Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-11 / 290. szám

1993. december 11., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 „In memóriám Lőrinczy Gyula" A Szekszárdi Jazz Quartet Mikulásnapi koncertjéről Szebb ajándékot nem is kaphatott volna Szekszárd jazzt szerető közösége, mint az új quartet játékát. Tulaj­donképpen nem is tudom, hogy leírhatom-e ezt a szót ­új?, Uj, mert új, aminek az ötven százaléka megváltozik - Rad- nai Tibor és Lőrinczy Gyula halálával ez történt. Ilyenkor a változások szükségszernek. A hangzást és a stílust hallva vi­szont ez a változás csak cse­kély mértékben hallható. A quartet, jól érzékelhetően ugyanazt a művészi irányza­tot követi, amely mellett ré­gebben elkötelezte magát. A műsort olvasva azonnal lát­hattuk, hogy valamennyi műsorszám mellett az SZJQ szignó olvasható. A hangverseny első felében öt kompozíciót játszott a quar­tet. Nyitószámként a Roulette hangzott el, majd Kelemen Endre köszöntő szavai után - emlékezve Lőrinczy Gyulára - gyönyörűen komponált balla­dát hallhattunk, Ballade Of The Past címmel. A hangsze­rek engedelmes szolgálóivá váltak az érzéseknek, időt és teret feledve, barátok szóltak a baráthoz, mindannyiunk számára felemelő volt, hogy részesei lehetünk e'zenei ál­dozatnak. Meggyőződésünk, hogy az érzelmek és finom rezdülések effajta közvetítése csak a ze­nében, illetve a zene által le­hetségesek. A Teniversary a quartet tízéves együttmuzsi- kálására utal. Rendkívül kel­lemes zene a Carribbean Si­lence, amelyet már az együt­tes harmadik lemezéről is­merhettünk. Az első félidőt szellemes új kompozíció a Beduin tábor zárta. A hangverseny második ré­sze a The Clown című darabbal kezdődött, amely annyira jellegzetes, stilizált cirkuszi téma, hogy a cím bemondása nélkül sem asszo­ciálhatnánk másra, csak a bo­hócra. A Clouds, amely mint Ke­lemen Endre szavaiból meg­tudhattuk, Lőrinczy Gyuszi legkedvesebb száma volt, is­mét az együttes tisztelgése a jó barát, a nagyszerű muzsikus­társ emlékének. „Külső" szerzőként egyedül J. S. Bach került a műsorba, mégpedig a c-moll fantáziá­val, amelyet rendkívül ötlete­sen dolgozott át az SZJQ. A Friday Night Blues jól repre­zentálja a quartet stílusát és törekvéseit. Befejező számként a Spa­nish Samba-t hallhattuk. A közönség hosszantartó vas­tapssal jutalmazta a Szek­szárdi Jazz Quartet kiváló produkcióját, kikényszerítve a ráadásszámokat. Az együttes két - immár standard-del (Sa­tin Doll, One note samba) kö­szönte meg a közönség tap­sait. A vibrafonos, zenekarve­zető, Kelemen Endre játéka mindvégig rendkívül impo­záns benyomást keltett hatá­rozott fraezálásával, tiszta, minden sallangtól mentes im- provizatív játékával. Kiemel­kedő teljesítményt nyújtott a Ballade Of The Past című kompozícióban. Hulin István brilliáns zon­gorajátéka ismételten elkáp­ráztatta a közönséget, olyany- nyira - hogy az egyébként szólók után mindvégig kon­zekvensen tapsoló közönség - a c-moll fantázia-beli fergete­ges szóló után még tapsolni is elfelejtett... Soponyai József dobjátéka mindvégig rendkívül muziká­lis. Kulturált kamaramuzsi­kusként játszik hangszerein, technikai tudása környékün­kön egyedülálló. Pazar szólója a Spanish Samba-ban még a szóló közben is tapsra ragad­tatta a publikumot. „Partitú­rasorrend szerint" - az előbbi­ekben kellett volna szólnom a basszusgitárról, - de mégsem ezt tettem ... Nem tettem, mert... - Lő­rinczy Gyulát, a kiváló bőgőst, a bohém muzsikust nem egy­szerű helyettesíteni, pótolni. Mégis az együttes megkereste és meg is találta az egyetlen jó megoldást a tehetséges basz- szusgitáros, Béres János sze­mélyében, aki már most az első bemutatkozáson is tanú- biznyságot tett produkciójával arról, méltó utódja Lőrinczy Gyulának. Mintha csak hallanám: „Öcsikém, ha netán velem va­lami történik, abba ne merjé­tek hagyni a muzsikát...!-ip­Kapucinusok jubileuma Ünnepi szentmisét celebrált szerdán Keszt­helyi Ferenc váci püspök a máriabesnyői Ka­pucinus Kegytemplomban abból az alkalom­ból, hogy a kapucinus szerzeteseket 230 évvel ezelőtt, 1763-ban e napon telepítette le e helyre Migazzi Kristóf akkori váci püspök és bécsi ér­sek. A Szent Ferenc által alapított kapucinus rend Olaszországban működött és Grassalko­vich Antall földbirtokosnak, Mária Terézia ki­rályi biztosának kezdeményezésére kezdett Máriabesnyőn tevékenykedni. Grassalkovich a híres olasz lorettói búcsújáróhely mintájára Máriabesnyőn felépíttette az olasz kápolna ha­sonmását, s attól kezdve a Gödöllő melletti te­lepülés is zarándokhellyé vált. Időközben templomot építettek, amelyet most a hívők adományaiból helyrehoztak, s egyúttal a mű­emléképület freskóit is restaurálták. A mária­besnyői kegyhely ma is sok hívőt vonz. írás közben (A téli Magyarország) Babits bizakodó, bár szerény a remény, ha csak az emlékre ha­gyatkozhatunk, amikor „egyre-egyre drá­gább lesz a múlt". A verset - Emlékezés gyermeteg telekre - 1934-ben írta, néhány nappal karácsony előtt, s a régi Szekszárd merül fel a múlt tengeréből, murijáró utcák­kal, nagykendőbe bugyolált cselédlányokkal, amikor a házak is cukorbundát öltöttek. Lírai vallomás a múltról, csillagos telekről, de vol­taképp a félelemről szól, a fenyegető beteg­ségről, ami melléje szegődött, s most már tudja, hogy „fogy-fogy a jövendő". Mögötte a vesztébe rohanó ország látványa kísért, ami egybeesik saját pusztulásának tudatával, s a vigasz is bágyadt, mint a téli napfény, pedig éppen egy évvel ezelőtt, a Karácsonyi lába­dozás strófáiban még őszintén remélte, hogy „a világ is meggyógyul, ha én meggyógyu­lok". A tél kettős jelkép: hó és halál, mint Vö­rösmarty versében, de mellette ott vibrál a tavasz, a feltámadás reménysége is, amikor újra lehet kezdeni mindent. Csak az a kérdés, mit olvas ki a költő a jelképből? Ady szép verse, A téli Magyarország, a szigorú ténye­ket rögzíti, mert ahogy a gőzössel átnyargal az Alföldön, csak azt látja, hogy a „Havas nagy téli éjjelen Alusznak a tanyák", elme­rülve hidegbe és hóba, s hiába mondja, „én most karácsonyra megyek", az ünnep fényé­ből egy csóva sem világítja meg az Alföld éj­szakáját. Az ország is elmerült a télben, pedig ez a boldog béke, ahogyan később nevezték, ami­kor a még vacogtatóbb jelenből néztek vissza a múltba. 