Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-18 / 296. szám
1993. december 18., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 A vita holtpontra jutott A privatizáció megkezdődhet A központ korszerű kenőcskészítő laboratóriumában Szegény köztisztviselőink Hogy kinek a tulajdonában vannak ma a gyógyszertárak, illetve a megyei központok, arra egyelőre nincs válasz. A tulajdonjogi vita a megyei önkormányzatok és az államot képviselő Belügyminisztérium között több helyen holtpontra jutott. Nálunk a közgyűlés úgy döntött, hogy a vagyont kezelő ÁVÜ kompromisszumos ajánlatát nem fogadja el, ragaszkodik a tulajdonához, s perre vitte a vitát. A bíróságok nem tudták alkalmazni az egymásnak ellentmondó jogszabályokat, ezért az egyik az Alkotmány- bírósághoz fordult. Ezt követően a többi megyében - így Tolnában is - szüneteltetik a pert, míg ki nem derül, melyik jogszabályt kell alkalmazni. Bizonytalanságban A gyógyszerészek három éve élnek bizonytalanságban, nem tudni ki lesz közülük tulajdonos, ki alkalmazott, ki pedig munkanélküli. Mélységesen nem érdekli őket, hogy kié lesz a bevétel. Senki sem milliomos közülük, nem tudják a gyakorlatban, még ha az elméletet el is sajátították közben, hogyan kell könyvelni, hogyan kell kereskedni, mi az áfás és mi az áfátlan a várható forgalmukból. A szabályok a beteg érdekeit védik, de szolgálják a gyógyszerész biztonságát is, ugyanakkor mint vállalkozót korlátozzák. A legbizonytalanabb helyzetben az asszisztensek vannak. A három éve tartó huzavona közben megjelentek a saját alapítású magángyógyszertárak, s ezzel helyzeti előnyhöz jutottak, hiszen megszerezték a piac egy részét. Belefáradtak a kétségekbe, a bizonytalanságba, talán ez magyarázza, hogy nem akarnak „nyilatkozni". A közgyűlés dönt Priger Józsefet, a megyei közgyűlés elnökét arról kérdeztük, hogy müyen érvek alapján tekintik önkormányzati tulajdonnak a gyógyszertárakat, illetve milyen kérdésekben dönt a megyegyűlés kedden. Az egyik jogszabály azt mondja, hogy a tanácsi alapítású közszolgáltató vállalatok önkormányzati tulajdonba mennek át, egy másik pedig rendelkezik arról, hogy a gyógyszertárak az állami vagyonként az ÁVÜ fennhatósága alá tartoznak. A gyógyszertárak 1950 előtt magántulajdonban voltak, a gyógyszertári központokat viszont a jogelőd alapította - közszolgálati funkciók ellátására, a helyi patikák szakmai irányítására és kiszolgálására. A megye tehát továbbra is ragaszkodik a tulajdonához. Ugyanakkor hangsúlyozta a megyegyűlés elnöke, hogy nem akadályozni akarják a privatizációt, ezért belemennek abba, hogy a vagyonértékelést közösen rendeljék meg, ami feltétele a pályázatok kiírásának. Nem zárkóznak el a központ magántulajdonba adásától sem, de ennek az ára kerüljön külön számlára, mindaddig, amíg a tulajdon- jogi vita végeredményét bíróság nem mondja ki. Természetesen ragaszkodnak a jogszabályban előírt módon a magá- nosítási bevétel húsz százalékához is, ami nem tartozik a vita tárgyához. A másik kérdés munkajogi témakör, az ÁVÜ ugyanis kinevezte és a Cégbíróságon bejegyeztette a privatizációs biztost, mint első számú vezetőt, miközben a gyógyszertári központ igazgatóját eredetileg a megyei önkormányzat nevezte ki. Tolnában annyiban speciális a helyzet, hogy az igazgató megbízása decemberben lejár, az ÁVÜ-vel kötött kompromisszumos megállapodás szerint igazgatóhe- lyettesi-főgyógyszerészi állásban dolgozik tovább. Amíg egyáltalán lesz vállalat. Személyi jog A gyógyszertári központ igazgatója azért nem lehetett privatizációs biztos, mert a felesége, a fia és a menye is gyógyszerész. Dr. Mayer Klárának jutott a szerep, hogy megszervezze, levezényelje a folyamatot. Tolna megyében 47 patika van és mintegy száz gyógyszerész. A pályázaton csak azok vehetnek részt, akiknek szakképesítésük van, ami öt éves gyakorlathoz kötött, ezért van remény, hogy mindenkinek lesz tulajdona, vagy állása, illetve városokban vannak több személyes munkahelyek is. Ha többen veszik meg a patikát, akkor BT-t kell alapítani, amelynek beltagja csak képzett gyógyszerész lehet. Mayer Klára hosszabb távon optimista, mert tudja, hogy nemcsak a városokban lesz szükség alkalmazottra. Ezt bizonyítják a már működő magánpatikák tapasztalatai. Megoldás lehet, különösen az asszisztensek számára a részmunkaidős foglalkoztatás. A vonatkozó szabályok a tulajdont is korlátozzák: egy gyógyszerésznek csak egy patikája lehet. A működtetés pedig személyi jog. Ha például elköltözik a gyógyszerész, a személyi jogát vissza kell adnia az Népjóléti Minisztériumnak, de természetesen szerezhet másutt pályázaton újabbat. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha az épület ön- kormányzati, vagy más tulajdonban van, s azt nem adják el, mert akkor csak a bérleti jogot lehet megvenni. Előnyösek a hitelfeltételek, mert a bank a kikiáltási árra nem kér fedezetet, az maga a patika, természetesen, ha a ennél magasabb összegért kel el, a különbözetre kell fedezet. Vásárolt kárpótlási jeggyel is lehet fizetni. Az árrések meghatározottak, de a szakmának mindenképpen az az igénye, hogy ebből meg lehessen élni. A gyógytermékek és a kozmetikai cikkek forgalmazása lehet a kiegészítő tevékenység. Es a központ? Előny viszont, hogy nem elosztás lesz, a gyógyszerész szabadon vásárolhat a forgalmazóktól. A magángyógyszertárra is vonatkoznak természetesen a szigorú szakmai szabályok, közöttük, hogy milyen életmentő gyógyszert kell állandóan tartani, a hatósági előírások, például a nyit- vatartás és az ügyelet rendje. Hogy mi lesz a központ sorsa, arról még nincs döntés a szakmai koncepciókat most dolgozzák ki. Az adminisztrációs stáb valószínűleg társul ugyanannak a munkának az elvégzésére, amit eddig is csináltak. A korszerűen felszerelt laboratóriumok sorsa azon múlik, hogy miként alakulnak az alapanyag árak. A raktárbázisra szükség van, de hogy a kereskedelmi részlegek megyénként vagy régióként működnek, arról még nincs döntés. Az első lépésben a gyógyszertárakat adják el, több ütemben, mert a betegek ellátását az átadás-átvétel időszakában is biztosítani kell. Ihárosi Ibolya Az is bolond, aki ma köz- tisztviselőnek megy Magyar- országon. Senki és semmi nem védi. A vezetői megbízatást bármikor vissza lehet vonni. Aki kinevezte, le is válthatja. Indokolás nélkül. Akkor is, ha éppen fegyelmi eljárás van folyamatban ellene. Miként lehet, hogy egy munkaügyi vita ekkora nyilvánosságot kap? Azért mert fontos intézményről van szó, s az mégiscsak feltűnik — a sajtónak is - ha eltűnik egy ilyennek a vezetője, mert a vizsgálat idejére hazaküldik őt, meg két helyettesét is. Az meg különösen, ha harmincán jönnek vizsgálódni, és azt kérdezik például a portástól, hogy ilyenkor karácsony, meg újév tájt mekkora csomagokkal érkeznek a főnök látogatói. Semekkorákkal persze, hiszen ki az az ostoba vesztegető, aki teszem azt színes tévét cipel be a megvesztegetett munkahelyére. Miután feke- tén-fehéren kiderült, hogy nincs vesztegetés, a mulasztások alapján - kinek a munkájában nem lelni hibát, ha keresik - maradt a vezetői megbízás visszavonása. Hiszen azt bármikor, és indokolás nélkül meg lehet tenni. Ha mindez le van írva, mint a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényben le van, akkor a munkaügyi bíróság is csak ezt a törvényi szöveget alkalmazhatja. Legfeljebb a földi halandók - akik se nem törvényhozók, sem azok alkalmazásával nem büntette őket sorsuk - elgondolkodhatnak a felmentett köztisztviselők ügyvédjének érvein. A Polgári Törvény- könyv használja a joggal való visszaélés fogalmát. Ez arról szól, hogy a jog betűjét nem lehet annak szellemével, a jogszabály céljával ellentétesen, vagy másokat megtévesztve, mintegy takaróként felhasználni. Márpedig, ha a fegyelmi vége lehet a vezetői megbízás visszavonása, sőt hivatalvesztés is, akkor miért kell a fegyelmi közben indokolás nélkül felmenteni valakit? Miközben a tárgyaláson kiderül, hogy a szóban forgó hivatalt az imádság már régen nem tartaná össze. Az csak az ott dolgozók tisztessége, és megfeszített munkája miatt képes még egyáltalán működni. A feladatok évről évre nőnek, a létszám meg alig. Miközben mindenféle hivatalok vígan szaporodnak. Olyanok a bérek, olyan sok a munka és olyan kevés az ezek elvégzésére, törvényben és határidőre kötelezett köz- tiszviselő, hogy már-már működésképtelen. A vizsgálat elindítója egy bejelentés, feljelentés, amiről semmit sem tudni. Csak annyit, amennyit már hónapokkal korábban is beszéltek az emberek, hogy bizalmas adatok kerültek ki a hatóságtól. Csak azt tudják kevesen, ez ellen éppen a felmentett köztisztviselők léptek fel, el is bocsátottak valakit. Aki ellen a rendőrség nem talált adatokat, a bíróság meg visszahelyezte állásába. Sőt, mi több ők építettek be a számítógépes rendszerbe olyan programot, amelyik regisztrálja, hogy ki kért adatot, és „szól" akkor is, ha túlságosan nagy adatbázist hív le valaki. Korábban azok a személyek, akik ismerték a kódot, az ország bármely pontjáról akár észrevétlenül is gyűjthettek adatokat. Hogy közben kabátlopási ügybe keveredtek - ha nem is a sajtóban, de a kisvárosi közvélemény szemében - hogy egy közönséges fegyelmi jelentős sajtónyilvánosságot kapott, azt kiteszi jóvá? A bíróság ítélete alapján meg kell kapniuk elmaradt munkabérüket, húsz százalékos kamatával együtt, ami nyilvánvaló, de így lesznek a kiszolgáltatott köztisztviselők mindannyiunk számára drágák, mint azt nem egy országos eset példázza. I.I. Régi és új noteszlapok Zsebbe nyúlások következnek? H élénké - a még kislány korában Franciaországba szakadt egykori honfitársnőnk -, nyugdíjából meg tudta magának engedni, hogy idehaza töltse a nyarakat. Por- talanított ismeretség okán mindig ugyanott, egy fogorvos özvegyénél, aki évente kétszer örült. Akkor, amikor a barátként fogadott fizetővendég megérkezett, majd akkor, amikor búcsúzott, közel sem a kölcsönösen kívánt viszontlátás reményében. A hetvenes évek elején, tisztes summának számított az a háromszor hatezer forint, ami Helénkével állt a házhoz, node nem volt akármi a kezdődő Parkinson kóros vendég elégedettségére szolgálni, mert már a második-harmadik héten hozzálátott kizsarolni, hogy egyedül ő legyen az, akiért kél és nyugszik a nap. Ki is merítette rendesen a ház asszonyát, az echte úrinőt, akinek jó muníciót jelentett, hogy rokkantnyugdíjazásáig az egészségügyben dolgozott. Ismétlődően mindössze annyi történt, hogy emelnie kellett a napi nyugtatóadagot és augusztus vége felé már nappali alvajárónak tűnt. Tartani is lehetett attól, hogy a magát tetszőlegesen elhagyó Helént fürösz- téskor beleejti a kádba, s ebből krimi lesz. Kimerülés, nyugtatok nélkül is történhetett volna ilyesmi, a zsarnoki természetű vendég két fejjel volt magasabb és jó sok kilóval súlyosabb, ötletgazdagságáról már nem is szólva. Lévén a háznak állandó hétvégi vendége, számos alkalommal lehettem közönsége Helénke soros „föllépéseinek", felfüggesztvén ilyenkor a gondjaimba fogadott virágoskert aktuális rendezését. Nem volt ám akármi, amikor a párizsi, időnap előtt elhunyt hentesmester özvegye átment - hite szerinti - dámába és fondorkodva igyekezett bevonni engemet is cselédségének körébe a háziasszony időnként hazautazó lányával egyetemben. Ha a leányzó odahaza volt, ketten „élveztük" Helén műsorait, még striguláztuk is, hogy ez, meg ez már megvolt és rengeteget vihogtunk a háziasszony feddő pillantásai ellenére. Nem volt új, hogy Helénke vagy már törött protézissel érkezett, vagy itt érte ez a baleset. Egy alkalommal például úgy, hogy fogvájó helyett villával próbált szabadulni egy beszorult csontdarabkától. Megesett az is, hogy a vasárnapi ebéd ünnepélyes áhítatába azzal trappolt bele, hogy tányérja mellé méltatlankodta fogművét, amit „el tud törni még a hosszúmetélt is". Ilyenkor nem volt akármi félrenézni, fékentartani nevethet- nékünket, mellőzni a kirohanást. De jól szórakoztunk, a háziasszony nyelt és dicséretére legyen mondva, mindössze egyszer borult ki és emelte föl a hangját. Akkor, amikor Helénke a második fogás fogyasztásának kellős közepén tányérja mellé csörrentette kezéből a kést és villát, hogy fölöttébb feldobottan bejelentse: — Gyerekek, én most férfit kívánok! Jaj, nem lehetett nem nevetni, ám a regulázó pillantások ezúttal nem nekünk jutottak, mert szólt vala a ház asz- szonya rém szigorúan így: — Helén, ezt nálunk nem írják föl SZTK-receptre! Helén kénytelen volt beérni más desszerttel. Viszont, másnap reggel, hálóingben jött, ment, panaszkodva, hogy nem érzi jól magát. Hívjuk a Pistát, mert ő még tán meg is hal. Pista a körzeti orvos, ott járt el a ház előtt és heti ötszázért be-beugrott ritkábban receptet írni, gyakrabban csak csevegni egyet és kockázat nélkül venni a lapot Helénke csintalan egyértelműségei hallatán. Ment a telefon, jött délben a doktor úr. Helénke körletében erre kitört a legvadabb szépítkezés, mintha eladólányként az operabálba készült volna. Szó se volt tehát arról, hogy halál ólálkodik a ház körül. A „Pista" egyébként két évvel született később Helén fiánál, akivel nem élt odahaza együtt, a fiú mégis látható megkönnyebbüléssel hagyta itt három hónapra a mamát, akinek a nyugdíja Párizsban szorult csak némi pótlásra. Itt bőven lehetett vele urizálni, kétszer túrataxizni a protézis cserék miatt Fonyódról Nagykanizsára. Szép út! Egyszer - később - négyen ültünk a vasárnapi asztal mellett. Helénke szemben velem, előbb elmerülten néz, aztán mintha valami irigységféle villanna a szemében. Magafeled- ten porcogtatom a porcogó- kat. Illetlenség. Mégis. — Neked ki csinálta a fogaidat? - kérdi, sejthetően azért, hátha beajánlhatnám őt is. — Édesapám - felelem gyorsan és nem tud érdekelni, hogy jólnevelt úrilány nem röhög, nem hahotázik teli szájjal, s tart előadást arról, hogy rágószerveinek dolgában fogantatása volt a döntő. Nem lehet Helént elfelejteni. Valahányszor fogászatról esik szó, észbe jut, mostanában kiváltképp sokszor, hiszen elérte az egészségügy reformja ezt a szakmát is, és mert a reform olyan, amilyen, kuszaságával ijesztő, az a benyomása az állampolgárnak, hogy a reformszabta új rend közel sem a zsebünkhöz mért költségeit még az unokáink is nyögni fogják. Kivált a fogászati ellátás dolgában, ha 1994-ben igazzá válik, hogy csak megyei viszonylatban is szépszámú fog- és szájsebész szakorvosainkat magánrendelőkbe irányítják, vállalkozókként. Kik maradnak az intézményi keretek között - szégyenletesen rosszul fizetve? Sejthetően a szájsebészek. A többi? Nem tudni még. De övék a tömeget jelentő népség-katonaság és dolguk a biztosítással támogatott húzás és tömés lesz. Slussz. Nagy zsebbe nyúlások következnek tehát, noha már a csekély egészségügyi kultúrával rendelkezők is tudják, milyen kemények az összefüggések a rossz fogazat, beteg szájüreg és az ember általános egészségügyi állapota között és milyen riasztóan sok belgyógyászati, izületi és más betegség kialakulásában van szerepe a sehogy, vagy rosszul ápolt fogaknak, gyógyító beavatkozásért kiáltó szájüregnek. Hónapokkal ezelőtt sokszor derültem azon, hogy az osztrák fogorvosok határmenti városaikban kiásták csatabárdjaikat, érdekszövetségbe tömörültek és időről-időre ri- csajosan tiltakoznak az ellen, hogy lehetséges pácienseik úgy járnak át, a magyar fogorvosokhoz kezelés végett, ahogy kozmetikushoz, fodrászhoz, vagy éppen egy ünnepibb vacsora miatt. Nálunk, még a vadkapitalizmus ezen szakaszában is olcsóbb minden, mint Ausztriában és bolond ember az, aki ellensége tulajdon érdekeinek. Hab a tortán, hogy a sógorok - akik a magyar fogászokat tömegesen ajándékozzák meg bizalmukkal, számlájuk birtokában jelentkezhetnek odahaza biztosítóiknál, a hozzájárulásért. Tehetik ezt akkor is, ha fogműveik luxuskívánságoknak megfelelően készültek el. Újabban hitelrontó elemei is vannak már a szomszédok harcának, úgy mondják, a magyar fogászok, fogtechnikusok rossz alapanyagokból dolgoznak, pedig ez messze nem igaz. Több, mint évtizedes gond, hogy igen drága nyugati alapanyagokat használnak, melyek forrása Ausztriai!), Németország és Lichtenstein, de a modern fogászati egységek berendezéséhez szükséges eszközök forrása sem hazai. Soha sem volt olcsó mulatság a fogászati ellátás fejlesztése, működésének biztosítása. Nyilvánvaló, hogy a mai szegényemberes költségcsökkentési manőverezések törvényszerűek. Csakhogy, csakhogy, ez a fogászat esetében bűnös, később korri- gálhatatlan visszalépést jelent. Máig tisztázatlan kérdés, például mi az, amit az egészség- biztosítás a költségekből vállalni tud. Az viszont már bizonyos, hogy a Helénke-félék és a szomszédságból kezelés végett átrándulók anyagilag nem rendülnek meg a jövőben sem. Csak a mi szegényedő lakosságunk pénztelensége a garancia arra, hogy szépen visszacsúszunk a két háború közötti népegészségügyi viszonyokba. I gaztalan vagyok? Ha kiderül, hogy igen, egyszemélyes tüntetéssel követem meg az egészségügy reformjának vezénylőit, akiknek húzásaiból most még csak az látható, hogy kapkodnak, mint az a bizonyos Bernát... László Ibolya
