Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-24 / 301. szám

1993. december 24., péntek HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 Rendezettségből fakadó nyugalom „Az igazi karácsonyhoz hozzátartozik a béke" Beszélgetés dr. Korzenszky Richard bencés tanárral A „keresztény Magyaror­szág" kifejezéssel kapcsolat­ban dr. Korzenszky Richárd miniszteri biztos egy elgon­dolkodtató véleményt adott közre előadásában, melyből kiderült: érdemes óvatosan bánni az említett megnevezés­sel. Még érdekesebbé válnak a fentiek, ha eláruljuk: a hivatá­sát tekintve bencés szerzetes­tanár a KDNP Szekszárdon tartott fórumán közölte ezt a hallgatósággal. — Tévedés volna azt hinni, hogy Magyarország keresz­tény - mutatott rá dr. Kor­zenszky Richárd. — Legfel­jebb keresztény hagyományú országról beszélhetünk, mely­nek kultúrája szorosan kap­csolódik a kereszténységhez. De a lakosság zöme - mégha többségében meg is van ke­resztelve - nem gyakorolja vallását. — Léteznek-e felmérések ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban? — Igen, s éppen azokból derül ki: az egyértelmű ateis­ták aránya négy, a nem vallá­sosak aránya huszonöt, a ma­gukat az egyházuk tanítása szerint vallásosnak tartó sze­mélyek aránya pedig ti­zenöt-tizennyolc százalékra tehető. A fennmaradó rész magát valamilyen módon val­lásosnak mondja. — A katolikus püspöki kar egyik pásztorlevelében szerepel a „többségében keresztény magyar társadalom" kitétel... — Ez azt jelenti - s itt ismét utalok a felmérésre - , hogy a társadalom többsége valami­lyen módon kötődik a vallás­hoz, a keresztény hagyomá­nyokban. Ám a kereszténysé­get nem úgy éli, ahogy azt va­lóban kívánni lehetne. — Mindenesetre a püspöki kar körlevele indokolttá teheti a kérdést: politikai tényező manap­ság a kereszténység hazánkban? — A kereszténység mindig is politikai tényező volt. A val­lás természetesen személyes döntés, magánügy, de az em­bernek, így a vallásos ember­nek a létezése már minden­képpen közügy. Azt persze látnunk kell, hogy az intéz­ményes egyház semmiképpen sem játszik és nem is játszhat semmiféle politikai-hatalmi szerepet, de a vallásos ember­nek ugyanúgy kötelessége a közügyekben való résztvétel, mint a nem vallásosnak. így tehát a vallásos emberek által az egyházak is politikai ténye­zővé válnak. — Mindez nem erősítheti egyesekben a „keresztény kurzus­tól" való félelmet? — Azt semmiképpen sem nevezném keresztény kur­zusnak, ha vannak olyan em­berek, akik elkötelezettségük okán vállalnak közfeladato­kat, szolgálatokat. Az iskolák­kal kapcsolatban sok tévedést lehet hallani és olvasni. Az egész magyar oktatásügyben mindössze 2,9 százalék az egyházi iskolák száma. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ezek az intézmények nem belső egyházi haszná­latra állítanak ki érettségi bi­zonyítványt. Ugyanígy az egyházi fenntartású kórház sem saját hittestvéreit szol­gálja, hanem a betegeket, megkülönböztetés nélkül. — Az oktatásnál maradva: ön azt is kijelentette elóadásábart, hogy a hittan iskolai erőltetése rossz hatást váltana ki. — A szabadon választható hitoktatás mellett vagyok. Ez olyan állampolgári jog, mely a leíkiismereti és vallásszabad­ságról szóló törvényben rög­zítve van. Éppen ezért az ez­zel a joggal való élés lehetősé­gét a helyi polgári közössé­geknek biztosítani kell. — Hit és erkölcs, pontosabban vallásos hit és erkölcs. Van egyér­telmű összefüggés a kettő között? — Meggyőződésem, hogy csak az az ember lehet erköl­csös, aki elkötelezetten és őszintén keresi az igazságot. A