Tolnai Népújság, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-16 / 242. szám

1993. október 16., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN 5ÉPÚJSÁG 11 Harminc esztendő, dióhéjban A bátaszéki II. Géza Gimnázium rövid története írás közben (Burgenlandi tanulságok) Burgenlandról 1920-ig nem hallott senki. Az osztrák tör­vényhozás adott nevet a területnek, ami ad­dig Nyugat-Magyarország része volt s leg­jobb megoldásnak a Burgenlandot találták. Valóban várak földje, a magyar főurak szíve­sen húzódtak a nyugati végekre, ami védel­met adott a fenyegető török ellen s Bécs kö­zelségét is jelentette, mert szívesen lebzseltek a császár előszobájában. A táj a Dunántúlt idézi, a határ pedig innen is messze volt, va­lahol Bécsújhely alatt, hisz Mátyás király még Pittennél is hadakozott. Minden helység azóta is megőrizte magyar nevét, Eisenstadt=Kismarton, Trausdorf=Darázs- falu, Mörbisch=Fertőmeggyes, Pamha- gen=Pomogy, Forschtenau=Fraknóváralja, Güssing=Németújvár, hogy a többit ne is em­lítsük. Az öregek még emlékeznek arra, hogy volt egyszer egy Magyar Királyság, de az elmo­sódott képre rárajzolódik a császár nagy ko­pasz feje, mert nem történhetett semmi a bi­rodalomban, amiről a Burgban ne tudtak volna. Titkos rendőrök rohangáltak az or­szágban, a magyar miniszterelnök a császár­tól várta a jóváhagyó fejbólintást, még a kül­sőségekben is hozzá igazodtak, császársza- kállt növesztettek és a császárkabát is őfel­sége ízlését dicsérte. A határ közelében öreg épület, homlokza­tán ma is jól olvasható a felirat: szeszgyár, de a magyar jelenlétről fontosabb emlékek is ta­núskodnak. Ruszt kis gótikus templomának, a Fischerkirchének egyik kápolnáját Mária királynő emelte, hálából, mert a Fertő tavon hajózva halászok mentették ki a viharból. Azt nem tudom, hogy Mária, Nagy Lajos ki­rály lánya, mit keresett a tavon. A történelmi emlékeket sokáig lehet sorolni, a dicső tény­ről sem feledkezve meg: Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára ... Bécsújhely, majd jóval később Kufstein a gyász színével vonja be a múltat, Németújvár, vagyis Güs- sing derűsebb emléket kínál, innen való az első fennmaradt magyar szerelmes levél. „Hogy én oda hozzád nem mentem, azt semmi edegenségre ne vegyed, mert senkit örömesebben nem látok náladnál"- írja a szerelmes Magdolna asszonynak Németúj­várból 1528. szeptember 9-én Thurzó Elek, aki nem sokkal később feleségül is vette a szép özvegyet, akinek első férje, Széchy Ta­más a mohácsi csatában esett el. Németújvár merész sziklán emelkedik, ma is viszonyla­gos épségben, ha arra visz utunk, mindig az jár eszünkben, hogy nemcsak hadak kürt­szava harsant itt, hanem szerelmes üzenetet is vitt a posta. A békeszerződések mindig a győztes jogát rögzítik, s még a sorok között sem szerepel­nek azok, akikről ítéletet mondtak. A legtöbb békeszerződésben az új háború sárkány- fog-vetése sarjad s felerősíti a veszteség tuda­tát, növeli a keserűséget. Burgenland kivétel. A múlt nem történelem, hanem személyes emlék, a pátoszt a családi összetartozás tu­data jelenti, a megmaradás mindig személyre szóló. A rózsaszín ködből halvány alakok emelkednek ki, a boldogtalan trónörökös, a szorgalmas császár, szépséges felesége. Az iskolában ugyan tanulták, hogy ki volt Fe­renc József apja, de már nem emlékezik rá senki, nincs is jelentősége. A múlt olyan, mint egy operett, de a részletek elmosódtak az időben. A nagypapa talán még látta a vándortársulat szubrettjét, de a valóság nem érzelgős, a világtörténelem mindig új csillag­képbe fordul, változnak a jelszavak és zász­lók, a kísértésnek csak a család tud ellenállni, kispolgári konoksággal, a megmaradás re­ményével. Ehhez azonban az kell, hogy ne adjuk át magunkat a múlékony divatnak, lám, az örök életűnek gondolt császár is meg­tért őseihez, tehát műveljük meg a földet, ápoljuk a szőlőt, idejében fejtsük le a bort. Aid a Rozália hegység környékén vagy a Fertő tó partján lakott, le egészen a grázi he­gyekig, gyanakodva nézte a világot, mert megtanulta, jobb, ha a szegény ember meg­húzza magát, s nem szól az urak dolgába. Európában ma is gyakoriak a határviták, jo­gaikban megrövidített népek perelnek a győzők érveivel, a történelemre hivatkoznak, az ősöket hívják tanúnak. A helynevek is szolgálnak bizonyítékkal: Oberschützent, azaz Felsőlövőt az Árpádok idején íjászok lakták, Felsőőr (Obertwart) épp úgy, mint a környék falvai, Alsóőr, Alsólövő, Orsziget a középkori határvidék emlékét idézi, ahol kunok, székelyek, besenyők laktak. A bur­genlandi embert azonban legföljebb az el­múlt hetven év történelme foglalkoztatja, nemcsak nevét kapta ekkor a vidék, hanem rangját is. Titokban örül szerencséjének, Tri­anon teremtette meg létének feltételeit, amit a második világháború tragédiája sem érin­tett. Nem mondják, mert udvariatlanság lenne, jólétük alapja, hogy annak idején el­szakították őket Magyarországtól, követke­zésképp az orosz megszállás is időleges volt, nem dúlta fel birtokaik és életük rendjét. — Éppenséggel úgy is alakulhatott volna, hogy itt táboroznak le az oroszok, - mondom egy korombélinek, de látom rajta, hogy nem érti. Már azt sem tudja, hogy 1849-ben dé­dapja ki ellen rántott kardot, kinek paran­csára, csak azt tudja, hogy parancsra tette, miként ő is, amikor berukkolt Hitler sere­gébe. Az apja még magyar alattvaló volt, de errejcsak legyint, s azt sem tudja, hogy Lac- kenbachot abban az időben Lakompaknak hívták s a soproni járáshoz tartozott. Burgenland területe 3965 négyzetkilomé­ter, lakóinak száma megközelíti a 300 ezret. Horvátok is laknak itt, körülbelül 40 ezren, magyarok valószínűleg csak hatezren, első­sorban Oberpullendorfban és Obertwartban, ahol magyar iskola is van. A lakosság össze­tétele homogén, de nem azért, mert a nemze­tiségiek száma elhanyagolható. Hatezer magyart épp úgy lehet üldözni, mint 40 ezer horvátot, de ez eszébe sem jut senkinek. Aki magyarul beszél, az nyilván magyar, Isten éltesse, ezért nem kell hábo­rúskodni, s az sem baj, ha a boltban a kisasz- szony magyarul válaszol az utasnak, aki gondterhelten válogat a levesporok és csoko­ládék között. A várakat, ahol lehetett, múzeumnak ren­dezték be, bár régi kincseit széthordták, al­kalmi kiállításokat azért lehet rendezni ben­nük, azt pedig meg sem érdemes kérdezni, hogy ki építette. Az irdatlan mély kutakat tö­rök foglyok ásták, minek jöttek olyan messzi­ről ide, de a falakat jobbágyok verejtéke tartja össze, akiknek nevét nem jegyezte fel senki. A többi nem fontos. Meddő dolog lenne arra hivatkozni, hogy kinek az őse milyen érde­meket szerzett, s ki pusztult el a robotban. Áll a vár, aki megfizeti a beléptidíjat, meg­nézheti ami a múltból megmaradt. Dicső volt a múlt? Az urak szilaj paripán rúgtatnak a régi képeken, s aki a török elleni csatában elesett, lelkét angyalok viszik a mennybe. A jobbágyok teteme temetetlenül hever a csa­tamezőn, varjak kárognak fölötte, s ha egy angyal fölbukkant is a magasban, a képíró fi­gyelmét elkerülte ez a mellékes tény. Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán? - kérdezte Kölcsey is, Burgenland pedig áldja a sorsot, hogy csak a tanulság maradt számára. Mert jó végigtekinteni a történel­men, de áldani kell a szerencsét, mert arra fi­gyelmeztet, hogy becsüljük meg a jelent. Jó­zanon, mentesen hivalkodástól és gyűlölt- ségtől, a kiméráktól pedig óvakodjunk. Csányi László Zenei misszió a Művészetek Házában Az 1960-as évek elejének oktatáspolitikai koncepciója a középfokú oktatás általánossá tételét tűzte ki célul, s ezt főleg falusi gimnáziumok új hálóza­tával képzelték el megvalósít­hatónak. E koncepció jegyé­ben szervezték meg az 1963-64. tanévben a hőgyészi, nagydorogi, simontomyai gimnáziumokkal együtt a bá­taszéki gimnáziumot. Az el­képzelés egybeesett az akkori községi vezetés vágyaival. Középiskolát szerettek volna Bátaszékre, mert a két világ- háború között jóhírű polgári iskola működött a községben, de később beleolvadt az álta­lános iskolába. Az 1962-63. tanév végén - ekkor a tamási gimnáziumban tanítottam - a megyei műve­lődési osztály középiskolai előadója rábeszélt bennünket az új feladatra. így kerültünk feleségemmel, Hindy Etelká­val Bátaszékra. Mi voltunk „a gimnáziumi tanárok". Ugyanis nem önálló intéz­ményként kezdtünk működni, hanem az I. sz. általános isko­lával közös igazgatás alatt „Általános Iskola és Gimná­zium" címen. Az iskola első igazgatója Földes László, az általános iskola igazgatója volt, aki szívvel-lélekkel segí­tette a gimnázium megszer­vezését és megerősödését. Raj­tunk kívül a két általános is­kola legjobb nevelői tanítottak az 50 (!) fős alapító osztályban: Gesztesi Károly német nyel­vet, Fekete Mária biológiát, Schárer Mihályné matemati­kát, Révész Éerenc kémiát, Novák István testnevelést, Stégner József gyakorlati fog­lalkozást. A készségtárgyakat később is az általános iskola nevelői tanították (ének, rajz). A tanulók több mint felét vidéki - Bátá, Mórágy, Sárpi­lis, Alsónyék - diákok alkot­ták. A későbbi években már tucatnyi településről volt diá­kunk.'Nehéz évek következ­tek mind a tanároknak, mind a tanulóknak: bizonyítani kel­lett, hogy egyenrangú iskola vagyunk, nem alább való a régi középiskoláknál. Meg kellett győzni a közvéleményt, hogy ez nem alacsonyabb rendű iskola. Nem bíztak bennünk, sem a bátaszékiek, de még a nevelők egy része sem. A követelmény szintet igyekeztünk megfelelő ma­gasra emelni, s ez is ellenállást váltott ki. Sokan azt gondol­ták, nálunk kevesebb tudással is lehet érettségi bizonyít­ványt szerezni. Ennek nyíltan hangot is adtak. Nehezítette a helyzetet, hogy a nevelők sem érettségiztettek még, a tanu­lók sem láttak példát maguk A Macskák, 750-szer A Macskák című musical 750. előadását pénteken tartot­ták a budapesti Madách Szín­házban. Grizabella, Old Csendbelenn, Ben Mickering, Mindlevery és társai 1983. március 25-én léptek először a magyarországi publikum elé. Az elmúlt tíz esztendőben a színház folyamatosan műso­ron tartotta a Macskákat és ezzel magyarországi színházi rekordot ért el. T. S. Eliot - Lloyd Webber zenés játékát Szirtes Tamás ál­lította színpadra. Szövegét Romhányi József fordította, a díszleteket: Götz Béla, a jel­mezeket Vágó Nelly tervezte. A musical koreográfiáját Se­regi László készítette. A tíz esztendő alatt a produkció ze­nei vezetője volt Makláry László, Bolba Lajos, majd Ge- bora György is a musical diri­gense lett. (MTI) előtt: mi az érettségi, hiszen ők voltak az elsők, a legöre­gebbek. Sokat segített e téren Kappelmayer Mátyás idekerü- lése, aki a matematika-fizika területén stabilizálta a köve­telményeket. Az alapítókat követő osztá­lyok is nagy létszámúak vol­tak: 46-48 fősek. Az 1966-67. tanévre teljes volt a négy osz­tály. Az érettségi eredménye bennünket igazolt: nemhogy csökkenteni, de növelni kell a követelményeket. Örömmel tölt el ma is, hogy az alapítók nagyobb része végül is felső­fokú képesítést szerzett. Már ekkor kezdetét vette az a ten­dencia, hogy 1-2 tanulónk minden tanévben külföldi ösztöndíjat pályázott meg, il­letve nyert el. E sort Katona Tamás nyitotta meg. Az 1968-69-es tanévvel új szakasz vette kezdetét isko­lánk történetében: felépült az I. sz. általános iskolához a „gimnáziumi szárny". Földes László nyugdíjba ment, s utódja, Kalász János elévülhe­tetlen érdemeket szerzett az­zal, hogy megkezdte az osztá­lyok párhuzamosítását. Ezt a munkát Rókus János fejezte be, aki 1970-72 között volt az igazgató. Az eredmények is egyre jobbak lettek (érettségi, felvételi, tanulmányi, kultúrá- lis és sportversenyek stb.) A megyei vezetés 1972-ben úgy döntött, hogy önállósítja a bá­taszéki gimnáziumot. Á két ál­talános iskolát összevonták, s a gimnáziumot a jelenlegi he­lyére helyezték el azzal, hogy ha Bátaszéken iskolaépítésre kerül sor, gimnáziumot kell építeni. Ez nem valósult meg. Ezzel a harmadik szakasz vette kezdetét. Az önálló in­tézmény igazgatásával engem bíztak meg (1964-70. igazga­tóhelyettes voltam). Fő felada­tunk az oktatás tárgyi és sze­mélyi feltételeinek megterem­tése, illetve javítása volt. az öreg, 100-150 éves épüle­tet igyekeztünk minél korsze­rűbbé tenni. Tanárok, diákok, technikai dolgozók együttes munkájával létrehoztuk a me­gye legkorszerűbb nyelvi la­boratóriumát, gépírótermét, majd később számítógépter­met létesítettünk. Új nevelők jöttek, s akiknek főiskolai vég­zettségük volt, azok középis­kolai képesítést szereztek. A hetvenes évek közepére stabi­lizálódott a tantestület, bár - míg korábban a matematika szakosok - most az idegeny- nyelv szakosok hiánya oko­zott gondot. Iskolánkra mind­végig jellemző volt, hogy nem válogathattunk a jelentkezők közül, így a beiratkozottak jó­részének nem is lehetett más célja, mint az érettségi bizo­Nem kisebb feladatra vál­lalkozott Varga Károly - a Magyar Rádió jól ismert zenei szerkesztője - október 11-én délután Szekszárdon a Művé­szetek Házában, mint ke­resztmetszetét adni Kodály: Háry János c. daljátékának úgy, hogy az élményt jelent­sen fiatal hallgatóinak. Már maga a gondolat is tiszteletet követelt, hiszen a „lehetet­lent" kísérelte meg, mert ezen a délutánon négyszer „terem­tett" csodát a pódiumon. Elő­ször a Vendéglátóipari Szak- középiskola diákjai, majd a szekszárdi általános iskolák alsó tagozatos gyerekei előtt, akiket az Egészségügyi Szak- középiskola fiataljai követtek, s végül a felső tagozatos ifjú­ság zárta a sort. Négy telt-ház előtt felcsendülő zene, meg­elevenedő csoda történt.. Varga Károly a bemutatás­hoz Sándor Júliát és Bordás Györgyöt - az Állami Opera­ház énekes művészeit - hívta nyítvány megszerzése. To­vábbtanulásra nem is gondol­hatott. Számukra szerveztük meg a gép- és gyorsírás, illetve a gépjárművezetés és szállítási ügyintézés oktatását. Mindig igyekeztünk * lépést tartani anyagi lehetőségünk arányá­ban a korszerűsítéssel. Elsők között vezettük be a számítás- technikát is. Eredményeink egyre javultak. A nyolcvanas évek közepéig tartó 10 év isko­lánk történetének legjobb eredményeit hozta. Az OKTV-n főleg a matematika, az orosz nyelv és a biológia tantárgyakból szerepeltünk sikeresen. Különösen kiemel­kedik Lozsányi Éva teljesít­ménye, aki nemcsak az orszá­gos versenyt nyerte meg, de kategóriájában a moszkvai orosz nyelvi olimpiát is. Ha­sonló volt az eredmény a fel­vételiken is. Mindig fájlaltuk és igazságtalannak tartottuk a felvételi százalékok megálla­pítását a felsőoktatási intéz­ményekbe. Hiszen egy olyan középiskola, amely jeles, ki­tűnő tanulók közül válogat, könnyen ér el jó eredményt azokkal az iskolákkal szem­ben, akik a közepeseket is fel­veszik. Az akkori megyei ér­tékelés iskolánkat a megyei gimnáziumok első harmadába sorolta. 1988-ban, fennállá­sunk 25. évfordulóján Báta- szék első okleveles említőjé­nek, II. Gézának a nevét vet­tük föl. A felnőttoktatás 1963-ban indult 56 fővel, amelyből 67-ben 10 fő szerzett érettségi bizonyítványt. 1969-ben egy időre megszűnt a levelező ok­tatás, majd a hetvenes évek­ben újra indult. 1991-ben nyugdíjba kerül­tem. Utódom Sümegi József lett, akinek a vezetésével az egyre rosszabb anyagi körül­mények között is igyekeznek újat, korszerűbbet adni. írhatnék arról is, mi lett a bátaszéki gimnáziumban érettségizett több mint ezer diákból, de nem teszem, hi­szen a legidősebbek is csak 44-45 évesek, életük delén jár­nak, alkotó erejük teljében vannak, még többre vihetik. Az idő múlását azonban jelzi, hogy az alapító tanárok közül már csak egyedül Fekete Má­ria tanít, s a volt diákok gye­rekei közül is sokan érettsé­giztek iskolánkban. Büszke vagyok iskolánkra, hogy itt, a nagy hagyományú iskolavárosok - Baja, Bony- hád, Mohács, Szekszárd - gyűrűjében is fenn tudott ma­radni. Remélem, sikerei a kö­vetkező kerek évfordulókig tovább szaporodnak. Kunos Ferenc nyugdíjas gimn. ig. segítségül, valamint Králik János zongoraművészt - a Ze­neakadémia tanárát, hogy együtt „játszanak", alkossa­nak, s ezt adják Szekszárd ifjú embereinek át Kodály Zoltán egyetemed művészetéből, mely ízig-vérig magyar. Varga rövid elmélkedése után, mely az irodalom és zene kapcsolatát igyekezett emberközelbe hozni, Bordás György jelent meg a színpa­don és prózában - igen jóízű humorral - idézte meg Háryt, s a prüsszentő diákot, Garayt, hogy „kezdődjék a mese ..." Hangszalagról megszólalt a „mese dallam", s pergett a szó - magyarázón - a zene hang­szereinek stílusgyakorlatáról. Muzsika és ismeret, nagy­szerű volt. Ám időt alig ha­gyott a cselekmény, hiszen megszólalt élőben az áradóan lírai Örzse (Sándor Júlia), aki­nek hangja szinte szétfeszí­tette a falakat, betöltve a ter­met a magyar népzene gyö­nyörű hangjaival. Ám szinte el sem haltak a hangok, még zengett az utolsó akkord a zongorán, amikor felcsendült Marci bácsi (Bordás György) bővérű „Ó mely sok hal terem az nagy Balatonban" c. zenei áradása. Varga Károly szép magyar szóval, értő szófűzéssel - szinte fejet hajtva Lőrincze ta­nár úr emlékének - vezette hallgatóit a cselekmény és zene igézetének labirintusá­ban, hogy feltörhessen a sóhaj a duettben: „Tiszán innen, Dunán túl..Látni kellett volna sok-sok gyermekarc ré­vületét, önfeledt belefeledke­zését a zene áradásába. (Ma­guk sem vették észre!) Am ezután fáradni látszot­tak a gyerekek és bizony min­den erejére szüksége volt Varga Károlynak, hogy képes legyen e „holtponton" átlendí­teni a „mese" kerekét. Győzött az „atyai" humor és ismét a zene volt a főszereplő. Napo­leon elfogásának zenei meg­oldása oly természetességgel ragadta magával a gyereke­ket, hogy a fel-feltörő kunco­gás igaz bizonyítékul szolgált erre. Majd elbúcsúzott hallgatói­tól Örzse: „Szegény vagyok, szegénynek születtem .. Sándor Júlia itt együtt zoko­gott a muzsikával (maga is hitte, hogy megszakad a szíve!), áradt belőle a magyar népdalból feltörő századok fájdalma. Szép volt, igazán szép. Végül Háry - a daliás vitéz - szólalt meg: „Fölszántom a császár udvarát..Bordás György a „mókás" Háry itt szívfacsaróan lett egyik pilla­natról a másikra megtapodott, ám felemelt fejű népi hős. El­haló pianojával: „Áld meg Is­ten császár fölségét, ne sa­nyargassa magyar népét". Fe­lemelő volt hallgatni a szinte elcsukló hangot. A feladatot, amire Varga Károly vállalkozott, teljesí­tette. Egy hatalmas zenei ap­parátusra írt művet három művész segítségével vará­zsolta az aprócska pódiumra. A két énekes végig magával tudta ragadni hallgatóságát - ha néhol zavarták is produk­ciójukat -, a zongoránál Králik művész úr, nem kis bravúrral volt a „zenekar". E négy mű­vész missziója a zenéért hálát érdemel. Hálát, hogy a „lehe­tetlent" oldották meg. Hálát, mert ebben a „zenei anarchiá­ban" melyben kénytelenek vagyunk élni és fiataljaink szinte csak ezt kapják, végre egy picit merítkezhettek a „tiszta forrás, megigazulást adó vizében". Nehéz, de végül is meg kell írnia a krónikásnak, mit látott. Az Egészségügyi Szakközép- iskolás fiatalok ünnepi ruhá­ban, a zenének adták meg a tiszteletet és önmaguknak is, hiszen a „muzsika ünnepén" ez természetes. Ám a felső ta­gozatos gyerekek között ez az „ünnep-várás" csak elvétve je­lentkezett. Igaz, itt az egyik pedagógus „alkalmi viselete" is negatív példa volt. Rosner Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents