Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
1993. szeptember 4., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 „Elmenni se, maradni se érdemes" Mucsi elöregedett Ahogy elhagytuk a Hőgyészról jövő utat és befordultunk a falu felé, mintha leállt volna a forgalom. Egyetlen autóval sem találkoztunk útközben. De nem csak a forgalom, az élet is sokkal lassabb itt. Ami nem csoda, hiszen az itt lakók nagyobbik fele idős ember. Mucsi amúgy kis falu, 595-en lakják és az aktív korú lakosság fele munkanélküli. Elsőként a polgármesteri hivatalt kerestük meg.- Mi az oka annak, hogy az itt lakók egyik fele nyugdíjas, nagy része munkanélküli?- A megyeszékhely is, Hő- gyész is és Dombóvár is mesz- sze esik tőlünk, ezért ha leépítés volt valamelyik helyen, elsőként küldték el a vidékieket - mondja Keidl Vilmos polJövőkép gármester, aki a nyugdíja mellett, társadalmi munkában vállalta el ezt a megbízatást.- Sokan dolgoztak tőlünk a TOTÉV-nál, a TÁÉV-nál és a tsz-ben. A mucsi szövetkezet 1984-ben egyesült a kisvejkei- vel. Jelenleg felszámolás alatt áll a tsz, őszre már meg is szűnik. Közel százan dolgoztak itt, ők is munkanélküliek lettek. Rossz ez a sok nyugdíjasunknak is, akiket eddig legalább egy kis háztáji juttatással segített a szövetkezet.- Mi az oka a veszteséges gazdálkodásnak?- Amióta tudom, ez mindig is egy államilag támogatott szövetkezet volt a földek a gyenge minősége miatt. Pár éve pedig egy nagyobb beruházásba kezdtek, sertéstelepet építettek, amire világbanki hitelt vettek fel. Az állami támogatás és a sertéstelep megszűnt, a törlesztést pedig nem volt miből finanszírozni.- Az itt élők mennyire ragaszkodnak a földhöz, éltek-e a kárpótlás kínálta lehetőséggel?- November 4.-én már a harmadik licitre kerül sor a faluban, de eddig nem kísérte nagy érdeklődés. Sajnos amikor be kellett adni az igényeket, kevesen éltek ezzel a lehetőséggel és ma már hiába bánják. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, sok az idős ember, ők pedig már nem tudnak mit kezdeni a földdel.- Hová lettek a fiatalok?- A háború után, 45-ben itt Laci bácsi már nyugdíjas A kevés vállalkozások egyike a presszó közel 3 ezren laktak. A hetvenes évek közepén kezdődött az elvándorlás, a fiatalok közül, aki tehette elment innen. Fejlesztés itt évtizedeken keresztül semmi nem volt. Most vezetjük a vezetékes vizet és utat is építünk, mert a faluban csak egy köves út volt eddig. Csak minden lassan halad, mert nincs pénzünk, és abból a kevésből is egyre többet kell kifizetni segélyekre.- Kinek fizetnek segélyt?- Sajnos egyre többen vannak akiknek már a munkanélküli segély sem jár, ők 5120 forintot kapnak havonta az ön- kormányzattól. Eddig 42-en voltak, de az idén még 117-en csatlakoznak hozzájuk. Mára a faluból való elvándorlás már megállt, de nem azért, mert itt annyival javult volna az élet, hanem mert a városban sincs munka, a lakás drága, tehát nincs hová menni. A polgármesteri hivatallal szemben, a falu közepén van a presszó, melyet Kiss Viktorné vállalkozó vezet. Ott jártunkkor a férje helyettesítette.- Hány vállalkozó van a faluban?- Talán négy? Fakitermelő, kőműves, mezőgazdasági szolgáltató és mi. Nincs mire vállalkozni, itt az embereknek nincs megtakarított pénzük. Mi három évvel ezelőtt építkeztünk, a fiatalok szívesen járnak ide, a mozi épülete tönkrement, nem üzemel, nincs nagy választási lehetőség a szórakozásra.- Ön mivel foglalkozik?- Én most éppen munka- nélküli vagyok, a termelőszövetkezet melléküzemágánál dolgoztam, tönkrement a té- esz és menesztettek bennünket. Még jó, hogy van ez a presszó, így legalább van mit csinálnom.- Van az embereknek pénzük fagyira, süteményre és italra?- Amikor indultunk, nem erre a forgalomra számítottunk. De mit lehet csinálni?! Máshol sem könnyebb és tudja, aki eddig megitta a maga féldecijét, ezután is megissza. Laci bácsi is nyugdíjas, így az idejébe belefér a házkörüli munka. A kaput festegette éppen, amikor beszélgettünk.- A TÁÉV-től mentem nyugdíjba, ebből élünk ketten a feleségemmel. A lányom és a családja is itt él a faluban, az unokám már 17 éves. Nagyon nehéz itt a megélhetés. Két disznót tartunk és csirkéket is, de egy zsák táp - jó ha két hétig elég - közel ezer forintba kerül.- Földdel is foglalkoznak?- Áh, kinek kell itt a föld. Nézzen körül, parlagon hever, ha már a tsz-nek nem éri meg, hogy érné meg nekünk. Nincs gépünk, a földmunkákért sokat kell fizetni. Egy hektár szántása ötezer forint, és ehhez jön még a műtrágya és a vetőmag ára. Nem hozza be a költségeit. Lassan elköszönünk az itt lakóktól. Szomorú látvány a sok idős, lepusztult ház, az utcán lézengő, unatkozó gyerekek. Az önkormányzat, amíg tud segít, átvállalta az iskolai tankönyvek költségeit, a diákétkeztetési díjak felét. Karácsony előtt 3-4 ezer forintot is juttat a családoknak gyermekenként. De vajon ennyi elég lesz-e a túléléshez? Mautlmer Fotó: Ritzel Kárpótolatlanul Részt vettem a második, egy hetesre sikeredett szekszárdi földárverésen. Ültem a rekkenő nyári kánikulában megrendezett földliciten az ablaktalan, fülledt teremben és néztem az izgalomtól, meg a hőségtől kivörösödött arcokat. Ötszáz először, másodszor, ezer, kétezer, három, négy, öt, hatezer, hallatszott. Izzadó, remegő kezek emelték a licit tárcsát magasra, egyre feljebb verve az árakat. Férfiak, nők, öregek, középkorúak és fiatalok lesték ellenségesen egymást. Mindenki földet, lehetőleg termőföldet akart a kárpótlási jegyén. Az is, akinek tíz aranykorona értékű kárpótlási jegye volt, az is, akinek tízezer. Gyilkos tekintetek, vörös arcok, indenki mindenkinek ellenfele. Egyezzenek meg emberek egymás között, jobban járnak, ugyanazért az értékért nagyobb földterülethez juthatnak, mondta jóindulatúan az árverést bonyolító. A javaslat pusztába kiálltott szó volt, nem egyezett itt meg senki senkivel. Kevés volt a kárpótlásra kijelölt földterület, sok a kárpótlandó. Az árak és a vérnyomások szép lassan kúsztak felfelé. Akinek kevesebbje volt, kiszállt és csendesen káromkodott, más hangosan tette ugyanezt. Nem igen volt itt meg- légedett ember. Pedig őket végülis kárpótolták. Az illetékes államtitkár szerint 1 millió 270 ezer állampolgárt kárpótoltak és ezzel tulajdonképpen véget ért a kárpótlás. Volt aki az elvett házáért, műhelyéért, üzletéért kapott kárpótlást, mások a földjükért, a koncentrációs táborban, lágerekben eltöltött időért vagy a munkaszolgálatért. Szóval az embereket az államtitkár szerint kárpótolták. Mert egy házért, egy műhelyért lehet valakit kárpótolni, de ki kárpótolja azokat, akik dolgoztak negyven évig és dolgoznak ma is, mert egy életnyi kemény munka után olyan nyomorúságos nyugdíjat kapnak, amiből semmire sem futja? Ki kárpótolja azokat, akik eltakarították a háborús romokat, hidakat, utakat építettek, villamosították a falvakat. Felépítették Tiszalö- köt, Inotát és Sztálinvárost, mert elhitették velük, hogy a vas és acél országa leszünk. (Vagy egyszerűen csak kényszerítették őket.) Közben szemináriumokra jártak, mert muszáj volt és kommunista szombaton ingyen dolgoztak. Kárpótol- hatók-e mindezért? És vajon lehet-e kárpótolni azokat, akiknek az ötvenes évek „csengőfrászos" időszakában mentek tönkre az idegei, majd az emberi kapcsolatai? És azokat, akik egy mára lepusztult ötven négyzetméteres panelért éveket írtak alá, leszálltak a bányák mélyére és odaálltak az izzó, mérget lehelő kohók mellé, míg szilikózist nem kaptak. Kárpótolást kaphatnak-e azok az anyák, akik pirkadatkor keltek, három műszakban dolgoztak, közben esti iskolába jártak, és állandóan rohantak bölcsődébe, óvodába, boltba, a konyhába, míg el nem váltak. És ki kárpótolja a gyerekeiket, akik ezért nem ismerhették meg a családi otthon melegét és nőttek fel csonka családban, árvaként. Ki kárpótolja a falusiakat az elmaradt infrastruktúráért, a téeszbe való kényszerítésért. A kora hajnaltól késő estig tartó állandó munkáért, a végigrobotolt életükért. Amit azért tettek, hogy kockaházat építsenek, Trabantot vegyenek. Meg taníttassák a gyerekeiket, hogy azok ne legyenek olyan iskolázatlan, lenézett, szegény parasztok, mint az apjuk, meg a nagyapjuk volt. Kit lehet kárpótolni és miért? És ki lesz az, aki megfizeti a kárpótlást? Van-e és milyen fedezet a most kibocsátott értékpapírok mögött vagy még ezután kell azt megtermelni? És ki lesz az, akinek ezt meg kell termelnie? A kárpótoltaknak vagy a kárpótolatlanoknak? F. Kováts Éva Régi és új noteszlapok Amikor verebek sincsenek az utcán S enki sem bíztatott, mégis kifecsegtem már, hogy kedvelem a hajszobrász műhelyt, jóllehet, szöghajam miatt nem túl gyakran veszem igénybe szolgáltatását. Más a helyzet hírforrásként. A hírek miatt, amik itt csereberélhe- tőek, szívesen eljönnék többször is, üdülni, derülni. Érkezik ugye az ember fia, lánya a korareggeli órákban, mert elég botor azt gondolni, hogy ekkor még nem kell előleget vennie abból, ami az elmúlt hetekben jólfűtöttségéről nevezetes pokolban rosszaságaiért reá várt. — Uramisten! - sóhajtja belépve, és még helyet se foglalva - mi lesz itt később?! A tulaj azt feleli, hogy százhúsz fokos meleg és értelmetlen lenne szörnyűlködni ezen. Reggeltől estig sül-fői, fortyog a lapos tetejű épületke, amit magas házak közé guggoltat- tak a várostervezők, hadd tudja meg az itt helyiséget nem két krajcárért bérlő és adót se keveset fizető polgár, mit jelentenek az Úrnak azon szigorú szavai, hogy orcádnak verítékével keresed kenyeredet. Együtt azokkal, akiket szépülni, rendeződni sodor ide az evilági hívságokra. — Dél körül olyan meleg lesz, hogy még verebek sem lesznek az utcán - szól a jóslat, amit persze senki sem vesz komolyan, mert a hőség megállíthatja éppen az eszünket, de az életet nem. Mégis, ha csak koradélelőtt, akkor derű és a később szokottnál jóval nagyobb életkedv. Ilyenkor még tűrőképességünknél vagyunk, jön-megy a szó csupa közömbös dologról: piaci árakról, befőzésekről, az iskolakezdéssel kapcsolatos tennivalókról. Csupa nyáron esedékes foglalatosságokról, amiket még szabadságuk napjaira is olyan zseniálisan tudnak listába szedni az asszonyok, festéssel, nagytakarítással az élen, pedig jobban tennék, ha ők is szakítanának időt - kivált ha még kenyérkereső foglalkozásuk is van - a pihenésre. Ami tehát e tenyérnyi helyen a közhangulatot illeti, egészen elviselhető. Akkor következik a gubancolódás, amikor kis bemelegítés után placcra kerül ki, mit olvasott napilapjában, hallott a rádióban elhangzani és látott-hallott a televízió még éhgyomorra élvezett korai adásában. Menten közénk csap a mennykő, ami azért röhej, mert odakint vadul szikrázik az ég. Úgy látszik, már az se a mienk, nem a polgárokkal szolidáris, mert egy felhőfoszlány sincs, ami ezt jelezné. Elhangzik az első „kinek, micsoda és hova" kifakadás a mezőgazdaság helyzetéről szólva, s mire felocsúdunk, nyakig benne vagyunk abban a békétlenkedésben, amiből akármennyire szeretnénk kimaradni, nem lehet. Úgy veszem észre, hogy óriási várakozásainkban megcsalatva és a napi politika mostanában fölerősödő szirénhangjaira süketen, lassan már akkor is sziszegünk, morgunk, káromkodunk, amikor nem a mi bőrünk nyúzódik és nem a mi húsunk szóratik be sóval, hanem a másik emberé. A hét elején idős kollégával futottam össze, aki szenvedélyes világjáró volt mindig és maradt. Hovatovább akár idegenvezetője is lehetne az Ausztriába és Olaszországba igyekvőknek. Fogalmam sincs, miért pont ebbe a két országba a legszerelmesebb, de azt sem tudom, hogyan rakja élre nyugdíjából az utazáshoz szükséges forintokat. Egyszer tán tanfolyamot is szervezhetne e tárgyban, de ezt megpengetni előtte nem volt bátorságom most, mert igen földúlt volt, számlaadási kötelesség tárgyában. Találkozásunkkor éppen egy kétgombócos fagylalt elfogyasztásához látott, s ott virított a finomság tölcséréhez szorítva az a számla, amitől se jobb, se olcsóbb a fagyi, boldogabb a kedvelője, csak az utcák képe olyan estére kelve ilyenkor nyáron, mint konfettiesős farsangi táncmulatságok színhelye, reggel. Külföldön szerzett tapasztalataira hivatkozva állítja, hogy a kormányzat jó magyar szokás szerint megint átesett a ló másik oldalára, és nem ott akarja megfogni az APEH kasszájából hiányzó forintokat, ahol azok vastagon vannak. A közgazdaságilag képzetlenek is tudják már minálunk, hogy a milliárdokat máshonnan kell vasmarokkal besöpörni, nem egy pohár üdítőnél, fagylaltnál, vagy kiló krumplinál. A fagyi olvad inkább, mint fogy és nem mérséklődik a kitörés heve. Kollégám újságíróként szerezte meg a maga obsitját és nincs kedve a mellébeszéléshez. De kinek van? Ahány hócipő az országban, mind megtelt már, s az állampolgárok jelentős hányadának nincs pénze arra, hogy pót-hócipők beszerzésére csak azért költsön, hogy legyen mibe rakni, amit az öndícsér- getésben fölöttébb szorgalmas uraink inkább, mint képviselőink boldogításunkra szánnak. E véletlen találkozás után, idős ember állít meg egy pör- dülőre az utcán, sejtelmem sincs, kicsoda, ő viszont azt állítja, összecsippentett szemmel, egyhúron pendülést jelző tekintettel, hogy ismer. Néha olyasmiket írok az újságban, mintha egyenesen ő diktálta volna. Mielőtt elolvadnék a nem éppen szakszerű, de jóleső dicsérettől, meglátom zakójának gomblyukában a tilossá tett csillagot. Hát, ez megéri, hogy az egy pördülő- ből több legyen és nézzenek már oda, mit nem tudok meg! A fenét, ő egész életében nem volt egyetlen pártnak sem a tagja, most se az, és amíg eszénél van - ami hetvenen túl ugye a meszesedés miatt kérdéses lehet - nem csatlakozik ő ezután se sehova. Hát ez a csillag? - kérdezem álmélkodva, mert így nem értem, hogy mire jó? Azt feleli, tüntetésre, mert sehogy se fér bele a bögyibe, hogy a munka ötágú csillagát a horog- és nyilaskereszt kategóriájába sorolták. — Senki se morogta még meg? — Ugyan már - így ő - ki figyel oda egy olyan vén gyerekre, mint amilyenként itt csetlik-botlik az öregek számára egyre barátságtalanabbá váló világban? Bemutatkozással, kézszorítással válunk el. Ha megsejtem, hogy néhány nap után lenne még mit kérdezni tőle, elkérem tőle a címét. Levelet írhatnék neki arról, milyen pompásan festett atléta termetűnek éppen nem nevezhető külügyminiszterünk futáshoz magára öltött fehér pólóján a sok picike ötágú csillag, a Sopronban megrendezett Eu- rópa-napon, ahol döntően azok ünnepelték világszabadító nagyságukat, akiknek a vasfüggöny nyitásához és lebontásához igen kevés közük volt. És, ha írnék levelet, mi lehetne a válasz? Valószínű az, hogy a tulipános pólókat majd később nyomják, pedig nem biztos, hogy annyian kapkodnak utána, mint kapkodtak volna 1990-ben, amikor azt hittük még, hogy nincs szebb és magyarabb virág, mint a tulipán. Különben meg, tudhatnám, változatlanul érvényben van minden téren az a mondás, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. A százforintosainkon is ott virít ugyebár az ötágú, de ami a pénzünk értékének apadását illeti, nem éppen ez motiválja. Megjegyzem, utóiratában tudathatná velem éppen azt is az én magányos tüntetőm, hogy aki a történelmet akarja kisajátítani, mindig csak rosz- szul járhat, mert nemcsak mi kacaghatjuk ki, hanem egész Európában mindazok is, akik hitelesként akarják megörökíteni a rendszerváltás történetét. Alkonyaiig még akármit hozhatnak a visszalévő órák, a napnak még fele se pörgött le. Számomra az lenne a legszebb öröm, ha nem kellene másodszor-harmadszor hallanom a mai napon, hogy kinek, mi és hova. Szóval, ha a friss hírekben semmi olyasmi nem lenne már, ami általános és kánikula-sújtottságunkat tetézi. László Ibolya