1908-ban vagyunk, Az Illés szeke­rén évében, már megbukott Fejérváry dara­bont kormánya, most Wekerle kísérletezik a koalícióval. Bécsben preventív háborút sür­getnek Olaszország ellen, a nemzetiségek nyugtalankodnak. Ebben az évben indul a Nyugat, ekkor jelenik meg Gárdonyi regé­nye, az Isten rabjai, s ez az év hozza meg Bosznia régóta tervezett annexióját. Bécsben reményt kelt, hogy az ifjú törökök forra­dalma után a török kormánnyal sikerült megegyezni Bosznia ügyében, de ez is csak haladék. Itthon nem csitulnak a parlamenti harcok, bekövetkezik az exlex, a törvényen kívüli állapot, a parlamentben nem sokkal később tintásüvegeket hajigáinak egymáshoz a harcias honatyák, a boszniai tartományfő­nök ellen pedig merényletet követnek el. Mit tud erről a téli Magyarország? Való­színűleg semmit. A szegénység egy része, másfél millió magyar, már elindult az ópe- rencián túlra, az itthoniak pedig várják a jó hírt hozó leveleket, s a megtakarított dollárt, amit öreg bibliákban gyűjtenek, hogy majd ház legyen belőle, szerény jólét. Sokan elme­rülnek az új világban, hírük se marad, mások gyökeret eresztenek, de csak a második, harmadik nemzedék érzi úgy, hogy otthonra lelt. Angolul beszél, mert nemcsak hazát cse­rélt, hanem anyanyelvet is, s az óhazára úgy gondol, mint egzotikus tájra, ménessel, pusz­tával, csikósokkal. Az öregek, a honalapítók, ha még élnek, vasárnap délutánonként sóhaj­tozva gondolnak haza, de a szívükben élő kép egyre halványabb, s azt sem tudják, ők voltak-e hűtlenek vagy a haza hagyta őket cserben. Ady egy nyolcsoros versben „nótázó bű­nökről, hetyke gazságról" beszél, a keserű magyar vigasságról, hogy így „hátha vígabb lesz a halálunk". De ezt kevesen látták, a hetyke gazság élte világát, pedig már málla­dozott a monarchia bástyája, rövidesen leom­lottak a falak, - a többit tudjuk. Az urak a szakadék szélén sem kérdezték, hogy mi van a túlsó parton, ahova néhány év múlva meg­érkeztek a háború vert hadai, s akkor is csak arra gondoltak, hogy mit tudnak kimenteni maguknak a világégésből. Pedig ezek a telek, 1908 táján, még nem olyan elviselhetetlenek. Az Alföld viskóiban ugyan álomtalanul múlik el a tél, de még meg lehetne változtatni az idők menetét, ami később válik visszahozhatatlan fátummá, az unokákat sújtó végzetté. De ezt kevesen tud­ták, a Halálfiai szekszárdi hősei is csak kono­kul ittak és álom nélkül fordultak a falnak, mint Ady versében. És mit csinál ma a téli Magyarország? Ha visszanézünk az időben, azt látjuk, hogy az utak egyre mélyebbre vezettek, a romlás va­lamikor a századforduló táján kezdődött, s attól kezdve csak lefelé vitt az út. Az első vi­lágháború lelkesen daloló bakái, ha visszajöt­tek az orosz hómezőkről, vagy az Isonzo völgyéből, elátkozták nyomorúságukat, ura­ikat, az új háború katonái a nótákat is elfelej­tették. Ami utána jött, nyilas rémuralommal, összeomlott országgal, gyilkosságokkal, ké­sőbb Rákosival - de a szóért is kár. A történelmi fordulatok nem mindig vált­ják be a hozzájuk fűzött reményeket. Amikor a 150 éves török megszállás után felszabadult az ország, csak annyi történt, hogy kiűzték a törököt, de a remélt felszabadulás elmaradt, az elnyomó idegent egy másik váltotta fel. A kiegyezés lendülete is hamar megfogyatko­zott, 1908-ban, amit kiinduló pontul válasz­tottunk, már felismerhetők a közelgő össze­omlás jelei. A mostani rendszerváltás váratlanul jött. A történelem arra figyelmeztet, hogy egyetlen államforma sem örök, a császári hatalmak épp úgy összeroppannak, mint a cári biroda­lom, arra azonban senki nem számított, hogy a szovjet katonai erő nem tud ellenállni a tör­ténelem kihívásának, s csatavesztés, kény­szerű békekötés nélkül leteszi a fegyvert. Máról holnapra felvirradt a szabadság, s mindenki azt hitte, hetek, hónapok kérdése és beköszönt a jólét. Nem így történt. A minap azt mondja egy svájci úr, hazájá­ban azt hitték, Magyarországon mindenki kommunista. 1956 vihara kellett hozzá, hogy felismerjék, idegen megszállás alatt élünk, s a forradalom ennek volt bizonyítéka. Amikor szétesett az országra erőltetett rendszer, ezért remélte mindenki, hogy a szabadság meghozza az emberhez méltó életet. Könnyelmű ígéretek is táplálták a re­ményt, a régi szerkezetet azonban könnyebb volt lerombolni, mint az újat felépíteni. Egy politikus elégedetten mondja, hogy az elmúlt években utak épültek, az iskolákban pedig több tornaterem, mint korábban tíz vagy húsz év alatt. Lehet, hogy így van, de a több százezernyi munkanélkülit, az elszegénye­dett középréteget ez nem vigasztalja. Arról csak megközelítő adatok vannak, hogy mennyi a hajléktalan, pedig csak azokról tudnak, akiket befogadnak az alkalmi mene­dékhelyek. Már készülnek a tervek, hogy hány ember kap karácsonykor bablevest, egy szelet kenyeret, s talán egy almát is hozzá. És közben várjuk a betlehemi angyalt. Bol­dogabb vidékeken már készülődik, feljegyzi a gyerekek kívánságát, s a felnőttekről sem feledkezik meg. A fiúk távirányítású vasutat kérnek, sífelszerelést, a lányok divatos babát, ami ha lefektetik behunyja a szemét és be­szélni is tud. A szülők óhaját is feljegyzik az angyalok az égi kívánságlistára, amely lassan betelik, már fikarcnyi kérésnek sincs hely. Az angyal pedig még egyszer átfutja, ellenőrzi, hogy nem feledkezett-e meg valakiről. Ejnye, s eligazítja szemébe hulló angyalhaját, nem találom Szegény János nevét. Ezen csodálko­zik, de nem ér rá töprengeni, mert mielőbb továbbítania kell a felgyülemlett csomago­kat. Majd jövő karácsonykor, gondolja vi- v gasztalón. Es ha akkor is megfeledkezik róla? Csátiyi László Liszt-hangverseny a Művészetek Házában A hallgatóknak alig feledhető élményt adott November 29-én este Husek Rezső zongoraművész a Liszt Ferenc Társaság nevében - meleg szavakkal - méltatta a nagy magyar muzsikus és vá­rosunk ma is „élő" kapcsola­tát. Ennek jegyében tiszteleg­tek az itt élő művész-tanárok a MESTER emlékének. Elsőként Elmauer József lé­pett a pódiumra, hogy Liszt fiatal kori művének megszó­laltatására vállalkozzék. A Teli Vilmos kápolnája c. kom­pozíció lassú, méltóságteljes indítása igaz zenei élményt ígért, ám a talán kissé hamar érkezett patetikus „megfo­galmazás" számomra inkább kérdőjeleket vetett fel. Igaz, hogy a befejező akkord-mene­tek néhol burjánzó játékos­sága ismét meggyőző élményt jelentett mindenkinek. Dobai Jenőt elsősorban or­gonistaként tartottuk számon. Ézen az estén a Hangverseny Etűd előadásával a zongorá­nál is méltán aratott sikert. A már érett Liszt művek olyan mélységek megérzését igé­nyelték, melyeknek tolmácso­lásához „korral járó" bölcses­ség is szükségeltetik. Nos, ezt az interpretálást kaptuk meg olyan tempóváltások és ér­zelmi hullámzások valós megélésével, melyek a hallga­tónak zenei élményt jelentet­tek. Azután Lozsányi Tamás ült az orgonához, hogy megszó­laltassa az öregedő Liszt „ze­nei gondolatait" a karácsony­ról. A felbúgó hangszer ünne­pélyesen lassú zengése nem egy elmosódó gondolatsor élményét, hanem égy igazából feszes és mégis andalító érzést keltett a hallgatókban. A mű­vész hitelesen „találtatta" meg velünk az elrejtett „drága szép kis Jézust", hogy a felzúgó oboák, fuvolák, klarinétok témavariációiban virtuóz mó­don és ihletett zenei építke­zésben oldódjon fel zenész és hallgató. Szép muzsika volt. Ám fel sem ocsúdhattunk, máris megjelent Husek Rezső, aki nem kisebb feladatra vál­lalkozott, mint a B.A.C.H. Fantázia és Fuga eredetileg orgonára írt, zongora átiratá­nak előadására. Nos, ezt a le­bilincselő művet a tér és idő végtelenjében találta meg az interpretátor úgy, hogy ma­gával ragadta hallgatóit is e végtelenbe. Husek Rezső merte vállalni a néhol szokat­lanul „új" megfogalmazás ódiumát és ezt csak igazán érett, bölcs művész teheti meg. Nos, ezen az estén a dü­börgő basszus és a játékos té­mák sora, a briliáns módon megszólaló, felbontott és egy­befont futamok „zene-alko­tása" a XX. századba tekintő’ Liszt Ferencet mutatta meg nekünk. Majd Klézli János opera­énekes lépett a pódiumra Lá­nyi Péter zongoraművész kí­séretében. A Szekszárdról in­dult művész három dalt éne­kelt, három olyan művet, me­lyek mindegyike „embert próbáló". E dalok elvisznek bennünket az EURÓPAI élet­műhöz. A technikailag is ne­héz zenei megfogalmazások, az alig hallható piánók, s a vá­ratlanul robbanó forték néhol „megtréfálták" az énekest. Ám e „buktatók" ellenére is nagyszerű, muzsikus lélek ön­feledt áradásának lehettünk tanúi. Hatodik előadóként Lányi Péter ült le a zongorához. A XIII. Magyar Rapszódia ferge­tegesen áradó muzsikája Liszt Ferenc „magyar lelkének" ki­csordulása, a zenében való tel­jes feloldódás. Lányi Péter rá­talált a „csak azért is magyar vagyok" Liszt-re. Jól tudja az interpretátor, hogy e mű né­hol cigányos „magyarsága", a verbunkos dallamok kergető­zése, a „cimbalmok" futamai, valahol egy kicsit a dac szülöt­tei. Az igaz, hogy tudja az elő­adó, ám a szerzővel együtt „ki is kacsint" a hallgatókra, ami­kor felsejlik az igazi magyar népdal gyönyörű világa: „ak­kor szép az erdő, mikor zöld ..Lányi Péter szívéből vállalta ezen az estén e „cin­kosságot" a szerzővel és ne­künk, a hallgatóknak alig fe­ledhető élményt adott. Rosner Gyula Mozart levele A Sotheby's londoni auk­ciós ház csütörtöki árverésén nem kelt el Mozartnak az a le­vele, amelyben véletlenül fel­fedi édesapja előtt titkos sze­relmének a nevét. Amikor az ifjabb Mozart levélben szá­molt be édesapjának a „Szök- tetés a szerájból" című legú­jabb operájáról, valószínűleg nem vette észre, hogy a papír hátoldalán titkos szerelmé­nek, Constanze-nak a kéz­írása állt. A levél minden bi­zonnyal felkeltette az idősebb Mozart gyanúját. A levélért azonban a 35 ezer fontos kiki­áltási árnál senki sem kínált többet az aukción, így más módon kell vevőt keresni. Mozart valamivel az 1781-es esztendő vége előtt írta a leve­let. A következő évben felesé­gül vette Constanze-ot, akit édesapja túl fiatalnak és könnyelműnek tartott.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents