Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-24 / 301. szám
Minden elrontott élet a gyermekkorban gyökerezik „Tele vagyok szeretet utáni vágyakozással" Egy börtönviselt vallomása 10 «ÚJSÁG_________________________________________HÉT VÉGI MAGAZIN Restanciák 1993. december 24., péntek Na, mondok, jön a Karácsony, a sokmindenre kiéhezett emberek sóvárogják a békét, meg a lelki élményt, hát itt a lehetőség egy olyat írni, amibe beleremegnek az olvasók valahányan, meg a kollégák is sorra, mert hogy olyan gyönyörűséges. Hogy csak kapkodja a fejét a média, ki e fenomén, (a sorok írója), és ezen írással térnének nyugovóra napokon keresztül az emberek is, mert nem ám a megszokott mu- száj-elérzékenyülés, sablon-pátosz, farizeus szere- tet-gombóc, kötelesség-szépszavak szárnyalnának benne porcelán vadkacsákként, hanem csendesen szomorú mosoly-képek, szívmelengető szelíd szavak, titkos, fájdalomgyönyörűséges könnyeket csalogató gondolatok, bölcs vigaszok, a szellem fényes szikrafolyamai libabőröz- tetnék elolvasóit. Hát így valahogy, adtam meg az alaphangod magamnak. Aztán ennyiben is maradtam vele. A bölcsességre csak só- várgó ember ugyanis még a véletlenül lelt álbölcsességeket sem képes (bölcsen) raktározni a szebb napokra, hanem az esztendő során felelőtlenül lövöldözi velük tele a nagyvilágot. így, amikor „pedig aztán most már tényleg nagyon" kellene felmutatni legalább egy kis tányérszélen maradt gondolat-maradékot, darabka ku- tya-sem-enné-már-meg, kiszáradt szellem-szeletkét, nos addigra már az is elfogy. A fel nem nyüt szemű ember csak álmodozik a világosságról, de világmegváltó gondolatainak szárnyai beleragadnak saját kicsinyes problémái sarába. Hogy merészelhetne tehát a szabadító-vígasztaló bölcs szerepében tetszelegni, különösen az ilyen szent ihletésű pillanatokban, mint az Ünnepek időpontja? Nem is merészel. Legalábbis ha még nem szaladt el vele a ló, ha maradt benne némi őszinte belátás, tisztesség és alázat, akkor csak annyit tehet, hogy önmagába mélyed (roskad?), és belátja, hogy nincs joga. Például a szerétéiről írni akkor, amikor képes megharagudni egy nyolchónapos, négyfogú, Kancsalflóriánnak, Sünpis- tának, Sonkásmártonnak (stb.) becézettre, ha az rossz álmából felriadva kétségbeesett sírásával nem hagyja aludni őt. Amikor vélt gondjainak, komor gondolatainak álterhei miatt érzéketlenül áll az ellenkező nemű, huszonéves lakó-, háló-, élet-, sorstárs előtt, aki pedig azért szépítkezik, fogyókúrázik, mosolyog fáradtan is, mert szeretné, ha olyannak látná, mint annak idején. Hogyan példálózhatna meleg, csordultig tele levő szívről, amikor ingerülten utasítja vissza a két deresedő hajú nyugdíjba készülőtől, vagy a hófehér frizurájú, bottal járótól, hogy még mindig a kisgyermeket látják benne. (Holott tudja, hogy jól látják.) Hogyan szónokolhatna barátságról, amikor az egykoron annak nevezettek és érzettek látogatása miatt előmerészkedő örömöt elnyomhatja a kényelem, a fizikai álom jóllakottságot ígérő unalmas csábítása? És hogyan hirdethetne megbékélést, amikor képtelen higgadtan, józanul értékelni uszító, gyűlölködő, acsarkodó megnyilvánulásokat, amikor a nyugodt, csendes, magyarázó, példamutató szó helyett a dühödt, hangos bün- tető-tettlegesség ajánlkozik erőszakosan véres köd-szerepre (szégyen)szeme elé. Hát ezért nem írtam meg azt a gyönyörűségeset. sk Ideiglenes határátkelők az ünnepekre Amíg Petrovics Lajos előzetesen fogvatartottal beszélgettem a szekszárdi börtönben, eszembe jutott annak a kislánynak a története, akinek azért néz el minden lehetetlenséget a környezete, mert olyan rosszak a családi körülményei, szegény gyereknek legalább ennyi öröme legyen az életben. Ez az „öröm", a társai megalázását, megszégyenítését, fölényeskedést, zsarolást jelent. De mindenre van mentség, a varázsszó a „családi háttere". Egy gyereknél talán még figyelembe is veszi ezt a társadalom, bár lehet, hogy éppen ez lenne az utolsó esély, amikor még, „elnézés helyett", lehetne rajta segíteni. Mert ki a fenét érdekel az 10-15 év múlva, hogy az Anitából vagy Pistikéből mért lett csaló, betörő vagy gyilkos. Pedig a „mentség" nem változott, csupán az évek teltek el. Petrovics Lajos 36 éves, ebből több mint 20 évet töltött börtönben. Mindenféle engedélyt kellett beszereznem, hogy beszélhessek vele. Én csupán egy „kuriózumot" kerestem a személyében,- hiszen eddig ő az egyetlen, akinek sikerült a szekszárdi börtönből meglépnie,- de miután megismertem, története napokig foglalkoztatott. Nehezen indult a beszélgetésünk, nemcsak azért, mert a nevelőtiszt is ott ült velünk egy eléggé rideg szobában, hanem mert zavarban voltam. Minden amit addig tudtam róla, perceken belül megcáfolódott. A 20 év börtön ellenére ő egy „kibővült látókörű csodabogár", ahogy önmagát nevezte. Igaz, voít ideje elmélkedni, nemcsak a saját, hanem a vüág dolgain is. — Kezdjük az elején, honnan származik, milyen volt a gyerekkora? — A szüleim jugoszláv származású cigányok voltak, akik 56-ban telepedtek le Vaskúton. Két éves voltam amikor édesapám emberölés miatt 14 év börtönt kapott. Az anyám nem várt rá, összeköltözött egy másik férfival, engem meg lepasszolt a nagyanyámnál. Ott is maradtam 6 éves koromig, amikor meghalt a nagyanyám. Náncsi nagy- néném vett magához, de szeretet és nevelés helyett inkább megtanított lopni. Remek zsebmetsző lett belőlem, viszont az iskola teljesen kimaradt az életemből, amit én akkor nem is sajnáltam. Ahogy ez lenni szokott, lebuktam, rajtakaptak, majd intézetbe kerültem. Tizenegy éves, búskomor kisgyerek voltam, ekkor ismerkedtem meg az iskolával. Nagy hatással volt rám az egyik pedagógus érdeklődése, szerettem volna bizonyítani, már csak az ő kedvéért is. Ekkor, annyi idő után ismét, találkoztam anyámmal. A kíváncsiság vitt el hozzá, de az akkori élettársa nem nézett jó szemmel, anyám pedig semmi szeretetet nem tanúsított irántam. Rosszabb volt, mintha nem is találkoztunk volna. Újból Náncsi nénémnél kötöttem ki, aki azt tanácsolta, ha nem akarok nagykorúságomig intézetis lenni, csináljak egy kisebb „balhét", amiért legfeljebb kapok pár hónap börtönt és szabadulás után enyém a világ. — Mi volt az a „balhé"? — Kisebb betörés. Két év fiatalkorúak börtöne várt rám Tökölön. A légkör rémes, igazi ököljog uralkodott. De szerencsém is volt, hiszen megismerkedhettem egy nagyszerű emberrel, aki azóta is az eszményképem, Örsi Tóth László tanár úrral, ő ismertetett meg az irodalommal, történelemmel, pszichológiával, és ennek hatására próbáltam rájönni, hogy miért vagyok én más mint a többi „normális" ember. Keresni kezdtem a bennem lévő indulatok, tettek okát, boncolgattam a gyerekkoromat és nagyon vágytam arra, hogy valakihez tartozzak, hogy szeressenek. 