűen integettek a magasból, mutatták az utat a három királynak, s boldog új évet kívántak mindenkinek. Nagyon régen volt, akkor a jókívánságokból is bevált valami, de erre már igazán nem emlékezik senki. Csányi László Láttam, kérdeztem, leírtam ... Végről az elejére Már megint egy esztendő vége! Ebből logikusan következik, hogy egy másik most kezdődik. Tartsuk szerencsénknek, hogy ezt megérhettük, és ezúttal semmi érzelgősség, magasztosság! Itt van, itt volt és történt, ami történt. A látott, hallott dolgokból néhányat ragadtam ki az év utolsó napjainak eseményeiből. Ezek kérdést fogalmaztak bennem, és íme leírtam: Csak egy könnycsepp? Már az is kérdés, hogy mondandóm sorrendjében ez az első helyre kívánkozik-e? Az emberi tisztesség szerintem így diktálja. Igen! Dr. Antall Józsefről van szó. Magam nem tartozom azok közé, akik közvetlen közelében forgolódtak, netán dolgoztak. Egyetlen kézfogásának emlékét őrizem, amit a szekszárdi alsóvárosi temetőben tett Csengéi Dénes temetésekor. Nem személyemnek szólt az üdvözlés, hanem gesztus volt, mellyel megtisztelte azokat, akik mellett közvetlenül megállt. Mondom, nem tartozom sem szőkébb, sem tágabb körébe. Ártatlanságom folytán másokéba sem, de halála mégis megdöbbentett. Nem gyújtottam gyertyát, nem tűztem gyászszalagot és nem éltem azzal az 50 százalékos vasúti kedvezménnyel sem, amellyel a gyásznapon budapesti ügyeimet intézhettem volna. Szokatlan volt a lelki üdvéért celebrált misék sora az országban. Az is, hogy a végtisztességet tevők milyen türelemmel vártak a parlament előtt és egész biztosan nem azért az egy pohárka forró teáért! Talán nem is az ereklyeként őrizendő gyertyácskáért, ami áramszünet esetén jó szolgálatot tehet. Az ünnepélyesen lépkedő lovak látványa, a dobok fájdalmasan lassú lépést diktáló morgása, a fekete-tarkán kígyózó gyászmenet madártávlati képe kicsalt egy könnycseppet. Nem tudom, hogy politikai döntések mérlegén milyen súlya van egy kormányfő szavának. Ha az a nyugalom, mellyel sok ezrek a ravatalát körülállták, ha az a békesség, ami a rendszerváltást körülvette és a mai napig megőrződött, Antall József egyéniségének is köszönhető, akkor ezért volt az egyetlen könnycsepp! A Sárköz visszatér? Meglepően nyugtalanító tudósítások érkeztek tőlünk nyugatra fekvő országok árvízi helyzetéről. Riasztó látvány volt, amint a folyók uralkodni kezdtek! Legyin- teni sem lehet könnyedén, hogy tőlünk messze van, mert a Felsó-Ti- sza vidékén is árvízvédelmi készültségben köszöntötték a karácsonyt. Az ünnepet követő időjárásjelentések Nyugat-Dunántúl- ról sem jeleztek vidámító helyzetet. Mivel gyakran megfordultam azokon a dombokon, ahonnan messze belátni Sárközt, látnom kellett, mintha ezer apró tavacska született volna! Szó sincs persze születésről, inkább feltámadásról, vagy visszatérésről! Nekem még megadatott, hogy láttam ezeket a vizeket néhány évtizeddel ezelőtt, amint rétek, legelők, fúzligetek tavaszi fényében csillogtak, és kövér füvet termeltek a Szent Györgytől Szent Mihályig ott kóborló gulyának, nyájnak. Nehezen megfogalmazható gyönyörűség volt ezekben a 20-30 méter hosszú, elevenzöld füvei bélelt tócsákban megfuttatni a lovakat. Látszatra a patások is élvezték gazdájuk szenvedélyes játékát, mert készséggel karéjoztak a zabla utasításai szerint. Abban az időben gyakorta kérdezgettem dédanyámat, hogy is volt, amikor csónakokkal jártak ezen a vidéken. Ó örömmel mesélt ilyenkor. Az életüket a természet rendjéhez igazították. Úgy gazdálkodtak, hogy nem követtek el erőszakot a nagy törvényeken! Ha az legelőnek alkalmas, akkor állatokat oda . .. Milyen egyszerű! Igen ám, de mi már sokkal erősebbnek gondoltuk magunkat és azt mondtuk: „melioráció". Talajjavítást is mondhattunk volna, de az elég magyaros és így kissé tudománytalanul hangzik! Szóval meliorál- tam magam is. Ez annyit jelentett, hogy hadat üzentem az elevenzöld fűvel bélelt tócsáknak és örömmel tudósítottam, sót fotókkal is illusztráltam az „alagcsövezést". Ennek lényege az volt, hogy a műanyag, bordázott és sűrű lyukakkal ellátott csöveket szántómélység alá ágyazva, a talajvizet megfelelő irányban elvezetni a területről. Miért? Azért, hogy az országos átlagnak megfelelő vagy annál több gabonát teremjen. Az a sárközi föld, ahol a marhák, birkák és lovak olyan szépen éltek? Nem volt ez a kérdés helyénvaló akkor sem, és ma is némi cinizmus elviselésével kér utat. Nem véletlenül! A Sárköz látványa a mauszi kápolnától ma is szemet gyönyörködtető! Megváltozott a társadalomban a rend. Ez a vidék is immár kárpótoltak nevén szerepel. Privatizáltatott! Úgy tűnik, mintha minden gazda kapott volna egy-egy kis tavacskát is a visszaigényelt földterülete mellé! Tán a természet is váltott? Visz- szaállítja régi képét a régi tulajdonosoknak? Csak nem Petőfi költői sorainak lesz igaza? „ ... azért a víz az úr!" Ne felejtsük Petőfit. Két nadrág meg három az négy? Vettem két nadrágot a karácsonyi vásárban. Sosem voltam a divat követője, éppen ezért örültem, hogy olyan nadrágpárra tettem szert, amit szinte rám szabtak. Azért vettem kettőt, mert majdnem fél áron kínálták. Egyet fizet kettőt kap? Gyerekes izgalommal vártam, hogy viselője is legyek a fekete bársonynak. Talán lelkem hangulata sugallta, hogy ne a homokszínúvel kezdjek büszkélkedni. Úgy adta a munkám, hogy két órát ültem egyfolytában a feketében. Amikor felálltam és járkáltam egyet, mintha huzatot éreztem volna derekamtól lefelé. Sem ajtótól, sem ablaktól nem származott, vagyis a nyílászárók rendben funkcionáltak. Óvatosan nyúltam abba az irányba, ahol enyhe hűvöset éreztem. Combom hátsó oldalánál megakadt az ujjam egy cérnaszálban. Hümm! Kicsit lejjebb és beljebb csúsztattam mutató és középső ujjamat! Hűm hűm! Ez már a combom volt! Nem részletezem a derűt, amit a hasadék kiváltott környezetemben. Szétfes- lett az anyag! Ki hiszi ezt el nekem? Csak egyetlen személy hite számított, az pedig a kereskedő volt. Ó viszont tőlem 60 kilométerre mit sem sejtve tovább árulta portékáit. Másnap kocsiba szálltam és megkerestem. Persze, hogy eszembe jutott az útiköltség, amivel máris felértékelődött szerelmes pillantásom tárgya! A város művelődési házába telepített árusok között nem találtam azt az eladót, akitől vásároltam, de az új arc is készséggel állt rendelkezésemre és jó egészséget kívánva kicserélte a szétszakadt nadrágot. Talán babonából, de megint feketét kértem és azt vettem föl. Addig kell a vasat verni, amíg tüzes! Egy újonnan vásárolt nadrágot is nyomban kell hordani! Erre esküszöm! Volt tehát két vásárolt és egy kapott nadrágom. Jártam, keltem, mindenütt megmutattam újdonságomat és dolgom végeztével kocsival indultam haza. A garázsnál, amikor kiszálltam, úgy éreztem, mintha kissé huzatosabb volna az idő. Ez az észlelés most az első irányból vétetett és nem a jobb, hanem a bal combomon. Nem hátulról, hanem élőiről! Ettől kezdve felgyorsultak az események. Telefon a 60 km-re lakó kereskedőhöz, aki ha nem is természetes derűvel, de tudomásul vette újbóli balesetemet és becsületszavát adva azonnal postázott egy méretes nadrágot. Kérte, hogy a nálam levőt ne küldjem el, nem kiváncsi rá! A magyar posta dicséretére mon- dassék, másnap megkaptam a csomagot. Két nadrág volt benne! Telefon, hogy tévedés történt! Nem, nem! Fő a bizalom! Na nem az anyag iránt, hanem „ ... legyen máskor is szerencsénk és az egyiket tartsa mindig készenlétben, mint a pótkereket!" Vettem két nadrágot, kaptam még hármat, most van négy nadrágom? Jó ezt tisztázni év végén, év elején! Decsi Kiss János
