Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-18 / 296. szám

1993. december 18., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 A képek művészete December 10-én délután bensőséges hangulatú meg­nyitó keretében adta át a tárla­tot a látogatóknak a szek­szárdi Művészetek Háza igazgatója - Baky Péter. Bará­tiak voltak a szavak, s ezért ta­lán kissé visszafogottak, pedig itt fel kellett volna kiáltani - legalább annyira, hogy szinte az egész város meghallja - áll­jatok meg emberek egy pilla­natra, gyertek be e házba, hi­szen itt „csoda született". Nyerges Éva és Oláh Tamás gobelinművészek három ba­rátjukkal arra vállalkoztak, hogy „feldíszítik", szépségek­kel töltik meg ezt a Házat. Nos, amit ígértek, azt mara­déktalanul teljesítették is. A Nyerges-Oláh házaspár képi álmaikat míves és rendkívül gondos munkával készítik el. Ezek az álmok a látványba formált látomások világába visznek el bennünket úgy, hogy szinte képtelenek va­gyunk szabadulni. A művészházaspár ebben az évben a Szombathelyi Tex­til Biennálé nagydíját nyerte el a „Szentély" című kompozíci­ójával. A fémrácsból kialakí­tott, tympanonos „keretben" keményen megfogalmazott revolveres férfi alak megpü- lantása valóban megdöbbentő élmény. Az erőszak minden vonásban ott lapul úgy, hogy azt el kelljen utasítanunk. Nyerges Éva kompozíciója a „Balaton felvidék" színhar­móniája, a hegyek-völgyek zeneisége, az alig felsejlő vár­rom szinte csak lehellete a vibrálóan feszült belső énjé­nek felszínre törése. De a film­szerű „áttűnés" kék tónusa sem a hideg könyörtelenség világa, hanem a változás, a soha meg nem pihenés, az új és új megtalálásának kény­szere. Oláh Tamás színvilága kiál- tóbb. A mindig nevetni kész ember életigenlése kiált a ké­pekről. A „Forma I" őrülten robogó autója, a vörhenyes száguldás csodája, a technika szárnyalása. Ám „Az én 40 évem" egymásba átsimuló filmkockái a felelősen gon­dolkodó és érző művész alko­tása. Merészen és felvetett fej­jel vállalja múltját, hiszen an­nak minden elszenvedett, vagy csak megélt, néhol fel­csillantott kedves emléke is az övé. Nem akar más lenni, mint aki. Tiszteletet követel ez az emberi méltóság. Kún Éva kerámikus alkotá­saival szépen és egységében simul a gyönyörű textíliák közé. Észrevehetetlenül köve­teli meg a látogatótól a plasz­tikai varázs megpillantását, a műre való rácsodálkozást. Ke­rámikus, tehát edényt csinál, ám edényei valójában alibik, hiszen csupán a forma érdekli ebből is, akár figurális darab­jai. Nincs szüksége a teljes emberre, néhol csak a felsőtest és az egyik kar mond valamit, tehát csak ez jelenik meg. Bát­ran nyúl az anyaghoz, a má­zak néhol csak sejthető színei­hez, s ha kell - Lélekmadár - a gyöngytyúk tollához. Az alig tál tálak képi világa a valósá­got is hűen vállaló művész hitvallása. De az „Anyácska" című kompozíció Kelet felé tekintése is méltó az embert próbáló kor művészi hitvallá­sának kinyilatkoztatására. Antal András kerámikus furcsa, talán szokatlan techni­kával készített „tál képei" akarva-akaratlanul is egy má­sik, talán zártabb egységű vi­lágba ragadnak bennünket. A Madársors című sorozat barna és fémesen csillogó kékes vi­lága, a madarak távlatából te­kint a nógrádi táj szelíd lanká­ira, vagy erdőkkel borított he­gyeire. A Kárpátalja című kompozíciós egység a művész döbbenetét vetíti elénk. A he­gyek és bércek világába vesző, alig megpillantható várromok regélnek a mi múltunkról, a Rákócziak Munkácsa, a Ti- szahát magyar parasztja, az Ung rohanó susogása, mind megannyi döbbenet a fiatal művésznek, aki kifinomult hallása érti meg a regék lé­nyegét, s vetíti elénk a látomá­sok képeit. Ám nem vész el a merengésben, hiszen a hazai Tájtörténet, vagy a Szántóföld című kompozíciók a megma­radás gyötrelmét, a rögeink­hez kötődés kényszerét kiált­ják vüággá. A legfiatalabb művész - Re­ich Gábor grafikus - alkotásai egy különös világba visznek el bennünket. Nyilván tudatos e lírai lelkületű ember termé­szetbe „menekülése". A raj­zolni tökéletesen tudó alkotó alig