73 nyarán szabadultam, 16 évesen, enyém lehetett volna a világ. — Miért feltételes módban mondja? — Próbálkoztam ismerősöknél meghúzódni, munkát is kerestem, de akkor rájöttem, hogy korlátolt az én számomra ez a világ. Nincs szüksége egy megbélyegzett emberre. Se lakásom, se munkám nem volt. Közben szabadult az apám. Nagyon vártam ezt a pillanatot, hiszen magamban már rég felmentettem. Össze- költöztunk, közös háztartásban éltünk, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ő nem az, akire úgy vártam. Apám a sopronkőhidai börtönévek alatt teljesen zavarodott lett. A gondolatait, a viselkedését megviselték az bezártság évei. Nem tudtam vele élni. Nem volt más lehetőségem, visz- szamentem Náncsihoz. Ugyanakkor szerettem volna kiszakadni a cigányságból is, de nem fogadtak be máshol. Elkeseredtem, újabb betörés, újabb börtön. — Az édesanyjával többé nem találkozott? — De igen, egyszer még utoljára, de az nagyon megrázó volt a számomra. Éppen a börtön büntetésemet töltöttem, amikor a budapesti gyűjtőből Szekszárdra szállítottak egy polgári peres tárgyalásra. A rabszállító kocsiban többen is voltunk, amikor egy idősebb hölgyben felismertem az anyámat. Ott ült csíkos rabruhában. A válóperes tárgyalására vitték, amikor végre hivatalosan is elválasztották az apámtól. Többet nem láttam, tragikus gyilkosság áldozata lett. — Önnel mi lett ezután? — Húsz éves voltam ekkor és szabadlábon. Végiggondoltam honnan jövök, mi a célom. Már több mint öt évet ültem, szinte semmiért. Az ügyész a „társadalomra veszélyes"-nek titulált, de miért, hiszen én tele voltam szeretettel?! Senki nem fogott be, senkinek nem kellettem, hát ha veszélyesnek tartanak, akkor legyek is veszélyes. Újabb betörésben vettem részt. Itt Szekszárdon, az Ifjúsági presszóban. Röhej, de csak háromezer forintot tudtunk elvinni. Ezért több mint nyolc évet kaptam. Akkor még volt szigorított őrizet, amit annál az embernél alkalmaznak, aki visszaeső és már több mint háromszor volt büntetve, így a büntetése mellé még öt évet szabhatnak ki rá. Ezt alkalmazták nálam is. Fellázadtam, éjszakákon keresztül nem tudtam aludni. Megfogalmazódott bennem, hogy meg kell szöknöm, mert különben beledöglök ebbe a nyolc évbe. Ez sikerült is, igaz, hogy csak 4 órán keresztül voltam „szabad". Kificamodott a bokám, amikor a kerítésen keresztül a szekszárdi börtönből megléptem. Fájós lábbal menekültem. Elfogtak, a börtönparancsnoka 20 nap szigorított fogdát rendelt el, majd öt nap szünet és újból 20 nap következett. Végül 120 napot töltöttem szigorított fogdában. — Ez a gyakorlatban mint jelent? — Egyedül voltam a zárkában, minden második nap ehettem csak, tizennégy kilót lefogytam. Az öngyilkossággal gondolatban egyre többet foglalkoztam. Úgy éreztem, ennél már nem lehet mélyebbre süllyedni, De még nem volt vége a pokolnak. Sopronkőhidára kerültem, a „legsúlyosabb" bűnözők közé. A brutalitások mindennaposak voltak. Végül 86-ban szabadultam, de ez a nyolc év nagyon megviselt. Osszerop- pantam idegüeg, semminek nem tudtam örülni. Az út ismét Náncsi nénihez vezetett. — Mért mindig hozzá? — Hát hová, mondja meg?! Ki fogadott volna be engem?! Apámmal