Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-20 / 219. szám
4 «ÚJSÁG SZEKSZÁRDÉS KÖRNYÉKE 1993. szeptember 20., hétfő Bátaiakkal Mordoviában I. F. Juskin mordvin kultuszminiszter (a képen nyakkendőben) is fogadta a bátaiakat 7\ / int iru \ 1 is Vigyázat, lopnak! A Duna Menti Folklórfesztivált szervező operatív bizottság 1991-ben határozta el, hogy a következő fesztiválokra nyelvrokonainktól is hívnak vendégeket. így esett a Művelődési Minisztérium és a Moszkvai Magyar Intézet választása egy mordvin együttesre. Viszonzásként egy magyar falusi csoport, tizenöt bátai táncos járhatott Mordoviában, vezetőjük a fesztivál operatív bizottságának elnöke Bonfig Ágnes volt. Élménybeszámolóját azzal kezdte, hogy pár mondattal érzékeltette, miért is nem tudtunk eddig erről a Moszkvától délkeleti irányban ezer kilométerre fekvő köztársaságról. A szigorúan elzárt területekhez tartozott. A politikai és köztörvényes foglyok lágerei közül ma is sokat megtalálni még, ráadásul hadiüzemeknek is helyet adott e térség. Fővárosa Szaranszk. A bátaiak repülőgéppel utaztak Moszkváig, majd autóbusszal folytatják útjukat. Azért nem vonattal, mert állítólag gyakorta előfordul, hogy az éjszakai vasúton kirabolják az utazókat. A közbiztonságról még csak annyit, hogy a magyar csoportot fegyveres rendőrök kísérték amerre jártak. A fogadtatás rokonoknak kijáró volt. Minden járáshatárnál más-más házigazda várta a vendégeket, háziszőttes terítőbe csomagolt kenyérrel, sóval, és nemzeti itallal, ami egy kicsit a sör kesernyés ízére emlékeztetett. A sótartót, a térítőt ajándékként haza is hozhatták. A jelképes falatozás és a korty ital biztosítéka volt a barátság megköttetésé- nek. Talán itt kell megjegyezni a világ kicsinységét, ugyanis a népművészeti tárgyaik, hímzéseik, motívumaik között könnyen fölfedezték a sárközi jegykendő minta vörös-kék alakzatait, sőt az öltéstechnika azonosságát is. Az sem lehet a véletlen játéka, hogy egy sza- ranszki éjszakai lokálban amikor bort rendeltek, a hosz- szúnyakú üveg címkéjén szekszárdi Chardonnay felirat állt. No de térjünk vissza a mordvinokhoz, akikről Bonfig Ágnes különös szeretettel mesél. ő, aki több nyugati vendéglátását élvezve hasonlítani tudott a kialakult, formált társadalmi, gazdasági, kulturális hagyományok, szokások között, felejthetetlen szép élményként őrzi a Mordoviában tett utazást. Az általunk megélt, ismert fogalmak teljesen sajátos formájával találkoztak ott. Például: a nők teherviselése, vagy a szegénység. Más csoportosításból hozzuk: a tenniakarást, a vállalkozni próbálkozást, vagy mondjuk a rendszerváltást. Áz információáramlás ugyancsak külön fejezetet érdemel. Legegyszerűbb és ebben benne van a tisztelet és az idegen nép becsülése, ha úgy fogalmazunk, másként élnek ott, arrafelé. Ez egyben válasz annak az asz- szonynak a kérdésére is, aki Bonfig Ágnes elé állva arra kérte, mondja meg őszintén, igaz-e amit az ő asszonyaik beszélnek, akik Magyarországon jártak, énekeltek. Annyi mindent mondtak és idézzük kérdését: „Ugye mi jobban élünk?" Valóban nincs rá jobb válasz: „másként!" Az élménybeszámolót hallgatva átértékelődnek olyan fogalmak, hogy: boldogság, gazdagság. Gazdag-e az az asz- szony, akinek 67 birkája van, ennél többre nem vágyik, mert ő azt is megteheti, ha úgy gondolja egyet levág és kiosztja a faluban, hogy legyen hús!? Boldog-e ugyanez az ember, amikor másokon segít ezzel a tettével? Hiányos lett volna a beszámoló, ha nem szerepel benne egy ott élő magyar emberrel való találkozás. Tényleg nincs a világnak olyan pontja, ahol ne élnének magyarok. Mordoviában is így van ez. Régi fogalmak szerinti szlovákiai magyar orvos kereste meg a bátai együttest, mert 50 év óta nem látott magyar néptáncot. Története külön hasábokat is megér. Lakóházában mindent piros-fehér-zöldre festett. Hogy került ebbe az országba? Egyszerű a válasz. Háború, hadifogság. Most maradt még ereje, hogy jövő évre tervezzen magyarországi látogatást. Egyébként ő sikeresnek mondhatja magát, hiszen a módosabb réteghez sorolható több házával és kocsijával, a moszkvai lakásával. A bátaiak sikere természetesen más. Vastaps minden fellépésen, és ráadás, ráadás. Teltházas előadások kísérték az útjukat. Mint kiderült a rendszerváltás óta ők az első külföldi csoport, akikkel a helybeliek találkoztak. A bátaiak tehát azok közé az elsők közé tartoznak, akik tapasztalhatták, milyen egy rokony- nyelvű nép sorsa ott, ahol a történelem maradni igyekszik évtizedek, századok nyugalmával, mozdulatlanságával, tehetetlenül. Karaktert adhat ez egy népnek? Kik gyorsíthatnak és egyáltalán akar- nak-e nagyobb sebességre váltani? Elegendő-e a puszta akarásuk? I<5é a hatalom és a dicsőség? Bonfig Ágnes, mint a Duna Menti Folklórfesztivál operatív bizottságának elnöke azzal a tervvel tért haza, hogy mindent megtesz a mordvin és magyar nép közötti kapcsolat erősítéséért, a valamikori közös múlt kutatásáért, egymás kultúrájának megismeréséért, azokkal az eszközökkel, ami egy fesztivál rendezéséhez kézhez állnak, és célhoz vezetnek. Decsi Kiss János Egy nyugodt hét harminc körüli új bűnügyéhez képest sok: ötvenkét esetben rendeltek el nyomozást az elmúlt hét napban. Kis boltokból nagy értéket Több kisebb üzletbe is betörtek a városi rendőrkapitányság illetékességi területén, s mindegyikből nagyobb értékű műszaki cikket vittek el. Több üzletben csoportosan követtek el lopást az ismert módszerrel: valaki, vagy valakik elterelik az eladó figyelmét arra az időre, míg a banda másik tagja megfújja a kiszemelt árut. Bátaszéken egy nő és két gyerek látta el ezt a feladatot, közben pedig lába kélt egy egész doboz aranygyűrűnek, mintegy 150-160 ezer forint értékben. Éberek a decsi postán Még nem tudni, hogy valójában mekkora a kárértéke annak a csalásnak, amelynek egyik őrizetben lévő gyanúsítottja postaforgalmi szakiskolát végzett fiatalember. Az ország különböző pontján postabankjegyre vettek fel pénzt. Ez az, ami nem sikerült a hamisított értéktelen-papírral a decsi postán, mert a fedezet ellenőrzésének ürügyén összehasonlították a hamisított papírt az eredetivel. Mint kiderült, egy már nem használatos pecsét-típussal követték el a hamisítást. Hol a mosópor? Nem először tűnik el nagyobb mennyiségű mosópor a kórházi mosoda raktárából, legutóbb éppen húsz zsákkal vittek el. Erős a gyanú, hogy az elkövető igen jól ismeri a terepet. Korzóztak egyet A Kiskorzóról kötöttek el teherautót némi furikázás céljából, mert amikor megtalálták a járművet a város szélén egy parkolóban, semmi nem hiányzott belőle. Az is lehet, hogy egy buzgó tanítvány tartott éjszakai gyakorlati órát, ugyanis a jármű egy gépjárművezetést oktató cég tulajdona. Mi van a Kék Egérben? Rövid idő alatt harmadszor törtek be Szekszárd nevezetes műintézményébe, a Kék Egér nevezetű kocsmába. A rendőrök legnagyobb meglepetésére nem vittek el semmit. így aztán nem tudni, mi van a Kék Egérben olyan vonzó, ami miatt egyesek záróra után is látogatják. -ihiA rokonok ajándéka Kedves Olvasóink! Várjuk további észrevételeiket, javaslataikat, kérdéseiket, információikat! A Szekszárd és környéke oldalakat szerkesztette: Hangyái János Rejtett értékeink Az 1858-as örökváltság Szekszárd és szőlőterülete 1858-ban S zekszárdi ember számára nem nehéz belátni, hogy miért fontos a 135 éve szeptember 22-én megkötött egyezség: ez határozta meg a továbbiakban az ösz- szes helyi szőlő s így a borvidék sorsát is. Emellett azért is némi büszkeséggel tekinthetünk e szerződésre, mert megyénkben az első volt, példát adva ezzel másoknak is a haladás lehetőségére. A szekszárdi szőlők az apátság 1061-es alapításától annak földesúri jogaiban való megszüntetéséig, Mária Terézia idejéig egyházi tulajdonban voltak. Az utolsó ja- vadalmas apát halála után az egyetemet fenntartó alapítványi uradalomhoz csatolták az egész birtokot, a helybeli szőlőbirtokosok pedig megmaradtak a szerződéses jobbágyi jogviszonyban. Ez a korabeli körülményekhez képeset meglehetősen kedvező volt: a termés egy tizedét kellett csupán beszolgáltatniuk, a másutt szokásos két tizeddel szemben, a szőlőföldeket pedig szabadon adhatták-vehették Fényes Elek szavai szerint már 1848 előtt is. Ez az év fordulatot jelentett a helybelieknek, mert szeptember 15-én a Országgyűlés kimondotta a dézsma, azaz itt a bortized megszüntetését. Nem véletlen, hogy a helybeli férfiak oly nagy lelkesedéssel siettek az ozorai viadal véghezvitelére, noha itthon a szőlő még sze- detlen volt. Egy év múlva - az osztrák szuronyok árnyékában - újra megkísérelte az uradalom beszedni a tizedet, de ez cseppet sem tetszhetett a helybélieknek. Az egykori földesúr ezért kitalálta, hogy bérbeadja a tizedszedés jogát, az összeget pedig az előző évek átlagából határozza meg. Némi hasznot jelentett a helyieknek, hogy igen jó borévek jöttek, mert hatból ötben kiváló termés lett 1852-1857. között. Az értékesítést segítette, hogy az országban elsőként megalakult a helybeli borokat forgalmazó részvénytársaság is, a krími háború pedig kellő konjunktúrát hozott. Ugyanakkor viszont súlyos visszaesést jelentett 1857-1858-ban a beköszöntött pénzszűke. Az események lépésre kényszerítét- ték az alapítványi uradalmat. Későbbi visszaemlékezők szerint az egykor volt természetbeni dézs- maszedésre akart visszatérni, látván, hogy a boroknak jó piaca, a szőlőknek a régi átlagnál jóval gazdagabb termése ígérkezik. Ilyen előzmények után köttették meg a szerződést, amely 2969 magyar hold szőlőterület gazdái és az uradalom között végleg lezárta a feudális jogviszonyt. A gazdák - szemben az országos 75 forintos átlaggal - 65 forintot fizettek egy magyar holdért, azaz 1200 négyszögölért. Az összeg nagyságát jól érzékelteti, hogy 1858-ban a legolcsóbb 4, a legdrágább pedig 24 forint volt egy akó helyi bor ára, tehát legkevesebb 153, legtöbb 920 liter bor áráért jutottak 1200 négyszögölhöz. (Ez mai áron 57500 forint katasztrális holdanként) Az összeg húsz évi tiszta jövedelmet és annak egyszeri, öt százalékos kamatát jelentette, s ez súlyos teher volt az egyes gazdáknak. A megye- székhely lakói éppe- zért és az uradalom számára biztosítékul együttesen vállaltak felelősséget a fizetésre, amelyben nem kérhettek haladékot rossz időjárás esetén sem. Ez az iratok tanúsága szerint mégis bekövetkezett, mert az országos dézsma- rendezés után egy évvel még nem, de 1874-ben már haladékot kérnek az 1860-as évek rossz évei miatt. M indez nem változtatott az egykori tett értékén: a szekszárdiak a szőlő- dézsma-örökváltsági szerződés nyomán jóval előbb tehették szabad, tőkés földtulajdonná szőleiket, mint a hon más polgárai, ha fejlesztettek, immár a sajátjukkal tehették azt, nem vitte el a sápot az uradalom. 1883-ra a Dél-Dunántúl legértékesebb szőlőit itt Szekszárdon találták az összeírok... Dr. Töttős Gábor Táblát később cserélnek A püspök jött, látott és dör- gött... Történt mindez 1889. május 17-én Decsen, a püspöki látogatás alkalmából. Miért dorgálta Szász Károly református püspök a decsie- ket, akik már az őcsényi határban lovas bandériummal várták őt? Azért, mert - mint mondotta beköszöntő beszédében - Decsen „amaz ocsmány névtelen bún a gyermektelenség legjobban burjánzik..." Kérdések sorát tette fel az egyházi főpásztor az „egyke" hiábavalósághoz, értelmetlenségéhez: „Az egy gyermek is selyemben, bársonyban jár, el van kényeztetve, dologtalansághoz van szokva. íme milyen régi nép, régi gyülekezet vagytok, s a munkáskéz hiánya, a névtelen öldöklő bún és fényűzés miatt maholnap szegényebbek lesztek a szomszédos kicsiny községek új bevándorolt, de munkáskezeikkel megáldott lakosaiknál. Orgonátok nincs, templomotok, iskolátok épületei romladozófélben. Ámbár utóbbiakra nézve örömmel hallottam, hogy az építkezés erős akarata megvan bennetek." Nos, ez utóbbi mondathoz kapcsolódva több mint száz esztendő múltán ismét püspöki látogatás volt a decsi református gyülekezetnél. Amint arról hírt is adtunk dr. Hegedűs Lóránt püspök 1993. szeptember 11-én délután 3 órakor istentisztelet keretében szentelte fel az egyházközség Ló- rántffy Zsuzsannáról elnevezett szeretetotthonát. Ez épületről szól anno Szász Károly püspök, mint „romladozó"-ról. Ámbár hozzátette azt is, - „az építkezés erős akarata megvan". A későbbi utódokban is megvan az akarás. Díszes meghívóval adták tudtára a világnak, hogy a rendszerváltást követően az egyházközség 1993. július 1-jén visszakapta az egykori iskoláját, és tanító lakását, melyekben tovább működteti a korábbi szociális vagy talán másként hangzik öregotthont. Ez a folyamat évtizedeket felemésztve alakult és tette más-más tulajdonába az épületet, de akárhogy is szemléljük, minden korban csak-csak olyan funkciót töltött be, ami mögött ott húzódott, vagy feltételezhetően volt jelen a szeretet. Mert hiányozhat-e az iskolából, vagy az államosított diákotthonból, kollégiumból, szociális otthonból a szeretet? Nem az egymásrautalt emberek hajléka volt e minden időben? Nemzedékek nőttek föl a református iskola padjaiban. Közülük néhányan most a szeretetotthon lakói. Az élet furcsa játéka volna ez? Az út hosszú volt és meglehetősen rögös. Erről Csécsi István lelkész hitelesen szól. Az ő feladatai bővültek az otthon igazgatói teendőivel, amiből van bőséggel, sorolni is hosszúnak tűnik. Ízelítőként csak annyit, hogy a gázfűtés, a konyha, a betegszobák korszerűsítése mennyi adminisztrációval jár, milyen gazdasági gondokat, feladatokat ró. Na és az otthon nyolcvankét lakójának lelki gondozása? Szóval 41 dolgozója van a decsi református szeretetotthonnak. Ök végzik azokat a teendőket, amelyek - a névtábla kiírása szerint - szeretetből fakadnak, és amelyeket a szeretet iránti szomjúsággal fogadnak. Talán óvatosságból, hogy mindez bizonyossá legyen, azért döntöttek úgy, hogy az épületen egy ideig meghagyják még a régi táblát, és majd később cserélnek új feliratúra, amikor a munkájuk nyomán kiérdemlik, hogy valóban betölti az otthon azt a funkciót, amit hirdet. Csécsi István tisztelendő és felesége szerint olyan ajándéknak tekintik a most vállalt fáradtságos munkájukat, ami hitből fakad és ugyanakkor megélhetést is jelent. Talán még kevésbé tapasztalható a törekvés, az akarás, a szándék, hiszen az átállás a váltás nem könnyű azért sem, mert az otthon lakói nem mind református vallásúak. Korábban nem volt feltétel - gyorsan jegyezzük meg - ma sem az, hogy ki milyen vallású, milyen egyház tagja, ha ápolásra, gondozásra szorul. Alaptalan szóbeszédek jártak az otthon idős lakói között a jövendőről, annak bizonytalanságáról, míg végül aláírásukkal nyilatkoztak, hogy ők maradni szándékoznak. Külön fejezetben kellene szólni a fenntartási, ellátási költségekről, az állam és egyház további kapcsolatáról, a normatív támogatás mértékéről, ami évente személyenként 186.200 forint, vagy a térítési díjról, ami havonta 6.300 forint személyenként. Sajnos, akad olyan helyzetben levő is, aki ezt nem tudja fizetni. Ám a vonatkozó rendeletek értelmében ők is kapnak 1.200 forint zsebpénzt. Minden bizonnyal több alkalommal lesz szó a decsi szeretetotthon életéről, hétköznapjairól is, hiszen amint azt Aggeus próféta megjövendölte: „Megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura." De ami az országunk, szűkebb körben a község örömét is szolgálhatja e próféciában folytatásként az áll: „ .. .E helyen adok békességet!" Úgy legyen. D. K. J. í *
