Tolnai Népújság, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-06 / 259. szám

1993. november 6., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

»ÚJSÁG 11

Szót értve egymással

*

Interjú dr. Bárdi Lászlóval, a Dél-Dunántúli TOK igazgatójával

A DéTDunántúli Tankerületi Oktatási Központ igazgatója Bárdi László. Intézménye - melynek működési területe Baranya, Somogy és Tolna megye - nemrégiben lett ROK-ból TOK, azaz a regionális szót a tankerületivel cserélték fel.

— A változtatás csupán formai - kezdi Bárdi László - de annak örülök, hogy az elnevezés így magyarosabb lett. Ez egyszerűen visszanyúlás a történelmi névhez, hiszen a két vüágháború közötti időben is működtek tankerületek Magyarországon. Nem szerencsés azonban, hogy így az összetétel kissé túlmagyarázó, hiszen a tankerületi szó már önmagában jelzi, hogy oktatásügyről van szó.

— Úgy látszik, semmi sem tökéletes ... Az Önök intézménye egy éve működik. Mi a feladata, és mennyire tudja azt ellátni?

— A minisztérium és az intézmények között, a tanügyi irányítás szerveként funkcionálunk. A megalakulásunkkor sokan azt hitték, hogy a megyei pedagógiai intézetek ellenében jöttünk létre, holott ez nem így van. Nekik a pedagógiai szolgáltatás a feladatuk, nekünk az ellenőrzés.

— Nevezhetjük a TOK-ot tanügyi „köztársasági megbízottnak" ?

— Igen, nagyjából.

— Milyen ismérvek alapján és hogyan ellenőrzik az önökhöz tartozó rengeteg intézményt?

— El kell mondanom, hogy a szervezetünk kialakulóban

van. Tizenhat főhivatású munkatársunk van, számos külső szakemberrel dolgoztatunk, azonban jól látja, amint a kérdése is sugallja - hogy a mintegy ezerháromszáz intézmény - benne több, mint tizenhétezer pedagógussal - bizony komoly feladatot jelent nekünk. Valószínűleg e tanév második felében jutunk el odáig, hogy a feladatunkat teljes erőbedobással arra fordíthatjuk, amiért létrehozták a tankerületet - addigra kiépül az intézmény.

Az ellenőrzéseket egyébként a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően végezzük, soha nem az egyes pedagógust, mindig az intézményt vizsgáljuk, és maghatározott mutatók alapján mondunk véleményt. A területen folyó munkáról természetesen nem valamennyi intézmény ellenőrzése, hanem egy reprezentatív minta alapján készítjük az értékelést.

— Azért már bizonyára most is vannak tapasztalataik.

— Természetesen. Meggyőződésem, hogy az intézményvezetők - és a dolgozók - túlnyomó többsége lelkiismeretesen végzi feladatát. Ugyanakkor egyelőre csak akkor hívnak bennünket, ha valahol valami gond van, ezért aztán egyelőre az „árnyasabb oldalon járunk".

— Miféle konfliktusok kapcsán keresik meg Önöket.

— Főként az önkormányzatok és az intézmények közötti viták vezetnek oda, hogy valamelyik fél megkeres bennünket.

— Ilyenkor mint hatóság lépnek fel?

— Nem szeretnénk így tenni. Az alapelvünk az, hogy megpróbáljuk meggyőzni az érintetteket arról, hogy a problémákat emberi módon kell megoldani. Meg kell azonban mondanom, hogy az a féle hozzáállás az önkormányzatok részéről, miszerint „olyan iskola lesz, amilyet a minisztérium fenntart magának" mélységesen elkeserít.

— A normatív támogatás sehol nem elegendő az intézmények működtetésére.

— Igen, csakhogy vannak önkormányzatok, ahol a felelősség súlyát nem mérik fel, és a kormányra, a parlamentre mutogatnak.

— Az Önök intézménye mivel szolgálhatja az oktatás színvonalának emelését?

— Vitás kérdésekben jogi segítséget tudunk nyújtani és egyáltalán: minden, az oktatással kapcsolatos kérdéssel jöhetnek hozzánk. Gyanítom, az új oktatási törvény kapcsán is kapunk majd számos kérdést. Előre látható, hogy nagy viták várhatók a tankötelezettség betartásával kapcsolatban. Azt hiszem, ezt nem is lehet majd felülről beavatkozva megoldani, hanem úgy, hogy az iskolák ne csupán velünk, hanem egymással is beszélő viszonyban legyenek. Fotó: Ótós Réka Hangyái

írás közben

(Október emléke) Jelentőségét a történészek a Rákóczi-felkeléshez hasonlítják, de hatását, fontosságát, mindmáig nem mérték fel, történelmi szerepe tisztázatlan. Megítélésében sok az érzelmi elem, a távolmaradók ma is hajlamosak arra, hogy csak a reformkommunisták megmozdulását lássák benne, nem is alaptalanul, mert a legtöbb kezdeményező korábban valóban a pártelithez tartozott, nem egyet közülük erős szálak fűztek Moszkvához. A folyamat azonban ennél bonyolultabb, miként az is, ahogyan valaki a 30-as évek nyomorúságából a kommunista eszmék vonzásába került. 1956-ból visszatekintve a francia értelmiség nagyobbik felét el kellett volna marasztalni, pedig épp 56 volt a vízválasztó, ami a Francia Kommunista Pártot is megrendítette. Aki ezután is megmaradt Moszkva hűségében, nemcsak a világ dolgait, de az eszmét is hamisan ítélte meg.

Meddő vita, hogy kinek az érdeme az októberi forradalom. A párt, az „egy párt" felemésztette tartalékait s máról holnapra széthullott. Már abban sem bízott, maga Kádár sem, hogy Moszkva, a fő patrónus és parancsoló, védelmére kel, ezért készült arra, mint Kádár beszédében is olvasható, hogy kisebbségben, ellenzéki pártként próbál működni a politikai életben. Közben Moszkvában másként döntöttek, rövid habozás után az erőszakot választották, de ennek híre s főként a visszarendeződés módszere lassan jutott el az itthoni pártszervezetekhez. Ezzel magyarázható, hogy Szekszárdon a megyei pártvezetők - már aki megmaradt közülük - megköszönték a forradalmi intézmények vezetőinek emberségét, a vérontás megakadályozását. Néhány hónappal később ugyanezek vetették börtönbe a forradalom vezetőit, igazodva az országos politikához.

A megtorlás esztelen volt, egy népet akart megalázni és megfélemlíteni, körülbelül úgy, mint annak idején Haynau, aki azt hitte, hogy örökre eltiporta a szabadság szellemét. Kádár történelmi bűne, hogy elmulasztotta a kiegyezést, megtagadta a történelem logikáját, dialektikáját, pedig lett volna alkalma megtanulni Marxtól. Elárulta a szabadság eszméjét s ezzel együtt a népet is, az örök hivatkozási alapot. Jóvátételt a vitathatatlan enyhülés sem jelentett, mert a szabadság természetes állapot, nem pedig politikai program.

Minden forradalom egyformán kezdődik. Jelszavai a közös eszmét hirdetik, nagyvonalúan, a részletek mellőzésével. Alá ajkán Krisztus nevével rontott az ellenségre vagy harcolt Istenért és a szabadságért, pro Deo et libertate, épp úgy halogatta a napi tennivalók megfogalmazását, mint március 15 hősei. Nem szívesen gondolunk arra, hogy mi történik, ha győz a szabadságharc: a kérdés történelmietlen, de nem is lehet rá válaszolni. A Békepárt és Petőfi királygyűlölete, anarchikus eszméi nem találkozhattak volna, s a nemesség véleménye is megoszlott szabadságról és hatalomról.

56-ot vérbe fojtották, s ez azt is jelenti, hogy a szabadság továbbra is elérendő cél

maradt. 1848 a kiegyezéssel bukott el végképp, a honvédek a régmúlt hősei lettek, már nem volt miért harcolniok, s végül Madarász bácsit is megmosolyogták, aki fél évszázadon át, mintha közben nem történt volna semmi, március dicsőségét ismételte a parlamentben. Egy régi fényképen az utolsó honvédet látjuk az ünneplő tömegben, 1918. novemberében. Fiatalok támogatják a roskatag hadastyánt, aki túlélte a történelmet, maga is emlék lett, kegyes relikvia. Szomorú. lenne, ha az idő múlásával a maradék 56-osokra is ez a sors várna.

Az 56-osok helyzete más szempontból is rosszabb volt, mint azoké, akiket a bécsi önkény vetett börtönbe. A császári amnesztia mindenkire kiterjedt, s azoknak is megbocsátott, akik kimenekülve az országból más eszközökkel folytatták a szabadságharcot. A kiegyezés után az első miniszterelnök az az Andrássy lett, akit távollétében, in contuma- tiam, halálra ítéltek s helyette névjegyét tűzték a bitóra. A többiek is gyorsan be tudtak illeszkedni, állami hivatalokba kerültek, katonatisztek lettek, rendőrkapitányok, bírák még börtönparancsnok is került ki közülük. 56 üldözöttéi az amnesztia után is mindvégig kirekesztve éltek. Gyanú kísérte minden lépésüket, s a legtöbbnek a rendszerváltást jelentő fordulat sem hozta meg az elégtételt, továbbra is abban a silány lakásban élnek, amit Kádárék juttattak nekik s nyugdíjuk gyakran ma is alig lépi túl a létminimumot. Nem október dicsőségét, hanem a Kádár-korszak nyomorúságát példázzák, élet- körülményeik nem változtak, pontosabban, a gazdasági romlással egyre kiszolgáltatottabbak lettek s még egymás között is gyakori a viszály.

A helyzet már börtönéveik alatt is mind zavarosabb lett. A kezdetben annyira lelkesedő Nyugat már 1957 elején nem vette komolyan a magyar forradalmat, az idő a Kádár-rendszer kezére játszott, a nyugati hatalmak ehhez igazították óráikat, s a Vatikánban épp oly előzékenyen fogadták a pártvezért, mint az angol királyi udvarban, még akkor is, ha a háta mögött kajánul Moszkva bérencének nevezték. Az 56-osok- ról ekkor már nem is esett szó. Amikor Mindszenty gépkocsija kölcsönös megegyezés alapján elhagyta az országot, 56 ügye végképp lezárult, mindenki úgy érezte, jól szolgált egy bonyolult ügyet, a múlt pedig nem lehet a szembenállás forrása, jobb felejteni, mert van is mit.

Még a Vatikánban is örültek, mert lám, a „kis lépések" politikája sikeres, a józanság közelebb visz a célhoz, csak éppen a célt nem látta senki.

A szabadságharcosokról megfeledkeztek, de ők tudták, hogy ügyük nem merülhet el a napi politika útvesztőiben, vártak és reménykedtek. Ma is úgy emlékeznek, hogy ez volt életük legnagyobb eseménye, akkor is, ha vannak, akiknek sérelmét mindmáig nem orvosolták. Talán nem is fogják soha, de az emlék füzénél mindig meg lehet melegedni, azt pedig mindenki tudja, hogy akkor valamennyiünk felett a világszabadság napja ragyogott.

Csányi László

Mi magyarok

Nemeskürty István könyve

„A magyar történelem az igaz krónika rendje szerint" - mondja könyve alcímében, jelezve, hogy szakít a történetírás hagyományos módszerével. Nemeskürty azt keresi, mi tartotta meg a magyar népet ezer esztendőn át, hogyan tudott átvészelni kudarcot, bukást, nemzeti tragédiát? Röviden válaszol: a nyelvközösség tudata, a nyelv fejlettsége pedig már az 1500-as években átvehette „egy megszűnt állam helyett a nemzetfenntartó szerepet". Valóban meglepő jelenség, hogy a XVI. század irodalma szokatlanul gazdag, pedig a közállapotok nem indokolják, hogy remekművek sora jöjjön létre, Nemeskürty számára azonban kézenfekvő a magyarázat: a jna- gyar nyelv veszi át a történelmi azonosságtudat ébrentartásának feladatát, a legjobbak szemében „a magyar nyelv és haza: azonos fogalmak".

Ismételten mentegetőzik, hogy nem irodalomtörténetet ír, de szívesen időzik olyan eseményeknél is, amelyekre az irodalomtörténet is kevés figyelmet fordít, mint a Pécsi Disputa, Válaszúti György és

Skarica Máté hitvitája 1588-ban, ami „minden értekezésnél jobban vüágítja meg a XVI. század magyarságának hétköznapi életét". A részletek mindig a lényegest hozzák közelebb. Esztergom 1595-ös felszabadítása kapcsán nemcsak azt jegyzi meg, hogy a harcokban elesett Balassi Bálint, hanem azt is, hogy a győzelem után Monteverdi hangversenyt adott, melyen ott volt Magyari István „Az országokban való sok romlások okairól" szerzője és Rimay János, VIII. Kelemen pápa pedig gyalog zarándokolt a Vatikánból a Sopra Minerva domokos- rendi templomba.

A módszer módosítja a történelmi események fontosságát. A Rákóczi szabadság- harcról szólva mellőzi a „dicső csaták" ismertetését, majd azt írja, „szükségtelen e munkánkban a napóleoni háborúkat részletezni",máskor viszont a mellékszereplőkkel kapcsolatban sem fukarkodik a jelzőkkel, Sedl- nitzky rendőrminisztert például így jellemzi: égbekiáltóan bárdolatlan, műveletlen, rosszindulatú, sunyi, de kétségkívül sikeresen működő kémfőnök és főfő-bör- tönőr. Mária Teréziát hódoló szavakkal illeti, máskor egy önmagában kézenfekvő gyanút erősít meg, ami akkor is meghökkent, ha mindenkinek megfordult már fejében. Lamberg, akit Pesten felkoncoltak, „több, mint valószínű, hogy provokációnak esett áldozatul", Teleki László esetében „felettébb valószínű, hogy meggyilkolták", s még tartogat meglepetést, mert „aligha a császár ügynökei". Valószínűbb, mondja Nemeskürty, hogy a magyar radikális „baloldal" tette, „büntetésül és figyelmeztetésül, mivel ők elleneztek mindenfajta kiegyezést, az ő érdekük a minél nyíltabb, lehetőleg fegyveres összetűzés volt a császári házzal". Az érvelés világos, de azt is tudjuk, hogy az igazság soha nem fog kiderülni.

Még olyan kényes kérdésben is, mint a Tanácsköztársaság megítélése, különvéleményt jelent be, mert „minden szép eszméjével és eredményével, minden keserves hibájával és tévedésével együtt a magyar történelmi fejlődés természetes része, a millenium utáni magyar politika végzetes mulasztásainak következménye" - a mondat második felét külön ki is emeli. Ezzel szemben a Horthy-rendszert a győztes nyugati hatalmak „találták ki", s ekkor „megismétlődött az 1541 utáni helyzet: a magyar nép, a magyar nyelv ereje legyőzte az államhatárokat, olyany- nyira,hogy a Kárpát-medence magyarok lakta területein államhatároktól függetlenül, változatlanul egységes magyar kultúráról beszélhetünk."

nemeskürty István azt a másik Magyarországot keresi, amely a történeti tények alatt húzódik, s bár sok benne a feltételes múlt, a kérdés mégis jogos, mert valóban másként alakul történelmünk, ha „a közfelháborodás ereje elsöpri Bárdossyt az alkotmány lábbal tiprása miatt". De itt van a tanulság is: „A mindenkori magyar kormányoknak a mai napig nem sikerült megteremte- niök a magyar társadalom egészséges biztonságérzetét".

Nemeskürty István már többször felkavarta szellemi életünk vízét. A Mohács utáni évtizedek új megközelítésével országos vitát kavart, a doni katasztrófáról szóló beszámoló egy Mohácshoz mérhető nemzeti tragédiára terelte a figyelmet, akkor, amikor magáról a tényről sem esett szó. A Mi magyarok nyilván hasonló vitát kavar, s az ellenvélemény is segít tisztázni megrögzött balítéleteket. (Akadémiai Kiadó)

Csányi László

„Szeretem a vidéki fellépéseket"

A paksi művelődési központ színházi évadja Noel Coward „Magánélet" című romantikus vígjátékával indult november 2-án, teltházas előadással.

A két felvonás közötti szünetben kértünk villáminterjút a népszerű színésztől, Sztan- kay Istvántól.

— Művész úr, ön nyilatkozatai szerint romantikus alkat, bizonyára kedvvel játszik tehát ebben a darabban.

— A szerepet a tatabányai Népház-Játékszín ajánlotta fel. Ez egy nagyon kedves találkozás számomra, Noel Coward angol szerzőnek már két másik darabjában is játszottam. Nagyon kedves szerző, aranyos humora van, és nagyon jó figurákat ír. Valóban romantikus alkat vagyok, a színmű szerelemről, szökésről, romantikus bonyodalmakról szól, nagyon szeretem játszani. A tavalyi évad végén mutattuk be a darabot először Tatabányán, ez körülbelül a 20. előadás.

— Gyakran vállal vidéki fellépéseket?

— Szeretek vidékre járni, mert a vidéki közönség kedves, figyelmes, hozzáértő, és szereti a színházat. Bárhol voltunk, mindig telt házzal és nagy szeretettel fogadtak. FáSztankay István

rasztó is a vidéki játék, az utazás, de izgalmas is, mert mindig új helyen játszunk. Pakson emlékezetem szerint most járok először.

Sokat jártam azelőtt is vidékre, a Madách-színházzal például, Shütz Ilával pedig volt egy közös előadói estünk, azzal is sokat utaztunk. Megszoktam és szeretem a vidéki fellépéseket.

Venter Marianna Fotó: Degré Gábor