Tolnai Népújság, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-11 / 290. szám

1993. december 11., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 9 Aki kiszabadult a drog szorításából A tűz melege Leiv O. Holstad Norvég küldöttség tagja­ként járt Szekszárdon a na­pokban Leiv O. Holstad, a norvég kábítószer-megelőzés­sel foglalkozó szervezet egyik vezetője. Magyarországon egészen az utóbbi évekig úgy kezelték a drog-probélmát, mintha nem is létezne. Pedig létezett. A kemény drogok, a heroin, az LSD szinte egyálta­lán nem volt hozzáférhető, a drogosok többsége csak a szi­puzásra, a különféle gyógy­szerek és az alkohol együttes fogyasztására „hagyatkozott". Csakhogy a külföld felé való nyitás egyik „vadhajtása" az lett, hogy hazánk tranzitor­szágból kezd célországgá vál­tozni, vagyis nem csupán át­utazik nálunk a drog, hanem már terítik is. Ennek veszélye­iről nem lehet eleget beszélni. A ^kábítószer méreg, mely nemcsak a lelket, a testet is felemészti, fogyasztóját ki­szolgáltatottá teszi, s egyenes utat mutat a bűnözés felé. Leiv O. Holstad megjárta a kábítószeresek kálváriáját. — Önnél hogyan kezdődött? — Kezdjük ott, hogy miért kezd valaki inni, vagy kábító- szerezni. Az ok: a menekülés. Elmenekülni a pillanattól, a valóságtól. Ha a körülöttem lévő valóság rossz, az élet ér­telmét veszti, ha az egyén depressziós, erős késztetést érez arra, hogy meneküljön ebből a helyzetből. Megelőzni ezt csak úgy lehet, ha az egyénnek nincs oka arra, hogy meneküljön, vagyis egy jó élet, boldog személyiség szükségeltetik hozzá. Ennek kialakításában a szülőknek van hatalmas szerepe. Boldog, kiegyensúlyozott személyi­ségű embert csak a szülei tud­nak nevelni. Nagy baj az, hogy sehol sem tanítják, ho­gyan kell szülőnek lenni, ho­gyan kell a gyerekekhez utat találni, hatni rájuk, s nem te­kintéllyel. Nekem az apám­mal voltak problémáim. Kicsi koromtól úgy éreztem, nem szeret engem. Később megér­tettem, hogy ez nem így volt, de gyerekfejjel úgy dolgoztam fel: azért nem szeret apám, mert én egy értéktelen, rossz ember vagyok. Ezért utáltam, vesztesnek éreztem magam. — És akkor jött a menekülés. — Először inni kezdtem, 12 éves koromtól. Az alkoholtól jól éreztem magam, úgy érez­tem, „belevaló srác" vagyok, mintha teljesen más személyi­séggé váltam volna, nem azzá a vesztes, utált fiúvá. Nálam így kezdődött. Jártam már Oroszországban, más Ke­let-Európai országokban, lát­tam a nyomort, a kilátástalan- ságot. Ilyen körülmények kö­zött könnyű depressziós fel­nőtté válni. Nálam ilyenről szó sem volt, nekem minde­nem megvolt. De lelkileg sze­gény voltam. Nekem és a ba­rátaimnak nem volt életcél egy ház, egy jó munka, egy vagy kettő csinos feleség. Mi valami mást, többet akartunk. Azt gondoltuk, erre a drog majd választ ad. — Megtalálta a választ? — Elkezdtem LSD-t szedni. Ez a kábítószer nem csupán „kikapcsol", kiszakítja a lelket a testből, „utazni" visz. Az első holttest, melyet életemben láttam, a legjobb barátomé volt. Úgy nézett ki, mint egy kiürült doboz. Ak­kor kezdtem el foglalkozni a halállal, mert nem akartam azt hinni, hogy ezzel vége, marad egy élettelen valami, és kész. Filozófiával foglalkoztam, á reinkarnációval, s közben „utaztam" az LSD-vel. Iszo­nyú volt. Halottakkal talál­koztam a vízióimban, őket faggattam arról, mi jön utána. De választ soha nem kaptam. Az LSD szörnyű. Volt olyan barátom, nem is egy, aki meg­őrült tőle. Én csak még fruszt- ráltabb lettem. Felhagytam vele, s a kábítószeres éveim végén csak morfint használ­tam, afféle védőpajzsként, be­zárkózva saját magamba. Ak­kor voltam 23 éves. Úgy érez­tem, véget kell vetni az egész­nek, megpróbáltam öngyilkos lenni, nem sikerült. — Mi volt a kiút? — Az öngyilkossági kísér­letem után kábítószer-elvo­násra jártam egy kórházba. Methadon-kúrával igyekeztek megtisztítani a szervezetemet, iszonyú kínlódás volt, komoly fizikai fájdalommal járt. Egy napon keresztény fiatalokkal találkoztam, akik elmondták, megértenek engem, jártak már ezen az úton. Maguk közé hív­tak. Elmentem az összejövete­lükre, ahol közösen imádkoz­tak érem. És akkor megtörtént a csoda. Nincs rá más kifeje­zés. Megszűntek az elvonási tüneteim, megszűnt minden fájdalom. Meggyógyultam. Ettől kezdve eljártam a gyűlé­sekre, s végigcsináltam a re­habilitációs programjukat, mely nem arról szólt, hogy hogyan szokjunk le a kábító­szerről, hanem arról, hogy le­het valakiből keresztény em­ber. Rajtam ez segített, s most én próbálok meg segíteni má­sokon. — Véleménye szerint egy or­szág kormánya mit tehet a drog­veszély elhárítására? — Nagyon fontosak a ke­mény, drogellenes törvények. Ott az Egyesült Államok pél­dája. A 70-es években liberális törvényeket hoztak, a mari­huánát, a kokaint nem minősí­tették veszélyesnek, csak a he­roint, az LSD-t. Meg is lett az „eredménye", manapság ren­geteg gondot, problémát okoz a kábítószer az USA-ban. De nem ilyen egyszerű a dolog. Ez az egész sokkal összetet­tebb annál, hogy pusztán tör­vényi szóval útját lehetne állni. Rossz körülmények kö­zött élő, célt, távlatot nem látó szülők nem tudnak boldog, kiegyensúlyozott gyerekeket nevelni. Ott van a lelki té­nyező, mint az én esetemben is, fő meghatározóként. Csak a teljes élet reménye segíthet. Én ezt a kereszténységben ta­láltam meg. Venter Fotó: Ótós Réka Néhány percre elment az áram egyik este. Sötét lett és csend, mo­rogva keresgéltem elő a múlt ka­rácsonyi ünnepi gyertya marad­ványait, s hamarosan ott táncolt a sovány lángocska fénye a szo­bában. A gyerekeim megbúvölten bámulták, nem tudtak elszakadni a libegő, aprócska láng fényétől, óvatoskodva tartották felé a kezü­ket, s elszomorodtak, mikor bein­dult az áramszolgáltatás, s újra fényárban úszott az egész ház. Akkor jöttem csak rá a nagy lelke­sedés okára: a karácsonyi gyer­tyák fényén kívül eddig nem na­gyon láttak még szabad tüzet. Oldalakat tölthetne meg annak elemzése, honnan van az ember különös, megmagyarázhatatlan vonzódása a tűzhöz. Talán mert olyan megfoghatatlan, olyan tü­nékeny, s mégis hatalmas erejű? Nem tudom. Egészen a mostani, végéhez közeledő évszázadig a fény, a meleg „igazi" túzből áradt. Lett aztán helyette a hideg­fényű áram, a központi fűtés, s lángot csak egy-egy szabadtéri főzőcske, szalonnasütés vagy áramszünet idején látunk. A mi gyerekeink a tűz élményével csak véletlenül találkozhatnak. Nem tudják már, milyen is volt a cserépkályha, az égő-szén eltéveszthetetlen illata, a szürke, puhán szállongó hamu. Nem em­lékeznek majd a fahasábokra, me­lyek pattogva égtek a régi „nyári­konyhák" sparheltjeiben, s sosem esznek olyan krumplilángost, amilyent ezen a főzó-fűtó alkal­matosságon sütött a nagyanyám. Teflonban, gázon ilyet készíteni nem lehet. Más az illata, az íze. Vannak persze díszkandallók divatos nappalikban, faszénnel „működőf kerti pecsenyesütők, egyebek. Ám ezek nem a minden­napi élet részei, kedvtelésből tar­tott használati tárgyak, díszek, státuszszimbólumok, divat dik­tálta holmik. Főként a műmár­ványból készült műkandalló, melyben árammal kivilágított műfahasábok imitálják a tűz fé­nyét és melegét. Szó sincs arról, hogy visszasírnám a petróleum- lámpát. Csak arról van szó, hogy va­lami megint az emlékek tárába kerül, az is lehet, hogy 20-30 év múlva a villanykörte vagy a gáz­kazán lesz majd gyermekkori em­lékek és nosztalgia tárgya. Csak azt próbálom érzékeltetni, hogy egyre távolabb kerülünk attól, ami természetes, ami pontosan az, aminek látszik. Hiszen a mű­karácsonyfa, a művirág, a mű­anyag ideje érkezett most el. Olyan tárgyak ezek, amelyek nem bírják el a szabad tűz közelségét. A gyertya helyett apró villany- körtékkel kivilágított műkará­csonyfa gallyától nem lenne fe- nyóíllat a lakásban. S ha kiszol­gált állapotában tűzbe dobnánk, csak egy olvadt, műanyagtócsa maradna utána, s szúrós szagú füst. S diadalmasan „illatozik" ilyen-olyan spray-től a művirág, a tejeszacskók pedig lehet, hogy még az emberiséget is túlélik. Szerencsésnek tartom magam, nekem még megvannak az emlé­keim. A mai gyerekeknek pedig meglesznek majd a sajátjaik, ta­lán hasonlóak, talán egészen má­sok mint a mieink. Talán emlé­keznek majd a gyertyafényre, ta­lán szerencsések lesznek, és szert tesznek egy valódi kandallóra, va­lódi fahasábokkal, valódi, mással nem helyettesíthető lánggal-me- leggel. Talán nekik már nem is mond majd semmit ez az élmény. Nem kérhetjük számon rajtuk. Gőzerővel rohan előre a világ, még alig elképzelhető, „nagy" cél­jai felé. Az élet apró örömeinek egyre kevesebb tér és idő jut haj­szolt napjainkban. Lehet, bár nem kívánom, odáig jutunk, hogy a karácsonyi vacsoraasztal gyertyá­jának aprócska, libegő fényére korlátozódik majd a tűz élménye, s csak annyi melegség marad bennünk, amennyit ez áraszt? Venter Marianna Régi és új noteszlapok Jön, jön, itt a karácsony! S zerkesztőségünk tanácsko­zójának ablakából napok óta nézegetem azokat a „sza­badtéri" boltosokat, akik föl­fedezték, hogy a Korzó Áru­ház valamennyire fedett, szél­árnyékos oldalán háborítatla­nul teríthetik ki batyuikból a kínálatukat. Nem választottak rosszul. A hely, húsz lépés­nyire az áruház bejáratához, elég forgalmas. Van, hogy egyszerre ketten-hárman is diskurálnak, tájékozódnak, szemmel-kézzel ismerkednek a kínálattal, s mivel alkudni se tilos, elég sok üzlet köttetik. Aztán meg... nagy úr az ol­csóság máskor is, hát még ka­rácsony előtt, amikor az örömszerzésre készülőknek az a legnagyobb gondjuk, hogy mi kerüljön a fenyőfák alá. Ha még egyáltalán kerül­het. Nem akármilyen mutat1- vány a szeretet ünnepét meg­előző vásárlás, sikere attól függ, hogy mennyi pénzt lehe­tett e célra félrerakni. Kell hozzá az is, hogy váratlan ki­adás miatt ne kelljen hozzá­nyúlni az összekuporgatott pénzhez. Azt gondolom, hogy igen sokan régen leszoktunk már a gazdag ajándékozásról. Ez a lehetőség átkerült az átlagnál kétszer-háromszor, tízszer pénzesebbek térfelére. Ezért is panaszolhatják olyan szív- szaggatóan a tevékenységük után adózó kereskedők a tö­megek hiányát, s bizony szid- ják-átkozzák a batyuzó áruso­kat, akik jócskán lecsipkednek a forgalomból, majdcsak hét­köznapi használati értékkel bíró árukészletük bedobásá­val. Ha le akarom egyszerűsí­teni az „ott a boltom, ahová nem lát el a hatóság" jelensé­gét, azt kell mondjam, hogy az aszfaltpultokon szegény em­berek árusítanak döntő több­ségben, hozzájuk hasonlóan eleresztett, szegény emberek­nek. Legtöbbjük messziről jön, hogy kiürített batyuikat haza­utazás előtt megtöltsék olyasmivel, ami náluk hiány­zik, vagy amit otthon nem tudnának megvenni. Nyo­masztó hiány működteti ezt az ide- és vissza-irányú nép­mozgást, és mi sem természe­tesebb, mint az, hogy gyakran sérül a rend, a törvény, hiszen már kezdeteikor megtermetté hiénáit kis- és nagy szélhámo­sait, csalóit az a piac, amit ke­serűen KGST-nek neveztünk el, s aminek létezését a kis­pénzűek ha olykor fintorogva, szégyenkezve is megnyugtató valamiként pártfogoltak, ki­váltképpen akkor, amikor a megszüntetésükre történtek lépések. Az ősz folyamán többször töltöttem heteket Budapesten, így volt alkal­mam a hivatalos piacokkal ismerkedni. Igazán nem a napi, az asztalainkra szánt kí­nálat kápráztatott el, hanem az a „mellékpiac", aminek árusai a „máma itt, holnap ott" jegyében tanyázták körül a csarnokokat, tereket és állták útját a húsért, gyümölcsért, zöldségfélékért igyekvőknek. Kérem, itt minden kapható, nincs az a képtelen kívánság, ami ne teljesülne, de nem árt, ha nagyon odafigyel a vevő, mert például ha technikai jár­tassága nem túl nagy, akkor előfordulhat vele, ami egy idős nénivel, hogy konyhai robotgép gyanánt vásárolt egy szoptatós kismamák körében használatos tejlefejő automa­tát. Ez jó drága volt, de lehet itt azért bagóért is vásárolni. Hogy se jótállás, se garancia? Édes Istenkém! Ha szeretjük, ha nem, ez van. Budapesten különben sokkal inkább tob­zódik az utcai kereskedelem, mint annak előtte, hogy a fő­városi önkormányzat meg­tette a kezdő lépéseket a „zá­rásra". Virágzik az üzlet, és ha jövedelmezőségét mérnék, kimutatható lenne, hogy ami a rendes bolthálózatunk, kiske­reskedelmünk forgalmából hiányzik, hol van, kinek a zse­bét dagasztja működési enge­dély, adózás, stb, stb. nélkül a pénz. Jön, jön, jön, mindjárt itt a karácsony és nagyon lehetsé­ges, hogy fényei ezévben is sápadtabbak lesznek a terve­zettnél, pedig az átlagpolgár évek óta már nem luxusnak számító égigérő drága villo- gókat és efféle hiábavalóságo­kat ajándékoz. Életkörülmé­nyeink naponta megmutat­kozó romlása rákényszerített bennünket, hogy a hétköznapi szükségletek szolgálatára al­kalmas ajándékokat vásárol­junk. Három éve még szo­rongva lestem egy hozzátar­tozóm izgatott csomagbonto- gatását a karácsonyfa alatt, s nagy kő esett le a szívemről, amikor a neki vásárolt ágy­neműgarnitúra láttán arcán fölfénylett a nevetés. Azt kér­dezte, honnan tudtam, hogy ennek örülne legjobban? Honnan, honnan?! Áhonnan még több milliónyian! Túl a mai sajtószemlémen, mielőtt indulnék haza, kiné­zek mégegyszer az ablakon, ott vannak-e még az árusok a Korzó árkádja alatt? Persze, hogy ott. Járják azt a topogóst, amit a várakozók szoktak, le­fagyás ellen. Odahaza levél vár. Legkedvesebb unokaö­csém - akinek, ha rá gondo­lok, még mindig a kölyökarca sejlik fel előttem, noha há­romgyermekes családapa már, - Szolnokra invitál, tölt- sem velük az ünnepeket. Gondot az ajándékozásból ne csináljak, elég, ha az ő feje fő azon, hogyan sikerül húsvétig odázni elsőszülötte kívánsá­gának a teljesítését. Adri a Jé­zuskának címzett levélben egy igazi kiskutyát kért, és biztos, hogy nem látja majd be, télvíz idején ilyen kérést teljesíteni közel sem ésszerű. Neki aztán bőven van idevo­natkozó tapasztalata, hiszen tőlem kapott egyszer kará­csonykor kiskutyát, és hiába volt előnevelt, Fruska ünnepi keltezésű családba fogadása az őrületek sírva vigadó kor­szakát nyitotta meg. Emléke­zem rá? Már hogyne emlé­keznék, hiszen a Homoki Nagy filmjéből ismert Pletyka fölöttébb eleven és okos ötö­dik kölykeként nyitotta sze­mét a világra, és minden neve­lőszándékom ellenére az ma­radt a meggyőződése, hogy az egész világ kizárólag miatta van. Az alapvető, a szükségle­tek elvégzésével kapcsolatos tudnivalókat is reménykeltő gyorsasággal tanulta meg, azt viszont már nem, hogy kétlá- búként még ifjan sem voltam szüntelen játékra kötelezett kölyökkutya. Vidéken dolgoz­tam akkor, tavasztól őszig nyitott ajtók, ablakok mellett, de az udvar csak azért tetszett Fruskának, mert esőzések után óriási békavadászatokat tudott csapni. Közben persze kiszaladt, meg beszaladt, én meg örültem neki, hogy jól el van foglalva és békén hagy engem. Aztán a rohangálás után egyszercsak odacövekelt az íróasztal sarkához vidám vakkantásokat hallatva, ami azt jelentette, hogy „nézz már ide, mit hoztam neked!"- Értet­tem a szóból és megállt ben­nem az ütő. Hat vagy hét megnyuvasztott béka — kife­jezetten nekem zsákmányolt - hevert a széklábhoz közel. Fantasztikus, hogy milyen ta­lálékony volt a haszontalan- ságok kitalálásában és megva­lósításában. Sokat kiabáltam vele, de csak egyszer vertem meg, amikor a családi otthon­ból magammal hurcolt fotel támláját kirágta és szálanként kezdte kihúzgálni az afrikot. Amikor a nagy mű folytatásá­hoz vissza-visszatért, már kék meg zöld voltam a dühtől, hát odasóztam neki jó nagyokat. Nem a fejére, hogy ne sántul- jon. El sem hiszik, a náspángo- lás mennyire megsértette őnagyságát, ült a tettleges dorgálás után és hangtalanul sírt. Se addig, se később nem láttam ilyen kövér könnyeket potyogni kutyaszemekből. Rettentően szégyelltem ma­gamat. Legalább annyira, mint amikor egy haszontalan- kodó kisgyerek őszibarack hamvasságú orcáján meglát­tam, öt ujjam nyomát. A béke közöttünk lassan állt helyre, az kellett hozzá, hogy egy hétvégén Pestre utazva ma­gammal vigyem. Nagy kaland volt! Megalmoztam neki egy cipzáras sporttáskában, ami­ből csak a fejét dughatta ki, hogy potyautasként bajba ne kerüljünk. Fruska azonban, nem lett volna az, aki, ha az utasok között nagyonis otthon érezve magát, el nem kezd kö­rülhízelegve elevenkedni. Se vége, se hossza nem volt a kölcsönös udvarlásnak, én pedig egészen oda voltam at­tól, hogy ennek a kiskutyának utcalány természete van. Megszűntem számára létezni. És ez odahaza is folytatódott, mert nyomban fölfedezte ma­gának kisöcsémben a kölyök­kutya-szerűséget, a nekiva- lóbb gazdit. Ez rendben is volt, hiszen ezt terveztük, ám akkor valami okból még nem maradhatott Pesten. Hoz- tam-vittem még jó sokáig, a harmadik-negyedik utazáskor már úgy, hogy készülődésem láttán előrángatta a táskát, bele is ült, föltétien engedel­mességet ígérve tekintetével. Persze, hogy semmi sem lett a szófogadásból, mert vala­hányszor utaztunk, körbe aranyos kiskutyázták és ha megpukkadok, nekem akkor sem fogadott volna szót. Kö­zel egy éves együttélés után döntöttem, hogy nevelői kül­detésemnek véget vetek, oda­rakom a Fruskát a fenyőfa alá. S így lön, kisöcsém boldogsá­gára és a szülők aggodalmára. Ä kedvencségre termett rém okos rosszposztó nehezen tűrte a bérházi életet, pórázon tartottságot a VII. kerületben és akkor szeretett bele egy kő­szegi rokon, aki vadász is volt. Elkönyörögte az ebet, amelyik kiváló segítőtársnak bizonyult a rókázásban. Sokáig jöttek vi­szont hajmeresztő informá­ciók Fruska újabb vásottságai- ról. Az volt ezeknek a koro­nája, hogy kölcsön kérték ró­kavadászatra. A gazda, akit addigra elfogadott, odaadta. Rá is találtak a kölcsönkutyá- val vadászó atyafiak a koto­rékra. Nosza, be a kutyát! És csönd. Semmi nesze az ilyen­kor esedékes harcnak. Álltak, vártak, mind idegesebben a puskások, aztán hazaszé­gyenkeztek, tudatni a gyász­hírt, hogy a kölcsön ebet meg­ölte a róka. Azt? Ugyanmár! Régóta idehaza van. Dédike elől ösz- szeszedte és befalta a tyúkok mai ajándékát. Nagyon tet­szett nekem, hogy Fruska nem volt hajlandó szolgálni idegen hatalmat, s olyanoknak dol­gozni, akiket nem szeretett. A gazdán kívül, egyedül első kisgazdáját szerette. Most ez a „kisgazda" hétéves nagylánya karácsonyi kívánsága miatt van gondban. Mit mondhatnék? Szeretnék Szolnokon lenni karácsony­kor, visszafiatalodni kicsikét a régi-régi karácsonyokhoz.. Úgy tippelek, keserves lesz megmagyarázni, hogy a Jé­zuskának télen nincs kutyája, de tavasszal a nyuszinak biz­tosan lesz. A hogy a gyerekeket isme­rem, az üyenkor hatá­sosnak gondolt szipogás-hü- pögés elültével arra a kérdésre kell majd válaszolni, hogy há­nyat kell húsvétig aludni? László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents