Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
1993. szeptember 18., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 „Legek" egy görög út kapcsán Az Ithaka Tours utazási iroda által szervezett két hetes görög túrán vettem részt nemrégiben. Görögország bemutatásától eltekintek. Igazából látni kell ezt az országot: hegyeit, tengereit, beszívni a levegőjét. Inkább az utazás „leg"-jeit nyújtom most át olvasóinknak, csokorba kötve. A legnyomasztóbb Minden kétséget kizáróan, s útitársaim egyöntetű véleménye alapján is a legnyomasztóbb volt keresztül buszozni Kis-Jugoszlávián. A háború jelei láthatók és érezhetők, bár itt harcok nincsenek. Félbemaradt építkezések, elnéptelenedett üzemek. Egy téglagyár környékén több száz méteres sávban felborult téglarakásoktól vörösük a talaj. A kisvárosok panelházainak tövében kecskék legelnek, a benzinkutak zárva. A helyiek szinte nem is autóznak, a teherautó, a kamion, és a buszok jelentik a forgalmat. Belgrad teljesen csendes és kihalt volt. Ha néhány lakásban nem ég a villany, elhagyott helynek tűnt volna. A buszt szinte óránként megállította a milicia. Gép- pisztolyos, komor férfiak szálltak fel, s méregették a csapatot. Egyszer ki is pakol- tattak az éjszaka y közepén minden csomagot. Álltunk az árok szélén táskáinkkal, s bevallom, féltünk. Folytatása szerencsére nem volt az akciónak. Haüottunk másoktól olyan híreket is, hogy bizony válogatnak a táskákból a katonák, ám velünk ilyesmi nem történt. Egyetlen alkalommal, a szerb-macedón határon kértek, hangsúlyozom, kértek tőlünk konzervet a katonák. Marmaras. Festői kikötőváros a Szitonia félszigeten. A legszebb Természetesen a tenger. A magunkfajta tengertelen népnek ez mindig nagy csoda, még ha tudjuk is, hogy végtelen vízre számíthatunk. Csoda a színe, a nagysága, a sós íze, az, hogy könnyebben esik benne az úszás, mint az édesvízben. Ámulatba ejtőek a hullámai, a fehér tajték, a tengerzúgás. Még akkor is, ha a tengeri hajókirándulás nagy részét a mellékhelyiségben tölti az ember, nem bírván háborgó bensőjével. Mindegyikünk megpróbálta magával hozni a tenger emlékét. Általában kagylóhéjak, színes kövek formájában. Nem az igazi ugyan, de ha ránézünk majd, Hellaszra emlékezünk. A legizgalmasabb A Meteoráknak nevezett képződmény az ország sok csodájának talán legkülönlegesebbje. Máig tisztázatlan eredetű, hatalmas, kúp alakú sima sziklák ezek, melyek tetejére ortodox kolostorok épültek. A régi időkben a kolostorokat elhagyni vagy megközeüteni - lépcső nem lévén - csak kötélhágcsón vagy hálóban lehetett, a modern idők kedvéért most némelyikhez nyaktörő sziklalépcsőket vájtak. Az egyik kolostor sziklateraszán egy eldobott cigaretta- csikk - tíz centis betűkkel írták ki hogy tilos a dohányzás - okozott majdnem katasztrófát. A fakorlát alatti száraz fűcsomó lángra kapott, s csoportunk bátor fiatalembereinek köszönhető, hogy nem lett nagyobb baj. Áz önkéntes magyar tűzoltók tehát jól szerepeltek, s a több száz éves szent hely nem került komoly veszélybe. A legirígylésre méltóbb Az, hogy ez a nép több ezer éves emlékekkel élhet együtt, találkozhat lépten nyomon. Nemcsak az ókor csodái, hanem középkori erődítmények, várak, templomok, kolostorok vannak itt úton útfélen. A legendás Olümposz, ahol a hagyomány szerint az istenek éltek, máig titokzatos ködbe vesző csúcsaival. Megrázó dolog megállni a valamikori ther- mopülai csata színhelyén, ahol a spártai katonák, Leóni- dasz király vezetésével vérez- tek el egy száüg a perzsák fegyvereitől. Az athéni Akro- polisz, mely még mindig uralkodik hófehér templomaival a négy milüós városon, méltán jelképe az országnak. Irigylésre méltó emellett a görög emberek életritmusa, nyugalma, kedélye. Kapkodó, ideges embert nem nagyon láttunk a két hét alatt. Szívesen fogadtak, tanították táncaikat, a mieinket pedig nagy élvezettel figyelték. A legfurcsább Thesszáliában aggódnak a jugoszláv háború miatt. Ez a tartomány határos Macedóniával, s a volt jugoszláviai tagállam most azt vallja, hogy a görög Thesszália hozzá tartozik. Ázt is mondják, hogy a világhódító Nagy Sándor szláv volt, s az általuk elképzelt új Macedónia fővárosa Szaloniki lenne. Ugye milyen ismerős ez az egész? Mintha már hallottunk volna hasonlóról... Venter Marianna A lenyűgöző szépségű Meteorák. írás közben (őszi boros ének). Nunc est bibendum, vagyis most van az ivás ideje, dalolta a jó Horatius, s eleink szívesen ismételték felszóütá- sát, az évszaktól függetlenül, a lugas árnyékában, figyelve a levelek könnyed fényjátékát vagy a borház védettségében, a jancsi- kályha kellemes melegében, a vígan pattogó venyigetűz meüett. „Tanyában járja alsós és tarokk: az élet emlékét a hó takarja" - írta Babits a téli világról, amilyennek itt, Szek- szárdon látta, de addig még van idő, ez csak az őszelő, a szüret ideje. A gazda szétnéz a pincében, ellenőrzi a hordókat, a kádat, s tűnődve figyeÜ a serény fecskéket, amint buzgón köröznek az égen. Babits regényhősei jóval a szüret után is elszántan és konokul isszák az áldomást, pedig bús szüretjük volt, amikor „henye férfiak, zord politizálok" ülik körül az asztalt, mert „az elkeseredett magyarság csücsült fel a hegyre, strázsálni, míg a jövő mámorok leve ! forr". Én más szüretekre emlékezem, pedig a reménységet akkor sem rózsaszínnek festették az égre. Volt, hogy kinyúlt a szüret ideje, már októbert írtak, a derengő reggelben fázósan gyülekeztek a szedők, de legtöbbször szeptemberi fényben lebegett a hegyoldal, a bográcsot ideje-korán elővették, melyben a szertartásos birka főtt, öregasszonyok bölcs felügyelete mellett. Minden olyan volt, mint Lévay József kedves versében, s gondolatim most is „mulatozva járnak" az emlék körül. Dél tájban megjelent a csősz, nálunk Zsupán bácsinak hívták s foglalkozását tekintve .postás volt, de ilyenkor megtoldotta szerepét, s miközben kellő komolysággal döntötte magába a bort, pajzán megjegyzéseket tett az asszonyokra, akik vihogva nevettek a vén ku- jonon. S miután a bor minden gazdánál kijárt Zsupán bácsinak, délután már botladozva ment a szőlők között. Időnkét elővett postástáskájából egy öreg mordályt és a levegőbe lőtt. A seregélyek ijedten rebbentek szét, Zsupán bácsi pedig elégedetten támolygott vissza hivatalába. A régi szüretek patriarchális hangulata régen a múlté, s öröm alig van benne. A bornak nincs ára, de így sem lehet eladni, a magyar pedig rejtélyes okokból rákapott a sörre. Ha valahol munka van, ládaszám viszik, mert nélküle nem forog rendesen a szerszám a mester kezében. A „zord politizálók" most sem hiányoznak, akár söröskorsó is lehet a kezükben, mert ma mindenki politizál. Azt nem mondanám, hogy jószántából, eleink is úri huncutságot láttak benne, ám mindenki naponta szembetalálkozik a politikával: most az adót emelik, most az árakat, közben köz- gazdasági számításokkal ámítanak el, mások Európa hűtlenségén keseregnek, a közember meg csak hümmög, nem érti, legtöbbször nem is érdekli, csak azt tudja, hogy az ő bőrére isznak az urak. A szüret pedig csendesen folyik. Az idő rászedett bennünket, a hóbortos nyár után korán beérett a szőlő, s ha csapadékos lesz az ősz, az ördög azt is elviszi, ami megmaradt. Heltai Gáspár ékes dialógust írt a „részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról", ami Kolozsvárott jelent meg 1552-ben, s Antal és Demeter úr győzködi egymást az bornak hatalmáról, nem is eredménytelenül, mert Demeter úr egy hétig megtartóztatván magát, ékes dolmányt vesz magának megtakarított pénzéből, pedig annak előtte „részeges lator vala", elitta mindenét, „elannyira, hogy mezítelen maradtam vala telyesség- gel", most pedig, íme, új dolmányban pávás- kodik. A derék kolozsvári plébános példabeszédét nehéz átfordítani mai értékre, mert ha valaki egy hétig nem iszik, megtakarított pénzéből ugyan nem vesz új dolmányt, meg aztán eleink sem gondolták ezt komolyan. Ä szomorú igazság az, hogy az emberiség már eszmélkedése hajnalán rájött arra, szüksége van búfelejtőre, mert kifizettetvén a Paradicsomból, nem talált más vigaszt. Az ókori kínai költők épp oly tisztelettel áldoztak a bor szellemének, mint Hellasz, Róma vagy éppen a szekszárdi hegyoldal lantosai. Időnként elhangzik a jámbor intés, még Tinódi Lantos Sebestyén is jónak látta figyelmeztetni a részögösöket, mert „megbántottátok ti istentöket", de rögtön merész fordulattal arra buzdít, hogy „bátor igyunk az jó borban, jó kedvet vegyünk", s versbe szedve nevét, megemlíti szomjúságát s az udvarbírák kegyetlenségét is imigyen: Az ki szörzé, neve Sebestyén, szomhéság- ban Nyírbátorban ezerötszáz és negyvennyolcban, Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjá- ban. A szüretnek van másik arca is, ami bölcsességet mutat s talán egy kis szomorúságot, akkor is, ha Babits az erjedő mustban a feltámadás drága titkát sejtette. Platón egyik dialógusában azt mondja Szókratész, ha komoly férfiemberek borozgatnak, el keü küldeni a fuvoláslányokat, éneknek sincs helye, mert ilyenkor fontos dolgokról esik szó, a borról pedig köztudott, hogy megnyitja a szívet és az elmét. Az őszi ragyogás csalóka, • a fény vibrálva lebeg az ökörnyálas levegőben, néhány elkésett darázs kering boldogtalanul a fosztott tőkék körül, az őszi tücsök pedig arra gondol, hogy kár volt átmulatni a nyarat, a kamra üres, nincs tüzelő, s jaj annak, akinek nincs most otthona, ahogyan Rilke versében olvassuk. Babits az ádventi ködben kereste a könnyű rímek örömét s ősz és tavasz között emlékezett a tünékeny ragyogásra: Elzengett az őszi boros ének Megfulledt már hűse a pincének. Állunk a színes hegyen, a boros ének utolsó foszlányait is elnyelte a szél, s csak a titkos reménység van velünk, ami nem tágít mellőlünk soha. A múltat nem lehet jóvátenni, elfelejteni sem lehet, ezt régen megtanultuk, de a jövő előttünk formálódik, most bontja zászlóit, amiket majd a tavaszi szél meglobogtat. És addig? A gazda gyertyaláng felé tartja poharát, a bor színét vizsgálja szakértőén és aggodalmasan, megízleü s úgy találja, hogy jó. Még egy ideig tesz-vesz a pincében, nézi a torlódó felhőket, nem ígémek-e havat, majd pedig, mint a versben, „komoly tanulsággal teli megy haza az igaz keresztény".' Csányi László » „A gazdaságot még a nagyapám alakította" Franz, a szászországi gazda Wilhelm, a „kisebbik" gazda Szeptember elején Németországban jártam és abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy közelről bepillanthattam egy több évtizede jól működő parasztgazdaságba. Franz Proeissner Kö- zép-Szászország déli részén, Hahausen nevű falucskában él családjával, ott, ahol a Harz-hegységhez tartozó erdős-dombos területek közé ékelődve, csak kis szántóterületeken tudnak gazdálkodni az itt élők. Herr Proeissnernek is csupán 16 hektár saját földje van, melyhez még 19 hektárt bérel. Ott jártunkkor a burgonyáját takarította be, mely az idén jól termett. — Három fajtát termesztettem, mindegyik étkezési, de nem ez a gazdaságban a legfontosabb, hiszen a családunk megélhetését elsősorban a 30 tehén biztosítja. A saját és a bérelt földön elsősorban takarmányt termelünk. Itt, északon, a kukorica csak silónak terem, az abrakot pedig az árpa adja, nyolc hektárnyi legelőn pedig szabadon vannak napközben az áüatok. — Hány tagú a család? — A szüléink is velünk élnek, a gazdaságot még a nagyapám alakította. Nekem két fiam van, Ottó Hannoverben lakik a családjával, egy nagy váüalat könyvelője. Két kis unokámmal együtt hétvégeken gyakran látogatnak haza. A kisebbik fiam Wilhelm viszi tovább majd a gazdaságot. A mezőgazdasági iskoláit már elvégezte, ezután két évig volt Kassel mellett egy hasonló gazdaságban gyakorlaton. Nálunk ez a szokás. — Hogyan telik el egy napjuk? — Reggel 6 órakor kel a család. Hagyományos istállónk van, előbb letrágyázunk és betakarmányozunk a fiammal. A trágyát már lánc húzza ki villanymotorral és a fejés is gépesítve van. A kifejt 300 üter tejet átszellőztetve, lehűtve konténerbe rakjuk, amit a goslari tejüzem szállít el. Fél kilenckor ülünk asztalhoz, amikor reggelizünk, közben megbeszéljük a napi feladatokat. Ópa (a nagyapa) 74 éves, a vülanypásztort ő kezeli és figyeÜ a legelésző jószágokat. En és a fiam napközben általában szénát gyűjtünk, illetve ahogy látja, most három szomszéd család segítségével a krumplit szedjük fel. A vetést, a növényvédelmet, a silózást magunk is győzzük. Emellett még a hobbimra is jut idő: 15 kaptár méhem van, sok itt a fa, az erdő. A termelt mézet az átutazók és a helyiek megvásárolják. A háztartással és a bevásárlással pedig az asszonyok foglalkoznak.- Milyen gépek segítik a gazdaságát, mekkora a gépparkja? — Két traktorunk van, egy kisebb és egy nagyobb teljesítményű. A Fendt-et még az apám vette, ezzel kaszálunk, szénát hordunk, a kisebb munkákat ezzel le tudjuk végezni. Az Eicher már erősebb gép, ezzel szántok, bálázok, a siló- zót hajtja. Ez sem új gép, de még nem volt rá panasz. A kombájn viszont valóban nagyon öreg már, Claas Európa típus, még a nagyapám vette, még mindig működik, de már eljárt felette az idő. A fiam a múlt héten járt Barbisban egy jó nevű mezőgazdasági gépkereskedőnél, ahol kinézett magának egy tavaly leadott Deutz kombájnt. Most, az aratás végén, mivel jó lett a termés, ha elengednek az árából 5 ezer márkát, meg is vesszük még az idén. — Miért nem új gépet vesznek? — Ez is új kombájn, csak kétszer aratott. A tavalyi szárazság miatt a volt gazdája nem tudta fizetni a banknak a részleteket, ezért visszavették tőle. És ne hogy azt higgye ezek a gépek le vannak strapáivá, még az én öreg kombájnomat is nyugodt szívvel ajánlanám egy kezdő gazdának. — Jut-e idő a pihenésre, kikapcsolódásra? — A teheneket minden nap reggel és este meg kell fejni, ezért egyszerre a fiammal nem tudnánk hazulról elmenni, de ezt Wilhelm már nem is igényli - mondta nevetve a gazda. - ő a barátaival télen is és nyáron is 2-2 hetet mindig „ki vesz magának". Ilyenkor a feleségem vállal többet. De ha mi megyünk el pihenni, akkor a fiam segítőt vesz fel arra az egy hétre, de ez eddig csak egyszer fordult elő. Inkább napközben a környékbeli melegvizes gyógyfürdőket látogatjuk, ami az óma reumájának nagyon jót tesz. Kép és szöveg Mauthner A családi ház és a fészer 1
