Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22 / 247. szám
1993. október 22., péntek ÜNNEPI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 A színház varázslatos ízei Balikó, a konyhafőnök „Örömmel, büszkeséggel és várakozással tölt el, hogy egy gyönyörű, mediterrán, intelligens város csodaszép újjáépített színházának lehetek vezetője a következő három évadban - olvasható a Pécsi Nemzeti Színház műsorfüzetének bevezetőjében. Aláírás: Balikó Tamás. Kicsoda ez a színházigazgatónak fiatal - mindössze harmincöt esztendős - fiatalember és mit akar Pécsett? Erre voltunk kíváncsiak, amikor felkerestük. A főiskola utolsó évében Szegeden játszott, aztán megfordult A Vígszínházban, a Madáchban, a Nemzetiben, Nyíregyházán no és persze Pécsett - az utóbbi hat évben szabadúszóként. Pályázat útján nyerte el idén áprilisban az igazgatói állást - három évre. — Miért akart ön igazgató lenni? — Sok minden közrejátszott . Praktikusan azért, mert el kellett döntenem, hogy vagy élem „a magányos vendég" szerepet, vagy mindenestül vállalom, amit szeretnék megvalósítani. A helyzet az, hogy ma azért is felelek, amiről nem is tudok. Ha belegondolnék, biztos megrettennék tőle. Nem gondolok bele . .. Ehhez a munkához csapat kell. Becsületére legyen mondva, vagy fél évig igazgató nélkül ment a színház, „működött az ország király nélkül," és azt gondolom, hogy az empátiám és a társaság vonzalma létrehozott egyfajta közös neüezőt, amitől az egész működni tud. Ennek annál is inkább örülök, mert gyakran adódik, hogy méltó emberek méltatlan helyzetbe kerülnek. Sokszor a régi garnitúrának - mert a kényelmetlenséget okozót kiveti magából - egyszerűbb bebizonyítani, hogy az új vezető egy idióta, mint megpróbálni megérteni, hogy mit akar. Kivételesen szerencsés helyzetben vagyok mert egy hangot beszélünk, egy gondolat vezérel bennünket. Irgalmatlan rendetlenség van még persze, de azt gondolom, hogy konzekvens módon, korrekt eszközökkel, minden megoldható. Elvem, hogy az evolúció legyőzi a revolúciót, „le lehetne lőni", aki nem tetszik, de inkább meg kell mondani neki, mi a feladat lényege. Én a saját vizsgámnak fogom fel, hogy tudom-e működtetni ezt a rendet. Merthogy az emberek szeretnek bizonyos rendben élni. — Nem elégítette ki a rendezés, a színészet? Hiányzott az, hogy a pénzekről kelljen gondolkodnia? — Én színésznek születtem, közben rendező lett belőlem. A munkám igen, ám annak helyzete nem elégített ki soha. A művészet nemes dolog, ugyanakkor hihetetlen körülmények között tengődik, és most még majd romlik a helyzet. Tizenöt éve ismerem ezt a szakmát. Miért ne próbáljam meg, ha van egy sanszom? Ne szellemi lakáj, udvari bolond, vagy politikai álellenzéki legyen a színész. Nem szabad semmifajta múlandó, vélt vagy valós hülyeség köré csoportosulnunk, szakmai mérce nélkül lézengenünk. Azt megteszik mások. Ugyanakkor fel kell dolgoznunk a tényt, hogy a magyarorszagi ezer színészből hatszáz azért van a pályán mert ő ott akar lenni. Az újságíráshoz hasonlóan ez is egy olyan szakma, amelybe mindenféle előképzettség nélkül bejöhet közénk bárki, és attól kezdve értelmiséginek tartja magát. — Éppen mert gazdasági szempontokat is figyelembe kell vennie: nem fél-e attól, hogy kénytelen lesz „megvenni" az önjelölteket", mert nem tudja azt megfizetni, aki igazán tehetséges. — De. Ez konfliktust okoz most is.’ Nyilván nekem „munkaköri kötelességem" azért lihegni, hogy adjanak még pénzt. Azon kívül tisztességtelen lennék, ha nem látnám, hogy hihetetlen pénzek folynak el szinte fölöslegesen. Egy mondat van, ami miatt nálam fekete listára kerülhet valaki, ez pedig az, hogy „Ez nem az én dolgom." Ezt egy színházban nem szabad kimondani. Itt minden és mindenki az esti előadást kell, hogy szolgálja. Tudom persze, hogy szükséges a munkaköri leírás, én inkább egy mentalitásról beszélek, amikor azt mondom, hogy elborul az agyam, ha valaki ki akar bújni a munka alól. — Ön kit tart színésznek? — Szemérmetlen, nagy- képű, gőgös, szubjektív módon tudom csak megítélni: színész az, aki engem izgat, aki zavarba hoz, akitől tátva marad a szám és akit érdeklődéssel figyelek, hogy mit fog most csinálni. A színházban nincs demokrácia. A mindenkori igazgató dönti el, hogy kiről jut eszébe valami. — Vannak ilyen emberek a színházban? — Nagyon sok mindenben jól vizsgázott a társaság: szakértelemben, munkakedve- ben, érzékenységfaktorban. Momndhatni, olyan, mint egy hozzávetőlegesen jól felszerelt konyha. Majdnem minden van. Hiányzik azonban a fűszer, amitől ez a konyha jelleget kap. Valami, amitől az ige testté lesz. Mondjuk egy olyan „meghatározó idióta, elviselhetetlen alkoholista deviáns, szörnyeteg". Szándékosan nem használom a sztár szót, mert mindenki lassan kinevezi magát vagy a haverját sztárnak, ennyi sztár Hollywoodban száz év alatt nem volt. — Gyanítom, Ön óhajtja a konyha sajátos zamatát megadni. — Persze. — Hogyan? — Hát igen. Szokták kérdezni, hogy ugyan már, mikor jönnek ide a sztárok. Budapesten az összes siránkozó, művészetből élő ember - magamat beleértve - jól megvan. Hogy ne mondjam: ott a szinkronból meg lehet élni. Az tény, ha itt kinézek az ablakon, Európa egyik legszebb utcáját látom. De! A következő ezer évben nem tervezik autópálya építését, három órát kell zötykölődni, legalábbis komoly kirándulás ide lejutni. Másrészt: nem tudok annyi pénzt fizetni, hogy megérje lejönni. Gesztus értékű kis ajándékokkal kedveskedhetünk egymásnak, amit nevezhetünk akár gázsinak is. Mindenesetre ez nagyon kevés. Csak abban lehet bízni, hogy olyan lesz a munkamorál, a közösségi szellem, az előadások színvonala, a társulati légkör, olyan izgalmas dolgok történnek itt - ugyanis ez a város fizet bennünket, így most nem az a cél, hogy a „budapesti körökbe becsatlakozzak" - , hogy ha „keskeny is az út", a színház magához vonzza a szürkeállományt. Egyelőre pusztán a lehetőséget tudtam kínálni, mégis sokan eljöttek Andorai Pétertől Kulka Jánosig és Újvári Zoltántól Kiss Jenőig. — A „konyha" arculatát nyilván a választott fogások is meghatározzák. Mi az idei kínálat? — Kifejezetten színészdarabokat mutatunk be. Sokhelyütt megfordultam a világban, és az a tapasztalatom, hogy sehol nem kíváncsiak az ötleteinkre, mindenütt történeteket kell elmesélni. A jelen idejű valóságot és varázslatot csak a színház tudja megteremteni. Emberi sorsokat, történeteket színészekre bízott „zálogokat" látunk akár a Közjáték Vichy- ben, című darabban - Artúr Miller - akár a Becket, avagy az Aonuilh Isten becsülete című művében. De sorolhatnám a többit is. A Kamaraszínház Szikora János vezetésével - egy kísére- letező műhely, amely teljesen szabad kezet kapott. A „vájt- fülűek" számára nagy izgalmakat tartogat. — Ebben az évadban is láthatja a pécsi tárasulatot a szekszárdi közönség. Vannak, akik szerint nem lenne szabad a színházból kivinni a darabot, mert a csoda abban a színházban történik meg, amelyikben azt színre állították. — Egy városnak kell a színház. Ha arra van bízva, hogy ki tud átjutni, akkor egy idő után anyagi kérdés lesz belőle, az igazi inger eltűnik. Vegye csak fel a néző a szép ruháját, menjen be a saját színházába - még ha azt művelődési háznak is hívják és tapsolja meg az előadást. Remélem, így lesz ez Szekszár- don is minél több alkalommal. Hangyái János Október Azt mondják, akkor negyedikén reggel semmi nem vallott arra, hogy november van, tiszta, az évszakhoz képest langy idő volt. B. G. falujába csak egy harckocsi és talán egy szakasznyi szovjet katona érkezett. B. G. a templom előtt állt néhány társával, bámult, nehezen jutott el tudatáig, mit jelent ez az egész: itt most mindennek - mindannak - vége. Másnap kiballagtak a faluból kivezető úton, téblá- boltak, szemlélték a messze vidéket. B. G. térdre ereszkedett, tenyerét, majd fülét a földnek tapasztva kémlelte: nem közelednek-e vajon a magyar felmentő seregek? A többiek, meglett férfiak, követték példáját. így térdeltek feszült csöndben, hosszú ideig a határban, majd ahogy jöttek, némán elindultak vissza, hátat fordítottak a nyilvánvalóan gyerekesen távoli reménynek. Csak egy gyermek lehet olyan naív, hogy elhiggye: vannak magyar csapatok, és a magyar lánctalpak dübörgése más rezgéseket ad a földnek, kilóméterekről is megkülönböztethető az ellenétől. A zászló, amiből kivágták a Rákosi-címert valahogy sokáig elkerülte a megszállók figyelmét. Amikor eltávolították, B. G. volt az, aki minden áron meg akarta magyarázni, hogy legalább ne vigyék el, a zászlót még a legyózöttek is megtarthatják. Nem sikerült, rálőttek. Nem halt meg, csak belerokkant. Nem ítélték halálra, nem internálták, egyszer beidézték, néhány pofon után elengedték. Evekig nem kapott munkát, rokonait megfenyegették, kegyelemkenyéren élt. Bűnei öröklődtek. Azért évek múltán valahogy csak felvették a téeszbe, ó is pragmatista volt, mint a magyar társadalom többsége. Ma té- esz-nyugdíjas, ha szépen akarunk fogalmazni, akkor depriváltnak nevezzük, ő azonban mosolyogva azt mondja, nem ez a nyomor, hanem amikor ötveny- nyolcban félbénán krumplit indult lopni, mert nem volt más megoldás. Két dolgot szeret igazán: a becsületes jó bort és a szabadságot. Ha kiejti azt a szót, hogy kommunista, szája nem fröcsög, eszébe nem jutna felköttetni senkit. Nem azért írok B. G.-ről, mert bármi jelentősége lenne annak, ami történt vele, sorsa mondhatni a történelem jelentéktelen apró epizódja. Valahol, egy fiókban van egy aktája, vagy egy számítógép memóriájába be van táplálva, hogy nemzeti hős, megkapta az obsitját is. Azért írok róla, hogy ne szégyelljük tisztelni októbert, B. G. szabadságszeretetét. És ne restelljük térdre ereszkedve kezünkkel illetni a földet. Tóth Ferenc Írás közben (Perújrafelvétel) Jány Gusztáv hadvezért több mint negyven év után felmentette a bíróság. Számára ennek semmi jelentősége, „vagy tud, vagy nem is tud a komédiáiul", mint Arany írta a vén gulyás temetésekor, a felmentő ítélet nem is neki szól, hanem az élőknek, akkor most úgy vélik, nem ő volt a bűnös, hanem a kor, amely kimondta a halálos ítéletet a hős katonára. Bevallom, a perújrafelvétel nem érdekel, a jogi érvekkel sem tudok mit kezdeni, csak az lehet hiteles tanú, aki ott állt a negyven fokos hidegben, a pergőtűzben, s nem találkoztam egyetlen bakával sem, aki imáiba foglalta volna Jány nevét. Az ítéletet hallgatva az indokolás lepett meg: koncepciós per volt, nem követett el háborús bűntettet, mert felsőbb parancsra cselekedett. Ezen azért érdemes elgondolkozni. Újkori jelenség, a felelősség áthárítását jelenti, s elmossa a határt bűnös és áldozat között. Pedig minden logikai rend alapján történik, ha egyetlen láncszem hiányoznék, felborulna az egész konstrukció. Nézzük csak. Magyarország egyoldalúan bejelenti, hogy hadban állónak tekinti magát a Szovjetunióval. Ezt valahol valakik elhatározták, amire megindul egy mechanizmus, állami hivatalok lépnek működésbe, a hír jóváhagyásukkal eljut Moszkvába, ahol hasonló mechanizmust vált ki. Illyés Gyula azt írja, hogy még ma is ki lehetne nyomozni annak a kozáknak a nevét, aki Segesvárnál leszúrta Petőfit. Nem biztos, hogy bonyolult nyomozásra lenne szükség, de a szerencsétlen magyar hadbalépés felelősének kiderítése ennél jóval könnyebb. János bácsi vagy Mari néni nem tud hadat üzenni, nem vennék komolyan, igaz, Washingtonban akkor is mosolyogtak, amikor megkapták a hivatalos magyar hadüzenetet, de egészen más okból. Ez a hetyke, semmivel nem indokolható cselekedet, amit még a németek sem kívántak, az események láncolatát indította el, s amikor a magyar miniszterelnök csalárd módon bejelentette az országgyűlésnek, százhúsz ezer katonánkra mondta ki a halálos ítéletet. A doni baka nem vonhatta ki magát a háborúból, mert parancsmegtagadás miatt legott haditörvényszék elé állítják, a legfőbb parancsnok helyzete azonban más. Kimentheti magát, legföljebb karrierjét kockáztatja, a kormányzó nyugdíjaztatja, mert nem érti meg, miért nem akar százhúsz ezer ember hóhéra lenni. De aki vállalkozik a dicstelen szerepre, szükségszerűen cinkossá válik, társszerzővé, aki önként veszi magára a felelősséget. A magyar háborús bűnösök, akik között szadista szörnyetegek is voltak, rendre „felsőbb parancsra" hivatkoztak, még Eichmann is ezzel védekezett a jeruzsálemi perben. Hegel azt írja Jogfilozófiájában, hogy a jogszolgáltatás a közhatalom kötelessége, s nem az egyének tetszésén alapul. Utal a bosszúra is, ami valahol ott lappang a jogszolgáltatás mélyén, mert a közvélemény úgy véli, meg kell torolnia a másik ember jogán esett sérelmet. Ha a sikkasztó pénztárosnál megtalálják a bankóköteget, akkor csak az erkölcsi rend sérült, a gyilkos azonban tehetetlenül áll áldozata teteme előtt, mert a jóvátételnek a lehetősége sem jöhet szóba. A büntetést akár a bosszú is motiválhatja, mint szent királyaink törvényeiben, melyek a bűnnel aránytalan megtorlással próbálták szelídíteni a vad indulatokat. Egy percig sem állítom, hogy a háború utáni perekben nem játszott szerepet ez is, de itt korábban ismeretlen erkölcsi kategória is megjelent, a jóhiszeműség és a „parancsra tettem" rögeszmés ismétlése, ami végső esetben eljuthat odáig, hogy a bűnös maga is áldozat lesz, mert egy felsőbb parancs értelmében olyasmit kellett tennie, ami ellen kultúrája, erkölcse tiltakozott. Azért ez mégsem egészen így volt. Radnóti keserűen írta, „az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra", egy másik szörnyű látomásában pedig már magát is az áldozatok között látta, „kit végül megölnek, mert maga sosem ölt". Aki átélte azokat az éveket, nincsenek illúziói, jól tudja, hogy az alvilági kavargásban a hős is bujkált, s titokban próbált segíteni, „mint éjjeli tolvaj", ahogyan Péter apostol használja levelében a szép hasonlatot. No de a „felsőbb parancsnál" éppen arról van szó, aki minden parancsot maga fogalmaz meg? Érdemes forgatni az aradi mártírok periratait, fennmaradtak, a bíró, de még a hóhér nevét is ismerjük, emezt messze cseh földről kellett kölcsönkérni, mert Aradon nem akadt rá vállalkozó. A perbe fogottak tisztában voltak sorsukkal, ennek az eljárás során hangot is adtak. Azt is tudták, hogy a vád hamis, Haynau útszéli gyilkos, az ifjú Ferenc József pedig ismételten hazudott. Az aradi hősök emelt fővel álltak a pribékek előtt, meg sem fordult fejükben, hogy másra hárítsák a felelősséget. Még csak nem is mentegetőztek, mert tudták, nem nem csupán vállalniok kell tettüket, hanem közölniük kell az igazsággal átszőtt tényeket, akkor is, ha bíráik süketek az igaz szóra. Ez már jellem kérdése. Görgey abban a biztos tudatban tette le a fegyvert, hogy az Őrjöngő császár rajta tölti ki bosszúját. Nem így lett, a cár számára kieszközölte a kegyelmet, a többiek pedig tudták, hogy haláluk is szolgálat. Minden erkölcstan megvonja a határt, mi az, amit az alárendeltnek még végre kell hajtania, s mikor kell megtagadnia a parancsot. A hagyományos jobbra át, balra át nem okoz erkölcsi gondot, de ha az orosz fronton didergő bakának azt parancsolják, gyújtsa fel a falut, tüzénél melegedhet, még pipára is gyújthat, akkor ezt nem szabad végrehajtania. Egy hadvezér adhat ki ilyen parancsot, neki nem diktál senki. Illetve mégis csak van valaki. Amikor a Don mellett egyetlen megoldás a visszavonulás volt, - adatok vannak rá - a magyar hadvezér nem mert dönteni, Hitler hozzájárulását kérte, de természetesen nem kapta meg. A következményt tudjuk. A „parancsra tettem" erkölcsileg értékelhetetlen, mert eleve ott van benne a felmentés, akár egy bankrabló számára is. Személyre szólóan közömbös, hogy ki kit ment fel, a szereplők már nem élnek, de példájuk hat, s ha a kegyetlen hadvezért felmentik, a gyilkos keretlegény is számíthat a megbocsátásra. így pedig felborul az egyébként is ingatag erkölcsi rend, az erősebb bármit tehet, mindenre van magyarázat. Jány egyébként nem is tartott erre igényt. Kíméletlen ember volt, de bírósági tárgyalásán emelt fővel vallotta, hogy lelkiismerete tiszta. Vallomása, ami számos kiadásban olvasható, az önérzetes megszállottat idézi, aki esküszik a fegyelemre, a megfélemlítő büntetésre. „Beismerem" - vallomásának bekezdésenként ismétlődő fordulata. Mit ismert be? A sereg rosszul volt felfegyverezve, mégis vállalta a harcot, elrendelte a lakosság túszul ejtését, jóváhagyta a halálos ítéleteket, a Führer parancsára elrendelte - felkoncolás mellett - a végsőkig való kitartást, hogy a többit ne is említsük. Most a bírósági ítélet meghazudtolta saját szavait, elvitatva tőle amiért élt és halt. Kemény legény volt, a gonoszságig következetes, s ha teheti, most elsőként tiltakozik, hogy bármit is meggyőződése ellenére tett. Csányi László Megyei könyvtár, Porta Galéria A hónap műtárgya Czencz János festénye Az alkotó ember sorsa, hogy nincs tudatában, mi lesz azokkal a művekkel, melyeket a földi életben megteremtett. Czencz János emlékkiállításainak tanulsága is ez. Az első emlékezés a századik születésnapja alkalmából volt a szekszárdi Művészetek Házában. Az azóta eltelt évek során újra csend vette körül a bátai lakóházban a félszáznál több alkotását. A község ez évi ünnepségsorozatának részeként ismét előkerültek és az érdeklődők láthatták a századelőn készült festményeket. A szekszárdi megyei könyvtár Porta Galériája is tisztelgőn mutatja be a Falusi lányok című olajképet. A háromalakos kompozíció egy parasztudvar enteriőrjében található. A színek inkább halványnak, fakónak mondhatók, mintsem harsánynak, vagy élénknek. A kor divatjára jellemző viseletben ábrázolta a festő a fiatal lányokat. Ettől ma már dokumentatív értékűnek is minősül a kép. Czencz Jánosról a korabeli szakírók szóltak egy-egy kiállítása, bemutatkozása kapcsán. Az emlékező utókor számára minden bizonnyal az is érdekes volna, hogy miként vélekedtek a festőművészről mondjuk a lakóhely, Báta község emberei, vagy éppen azok, akik e képhez modellül szolgáltak. Maga a festmény nyugalmat áraszt, hétköznapokban pillanatnyi ünnepet. Voltaképpen ez a küldetése minden alkotásnak. Napjainkban egyre nagyobb szüksége van a léleknek az olyan megállókra, amikor a szépségnek áldoz pár percet csupán. Ezt a test alig akarja tudomásul venni. Míg fizikai erővel bírja, addig feszülnek az izmok, aztán hirtelen roppanás és ... A megyei könyvtár Porta Galériájának célja a jövőben is a pillanat fölerősítése, amelyben a lélek megleli tiszavirág életű nyugalmát. Ehhez eszközként most Czencz János festménye híven hasznos. Decsi Kiss János