találkozik az emberrel közvetlenül. Madarak, lepkék, halak világában van otthon, s inkább az ő szemükkel tekint az emberek világára, mintsem fordítva tenné. Ez lehet furcsa, de tényként kell elfogadnunk e zárkózott vüág-szemléletet. S hogy ez így van, talán a „Cím nélkül" megalkotott „függesztett" nap, madarak lengése a bokrok és fák vüága feletti sűrű levegőben, szá­momra megdöbbentő valóság. Igazán jó ez a kiállítás, s örömmel vennénk e nívó foly­tatását. Rosner Gyula Kún Éva: Anyácska írás közben (A kőkecske) A faluban gyakran hallottam, hogy szavahihető öregektől tudják, nem mese, amit a szegény ember talált ki, vigasz­talásul, s ezt hagyta örökül, mert mást nem hagyhatott. Végre én is találtam egy hites öreget, aki legényként ott volt a nevezetes eseménynél, saját szemével látta a csodát, de mint a káprázat, az utolsó pillanatban elillant, neki pedig maradt a szegénység. Borjádon lakott az öreg, ahonnan csak a pa­rancs szólította el, mint amikor be kellett ruk­kolnia, de ilyenkor nem sokat látott a világból mert azt leste, mikor mehet vissza a falujába. Szép vidék, de az öregnek talpalatnyi se jutott belőle, mindig az uraság földjén dolgozott, nyilván közmegelégedésre, amit a tiszta szo­bában, a fő helyen, egy színes nyomat is bizo­nyított. A képen jókedvű parasztember szánt, de nyalka paripái most néhány percre megáll­tak, mert a sonkanadrágos uraság lépett de­rék emberéhez s mosolyogva kezet rázott vele. Mellette a felirat: hűséges szolgálata ju­talmául, amit a földesúr aláírásával hitelesí­tett: nyugodjék békében.- Ezt a képet nem adnám semmi pénzért - mondta az öreg, s még hozzátette: Ákkor ép­pen negyven éve szolgáltam a méltóságos urat. Ennek már jó ideje van, évtizedekben kel­lene mérni. Az öreg régen az égi szántófölde­ken parolázik a méltóságos úrral, a kép azon­ban, ha el nem kótyavetyélték, ma is ott lehet valamelyik borjádi házban. De annak idején nem ezért kerestem fel az öreget. Úgy mond­ták, ő volt az, aki saját szemével látta a ten­gernyi aranyat, s ha nem olyan élhetetlen, meg is kaparinthatta volna. A nevezetes ese­mény pedig így történt: Régóta beszélték, hogy a törökök annak idején rengeteg pénzt rejtettek el, még pedig egy kőkecskébe zárva és elásták. Ott van va­lahol a kincs a föld alatt, de senki nem tudja, hol. Egyszer csak törökök jelentek meg a fa­luban, buggyos nadrágban, fejükön cifra tur­bánnal. Ahogy számoltam, a századforduló táján történhetett, az öreg akkor volt legény­sorban, már pedig eleven törököt addig nem láttak Borjádon, de azok nem sokat törődtek ezzel, azt sem hallgatták el, hogy milyen célal érkeztek. A kőkecske miatt. Legott fölkere­kedtek s a fél falu kíséretében kimentek a ha­tárba. Keresniük sem kellett, pontosan tud­ták, hol kell ásniuk,s meg is találták a kőkecs­két. Feltörték, s csengve hullott ki belőle az arany, amit egy zsákba lapátoltak, s azzal bú­csúztak, hogy rövidesen visszajönnek, mert a borjádi földben még legalább két kőkecske rejtőzik. Az atyafiak ámultak, s azóta is várják a törököket. Gyanakodva hallgattam az öreget, de olyan hévvel bizonykodott, hogy saját szemével látta a kőkecskét, a törököket, meg a tenger aranyat, így értelmetlenség lett volna kétel­kedni. A többiek, akik megilletődve figyeltek bennünket, bólogattak, ha András bácsi mondja, így kell lennie. Másutt is kérdezős­ködtem, majdnem mindenütt hallottak a le­gendáról, több szemtanú azonban nem akadt. Néprajzosok megerősítették, hogy az ország más részén is fölbukkan a kőkecske története, még külföldön sem ismeretlen. Lám, ilyen a szegény ember szerencséje, ha előtte az arany, csak bámul s hagyja, hogy a török elvigye, utána meg gürcöl évtizedekig s a színes nyomattal vigasztalódik, amit hűsé­ges szolgálatáért földesurától kapott. — Pedig más lenne ám az élet, ha itt marad a zsák arany! - ábrándozott az öreg. Ezt már a tiszta szobában mondta, a nevezetes kép előtt. Bor is került, igaz, csak olyan, amilyent a falusi boltban kaptam, mert Ándrás bácsi­nak szőlleje nem volt. Élete munkájával ezt a hitvány kis házat szerezte, amiben lánya csa­ládjával élt, mert akkor már mindenben rájuk szorult. A kőkecske emlékétől felélénkült, a vinkó is hevítette, mert arca kipirult, szeme csillogott. Lánya a háta mögül intett, hogy hagyjam csak rá, a környezetében már úgy­sem hallgatja meg senki. Százszor is elmesélte s mindig színez rajta valamit, pedig az egész­ből egy szó sem igaz. Engem sem az agyafúrt török érdekelt, aki kőkecskébe rejti az aranyat s csak évek múltán küld valakit, hogy vigye haza a pénzt, amit annak idején maga is meg­tehetett volna. Az ilyen részletek azonban az öreget nem foglalkoztatták, ha megfordult volna a fejében, rögtön elhessenti a gondola­tot. Ez volt élete egyetlen kalandja, magát lopja meg, ha erről is lemond. Á szegénység mindig leleményes, kitalálja az önvédelem formáit. A kőkecske legendája is erre figyelmeztet. Nem kell mondani, hogy a történet képtelenség, a paraszti logika is hi­ányzik belőle. Nem úgy, mint Illyésnél, aki hősöknek mondja a szénatolvajokat, gondo­lom, nem is alaptalanul. Ennek a tolvajságnak szabályos menetrendje volt, rituáléja vagy akár liturgiája. Mindenki tudta a szerepét, se­hol hamis hang, mint egy tökéletes operaelő­adáson. Nem is lehetett másként, mert a tét nagy volt. Illyés hőseinek megélhetéséről volt szó, s ami kellett nekik, onnan vették, ahol fölösen volt, még az is kérdés, hogy ezt lopásnak le­het-e nevezni? Nem volt veszélytelen, jól kellett kiválasz­tani az időpontot, ki kellett alakítani a straté­giát, hogy minden a megadott terv szerint történjen, s a végén fölcsenghessen a kis tehén elégedett szava, „mint győzedelmi harsona". A rácegresi hősök éjszakai szénalopása a megélhetés gondját enyhítette, de ki kellett elégíteni a lélek éhét is, melynek vágyival nem törődött senki. A valóság rideg volt és kíméletlen, a kis tehénke szénáját is csellel kellett megszerezni, akkor pedig ki törődött az emberek sivár sorsával? A szegény lele­ményes, a puszta, a falu határát sem hagy­hatta el, gondolt hát egyet s Borjádra rendelte a törököket, még vigasztaló történetet is talált hozzá. Weöres Sándor versében a rátóti ürgepász­tor egy vég kolbászról álmodott, amit felkö­tött a kamrában a füstre. Könnyelműen egy kabátot is álmodott hozzá, ami ide-oda sza­ladt, fölment a kéménybe is és elvitte a kol­bászt. A szegény emberben mindig rejtőzik egy nagyvonalú úr is, aki jókedvűen játssza el a szerencséjét, még akkor is, ha a gazdaság csak álmában él, mint a rátóti ürgepásztor kolbásza vagy az arany, amit a fránya törö­kök kőkecskébe dugtak s elásták a borjádi ha­tárban. Bármiként történt is, megmaradt a mese vigasza, melynek tüzénél nemzedékek mele­gedtek. A napok nyomorúságában csak gon­dolt egyet a szegény ember, annyit mondott, hogy bezzeg a kőkecske tele volt arannyal, hej ha most itt lenne ... Örökül is ezt hagyták, s a végén már nem kételkedett benne senki, mert akkor lettek volna igazán szegények, ha erről is lemondanak. Mint a mai fiatalok, akik ha hallották is a kőkecske történetét, egy szót sem hisznek el belőle. Csányi László Zenei ünnep a Művészetek Házában December 8-án este Kocsis Imre Antal, Szekszárd pol­gármestere szeretettel köszön­tötte azokat a muzsikusokat, akik bejárták a világot, hírne­vet szereztek a magyar zenei kultúrának, ám szülőváro­sukban alig volt alkalmuk egyetlen estén együtt muzsi­kálni, hogy maguk is rá tudja­nak csodálkozni arra a szépre, mely ezen az estén a gyöke­rekből táplálkozó gyönyörű­ség volt. Először Farkas István har­sonaművész lépett a pódi­umra, s E. Reiche: Adagio-já- nak előadásával - szinte a megszólalás pillanatától - me­leg, bársonyos hangjával a hallgatót megragadta. E bűv­kört csak fokozta E. C. Bolivar: Spanyol tánc című kompozíciójának bemutatá­sával. A művész - aki Bécsből jött haza - mivel mindent tud hangszeréről, amit tudni le­het, természetes könnyedség­gel, briliáns technikával és mély, igazán belülről fakadó érzésekkel lebilincselte hallga­tóit. Majd a fiatal Klézli János - a Zeneakadémia tanára - kö­vetkezett. Lajta: Amíg élek c. dalát, mely a magyar népdal világából merítkezik, érces tisztasággal adta elő. Schu­bert: A határkő c. kompozíci­ója a visszafogott érzelmek, a lefojtott indulatok alig hall­ható vibrálását sugallja, s elő­adása a mélyen átélt indulatok mellett, a kirobbanó érzelmek megjelenítését is igényelte volna. Mozart: Figaró áriája az opera-irodalom remekei közé vezeti el a hallgatót. A fiatal művész kicsit kemény hangja itt e zenei „csipke-világban" valójában nem érvényesült, bár virtuóz kiejtése kétségte­lenül megdöbbentő élményt jelentett. Ezek után Falussy Mária és Horváth Győző művész-taná­rok klarinéton, valamint Lányi Péter zongoraművész trió elő­adására vállalkoztak. A XVIII. sz. végén komponáló F. Devi- enne: Concertinóját adták elő. A három muzsikust nem állí­totta e zene különösen nehéz feladat elé - ennek ellenére nem könnyű muzsika - ám a harmóniákban valósággal fel­oldódtak. Élvezték hangszere­iket, élvezték a felkínált futa­mokban rejlő megoldások sokszínűségének előadását. Néhol szinte „pajzánul", vagy inkább „dévaj jókedvvel" ösz- sze-össze kacsintottak a zené­ben egymással hangszereiken keresztül. Jó volt hallgatni e három embert, akik eggyé tudtak válni a muzsikálás örömében. Ezt követően a Magyar Rá­dió Gyermekkórusa lépett fel. Karnagyuk a szintén Szek- szárdról elszármazott, az egész világot még zenepeda­gógusként bejárt Thész Gabri­ella lényéből fakadó kedves­ségével, valósággal megbabo­názta „gyermekeit", hajlékony kezének minden rezdülését követve csodát teremtettek a Házban. A zeneirodalom szinte valamennyi átfogó pe­riódusából válogatott zenei megszólalás a kifinomult íz­lésről és hallatlan zenei intel­ligenciáról árulkodott. Gallus és Vodnansky után Liszt: O salutaris hostia c. kó­rusművét a karnagy, bátyja - a fiatalon elhunyt Thész László, zeneiskolánk volt igazgatója ­emlékének szentelte. A gyö­nyörűen ívelő dallamvilágban a gyerekek együtt „zokogtak" karnagyukkal úgy, mintha maguk is tanítványai lettek volna „Laci bácsinak". Még görcsben volt a torka a hallgatóknak, amikor Men­delssohn: Laudate pueri c. kompozíciója szólalt meg. A virtuóz előadást a zenéért ér­zett teljes alázatával, szinte észrevétlenül kísérte orgonán Deák László, aki a produkció után szerény mosollyal kö­szönte meg a tapsot, a kar­nagyra és a gyerekekre mu­tatva. Nem lett volna teljes a kép, ha Bartók: Jószágigéző virtuóz pergése, csilingelőse nem csendült fel. Majd a bartóki melankólia, az érzések belső feszülésének muzsikája való­sággal robban a Ne hagyj el c. dalban. Kodály: Zöld erdőben sé­táló kismadara a népdal képi megfogalmazásában, vagy az Egyedem, begyedem c. kom­pozíció kacagó jókedvében ott lappangott a zenei bölcsesség, szépség, melyet a karnagy és együttes tökéletes egysége te­remtett meg. Befejezésül örömmel és va­lódi zenei „nagykorúsággal" adták elő Ehret: Máriának fia született dalát, mintegy előre vetítve a karácsony ünnepé­nek közeledtét. Itt a kíséretet - mint szinte az egész estén - Lányi Péter adta zongorán. Az itt élő művész nagy élvezettel és szeretettel ült mindig hang­szere mellé, ha kellett és hal­latlan zenei műveltséggel, muzikalitással volt képes azonnal „váltani" műfajt, ha ezt kívánta az előadandó mű. Baka István - a szintén el­származott költő - azt írta, hogy azért szereti Szekszár- dot, mert tudta, ha befordul a sarkon, akkor Lányi Péterrel kell találkoznia. Nos ezen az estén Lányi Péter egyszerre intette be az összes szereplőt, s együtt köszönték meg a tap­sokat, amelyeket méltán ér­demeltek ki. Boldogok voltak a művészek, hiszen a szülő­föld hívta haza őket, s itt mu­tathatták meg: „itt vagyunk és idáig jutottunk". Ám egyben a gyökerek megtartó erejét is érezhették, hiszen nekünk hallgatóknak egy csodálatos estét szereztek, s talán a mi boldogságunk is megragad­hatta őket. Remélni szeretném, hogy e találkozás csak a kezdet és egy-egy estét adnak még majd nekünk, melyre igazán vá­runk. Rosner Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents