Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-02 / 230. szám
1993. október 2., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 Ahogyan szomszédaink látnak bennünket Torzkép a tükörben Az még hagyján, hogy nem kényeztettek el bennünket, magyarokat a környező országok egykori írói, politikusai. Az már viszont feltűnő, hogy az esetek többségében mellőzték az ilyenkor legalábbis illendő objektivitást, s megfellebbezhetetlen véleményeikkel tovább rontották a rólunk kialakított kedvezőtlen képet. Az irodalmi művekben, politikai elemzésekben megjelenő magyareUenesség hatása ma is kimutatható szomszédainknál. Ennek a helyzetnek az előzményeiről adott összefoglalást Szappanos Balázs irodalmár a nemrég Szekszárdon tartott nemzetközi kulturális találkozón. — Már Illyés Gyula megmondta annak idején, hogy miközben különböző illúzióink vannak saját magunkról, aközben a világ egészen másképp lát bennünket - mutatott rá Szappanos Balázs. — Sokan talán álmaikban sem gondolnák, hogy mennyire negatívan ítélik meg a magyarságot. — Hol, milyen művekben? — Jómagam elsősorban az esszéirodalmat kutatom, ezenkívül az emlékiratokat, sőt, adott esetben a regényeket is feldolgozom, feltéve, ha azok nem a fikció műfajához tartoznak. — A regényben nem engedhető meg bizonyos alkotói szabadság? — Természetesen igen, de hadd említsek egy olyan példát, mely alapos visszaélés az alkotói szabadsággal. Alois Ji- rasek kitűnő cseh író volt, a Mindenki ellen című regénye ma is érdekes olvasmány. Ebben a könyvben arról az 1419-ben indított hadjáratról van szó, melyet a pápa felkérésére Zsigmond német-római császár vezet a huszita Griska ellen. S mivel Zsigmond magyar király is volt, seregében magyarok is harcoltak, ám - nemzetközi kereszteshadjárat lévén - nagyon kevesen. Mégis, ami öldöklés, mészárlás, fosztogatás, erőszak történik, az természetszerűleg mind a magyarok műve - legalábbis a regényben. — Mi lehetett a háttere ennek a beállításnak? — Az, hogy Jirásek ténykedése idején, azaz a múlt század végén a szlovákok lakta Felvidéken néhány magyar szolgabíró túlkapásokat követett el. Ezen a cseh értelmiség egy része - a magyarok bántják a testvéreinket - módfelett felháborodott. Ezt az ellenérzést Jirásek egyszerűen visszavetítette a múltba, annak ellenére, hogy történészi képzettséggel is rendelkezett. — Azt hiszem, román példákat is lehetne sorolni. — Valóban, de az elfogultság mellett találkozhatunk az objektivitással is. Kevesen tudják azt, hogy a neves költő, Eminescu majdhogynem gyűlölte a magyarokat. A Szár- nyaszegett kismadár című műve hemzseg a magyar- ellenes kirohanásoktól, igaz, azt is leírta, hogy a két népnek végre egymásra kellene találnia. loan Slavici román történész az ellenpélda, akit nemzetiségi izgatás címén egy évre a váci fegyházba zártak. Mégis, visszaemlékezése, néhány kivételtől eltekintve, objektív, nem titkolja el, hogy Szappanos Balázs mindvégig a felesége házikosztját ehette, volt lehetősége a kimenőre is, ilyenkor a Duna-szigeten pikníkezett nejével. Az ekkor ugyancsak itt „raboskodó" Herczeg Ferenccel egyébként óriási kártyacsatákat vívott. — Az ilyen objektív művek ellenére a magyareUenesség ma is tettenérhetó sok szomszédnép tudatában. — Ez az érzés valóban meglehetősen átjárta, sok esetben ma is átjárja még az utca emberét is. Hogy mit lehet ez ellen tenni? Semmiképpen sem szabad abban a naív hitben élni, hogy majd mi kiszakadunk ebből a „balkáni bandából", s a Nyugat úgyis a keblére ölel bennünket. Ez nem fog menni. Nincs más út, mint egymás megismerése, egymás nyelvének megtanulása, a párbeszéd folytatása. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor legfeljebb agyonverhetjük egymást, s marad utánunk egy hatalmas hullahegy. De, hogy ezzel mit érünk el, arra jó példa déli szomszédunk „eredménye", mely maga a képtelenség. Szeri Árpád Fotó: Gottvald Károly Megnől az ember szíve A fenti címmel jelent meg nemrég egy nyelvművelő cikkeket, interjúkat, visszaemlékezéseket tartalmazó kötet, melynek alcíme: Barátok - emlékek - találkozások. A kötet biografikusan rajzol portrét az emlékezőről: a nyelvészről, nyelvművelőről, emberről - Lőrincze Lajosról. Nem túlzás azt állítani, hogy Lőrincze professzor nevének ismertsége népszerű politikusokéval vetekszik: Édes anyanyelvűnk című műsora évtizedek óta fut a rádióban, ennek nyomán a közvélemény számára a nyelvészet csaknem egyet jelent a nyelvműveléssel. E tény sokakat késztetett arra, hogy hátat fordítsanak a nyelvészetnek, másokat az anyanyelv természetének jobb megismerésére sarkallt. A rádióműsor Lőrincze Lajos kutatói munkásságát pedig elhomályosította, hiszen mint nyelvésznek döntő érdemei vannak a magyar nyelvjárások kutatásában is. Lőrincze Lajost a racionális nyelvkritika nyelvvédőként tartja számon, bár ő maga épp a kötet egy cikkében ez ellen tiltakozik. Valóban: nem ortodox nyelvvédő ő, nyelvművelő munkásságának elvi alapja, hogy a nyelvi norma nem állandó, s így nem is lehet abszolutizálni. Látóköre az elmúlt rendszerben a mi látókörünket meghaladta, hiszen tevékenysége csak részben irányult a nyelvi viselkedés visszásságainak bírálatára, a nyelvművelés fő célját a határainkon túl élő magyarság anyanyelve megőrzésének segítésében látta, ezt a célt szolgálták az Anyanyelvi Konferenciák is. Vélhetően érdekes olvasmány lesz ez a kötet a kései utókor számára: egy évezred múltán talán fontos adalékokat szolgálhat annak megértéséhez, hogy mi lehetett az a misztikum, amit a XX. században az anyanyelv jelentett. tóth írás közben (Hűség) A hűség ősi erény, már az Iliász hősei is így gondolták, s azóta is szívesen dicsérik a költők. A hűtlenség viszont csúnya dolog, a bíróság is felemeli szavát, ha valaki elhagyja a zászlót, megtagadja a hazáját, esküvel szentesített fogadalmát. Hűtlen kutya, mondja a szólásmondás, de ennek igazsága kétes, amit az is mutat, hogy ugyanakkor elismeréssel emlegetjük a kutyahűséget. A kérdés egyébként is csak látszólag egyszerű, még akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk a házastársi hűség megingott fogalmát, aminek manapság erősen csökkent az értéke. Nem is erre gondolok. Ahhoz, hogy hű legyek hazámhoz, a hazának is hűnek kell lennie hozzám; a reménytelen szerelem mindig terméketlen. Az is kérdés, mi a hűtlenség ára? Lukács György egy eszméért, ami váratlanul lépett be rendezett életébe, lemondott a polgári család kényelméről, pénzéről, saját karrierjéről, még méltatlan megaláztatásokat is el kellett viselnie, hisz bécsi emigrációja első heteiben azzal gyanúsították meg, hogy ellopta a párt pénzét. A dúsgazdag úrifiú nyilván megütközve nézett vádlóira, de nem tehetett semmit, mert most már nem volt út visszafelé, s jól tudta, hiába menne el Heidel- bergbe professzornak, a párt bosszúját nem kerülhetné el. Hűtlen lett polgári eszményéhez, s ki kellett tartania az új isten szolgálatában, még akkor is, ha régen megbánta az egészet. Magasztosabb példát is idézhetünk. Saulus, római polgár, cívis romanus, s ez fölért a nemességgel, elindult azon a bizonyos úton, amit ma oly sokan idéznek. A részleteket tudjuk, az eredményt is. A damaszkuszi út az üdvösség útja, ám ára van, el kell árulnia eddigi eszményeit, sőt a császárt is, aki pedig halála után maga is az istenek közé költözik, ennek fejében viszont szent lesz, az ekkor szerveződő egyház egyik oszlopa. A felség- árulás súlyos bűn, mi mégis tudjuk, hogy Saulus-Paulus a jobbik részt választotta. A Wesselényi összeesküvés résztvevőit Bécsújhelyen lenyakazták, pedig valameny- nyien a szabadság és a vallás védelmére szövetkeztek, de Lipót császár úgy vélte, ez felér a felségárulással, amire nincs bocsánat, tehát álnokul tőrbe csalta őket, s már szólította is a bakót. Ocskay László viszont, akit Rákóczi villámaként emlegettek, azért került hóhérkézre, mert azt a fejedelmet árulta el, aki a bécsi udvar hatalmát akarta megtörni. Kapkodjuk a fejünket. Az etika élesen elválasztja a jót a rossztól, a hűséget az árulástól, az erényt a bűntől, csak éppen nehéz küga- zodni a fogalmak között. Aki Firenzében jár, a Piazza Signorián könnyen megtalálja a máglya helyét, amit Savonarola alatt gyújtottak meg. A rettenthetetlen dominikánus itt a földön akarta megvalósítani Krisztus királyságát, szenvedélyes beszédekben hirdette az örök igazságot, ami a züllött VI. Sándor pápa ellenében mindenképp jogos volt. A pápa nem sokat törődött a harcias szerzetessel, élte világát a szép Va- nozzával, gyerekei anyjával, meg többi szeretőjével, akik között a pletyka saját lányát, a gyönyörűséges Lucretiát is emlegette. A tiszteletlen baráttal nem lehetett bírni, végül a San Marco kolostor temploma is csatatérré változott, a megszentelt padmalyt vér öntözte. Savonarolát társaival együtt máglyahalálra ítélték. Isten óvjon egy ilyen harcias baráttól, de az kétségtelen, hogy a pápával szemben ő képviselte az igaz hitet. Ezt Savonarola is tudta, s őszintén remélte, hogy Isten csodát tesz, s megvédi a tűzhaláltól, amire lett is volna mód. A készülődés alatt csöpör- gött az eső, de ahhoz kevés volt, hogy kioltsa a máglya tüzét. Magasra csapott a láng, Savonarola teste por és hamu lett, akkor is, ha nyugtalan lelke közben az égbe szállt. Ki volt hű és ki volt hűtlen? Könnyű azt mondani, hogy a sötét bűnökkel terhelt pápa az ördöggel szerződött s ki is tartott az alvilági szövetség mellett. Még az is ide tartozik, hogy nem sokkal később az ördög gálád tréfát űzött vele, midőn az egyik bíborost akarta megmérgezni, mert meg akarta kaparintani vagyonát. Azonban tévedésből ő itta ki a főpapnak szánt méregpoharat, s mint az eredmény bizonyította, boszorkánymestere értette a dolgát. No, de Savonarola! Böjtölt és imádkozott, s nemcsak szolgálta az Urat, kardot is rántott érte, mégis elbukott. Pedig csak meg kellett volna hajolnia a bűnös pápa akarata előtt, s tovább élhet kolostori magányában. Fra Angelico ma is látható freskói között. Mégis ő lakolt, a hű, míg a pápának a végzetes méregpohár előtt arra is lett volna ideje, hogy bűnbánatot tartson, hamut hintsen feléje és alázatosan szőrcsuhát öltsön. A hűség etikai fogalom, de ami az egyik oldalról nézve erény, a másikon halálos bűn. Jellasics horvát bánnak szobrot emeltek Zágrábban, nálunk ma is rosszallóan emlegetik nevét, Zichy Ödön a Lajtán túl mártír, a mi szemünkben hitvány áruló, akit joggal akasztatott fel Görgey. Jellasics hű volt a császárhoz, még Zsófia főhercegnőasszonyhoz is, de legalább természetes halállal halt meg, Zsófia is meggyászolta, ellentétben Ödön gróffal, akinek mérhetetlen kincseit is lefoglalták. Tudjuk, a hűség erény, a közmondás viszont azt tartja, hogy csak az ökör következetes. Valaki megállít az utcán, s némi habozás után azt mondja, s ebben az esetben közömbös, mivel kapcsolatban, nem gondolta volna rólam, hogy milyen hűséges természet vagyok. Nem tudom, erre soha nem gondoltam, s most sem tudom, dicséretnek szánta-e vagy lekicsinylésnek, mert a hűség, mint konok következmény, lehet ökörre jellemző tulajdonság is, míg a hűtlenség is felmagasztosulhat, s Szent Pál megidézésével követendő példa is lehet. Tétován állok az utcai forgatagban, s arra gondolok, többé-kevésbé valóban hűséges vagyok, pontosabban hálás, mert nem felejtem el azt a kevés jót, amit felebarátaimnak vallott kortársaimtól kaptam. Igaz, a rosszat sem. „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek?" - de ez már az angyalok szférája, amire talán akkor sem vagyunk méltók, ha alkalmasak lennénk rá. Mihez kell hűségesnek lennem, párthoz, személyhez, eszméhez? S ki az, akitől finnyásan elfordulunk, mert idegen ízlésünktől, műveltségünktől, remélt emberségünktől? A hűtlenség erény is lehet, a hatalom önzése és csalfasága sok minden alól felment bennünket, ezt régen megtanultuk. Légy hű önmagadhoz, tanította Shakespeare, de valószínűleg ez a legnagyobb követelmény. Feltéve, hogy méltók vagyunk önmagunkhoz, ahhoz a lehetőséghez, ami minden ember lelkében szunnyad, megvalósulásra várva, nemre, fajra, vallásra, pártállásra való tekintet nélkül. Csányi László Könyvvásárlás, és más szenvedélyek Avagy: a könyvkereskedőből nem lesz gatyaárus Nemrég egy zsurnaliszta a mai magyar kulturális élet jellemzésére a következő kifejezést alkotta: lepu, ami annyit tesz: lepusztultság. Ahogy Lengyelországban 1980-ban a húsüzletek kirakataiban virágok díszelegtek, ma a magyar könyvesboltokban nem nehéz Barbie babával, félfamentes rajzlappal, vagy éppen egy nagy semmivel találkozni. A Kossuth Könyvkiadó szekszárdi üzlete, amely egyben antikvárium is, nem tartozik ezek közé: a kínálat az aktuálisan megjelenő könyvek het- ven-hetvenöt százalékát felöleli. Az egykori rossz emlékű MSZMP-ki- adó egyébként ma szigorúan piaci alapokon működik, kiadványai széles tematikában jelennek meg, idén karácsonyra például a szó szerinti értelemben vett bestsellernek ígérkező Képes Bibliát adja ki. A szekszárdi üzlet bérlője, Marczali Ferenc a könyvvásárlási szokások egyfajta intézményes formáját igyekszik megteremteni azzal, hogy útjára indította a Kossuth Könyvklubot, amelynek tagjai számos kedvezményben részesülnek. Könyv és üzlet: erről beszélgettünk a könyvkereskedővel.- Mennyire éri meg „könyvkereskedni"?- Az adó szempontjából semmi jelentősége nincs, hogy én könyvet, fagylaltot, vagy jojót árulok, ugyanazok a szabályok érvényesek rám, mint más egyéni vállalkozóra. Nincs autóm, bérlakásban lakom, meg lehet ezt millió szempontból közelíteni, marketing, meg manager szempontból, meg át lehet fordítani projektre, de ennek nincs értelme, én ebből élek, ehhez értek, ez ilyen egyszerű. Az eredeti szakmám népművelő, 1972-ben mentem antikváriumba dolgozni, igazából antikvárius vagyok.- A Kossuth-könyvklub: reklámfogás, misszió?- Nem erről van szó, azt sem mondanám, hogy nem megy a könyv. A könyvkereskedést véleményem szerint a könyvkedvelő törzsvásárlók tartják fenn. ők pedig olyanok, mint az alkoholisták, vagy a dohányosok, nem tudják úgy felemelni a szesz vagy a cigaretta árát, hogy ne jussanak hozzá, ugyanúgy nem tudnak olyan magas könyvárakat kitalálni, hogy ők ne vásároljanak könyveket. Egy kicsit kevesebbet vásárol az első időkben, de rövidesen vissza fog állni az igénye. Szerintem a könyvkereskedelem egyik legfontosabb szerepe az, hogy egyfajta közvetítő szerepet betöltsön a könyv és a vásárló között, hogy hozzájáruljon, hogy a könyv megszólaljon, a benne rejlő üzenet, tudás, érték eljusson hozzá. Könyvet lehet úgy is árulni, hogy az ember beáll egy kocsival az iskolaudvarba, elkiáltja magát, hogy itt lehet kapni a Kő- szívű ember fiait, a gyerekek megvesznek háromszázat, azon a héten már nem kell dolgozni. Úgy is lehet, hogy a kereskedő kiáll az utcai pultjával a sarokra, és azokat a sikerkönyveket, kvázikönyve- ket árulja, amelyek formájukban úgy néznek ki, mint a könyv, de nem igazán könyv. Ezeket rendkívül gyors forgási sebességgel árulják, kihasználva a sajtóreklámokat. A Megveszem ezt a nőt reggel hétkor a nagyváros utcai pultján már ott áll, és napokon belül elmegy belőle több száz darab. Ezt is lehet könyveke- reskedelemnek hívni, és azt is, hogy az ember a létező könyvválaszték keresztmetszetét lehetőség szerint raktáron tartja, és nem mondja azt, hogy amit három hét alatt nem visznek el, már le kell árazni. Nnem könyvkereskedés az, ahol például nem lehet kapni Kant: A tiszta ész kritikáját.- Furcsának tartom, de elfogadom a tapasztalatát a törzsvásárlókról. Mégis könyvesboltok szűnnek meg, s ha nem, árulnak játékot, vagy más „kultúrcikket".- A könyvesboltok megszűnése a privatizációval hozható összefüggésbe. Néhány cég összevásárolta a Művelt Nép boltjait, és a privatizáció éppen azokat a tőkével nem rendelkező embereket rekesztette ki a könyv- kereskedésből, akik ezt ha nem is valami misszióként kezelték, inkább azt mondanám: értenek hozzá. Most a kereskedőről beszélek, mert ha én nem csak boltban dolgozom, és csak kiadom a könyvet, elveszem a pénzt, akkor olyan könnyen nem megy tönkre a bolt. Az asztalosból nem lesz hegesztő, és a könyvkereskedőből sem lesz gatyaárus. Meggyőződésem, hogy azok a boltok, amelyek nem mennek jól, éppen a törzsvevőkkel nem foglalkoznak igazából. A Kossuth-könyvklub nem túlélési akció, hanem szervezett formája annak, hogy nekünk a törzsvásárló az első és legkedvesebb, és saját árrésünk terhére mindenfajta kedvezményt biztosítunk számára. Azokat kell preferálni, akik a pénzüket nálunk hagyják, az összes többi hab a tortán.- Az az érzésem: ön szerint az, hogy kell az olcsó könyv, hogy a kultúrának írott formában mindenki számára hozzáférhetó- nek kell lennie anyagilag, egy rossz régi reflex, és nem osztja azt, hogy ma épp a gyenge könyvkiadás miatt sivár a kulturális élet.- Egyáltalán nem nevezném sivárnak, rendkívül gazdag a könyvkiadás, szinte követhetetlenül az. Nagyon helyes, hogy a könyvkiadásban a piaci viszonyok eluralkodtak, de itt a jól ismert közhely érvényes: amerikai árak és etióp bérek. Állami mecenatúrának lennie kell és van is.- Az eredeti tőkefelhalmozás korát éljük, ebből az üzletpolitikából ma nemcsak meggazdagodni nem lehet, hanem bele is lehet bukni. Nem gondolt arra, hogy ki tesz egy pultot a kapu elé, és Claire Kenneth-et árul?- Bizonyos könyveket nem vásárolunk meg, szélsőségeket, például pornót nem árulok, és most már hálistennek ezt a politikai pornót sem kell megvenni, ez is lecsengett. Claire Kenneth-nek egyébként már elmúlt az ideje.- Kik veszik meg a kétezer forintos természeti képeskönyveket, atlaszokat?- Jómódú szülők. A kevésbé jó módú szülőknek megfelel az antikvár példány, ami semmivel nem rosszabb, mint az új kiadás.- Milyen a szekszárdi vásárlóközönség?- Jó.- Mihez képest: a dombóvárihoz, vagy a pécsihez?- Túl sok tapasztalatom a pécsiekről nincs, de Dombó- várt illetlenség összehasonlítani Szekszárddal, léptékében másról van szó. A szekszárdiak többet érdemelnének, mint amit mi, könyvkereskedők nekik nyújtunk. Tóth Ferenc