hivő életforma egy lehető­ség az élet értelmessé tételére. A nem hívő életforma is egy­fajta lehetőség. Ha valaki fel­ismeri, hogy a hit által juthat el az igazsághoz, akkor ezt a felismert igazságot kell követ­nie. Ha valaki nem jut el a hit­hez, attól még lehet őszintén igazságkereső, és lehet őszin­tén becsületes. — Ön pedagógus, de egyúttal politikus és egyházi személy is. Ezt figyelembe véve, milyen ka­rácsonyt kíván az olvasóknak? — Igazi karácsonyt, mely­hez hozzátartozik a béke. Elő­adásomban beszéltem a ren- dezettségől fakadó nyugalom­ról. Ezt kívánom mindenki­nek. S azt is kívánom, hogy az egyházat, a kereszténységet olyannak ismerjék meg, ami­lyennek Krisztus valójában akarta: a békesség közvetítő­jének és hírnökének. Szeri Árpád Feketén, facérán Csak az a furcsa, hogy évek óta vagy hétágra süt a nap, vagy az eső esik, vigasztalanul áztatja a plakáto­kat, és meleg van, amolyan bacilu- sérleló tavaszi langy párás levegő. A fehér karácsony csak a mesékben, az öregek emlékezetében él, mondjuk huszonötben, az igazán fogcsikor­gató tél volt, csontig hatoló hideg kinn, benn pattognak a túzmanók a vaskályhában, jól esik kinézni a jég­virágos ablakon, csilingel a szán, Holle anyó rázza dunyhájából a hó­kristályokat ... Sok lett az autó, a kipufogógáz, a freongázas spré, ez a baj, az ezredvégen általános a felme­legedés, ezért áznak a plakátok, fe­kete fák, fekete háztetők alatt fekete üzletekben, egy hangyabolyban nyüzsögnek a vásárlók, ók a jézus- kák, saját jézuskájuk, pénztárcájuk­ban ezüstpénzek után kotorásznak, árcédulákon saccolják szívükben idén meggyűlt szeretetüket. Nagy ez a boly, össze-vissza futkosnak benne a hangyák, aztán azon az estén mindegyik tökéletesen tudja, hol a helye, kis csoportokba gyűlnek, ugyanazok mindig ugyanazok társa­ságát keresik, elnéptelenednek a jára­tok. Érdekes. Amikor évekkel ezelőtt először ke­reste a helyét úgy, mint a többi, a garzonlakás erkélyajtajánál vélte megtalálni, itt állította fel az egy méter huszas tűlevelűt. Aznap dél­után vette, nem túl nagy meggyőző­déssel, nem mustrálta az ágait, nem alkudott a rosszarcú kereskedővel, gyorsan hazavitte, mintha attól tar­tana, hogy valaki meglátja. Otthon kezébe vett egy karácsonyfadíszt, er­ről valami homályos betlehemi jele­net jutott eszébe, ahogy a Kisjézus a jászolban ismerkedik a világgal, amit idővel megvált, Mária és József túlvilági, átszellemült arckifejezéssel állnak felette, aztán megérkezik a há­rom jóságos király, ruhájukon az út porával, - majdnem elérzékenyült. A szalmát és a szamarat nem tudta odaképzelni, ez soha nem ment, he­lyette egy tócsában ázó rongyos pla­kát lebegett a szeme előtt. A televízió bemondta, hogy gondoljunk azokra a honfitársainkra, akik magányosan ünnepelnek. Ott állt zavartan az er­kélyajtónál, kezében az olcsó méreg­zöld gömböcskével, pórén, kiszolgál­tatva az ismeretlen emberek együt­térzésének. Karácsonyfadísz. Egy­más után többször is kiejtette ezt a szót, hangosan, tagoltan, és egyre valószínútlenebbül hangzott. Mi a frászt jelenthet ez a keményen pat­togó hangsor? Emlékezni kellett volna. Ha nincs mire, képzelődni kár. Az utcán egyetlen ember lépései hallottak, szinte falhoz lapulva ment, nem sietett. Feketén, facérán. Megszületett a kisjézus. -tf­írás közben Csányi Lászlóval Hányszor is zavartam „írás közben" Csá­nyi Lászlót? Erre gondoltam, amikor olvasói kérést teljesítve csöngettem Szekszárdon a Hunyadi utcai lakás ajtajánál. Először - évti­zeddel ezelőtt - egy kéziratomat adtam át az olvasószerkesztői asztalánál. Emlékezetes a pillanat, mert kicsit féltem. Tiszteltem őt mindig annyira, hogy valamilyen aprócska gátlás marad bennem a mai napig minden találkozáskor. Átadtam a kéziratot, és már fordultam volna vissza, de megállított: vár­jam meg, mert elolvassa. Nem akartam hinni, hogy ez nála így megy. Félretette ép­pen azt, amit olvasott és már kezdett is az írásomhoz, ő mindenkivel így tett. Számára nagyon fontos volt a friss reagálás az éppen érkezett írásokra, vagy bármi más al­kotásra. A csengetés után nem kellett sokáig vár­nom. Nyűt az ajtó, és megjelent jellegzetes testtartásával. Ázonnal hellyel kínált és maga is igyekezett leülni, hogy megtá­maszthassa hátát. Sok minden történt vele és családjával az utóbbi években. Ezek rányom­ják bélyegüket a vűágot szemlélő, állásfogla­lásra késztető írói gondolataira. Nem tudja szétválasztani a dolgokat személyes sorsá­tól. Ezt ki is mondta, őszintén szólt a sok el­ismerésről, amit az utóbbi években kapott. „Betegség sanyargat". Tömör megfogalma­zásában érezhető volt az is, hogy jól esik a beszélgetés közbeni csöndes, szó nélküli pil­lanat. Igazított szétnyfló háziköntösén, cigaret­tára gyújtott, újra hátradőlt a fotelban. Rá jel­lemző módon filozofikus gondolatok tola­kodtak azonnal és a válaszolandó kérdé­sekre idézetek fogalmazódtak Hegeltől, Einstentől, Illyéstől, Weörestől, Martintól. Az ő sorsukat kicsit példaként is említette, amikor párhuzamot vont a rendszerváltást jelentő idő előtti és utáni szakaszokról. Nem kritikaként szólt, de ellentmondást érez az ígéretek és a valóság között. Nem a maga csalódottságáról beszélt, hanem a tömegeké­ről. Egy téma csupán ez? Ilyennel van tele a vüág. Szabó Lőrincre hivatkozva említette, hogy „verssel van tele a vüág, csak észre kell venni, meg kell fogalmazni". Ezt a szű- kebb-tágabb vűágot fogalmazza Csányi László Szekszárd központjában levő emeleti lakásában, ahonnan messze látni a dombol­dalra, a tájra. Mikor ennek a szépségét szóvá tettem, nyomban reagált „valóban szép, de nem szeretem különösen a természetet, félek a rovaroktól". Egy nyári este betévedett a szobájába egy fecske. Riadalom tört ki, mi lesz vele. Sikerült végül szabadjára bocsáj- tani, de a „mi lett volna, ha ..." és az „akkor, ha..." a mai napig megmaradtak. Itália azúrja sem ragadta magával útjai során. In­kább az emberkéz a szellem alkotta emlékek között időzött és nem a tenger hullámaiban. Az egykori jugoszláviai városokat is nagyon szerette, és most tehetetlenül hallgatja, nézi, olvassa a híreket. Keveset mozdul ki ottho­nából, de a nagyvilágot a tv, a rádió, a Ma­gyar Hírlap, a Népszabadság, a Tolnai Né­pújság házhoz szállítja. Ha nem így lenne, akkor sem unatkozna. Könyvtárnyi könyvek között születnek „írás közben" saját gondolatai. Olyan ez, mint a kézműves műhelye. Nélkülük alig lehet al­kotói munka. Könyvek, festmények sűrűn váltják egymást a falakon, falak mentén. Be­borítva szinte mindent, szellemük ránehezül a szoba félhomályos hangulatára. Olykor vidámak, más helyen komor foltként vannak jelen térben, időben. Bölcső ez, ahol vüágra jött gondolatok ringva formálódnak, utat kérnek a nyilvánossághoz. Kritikák, tanul­mányok, esszék, riportok, interjúk, jegyze­tek, beszélgetések versekről, képekről, ún. modern felfogású képzőművészeti alkotá­sokról is, ha úgy kívánta egy pályája elején, delén levő ifjú vagy ékesebb alkotó. Nagy türelemmel volt minden kopogtató iránt. Megértéssel és nyfltsággal fogadta és érté­kelte a látványt, az élményt. Ki tudná meg­mondani, hogy közülük miért éppen Máté Gyulát emelte ki mint felfedezettjét? Vajon miért őrá a legbüszkébb? Nem lehet véletlen ez sem. Sosem felejtem el, amikor egy kérés­sel fordult hozzám: „Menjél ki Máté Gyulá­hoz Bonyhádra, zománcképei vannak, írjál róla". Őrülök ennek a feladatnak, mert ké­sőbb több alkalommal volt módom látni, követni a folyamatot, amint eljutott a zo­máncképektől az elektrografikáig . .. Telt az idő, és az én dolgom lett az iro­dalmi és művészeti oldalak összeállítása, vá­logatása. Csányi László így az én asztalom­hoz hozta a kéziratait. Udvariasság nélkül vallhatom, vártam a hétfő reggeleket, ami­kor Laci bácsi jött. Tisztelettel fejet hajtott az ajtóban, és előretartotta dolgozatát. Néha kabátját letette, botját forgatta ujjai között, olvasta írását. Aztán szívesen maradt egy kis gondolat-szabadításra. Rendhagyó irodalo­mórákat jelentettek ezek nekem minden al­kalommal. Tanított! Nem tanárosan, csak úgy megjegyezte, jellegzetes ajakmozdulat­tal: „nem elég tudni a verstant". Attól még nem lesz költő valaki, szüksége van a belső hallásra is. Az eredeti gondolatra, formára!" Belső haűás... Lélek csendje, kiáltása ... írás közben ... írás közben! Hány éve is indult ez a sorozat? - Neked kellene tudnod, - vág vissza halkuló Szavai­val és közben köhögni kezd. „Veled beszél­tem meg, emlékezhetnél" - őrről finoman. Zavarba jöttem, mert tényleg emlékszem. Azt is mondtam, hogy én a sorozatcím he­lyett „írás közben" mindig fontosabbnak ér­zem a zárójelben levő indítót. Maradt az írás közben. Valóban nem jutott eszünkbe, nem is erőltettük, mikortól számítjuk a kezdetet, inkább előálltam olvasói kíváncsisággal, ho­gyan születik az írás közben, mit csinál Csá­nyi László írás közben? Hiszik-e, járkál föl s alá, mozdulatlanul néz maga elé. Mindezt hogy teszi? Se nem eszik, se nem iszik írás közben. Ez a munka kicsit sajátos életformát is alakított számára. Éjszaka írt korábban, amíg aktív dolgozó volt, mert nappal lefog­lalta a szerkesztőségi munka. Valahogy megmaradt egy darabig ez a szokása. Nyugdíjasként nincsenek ilyen kötöttségei, más lett az időbeosztása is. Nappalok és éj­szakák szinte egybemosódnak. Pihenő és mozduló szellem bármikor válthatja egy­mást. Örömök és tragédiák, kopogtatás az ajtón, fények és árnyékok bebocsáttatnak! Akárcsak a déli harangszóval fogyasztott ebédek. A dohányzóasztal híven funkcio­nált, mert alig fél óra alatt a második cigaret­tára gyújtott. Szóvá is tettem! Lendített so­vány karjával, aztán egy pillanatra azt az ismert könyöklő Babitsot láttam magam előtt, akit Farkas Pál mintázott a szülőház udvarára. Az asztali hamutartó mellet nyelvkönyvek, képeslapok egymáson, és a már felsorolt napilapok. Ezek a holnapok reményt marasztaló kellékei is. „Tanulni akarok!" Köhintett egyet, majd folytatta: „Mindent, amit felfedeztek, ismerni akarom, tudni, hogy abból mi építhető be az éle­tembe!" „Beszélj kicsit te is!..." Fáradtnak lát­szott. Nem is titkolta, de azért munkámról, (hétköznapjaimról miért hallgatnám el Szál­káról érdeklődött.) Örültem ennek, és szíve­sen visszaéltem volna a vendégjoggal de az idő, amit magamnak szabtam, lejárt. A fél­óra elegendő volt ahhoz, hogy megzavarjam Csányi Lászlót írás közben és arra is, hogy feltöltsem batyumat útravalóval: Legyen tele bár a világ félelemmel, szorongással, bizony­talansággal, tanulni mindig lehet benne, mert az magában hordozza a reményt és a békét. Decsi Kiss János Teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket Szilvássy Géza református lelkész adventi gondolatai Manapság sokan hivatkoz­nak a keresztyén, keresztény értékekre, néha szemlátomást anélkül, hogy tisztázódna, mi­lyen értékekről van szó. Szilvássy Géza, szekszárdi református lelkész készült a beszélgetésre, s abban marad­tunk, hogy advent idején, ka­rácsony közeledtén e témakö­rön belül maradunk. A tiszteletes úr válaszai azt kívánják, hogy mintegy mono­lógként adjuk közre mondan­dóját, a közbevetett kérdések nélkül. A kérdések arra vonat­koztak, hogy például a tíz pa­rancsolatban védett értékek mennyiben keresztyének. Ezek ugyanis minden vallásban je­len lévő, és minden normális ember számára nyüvánvaló parancsok. Az emberiség egye­temes értékei. . — A kérdéskörünkön belül maradva van egy kifejezés, ami egyházi körökben közis­mert, ez a metanoia, a megté­rés. Ez volt az, amivel advent nagy alakja, Keresztelő János a Biblia szerint kezdte: térjetek meg, keresztelkedjetek meg. Jézus igehirdetését is így jel­lemzi, így indítja az evangé­lium. A görög szó etimológiája, vagy analízise szerint ez a gondolkodásmód megváltoz­tatását jelenti. Félek, hogy ez a gondolatkör végül nem is bi­zonyul olyan szűknek. A meg­térést maga Keresztelő János jeűemezte úgy, hogy „teremje­tek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket." Ez a keleti gondolatvilág számára plasz­tikus, számunkra a teoretiku- sabb megfogalmazás, az ami jobban megragadható, vagy jobban szemlélhető. A gyümölcstermő fa, az ter­mészetszerűen szedhető, ami­kor már megtörtént az érés, és elvehető, mert ez magától érte­tődően nyüvánvaló. Áz emberi egzisztenciális élet és főleg a törekvések, és elvárások alakí­totta gondolkodásmód szerint, ha a bibliai képet visszaalakít­juk: a ma embere olyan fa, amely befele növeszti a gyü­mölcseit. Nem szedhető, nem vehető el, mert a mai gondol­kodás a metanoia előtti. Az je­lent nekem sikert, gyarapo­dást, ha minél kevesebbet keű másnak adnom: több maradhat nekem, elzárva, titkosítva, be­tétkönyvben elhelyezve. A megtérés gondolata min­denkit érintő dolog, Jézus üze­nete univerzális. Minden lát­ható és láthatatlan jelenség a teremtés révén illeszkedik bele a számunkra felfoghatatlanul tágas világegyetembe. Jézus nem zárkózott el úgy, hogy például nem állt volna szóba Poncius Pilátussal, vagy a gö­rögökkel, hiszen tanítványai között Fülöp görög hátterű volt. Keresztyén mivoltunk nem gondolati séma, vagy cég­táblával ellátott felfogás, ha­nem kimondottan személyes Fotó: Degré Gábor jellegű, és minél inkább szemé­lyes viszonyulás két irányban, vertikálisan és horizontálisan. Vertikálisan Jézushoz, szintén képszerűen fogalmazva: ő a szőlőtőke és mi vagyunk a sző­lővesszők, s „mindenki aki én­bennem marad,, az tud sok gyümölcsöt teremni". Attól ke­resztyén, ahogy ez a viszonyu­lás Jézus Krisztusban érzékel­hető és megfogható. Lényege, hogy aktuális és perszonális, nem pedig teoretikus kapcsolat Jézussal, horizontálisan pedig az emberek között. Karácsonykor manifesztáló­dik, hogy engedem személyi­ségemnek egy kikívánkozó ol­dalát, hogy az megjelenhessen. Az ajándékozás hordoz magá­ban egy hatalmas kérdőjelet, hogy ez csak év végére kell, hogy korlátozódjék? Hogyan lehetne, a szélsőséges kom­penzációs ingalengésből ki­kapcsolódva, egy normális, az individuális természetnek szö­gesen ellentmondó életformát létrehozni? Az lenne a kará­csony igazi értéke, ha nem a másik ember kényeztetésében, hanem a cselekedetek megter­vezésében, megváltozott gon­dolkodásmódunkban lenne je­len a krisztusi gondolat. -i-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents