Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-04 / 206. szám

1993. szeptember 4., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

KÉPÚJSÁG 11

Nagykanizsa elfeledett szülötte

Babits Mihály, a költő dédapja

„Tudásának kitűnő jeleit adta"

Századunk embere olykor hajlamos azt hinni, hogy életénél kalandosabb, változatosabb aligha lehet a korábbi álmos évszázadokban. Talán ezért is feledi könnyen a megbecsülésre méltó elődöket, akiknek hatása máig jótékonyan érződik.

Közülük bizonyosan egy lehetne Babits Mihály, aki 225 éve, 1768. augusztus 31-én született Nagykanizsán Babits Márton és Gombos Erzsébet fiaként. Apja mesterségét, az asztalosságot tanulta, s a család múltját feltáró Belia György szerint szinte rejtély, hogyan jutott ki Bécsbe. Minden bizonnyal éppen vándoréveit kezdhette meg, a felvilágosult uralkodó, II. József fővárosában pedig kitanulta az orvosi mesterséget: az 1791-es évben már a pesti katonai kórházban találjuk. Hat esztendő múltán a franciák ellen hadakozó nemesi sereget kíséri el, Kőszegen példásan berendez és működtet egy kórházat, majd ismét Pesten folytatja gyakorlatát, mindenütt elismeréssel: „saját erejének éjjel-nappal való mérhetetlen igénybevételével" „hibátlan működésében, a betegségek leküzdésében, a legjobb gyógymódok alkalmazásában mind elméleti, mind gyakorlati tudásának kitűnő jeleit adta" - ahogy dr. Gutái Miklós idézi róla az 1800-ban kelt bizonyítvány szavait.

Az élete delét élő sebész és orvos a következő évben kerül Tolna megye székhelyére, Szekszárdra, ahol 1801. szeptember 9-én hirdetik ki bizonyítványát. Hiába lett azonban hamarosan közkedvelt, a megye nemesei nem tudták kineveztetni tisztifőorvos-he- lyettessé, csupán 1802. szeptember 3-án lett tiszteletbeli főorvos. A főispánnak megvolt a saját jelöltje, érdekében inkább összeveszett a rendekkel, az ügyet még a király elé is vitték, de Babits ezzel tapodtat sem haladt előre: csak tizenöt év múlva nevezték ki tisztifőorvossá, bár feladatokat jócskán bíztak rá - tiszteletdíj nélkül.

A költő dédapja azonban ennek ellenére ezekben az

években alapozza meg az idők folyamán tizenöt gyermekkel áldott családja jövőjét. A helybeli uradalom iratai között tizenhét alkalommal szerepel „Babits Doctor Ur", aki szőlőföldet, pincét, kaszálót, kukoricaföldet, kenderföldet, szántót, házakat vesz, miközben eladóként egyszer sem bukkan föl neve. Szemléletes adat, hogy 1804 és 1826 között 9500 forintnál többért vásárol, ami több mint ötven évi fizetésének felelne meg. Nyilvánvaló, ebből, főként a szőlőből, s annak az egész Habsburg-biro- dalomban híres borából élt, nem szerény tiszteletdíjából. Érdekesség, hogy az első magyar honvédtábornok, Perczel Mór emlékirataiban leírja: „Magam láttam gyermekkoromban, Vörösmarty társaságában őt meglátogatván, hogy hordóit saját maga, kezeiben vaskalapáccsal és előtte bőrköténnyel, abroncsolta meg."

A költő dédunoka 1920-ban Szabó Lőrincnek mondta el a családi hagyományt a nevét örökítő elődről: „Ö volt a megalapítója a szekszárdi közkórháznak. Az az anekdota van róla, hogy mikor egyszer valami szabálytalanságot fedezett fel, a patika összes edényeit kihordatta a piacra, és ott összetörette, és az utcán folyt végig a sok orvosság. Deákos műveltségű ember lehetett." Ettől az igazság alig tér el. Az 1801-ben alapított kórház nem az ő műve, de 1826-ban ő alkotta meg első működési szabályzatát, amely ugyan „A Ferencz Ispotályban az Ételeknek és italoknak rendes kiadása" címet viseli, de az intézmény szerint öt osztályba sorolt betegek napi étrendje, a higiénia első nyomai, a kórházgondnok gazdálkodásának legapróbb részletei ma igen becses kultúrtörténeti értékek.

Babits Mihály főorvosi tevékenysége során többször szomorúan tapasztalta „az apothéka szerek alkalmatlanságát", s például a paksi patikus kotyvalékait, amelyek veszélyesek voltak a gyógyításra, egy ízben össze is törette. Máskor legalább annyira szomorú lehetett akkoriban,

mint amennyire mulatságos utólag, hogy min kellett bosz- szankodnia. Akkor 1822. december 22-én beadványában tanult bábák alkalmazását sürgeti, elmondja, hogy egyik községban vak bába ténykedik, „Pincehely középszerű mezővárosának bábája egyál- taljában semmit sem ér, kivált az egyik, már testének alkotására nézve sem alkalmatos a bábáskodásra; ez nem szinte régen, még azt sem vett észre elég kárral, hogy kettős gyermekkel van dolga szülés közben"! Dr. Gutái Miklós, amikor az orvos munkásságát értékeli, külön kiemeli a himlőoltás meghonosítását, a szem- betegségek elleni küzdelmet és a kuruzslás ellen folytatott harcot az előbb már említett területek mellett. Embert próbáló munkában ugyancsak lehetett része Babits doktor úrnak, aki 1830-ban halt meg Szekszárdon, tizennégy élő gyermeket hagyva maga után.

Költő dédunokája - a Beszélgetőfüzetek tanúsága szerint - utolsó születésnapja előtt emlegette álmában: „A dédapámnak mondtam, hogy már már megint operálnak." Az is megható, ahogy az emlékező török Sophie leírja: „a dédszülők 1814-ben készült arcképeit lekönyörögte a szekszárdi padlásról, ahol több generáció összekeveredett lomjai közt porosodtak. Az ősök képét könyvtárában akasztotta fel, s majdnem gyerekes büszkeséggel szokta látogatóinak megmutatni..." A képek ma a költő szülőházában berendezett múzeumban várják a látogatókat, s talán egy kicsit róluk tisztelettel em- lékezőket is, hiszen a nagy család gondjait viselő egykori bajai polgárlány, Engel Rozália éppúgy megérdemli azt, mint sokat küzdött férje. S ha Szekszárdon zavaró is lenne dédunokája névazonossága miatt utcát elnevezni dr. Babits Mihályról, talán Nagykanizsa, a szülőváros tiszteleghetne így a híres dinasztia alapítója előtt, aki a maga korában nagyhírű és -hatású munkát végzett.

Dr. Tött'ós Gábor

írás közben

(Társasjáték a boldogsággal) A romantika elmerült a boldogtalanságban, holdvilágos éjszakákon át búsongott, sötét árnyakkal társalgóit. A költők sápadtak voltak és életuntak, akkor is, ha hű feleség állt mellettük, s egy csapat zsibongó gyerek. Petőfi volt az első, aki nem rejtette el boldogságát, sugárkoszorús versekkel ünnepelte Juliskáját, aki nem sokkal Segesvár után muszka tisztekkel hálózik, s mint Arany versében, feled, feled, feled ... A boldogság tudomány, nem alkalmas rá mindenki. Petőfi ujjongva ment elébe, s úgy érezte, az őszi lomb is örömében bólogat, szegény Szendrey Júlia ideges kezéből folyton kisiklott. Második házassága hamar fölbomlott, de a reményt nem adta fel, halálos ágyán levelet írt apjának, s arra kérte, segítse elő, hogy feleségül mehessen egy Tóth nevű fiatalemberhez.

A görögöknek volt egy szép szavuk a boldog életre: kalokagathia. A jó és szép egységét jelenti, melyben a szenvedélyt bölcs belátás mérsékli, s a száraz okosságot a szerelem lobogtatja. De ez elmélet, ha egyáltalán így van. A valóság vargabetűket ír le, a célról, ami az első pillanatban oly vonzónak látszott, kiderül, hogy lidércfény. Társadalomkutatók fejcsóválva mutatják a válási statisztikák emelkedő számsorát, amely mögött egykori szerelmesek tolonganak, szívükben a kétes reménnyel, hogy újra lehet kezdeni mindent. Szívből kívánom, hogy így legyen.

Weöres Sándor versében azért panaszkodik, hogy a mai ember nem tud méltóképp megöregedni. Illyés Gyula Czoper úrról ír, aki hatvanévesen buzgólkodik Lángné körül, s „épp az a szép s vigasztaló (hogy benne és Lángnéban is) csa- pong még valami rigó".

Sok sikert, Czopek úr, akit megkísértett az öregkori szerelem. A franciák szép kifejezéssel illetik, de lémon du midi, a delelő, a férfikor démona sürgölődik a jámbor körül, aki úgy érzi, még egy esélyt kapott az élettől. Mindent hátrahagy, mögötte könnyes szemű asszony, aki egyre azt hajtogatja, hogy hú feleség volt, ő pedig menekül a boldogságba. Mert az a másik ugyan nem szebb, nem is okosabb, csak más, ez pedig behozhatatlan előny.

A boldogtalanság társasjáték, mindig hárman játsszák, a boldogsághoz elég két személy. A csa- podár férjek szívesen vállalnák Zeusz szerepét, ha ugyan fele is igaz annak, amit róla beszélnek. A görög főisten, akinek Héra volt hitvese, számos istennővel keveredett szerelmi viszonyba, s úgy tudták, rajtuk kívül húsz halandó nőbe is beleszeretett, akik közül többet agyafúrt módon csábított el. Antiópét szatír képében, Európét mint fehér bika környékezte meg, Danáéhoz aranyesőként hatolt be, Lédával mint hattyú egyesült s azt is megtette, hogy a férj alakját öltötte magára, mint Amphitrüon esetében, megtévesztve hűséges feleségét, Alkménét.

Szép kis virtsaft s vegyük hozzá azt is, hogy Héra asszony telve bossztiszomjjal nézte férje kalandjait, mert az égi lakókból hiányzott a bölcs megértés és a megbocsátás erénye. A kandi nők pedig irigységgel gondoltak szerencsés asszonytársaikra, valahogy úgy, mint XIV. Lajos környezetében az udvarhölgyek, akik féltékenyen lesték, hogy esténként merre vezet a napkirály útja. A legtöbb férfi azóta is Zeusz és Lajos pártján áll, míg a megcsalt asszonyok bánatosan

néznek vissza elveszített boldogságukra. Mert a szerelemnek mindig van vesztese is, senki nem érezheti biztonságban magát. A statisztikák szerint a házasságok kezdete forog veszélyben, néha egy év is bőségesen elegendő a csalódáshoz. Ezután némi szélcsend következik, majd a félidő táján, 15-20 év után ismét felhők bodrozódnak az ég alján. „Csak bele ne szeressek valakibe" - sóhajtotta nemrég az ifjú asszony, miután nagy keserűsen felépült családi házuk. Ha férjét környékezi meg a démon du midi, nincs minden veszve, mert a házat nem viheti magával. Végeláthatatlan és rendszerint méltatlan pörösködés kezdődik, de az asszony ilyenkor legalább az új házban könnyezheti megcsalatásának bánatát.

Az elhagyott és törvényesen elvált asszony még a két háború között is gyanús nőszemély volt. Emlékszem, első gimnazista lehettem, a szomszédunkban elvált nő lakott a kisfiával, bizonyos Szép néni; nem lehet elfelejteni a nevét. Magányosan élt, kirekesztve a világból, s amikor belestem előszobája üvegajtaján, mindig az ablaknál ült és kézimunkázott. Sálat kötött, szvet- tert, - akkor így hívták - térítőkét horgolt, ezekkel volt tele a kis lakás.

A régi nagyasszonyok egészen mások voltak, de ók sem ismerték a szerelmet. A házasságok nem az égben köttettek, hanem a Föld meghatározott helyén, a nagynénik tejeskávé mellett mérlegelték az esélyeket, s mindig a család döntötte el, hogy ki a jó parti. Ezekkel a ténsasszonyokkal Zeusz se boldogult volna, hidegek voltak, dölyfö- sek, nem is zaklatta őket. Világra hozták a kötelező utódokat, miközben a férjek szabadon röpködtek, igaz, legtöbbször be kellett érniük alkalmi nőkkel, akik hetenként kétszer orvosi ellenőrzésre jártak, s szabott árakkal dolgoztak. A feleség, aki lehetett akár nemzetes asszony is, ezalatt őrizte a ház jóhírét, s csörgette kötényre kötött kulcsait, mert mindent zárni kellett, a cseléd - ezt már lánykorában megtanulta - fizetett ellenség.

A szerelem öröméről, amiről ma a képes hetilapok is fölényes felvilágosítással szolgálnak, fogalmuk sem volt. Változott a világ, ma mindenki a boldogságot hajszolja, az élményt, a nagy kalandot. Diákkorom Szép nénije már régen nem ül az ablak előtt kifogyhatatlan kézimunkájával kezében, hanem kicsípi magát, s hódító útra indul, gondolván, Jézus megbocsátott a házasságtöró nőnek, tehát nagy baj nem lehet. Arra hiába vár, hogy Zeusz majd bika képében settenkedik körülötte vagy aranyesóvel csábítja el, bár egyik kedvezőbb ajánlat, mint a másik.

És ez így megy most már az idők végezetéig, de legalább az emberi kor végső határáig, mert tudni kell, hogy öregasszony nem vénasszony.

A minap régi ismerős állított meg az utcán. „Elegem volt Mátéból - mondta védekezőn, pedig nem is tudtam, hogy elváltak. — Húsz évig tűrtem" - tette hozzá, én pedig arra gondoltam, szegény asszony, majd ó is megöregszik, mint valamennyien. De egyelőre lobog benne az élmény, az új szerelem naftalángja.

Közben Máté boldogtalan, úgy érzi, megcsalták, s ezzel a világrenden esett sérelem. Ez nem olyan biztos, a tanulság pedig csak annyi, ha egyáltalán van tanulság, hogy a szerelemnek mindig vannak vesztesei. Nagyon gyakran mások boldogtalansága árán lehetünk boldogok, azt pedig nem érdemes firtatni, hogy jól van-e ez így.

Csányi László

Emlékkiállítás, új dokumentumokkal

Koffán Károly alanyi művész volt. Bármit tett, ahhoz teljes lényével állott. Grafikáiban is mindig Ő teszi azt, amit hőse tesz, munkái zömmel önarc- képi ihletésűek. Művészete magatartás. A „szem- től-szembe" őszinteségé. A filozófus Kant-megfogalmazta „Kategorikus imperatívusz" (feltétlen erkölcsi parancs) felelősség-vállalásával tette dolgát. Ha így szólnia nem lehetett, hallgatott. Sokirányú érdeklődése szerint újra és újra máshoz fogott, ha úgy érezte, a becsületes cselekvés útját korábbi munkaterületén elvágták számára. Szabadságát legdrágább kincseként mindhalálig megőrizte.

Koffán alapállása a kiáltványoktól, ideologizálástól mentes szemérmes rejtőzködés. „Csak a kereten belüliekből lehet megítélni a művet, és csakis abból ítélik meg a szándékot, ha a körülmények már elenyésztek." Számára csak a mű az egyetlen érvényes cselekvés színtere. Míg tanárként, pályatársként mások munkáját is segíti, „könyöke" sohasem „lóg" a kereten túlra. Csakis így teremthette meg előjogát: sohase kelljen magyarázatot fűznie munkáihoz. Ha búvópatakként néha előbukkan, rendkívüli erővel hat. Lényeglátó alaposságának más-más oldalát mutatva éppen azzal, hogy igénye

a becsületes életre és szabadságra, a kor szellemével összecseng. Grafikusként 1945-től 1949-ig (a Rajk-perig) volt ilyen korszaka: két ördögi lidércnyomás közti, lélegzetvéletnyi szünetben. A reménybeli új világban, - amelynek eljöveteléért már addig is sokat tett - a háborúból ébredő országnak akart, tudott a maga életerejéből, együttérzéséből adni. író- gépapíroson, hurkapálcával vagy nádtollal - a kínai tus hollófeketéjével és melegbarna diófapáccal - készült egyvonalas rajzaiban az éhező, ám gondolkodó embert rajzolta. Szinte napról-napra aktuális rajzaival közvetlenül a legszélesebb nyilvánossághoz fordul az újságok lapjain. Azzal, hogy nem várja be amíg az Élet kedvezővé teszi a művészet körülményeit, - a sorrendet megfordítja, - elementáris erővel hat: „Élni kell! Kezdj hát hozzá azzal, ami van, ami megmaradt, amivel egyáltalán lehetséges!"

1949-re a Koffán munkáinak átfogó lényegét adó, önként vállalt közéletiség, - az ebben természetes szabadsággal megnyilvánuló bátorító optimizmus - parazsa végképp kihunyt. Bár Őt magát addig közvetlen veszély nem fenyegette, már jóideje kereste a növekvő terror elleni fellépés lehetőségeit, végszükség esetén a hallgatás esélyeit. A Rajk-perrel

Boldog Margit V. (Linómetszet, tempera)

a pont rajta volt az i-n. Koffán tudta, ezt még maga-magának sem tudja a rendszer bemagyarázni, s hogy az éjszakai házkutatásokra, emberek végleges eltüntetésére építkező hatalom ellen fordult, a Rajk-per vált érvényes mentségévé. Magának sem dolgozhatott és csaknem véglegesnek látszó elhallgatás csaknem huszonhárom éve után mint grafikus, nem ott folytatta, ahol annakidején abbahagyta. Rezignációját kifejező „Kezek" sorozatát „sza- mizdat" kezdi rajzolni. Munkája mellett a hetvenes évek közepén keserűen veti papírra: „Az elkallódott lelkiismeret már rég nem bántja felebarátainkat, de legalábbis barátaink

felét!" Így lett a kezdeti, sokak által nem értett visszavonulás 1949-56 közé eső időszaka az akkorra már főiskolai tanár Koffán számára a művészetpedagógiáé, - az ebben megvalósítható értékmentésé - és az ornitológiáé, madárfotografálásé. A mára már ismert káder-dosz- sziéból kiderült, hogy a főiskola politikai komisszárjai keresztül látnak a szitán. A „Művészetpolitika" szemszögéből magát csaknem beszámíthatatlan bolondnak álcázó Koffánról írják: „(madarászás, fényképezés, hegedűlés, esztergályozás stb.)" ... „önmagával való bújócskák volnának: indokok, melyek révén kibújhat a legfontosabb: a művészi alkotás felelőssége alól."

Am ezek a „kibúvók" csak azáltal lehettek érvényes alibik, ha ezekben kiváló eredményeket mutatott fel. Ugyanezek a káderjelentések kénytelenek leírni: „A Tudományos Akadémia igen jó véleménnyel van madártani munkásságáról és külön felhívta a Főiskola figyelmét, hogy ezt a munkáját ne akadályozzuk. Ugyancsak az utóbbi időben nemzetközi fényképkiállításon díjakat nyert." „Tanártársai és a hallgatók szeretik" ... Végül kitüntetésre terjesztik fel, miután osztálya nyeri évek óta a legjobbnak járó jutalmakat: Koffán „Finom pedagógiai érzékkel tudja megválasztani azt az egyéni módot, hogy az egyes tehetségekkel foglalkozni kell.

Munkája révén a sokszorosító grafikatanszak a főiskola legeredményesebben működő tanszakává fejlődött." Sikerül egy nemzetközileg is jelentős grafikus-nemzedék felnevelése - lényegében a hatalom ellenében. Bennük, általuk szólal meg, - mint ahogy később kedves tanítványa, Kondor Béla lényegében koffáni magatartást fogalmaz meg: — „A művész nem lehet lojális a hatalomhoz!"

Ki volt valójában Koffán Károly? Festő, grafikus, fotográfus, ornitológus, bábjátékos és bábkészítő vagy szobrász, asztalos és finommechanikai műszerész vagy tán a „nemzet napszámosa": pedagógus? ő maga így adta meg a választ: „Mikor mit csinálok, az vagyok!"

Koffánt azonban igazán kevesen ismerik. Ebben a műtörténeti kutatásnak hatalmas adóssága van. A mostani emlékkiállítás, - egy későbbre tervezett bővebb előtt - Koffán erkölcsileg felbecsülhetetlen életműve kapcsán időrendben sorolva mutatja be: munkássága sokszorta nagyobb, mintsem a termékenységét türelmetlenül bírálók valaha is hitték. Számos darab most kerül először közönség elé. Az 1933-ban lezárult főiskolás éveiből éppúgy találunk ismeretlen darabot a falakon, mint az 1945-ig tartó - fa- és linóleum-metsző, valamint a „mo- nogravure" eljárást létrehozó korszakából. „Önarckép" (1930), „Jézus születése" (1943?), „A gyermek Jézus prédikál a véneknek a templomban" (1943), stb. Sajátos kincse az utókornak, hogy Koffán 1934-től kezdve minden próbanyomatát megőrizte - animációs film alapjául is szolgálhatnak - sokszor be is számozva és a műveletek feljegyzésével.

Az 1945-48-as években kidolgozott monotypiai eljárásban készített darabjaiból 1947-ben nyilván csak a félutat mutathata be; ugyanígy faragott vándorbotjait is most láthatjuk leggazdagabb válogatásban: 1985-ben bekövetkezett haláláig faragta somfa-fejeinek kisebb része volt már 1980-as, Nemzeti Galéria-beli kiállításáig készen.

A tárlók portréfotói mellett talán először mutatják be maga készítette madártani, és kameráihoz készített kiegészítő eszközeit. így tehát az emlékkiállítás: emlékezés az Emberre. Arra, ahogyan élt, a sors kihívásaira válaszolt, műveihez eljutott.

(A dunaújvárosi Intercisa Múzeumban augusztus-szeptemberben látható kiállítás - ehhez kapcsolódik a fenti írás is - után, a szekszárdi Művészetek Háza 1994 augusztus-szeptemberére tervezi id. Koffán Károly életművének bemutatását.)

Ifj. Koffán Károly l

1