találkoztam, aki arról panaszkodott sírva, hogy a sógor bántalmazta. Mondtam neki, hogy én nem tudom megvédeni őt, mert ha verekedésbe keveredek, akkor abból bajom lesz. Közben szerelmes lettem, de még mielőtt ez a kapcsolat formát kapott volna, apámat a szemet előtt verték meg. Nem bírtam ki, én is ütöttem. A többit már tudja. — Bíróság, újból börtön. — Egy év két hónap. Bent ért a rendszerváltás is. — Hány karácsonyt töltött el a börtönben? — Az elmúlt 22 év alatt csupán a tavalyit „ünnepeltem" kint, egyedül és szomorúan. — Milyen bent a karácsony? — Nyomasztó, sokan depresszióba esnek. Nehéz beszélni erről annak, aki nem volt még ilyen helyzetben. — Emlékszik szép karácsonyra? — Nem. — Az önnel készített riport azzal a feltétellel jelenhet meg, ha a jelenlegi letartóztatásáról nem kérdezem. Ha majd szabadul, mihez kezd? — Szeretnék családot alapítani, és olyan tevékenységet folytatni ami az emberekkel összeköt. Az nagy baj, hogy a gyakorlatiasság teljesen hiányzik belőlem, nem tudom például, hogy mennyit ér ezer forint. — Mért vállalta ezt a beszélgetést? — Hogy az emberek tanuljanak belőle. Minden elrontott élet a gyermekkorban gyökerezik, de ki tudja hová vezet? Mauthner Az év végi ünnepek alkalmából ideiglenes határátkelők nyílnak, s ezeken a helyeken az érintett két ország állampolgárai léphetik át a határt gyalogosan, kerékpárral, motorkerékpárral, vagy ' személygépkocsival. így a magyar-szlovák határon Letkés- nél december 25-én, 26-án és 31-én, majd pedig január ijén és 2-án naponta 8-18 óra között, Cerednél december 25-én és 26-án 8-16 óra között, Ipolytarnócnál december 31-én 8-16 óra között, a magyar-szlovén határon Kerca- szomomál 24-én 8-17 óra között, a magyar-román határon pedig Dombegyháznál 24-én 7-16 óra között lesz nyitva az ideiglenes határátkelőhely. A szentestét köszöntő népszokások Szorongás övezte valamennyi ünnep előestéjét eleink képzeletében. A városlakók körében, de falun is erősen élt a tudat, hogy „a kizökkent időben" az ember - kivált ünnepek alkalmával - kiszolgáltatottá válik, prédája lesz az ártó-rontó szellemeknek. Az ünnepek előtti időszak azért „zsúfolt" hiedelmekkel, hogy megnyerjék az alvilági hatalmak jóakaratát vagy semlegesítsék rossz szándékait. Nem kivétel ez alól karácsony előestéje (vigíliája), december 24-e sem, s régen az ünnepi asztalra ezért került jó néhány, látszólag oda nem illő tárgy. Az asztal alatt kosárban szalma, vetőmagvak és a legfontosabb szerszámok várták az ünnepet. A szalma a Kisjézus lova etetésére szolgált ugyan - az ünnep elmúltával mégis a takarmányba keverték, hogy óvja az állatok egészségét. A többi termény a következő évi vetőmagba került. A szerszámok pedig „jól forognak" a következő évben, hogy így megtisztelték őket. Ha kisbalta is volt a kosárban, egész évben megóvta a házat a villámcsapástól: az udvarra vihar idején kidobva „szétvágta" a vihart. A karácsonyi teríték fontos darabja volt sok helyütt a karácsonyi abrosz. Sajátossága, hogy csak ezen az egyetlen ünnepen használják; vidéken legfeljebb ősszel a káposztát „húzkodják meg” vele, nehogy a termés penészes legyen, ltt-ott él még az a hagyomány is, hogy az abrosz segít az ijedős gyerek félszét elmúlatni. Az ünnepi étkek, fogások mellé szokás almát is, fokhagymát is „tálalni"- annyifelé vágva, ahány tagja van a családnak. Ha mindenki kap egy-egy gerezdet, bizonyára egész évben összetart, együtt marad a família. Nagyon sok vidéken több-kevesebb teljességgel él az a régi tradíció is, hogy a karácsonyi vacsora elköltése, az ajándékok átadása után a nagy asztal a család apraja-nagyjának közös játszóhelyévé lép elő. Ilyenkor az "ördög bibliájának" forgatása sem számít főbenjáró véteknek, s kártyázással, társasjátékkal, pörgettyű-forgatással töltik ki az időt az éjféli harangszóig. Akkor kicsik, nagyok együtt kerekednek föl, hogy a templomban köszöntsék a Megváltó születését.- ré-mi Ön kiről olvasna? Dr. Szoboszlai Ildikó gyermekorvos Andrási Jánosné kistormási olvasónk kérésére dr. Szoboszlai Ildikót, a kölesdi gyermek-körzetiorvost rendelőjében kerestük fel. A doktornő pincehelyi születésű. Két kislánya van, Eszter 4, Dóra 1,5 éves. Férje szintén orvos. — Doktornő, mi orientálta az orvosi pályára? — Általános iskolás koromban határoztam el, hogy gyermekorvos leszek, talán azért, mert a kishúgom sokat betegeskedett. Az orvosi egyetem után Szekszárdon dolgoztam a gyermekorvosi szakvizsga megszerzéséig, ezt követően Bonyhádon voltam gyermek-körzetiorvos. Férjem a bonyhádi kórházban dolgozott belgyógyászként. Eszter lányom 1989-ben született, a következő évben kerekedett fel a családunk, Kölesdre költöztünk. Férjem háziorvos lett a községben, s szerveződött egy gyermek-körzet is, melynek 1991. szeptemberétől vagyok az orvosa. A körzetbe Kölesden kívül Borjád és Kistormás tartozik. Jól érezzük itt magunkat, úgy gondolom, a falubeliek elfogadtak minket. Az önkormányzat is nagyon segítőkész. — Hány gyerek tartozik az ön orvosi felügyelete alá? Mintegy 500, az iskolaorvosi és óvodai orvosi teendőket is ellátom. Naponta rendelek Kölesden, és minden csütörtök délután Kistormáson tartok tanácsadást és kont- rollvizsgálatokat. Az én körzetem kicsinek számít az 500 gyerekkel, de ez lehetőséget ad arra, hogy elbeszélgessek a szülőkkel, pontosan elmondjam, egyes betegségek esetén mire számítson, mire figyeljen, hogyan, miként adja be a gyógyszert. — Mennyiben más egy gyermekorvos munkája, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jól ellássa ezt a feladatot. Bátran merem ezt megkérdezni, hiszen mint az olvasói levél is jelzi, önben megvannak ezek a tulajdonságok. — Nagy türelem kell a gyerekekhez, hiszen a picik félnek az orvostól, s a legkisebbek azt sem tudják megmondani, hogy érzik magukat, mijük fáj. Az alapelvem: soha nem szabad becsapni a gyerekeket. A rettegett injekció esetében sem. Erre kérem a szülőket is, soha ne „füllentsenek" a gyereknek, ne ígérjék meg a rendelőbe indulás előtt, hogy nem kapnak injekciót. Ha a gyerekek megkérdezik, sza- bad-e sírni a szuritól, még bátorítom is őket erre, hiszen a visszafojtott félelem, idegesség akár ájuláshoz is vezethet, mint ahogy erre már volt is példa. — Nagy szeretettel beszél a gyerekekről is, a szakmájáról is. Gondolom, ezt a páciensei is értékelik. — Az új szabályok szerint nem kötelező a 14. év betöltése után felnőtt-orvoshoz átvinni a kártyát. Nagy örömömre, a 14. évet betöltött fiatalok nem viszik el tőlem a kártyájukat, továbbra is hozzám járnak, s ez igazán jólesik. Venter Marianna Fotó: Garay Előd A doktornő munka közben
