Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
1993. szeptember 25., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 A költő, aki egyszerre népi és urbánus Résztvevőként és szemlélőként volt jelen Baka István szekszárdi-szegedi költő a múlt hétvégén Szekszárdon, a Művészetek Házában rendezett írótalálkozón: első nap még a meghívott vendégek, második nap pedig a közönség soraiban foglalt helyet. A fórum középpontjában a nemzeti kultúra és a nacionalizmus állt. Baka Istvánt arról kérdeztük, számára és költészetében mit jelentenek a találkozón megfogalmazott problémák, aggodalmak.- Miszlevitz Ferenc azzal kezdte előadását, hogy néhány éve rossz a közérzete, amivel nyilván nem egészségére utalt. Ön egy kötete előszavában nemrég arról írt, hogy megpróbált kivonulni költészetével a közéletből, de nem sikerült.- A közéletben sohasem voltam benne, én azzal próbálkoztam meg, hogy kiszorítsak minden politikumot a verseimből, ugyanis 1989 óta ezt a szerepet átvette a politika. Abban tévedtem, hogy az embernek akkor is a közelében van, ha nem vesz részt benne aktívan, és a leglíraibb, legezoterikusabb versbe is brutálisan betör a külvilág. Én próbáltam ezoterikus lenni, mindig arra vágytam, de a körülmények sohasem engedték. Sőt 1989-90 táján konkrét dolgok is megjelentek a verseimben. Ennek egyéb oka az is, hogy most már megjelenhetnek, nem kell allegorikus kifejezéshez folyamodni.- Ez nem jelent önnek egyfajta kötöttséget, amely kényszerpályára viszi a verseit?- Nem ismerek olyan költőt, aki a köznapoktól független lett volna. Még egyik nagy példaképem, Rainer Maria Rilke költészetén is nagyon erősen érződik az a világ, amiben élt. Tehát a válaszom: nem. Sőt, én azt tartom, hogy a kedvenc ezoterikus költőim, Rilke, vagy az orosz Hoda- szevics, - aki a hazájában ezoterikus volt, amikor pedig a bolsevikok elől menekülve kikerült Nyugatra, hirtelen szociális, és nem szocialista költő lett - az ő költészetük azt mutatja, a kettő valahogy összefügg. A legnagyobb nyomorúság és az abszolút eszményi világ teljesen együtt van jelen. Az igazán jó ezoterikus költőt, akit csak az eszményi érdekel, azt csapja meg leginkább a valóság, és az úgynevezett politikus költő, aki politikai eszményt szolgál, az nem veszi észre maga körül. Gondolok itt a hatvanas évek közéleti költészetére, ők ugyanis igen optimisták, voltak, holott elég mocsok volt körülöttük, és ők szidták Weörest, Püinszkyt, Nagy Lászlót, akik hozzájuk képest ezoterikusak voltak. De a valóságot ez utóbbiak verseiből lehet megismerni.- Ön osztozik ebben a rossz közérzetben, amelyet sokakban a fel-feltúnó nacionalista ideológia okoz, s amelyről itt szó van?- Én egy rossz közérzetben osztozom, hogy most ezt a nacionalizmus okozza, vagy más, azt nem tudom. Annak van egy pozitív, és egy negatív oldala, minden a hangsúlyoktól függ, s ez vonatkozik más eszmékre, európai, liberális eszmékre is. Azért van rossz közérzetem, hogy nem azt látom, hogy az ország javáért folynak a harcok, hanem a pártok nagy részében a törtetők, a hangadók uralkodnak, mint ahogy mindig is a történelemben. Nem eszmei harcokat látok, azok csak álcák, itt a pénzért és a pozícióért folyik a harc, tökéletesen mindegy, hogy nemzeti-keresztény, vagy liberális színbe öltöztetik, akiknek ez a fontos. Természetesen vannak az igazi hívők is, de ezek néha veszélyesebbek. Nekem nem azért van rossz közérzetem, mert ilyen vagy olyan ideológiák, nézetek bukkannak fel, hanem mert úgy érzem, hogy ezek mögött alantas egyéni érdekek vannak. Mint sokan, én is abban a naiv hitben voltam, hogy elég megdőlnie egy rendszernek, és akkor aki eddig együtt volt ellenzékben, az továbbra is együtt marad. Most már jó néhány régi barátommal nagyon kényes dolog szóba állni, mert nem tudom mikor sértem meg azt az eszmetöredéket, amiben ő éppen aktuálisan hisz.- Ön szekszárdi, de jó ideje Szegeden él. Érzékeli-e a két régió szellemiségének ellentétét, vagy másképp a népi-urbánus szembenállást?- Nem, én egyként érzem magam népinek és urbánusnak.-tf- Fotó: Gottvald Készül az új zenei enciklopédia Kassel egyik villájában öt zenetudós dolgozik egy monumentális művön. Szerkesztik a „Zene a múltban és a jelenben" című enciklopédia új kiadását. Az új mű a kiadók szerint háttérbe szorít minden eddig készített hasonló alkotást. A zene vüágának minden részletét ismertetni akarják, kezdve az akusztikának, a régi és az új hangszereknek és a különböző zenei stílusoknak bemutatásától egészen az olyan modem pop- és rockzenészek portréjáig, mint Bob Dylan vagy a Beatles tagjai. A kiadó, Ludwig Finscher professzor kijelentette a DPA német hírügynökség munatár- sának: „Ahhoz, hogy valaki bekerülhessen az enciklopédiába, valódi zenetörténeti személyiségnek kell lennie." Az új zenei enciklopédia 20 kötetes lesz. Nyolc kötet szakanyagot, tizenkettő pedig személyekről szóló anyagot fog tartalmazni. Az első kötet a jövő évi frankfurti könyvkiállításon kerül bemutatásra, az utolsó tíz évvel később. Közben - mondta Andreas Jaschinski főszerkesztő - 2000 szerző a vüág minden részéből, mintegy .14500 cikket ír. Tizenháromezer cikk személyiségekkel, 1500 pedig zene- tudományi fogalmakkal foglalkozik. A szerzők csekély honoráliumot kapnak. A legtöbb szerző nagy megtiszteltetésnek tekinti, hogy szerepelhet az új zenei enciklopédiában. A csekély honorárium miatt csupán három szerző mondta le a részvételt. MTI írás közben (Kéjgáz) Nem legenda, nem is borközi tréfa, Bordács bácsi cégtábláján valóban ez volt olvasható: Bordács Benjamin csizmadia és kéjgáz. Fényes csizma is ékeskedett a cégtáblán, a mester akkor is épp egy ilyennel ügyeskedett, amikor valaki bepillantott kis műhelyébe, arcán átszellemült mosollyal, ami illik is ahhoz, akit a kéjgáz boldogító illata vesz körül. Mindez szépen hangzik, de túlságosan fennkölt s lényegét tekintve vitatható. Mert amikor a mestert megkérdezték, hogy miért nem érte be nemes mesterségével, egyébként is, mi fán terem a kéjgáz, Bordács Benjamin bevallotta, nem tudja, hallotta valahol és megtetszett neki, ennyi az egész. Iparengedélye rendben van, a szolgabíró is vele csináltatja csizmáját, akkor pedig talán megilleti a kitüntető cím. Ez ellen nem lehetett szólni, mert abban az időben sok olyan hivatalos rang volt, aminek értelmét viselője sem tudta. A belső titkos tanácsos például soha senkinek nem adott tanácsot, az a pap pedig, aki a pápai trónálló címet kapta, soha nem állt a pápa trónjánál, még csak Rómában sem járt. Ilyen körülmények között oktalanság lett volna elvitatni azt a rangot, amit Bordács mester ajándékozott magának, aki pedig a titokzatos szó mélyére nézett, rejtélyes világba látott, ahol rózsaszín ködben lebegtek a tárgyak. A Monarchia utolsó harmadában őfelsége roskadozó birodalma felett tarka felhő lebegett, s ebben a mesterkélt megvilágításban mindenki másnak látszott, szebbnek, okosabbnak, erősebbnek. Bordács Benjamin nevet is adott neki s mestersége mellé ezt írta: kéjgáz. Bécsben járták a keringőt, nálunk az urak knikebájnt rendeltek a szolgálatkész hölgyeknek, a határszéli garnizonokban hajnalig kártyáztak a tiszt urak, a kávéházban a ka- szímőnek bókoltak, aki magas támlájú trónuson ült s feljegyezte, hogy a pincérek mennyi italt vittek ki. Záróra után készséggel állt a urak rendelkezésére, az elázott tisztek kardcsörtetve vonultak a kaszárnyába s néha olyan is akadt közöttük, aki előrántotta szolgálati fegyverét és hősiesen belelőtt a tükörbe, miközben zajosan éltette a császárt. Bécs messze volt, odáig nem hallatszott el a lövés, a császár egyébként sem hallotta volna meg, most mászott ki álmosan ágyából, s indult Schratt Katalinhoz, aki a szomszédban lakott s tejeskávéval és kuglóffal várta a császárt, amit jóelőre kikészített, mert őfelsége sietett, reggel hatkor már íróasztalánál ült s megszállottan forgatta az aktákat. A szobalányok grófi szeretőről ábrándoztak, a cselédek beérték őrmesterrel vagy cugszfürerrel, feltéve, hogy viaszkkal pederte hegyesre a bajuszát. A császár felett kéjgáz lebegett, a határszéli garnizonok közelében szolgáló ka- szímők átható szagú pacsulit használtak, a tiszt urak brillantinnal nyalták simára frizurájukat. Bordács Benjamin, aki Zala megyében készítette a csizmát, arról ábrándozott, hogy egyszer császári és királyi udvari csizmadiamester lesz, addig pedig itt volt a kéjgáz, aminek bűvös illatát az elérhetetlen messzeségből lengette kis műhelye felé a szél. A kéjgázba később puskapor szaga vegyült, de egyelőre ez is az idillhez tartozott, a bakák buzgón meneteltek a bosnyák hegyek között, a szalonokban hősökként ünnepelték a tiszteket s Bosznia annektálását mindenki természetesnek vette, mert a Monarchiára várt a feladat, hogy elvigye a civilizáció áldását a vad hegyek közé. Mindenki az örökkévalóság csalékony hitében élt, pedig a birodalom felett hoÚók gyülekeztek s várták, hogy mikor csaphatnak le vergődő áldozatukra. Egy diák adta meg a jelet, Gavrilo Princip, Szarajevóban, lába nyomát ma is lehet látni, ha azóta nem szaggatták fel a bombák. Azért maradt valami a kéjgázból is. Nemcsak Bordács Benjamin mester szorgoskodott még mindig szűk műhelyében, az urak is ragaszkodtak a megszokott pacsulihoz, s maga az öreg császár is, totyogva és szenilisen, a régi bűvöletben élt, igaz, Schratt Katalin továbbra is kuglóffal és tejeskávéval várta hajnali gavallérját. A háború változó sikerrel folyt, a levelek minden ősszel lehullottak, az arcvonalat hol itt, hol amott igazították ki, de a hadi propagandán nem lehetett kifogni. Gyorsan kitalálták a vigasztaló jelszót, mert bármi történt is az egyre bizonytalanabb fronton, közmondássá vált, hogy ezzel szemben „áll Belgrád bevétele". Az idősebbek néha még ma is mondogatják, félig tréfásan, mert az ostobaság mindig túléli a józan okosságot. A háborúra már csak kolduló hadirokkantak emlékeztek, az öreg császár nagy pompával tért meg őseihez, utódját elkergették, azután Bordács bácsi is meghalt, mesterségét nem folytatta senki, de a cégtálba ha kopottan is, sokáig lengett az egykori műhely bejárata fölött s aki arra járt, a kéjgáz áporodott szagát is érezte. De ez már halvány emléke volt a dicső múltnak. Bécsben még keringőztek, de a vidéki gamizo- nokba lengyel és muszka tisztek költöztek, a kaszímők pedig, sajnos, megöregedtek s emlékeik között egyre elmosódottabban látták a délceg ulánus tiszteket. A politikusok magabiztosan beszéltek a jövőről, amikor kolbászból lesz a kerítés, hogy többről ne is szóljunk. Francia szappannal mosakodtak és kéjgázt permeteztek ruhájukra, magukban pedig azt gondolták, vakulj paraszt, noha nem sokkal előbb magyar testvérünknek nevezték őket. De ekkor már senki nem hitt nekik. A végtelen orosz pusztákon süvített a szél, itthon városaink felett oldották ki bombájukat a repülők, előbb a németek, majd az oroszok özönlötték el az országot. Ez is elmúlt, s talán a reménységnek is volt némi alapja, ami eltöltötte az embereket. Az nem lehet, hogy annyi szív és annyi hű kebel? ..mégis csak lehetett, a reménység palántája pedig sápadtan kor- nyadozott a kéjgáz átható szagában, mert ekkorra már végleg megromlott, mint a fél- benhagyott bor az üvegben, s kifejezetten büdös volt. Szegény Bordács bácsi hogyan is gondolhatott volna erre? Itt tartunk ma? Nem tudom. Már Bordács mester cégtáblája is rég az enyészeté, csak tréfás emléke él és még valami. Mert időnként titkos odúkból, rejtélyes üregekből ködös pára száll fel, talán Szent Patrick barlangjában érzett üyent a kalandos életű Tar Lőrinc, aki ottjárt s rémületes elbeszélését ma is borzongva olvassuk. Ez már nem a hajdani kéjgáz, keringővei, nyalka ulánus tisztekkel, pacsuli szagú kaszímőkkel. Fanyalogva szimatolunk a boros őszbe s fejcsóválva olvassuk a híreket bankbotrányokról, olajmaffiáról, titkos pénzekről, s azt kérdezzük, hol van a régi kéjgáz s hol van már a jó öreg Bordács bácsi? Csányi László Ifj. Bomba Gyula rajzkiállítása a decsi faluházban A rajzban nem ismer határokat Érdekes, hogy az alkotó művészek művészetének kialakulása kétféleképpen történhet. Az egyik fajta művész majdnem pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor megihlette maga a „múzsa", és azt követően kezdett el festeni, rajzolni, faragni s a többi. Van egy másik fajta művész is, aki nem tudja megvonni a vonalat csak úgy egyszerűen, mert benne folyamatosan alakult ki a művészetszeretet, vagy a művészet utáni vonzalom. Ez utóbbiakhoz sorolható ifj. Bomba Gyula, aki néhány évvel ezelőtt elkezdett rajzolni, persze csak úgy kedvtelésből. A 17 éves diák kiforratlan rajzoktól, grafikáktól és a rögtönzött firkálmá- nyoktól egészen gyorsan eljutott egy olyan szintre, melyre már többen felfigyeltek. Szeptember második hetében alkotásaiból kiállítás nyíll Decsen a faluház galériájában. — Hogyan kezdted el a rajzolást? — Csak a magam szórakoztatására csináltam, csak az idő hasznos eltöltése volt a célom. Mindig érdekelt a művészet, főként a rajzok, a festészet fogott meg igazán. Jelenleg Decsen a Minker Tibor által vezetett rajzszakkörbe járok. Nagyon örülök, hogy valaki véleményt mond a rajzokról, technikai és formai szempontból tanácsokat ad. Ez nagyban segíti a rajzolást és a fejlődést. — Mit szeretsz megörökíteni? — Valójában minden érdekel, nincs kedvenc témám, alakom. A rajzolást kikapcsolódásnak, hobbinak tekintem, és ha elkészül néhány alkotás, akkor nagyon örülök neki. Szeretem Vasarely stílusát, valami érdekeset látok azokban a formákban. Az utóbbi időben sokszor megragad az emberi test egyes része, vagy részei. A részletes, aprólékos rajzokat is nagyon kedvelem. — Jellemző az aprólékosság az egyéniségedre is? — Igen, azt hiszem az életben is aprólékos vagyok, szeretem a rendet, a fegyelmet. Ez meg is látszik a munkáimon. Nem csapom össze a rajzokat, van amelyiknek többször is nekilátok. A tökéletesre törekszem. A rajzolásban nem ismerek határokat, mindig azt vetem papírra, amihez kedvem van és nem hagyom magam befolyásolni. Általában grafittal, színes ceruzával, tustintával, esetleg festékkel rajzolok, a zsírkrétát nem szeretem. — Minek tartod magad, amatőr művésznek? — Jaj... nagyon nem kedvelem, ha művésznek szólítanak. Ez valahogy nagyon fennkölt. Szerintem inkább csak egyszerűen „rajzoló" vagyok. Akik megnézik a rajzaimat, azok eldöntik magukban, hogy tetszik-e vagy sem. A vélemény nyilvánítás legyen az ő feladatuk. — Sok keresztet rajzolsz. Mi az oka ennek? — Azt hiszem, nem tudom megmagyarázni. Én alapvetően szeretem a keresztet, mint formát. Nem a vallásosságom a magyarázat. A kiállított rajzok között tényleg túlsúlyban van a kereszt mint motívum, de láthatók itt arcok, alakok, könyvekből kimásolt, vagy éppen kitalált formákat ábrázoló rajzok is. Igyekeztem úgy összevála- gatni a kiállításra szánt anyagot, hogy a közel ötven képen különböző témák szerepeljenek. Ifj. Bomba Gyula rajzait tényleg érdemes megnézni, főként azoknak ajánlom figyelmébe, akik kedvelik az egyszerűségében bonyolult, de áttekinthető és mindenki számára érthető rajzokat. A kiállítás október elejéig látható Decsen a faluházban. Garay E. Fotó: Ótós Réka Ifj. Bomba Gyula nagyon szereti a rendezett formákat és az aprólékosságot
