Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
12 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. szeptember 18., szombat Szüreti asztal Vendégségbe hívjuk a Tisztelt Olvasót: tartson velünk, foglaljon helyet elődeink csemegéktől roskadozó asztalánál. Tolna megyei szerzők kínálják nekünk műveiket, adomáikat, amelyek borkorcsolyául szolgáltak hajdanán, s szemmel láthatóan kedélyes társalgás közben születtek, vagy hangzottak el. A finoman cizellált ke- helytől a fatányérig szinte minden ott volt a múlt századok asztalán, s ha az egykori palackokról nekünk kell ma lefújnunk az idők porát, ne sajnáljuk ehhez a fáradságot, mert megéri. Vas Gereben kedves humora a Fürgéd környéki tájat és embert idézi. Aszalay József, a paksi születésű író, ma is eleven stílusban mesél a Krisztus boráról és a tószt, azaz a pohárköszöntő eredetéről. Garay Alajos, aki bátyjához hasonlóan maga is író-költő - noha jóval kevésbé ismert -, egyik kötetében lejegyezte a hallott divatos nótát, amit más változatban ma is énekelnek. Mindezeket megelőzi azonban az az egykori olvasói levél, amely több mint másfél évszázada tudósított a szekszárdi szüreti vigalmakról, bájos fordulatokkal, egykor és ma is mosolyog- tató részletekkel szépapáink korából. Aki korunk számára megmentette és felkutatta, dr. Kun Lajos, városunk egykori főjegyzője, Babits utolsó szekszárdi barátja, akinek hagyatékában várt e cikk közlésre. S végül, mintegy az előzőek koronájaként egy különös, bravúros műfordítás: Baka István műve. Az 1740-1795 között élt svéd Bellman egyszerre nevezhető kora Vülonának és Csokonaijának, avatott tolmácsolása egyszerre követel szakértelmet, beleélést és alkotókészséget. őszinte örömünkre szolgálhat, hogy mindez egyesül Baka Istvánban, akit az Alisca Borrend a mai ünnepen fogad tagjai sorába. Dr. Töttős Gábor Vas Gereben adomáiból Nóta az 1850-es évekből Énnekem az régi bajom, Késón, korán megszomjazom ... Nincsen ollyan tudomány, Mint a jó bor s szép leány! Boros kancsó a kezemben, Szép kedvesem az ölemben; Fejem, szivem úgy tele van, Talán nem is leszek józan. Ej, huj! magyar ember ösz- szeüti bokáját, Átalkarolja kedves babáját. (Garay Alajos: Falusi élet, 1856.2. kötet, 31. lap) Egy szerencsétlen varga inas eltörte a boros üveget. — Uram s én istenem - sirán- kozék a gyerek - az üveg eltörött volna, már csak én is meg volnék már verve... * Bizonyos részeges ember, kinek orrán már virított a borvirág és szemei gyöngülni kezdének, kérdezé az orvost, mivel gyógyítsa magát? — Hagyj föl az ivással! Különben megvakulsz - taná- csolá az orvos. — Az ivással hagyjak föl? - kérdi csudál- kozva az iszákos -, az lehetetlen; inkább az ablakok legyenek oda, mint az egész ház. * Csípték, lopták a borát egy ostoba gazdának, utóbb gyanítani kezdé, hogy a cselédek lopják, ez okból a hordónak száját bepecsételte. Mitsem használt, mert a bor azért mégis fogyott. Elpanaszlá baját a szomszédjának, ez aztán mondja neki: — Szomszéduram! Érje föl eszével, hogy a csapon foly el a bor. — Az nem lehet - mondja az ökör mellé való -, hisz alul a csapnál mindig van bor, hanem fölül hiányzik. * — Mindenes! Egy forintért vékony fűtés ez! — Meghiszem! — Fizetek két forintot, ha jobban begyújt. — Ha ötöt fizet az úr, sem rakok bele többet. — Hátha kendnek borravalót adnék? — Az már más. Carl Michael Bellmann Didergés E földet el kell hagyni végleg, Bacchusnak búcsút mondhatok, Isten hozzátok, jó borok, Nektár, mit a szüret kipréselt Épp mostan, éltem alkonyán. Jöjj, hívlak, kétségbeesésem! Korsóm tekerd körül kötéllel, S akassz fel rá! egy korty csupán. Üres kupám, mely egykor éltet S derűt csöpögtetett belém, Most síromon hever szegény, Miközben más szuszog, pöfékel, Hol én csücsültem, éppen ott. Mint színpadon, a cimborákat Úgy látom: tűz körül pipáznak, S a kampón más kalapja lóg. Rémlik, kupát ürít az Elnök A kocsmaasztal túlfelén, S babéros kancsót nyújt felém Rőt parazsas pipája mellől, Ám kancsi, vak, mint jómagam. De már nem érzek ízt a számon, Akár a frissen sült kalácson, A légy, mivel melege van. A négyes számú krigli őre, Rózsás pofáju cimborám, Mint ánglius matróz, vidám, Akárha tíz font vón a bére - Küld ám a poklok mélyire, És mentem kétfelé hasítna Ha lelkem égó kínjait ma Feledve, nem iszom vele. De nem: nem ízleli a nyelvem Többé az óbor csöppjeit: Még annyit nyög ki tán: proszit, S a vér megáll az ereimben; Már zsibbatag, nehéz a comb, Karom jeges, fagyott a lábam, Orrom csöpög, s az éjszakában A lelkem rémülten bolyong. Igen, ahol Bacchus mosolygott Szuszékomról is egykoron, Mivel kecsegtetsz még, csehóm? Útravalóm sovány savó most És zabpehelyleves csupán, Hashajtópor papírtasakja, Doktorköpeny, sok száraz flaska: Csak ezt hagyom magam után. Baka István fordítása A kárbaveszett egri Sokat talált beszedni az egri vörös borból a választó polgár. Mikor már csuklani, öklön- dözni kezd, a kortes hozzá ugrik, befogja a száját, s így dühöng: — Aki kákabélű, olvasztékos bendője vagyon a kutya parasztjának! Befogom a rücskös pofádon azt a cudar hasa- dékot, hogy ki ne folyjék belőle ez a nemes egri! (Gracza György: Nevető Magyarország, 2. kötet, 198-199. lap). Milyen volt a Krisztus bora? Hogy Krisztus urunk a ka- naani menyegzőben a vizet veres és nem fehér borrá vál- toztatá, továbbá hogy Úrvacsorán is veres és nem fehér borral áldozott, arra e következő okok szolgálnak: ugyanis a szúrás egyedül azon borról szól, melylyel a zsidók éltek, Genes. 49. „Szemei veresednek mint a bor". Esa 63. „Miért veres a ruhád, mint annak, ki a szőlőfürtöket gázolá". Példabeszéd 23. "Nézd a bort, hogy oly veres és a pohárban úgy díszlik". Syr. 50. „Kinyújtja áldozat-itallal karját és veres levet áldoz". A bor veres színe miatt szőllő-vér- nek neveztetik Gén. 49. „Koponyát a szőllő vérében fogja megmosni" 14. (Aszalay József: Szellemi röppentyűk, történelmi s hu- moristikai színezettel, 1859. 102-103. oldal). Aszalay József A toast, vagy pohár-elköszönés Ez angol szó toast (olv. thoszt) tulajdonképpen pirított szeletkenyeret jelent, mely Angliában thea mellé is adatik föl. Angliában hajdan, midón még a dózskörök férfiai nem üvegpoharakból külön-külön, hanem kézről kézre járó közös ivókancsóból szokták volt egymás után hörpölni a bort és még inkább a sert, szokásban volt a kancsóba is hajítni toastot, t.i. pirított szeletkenyeret, mely azé lón, ki a kanosából az utolsó kortyot hörpölé. Innen vévé, mint mondják, eredetét a toast szónak alkalmazása pohár-köszönésre vagy pohár-köszönési czifra mondatokra, melyek után utolsó cseppig mindig ki kellett ürítni a poharat. Azon ismeretes anekdota is némileg igazolni látszik ez állítást: Midón hajdan a bájteljes Boleyn Anna (később VIII. Henrik angol király szerencsétlen neje) fürdék, a kíséretéhez tartozó nagyok mindegyike megmerítvén a fürdőkádból poharát, azt a fürdő nő egészségére üríté ki. Csak egyik nem akard közölök követni a példát, úgy mond: „Én a toastot tartom fönn magam számára." Különböző az ízlés. Van, ki a lengyel szokást követve, legizletesbnek tartja a szép hölgy piczinke lábáról leoldott czipóbe önteni bort és azt kecses tulajdonosnóje egészségére ürítni ki. Boldog idők! midőn még a lengyelek erre kizárólag hegyaljai borokat használtak! * Ha a közemberek, rég nem látva egymást, találkoznak, borozás közben néha a legczifrább toastokat mondogatva köszönik egymásra poharaikat. Az igaz magyar sohasem fogadja el a neki nyújtott pohár bort, a nélkül, hogy azt el ne köszönje, néha nagy czifrán, az adóra. Az adó alatt itt természetesen nem fejadót, sem jövedelem-, vagy földadót, hanem azt értjük, ki neki a bort adja vagy nyújtja ... Az elrejtett kincs Kevéssel halála előtt, mondá egy atya három fiainak: — Kedves gyermekeim, én nektem semmit sem hagyhatok, mint ezt a kunyhót és a szőllőt, melly rádől. De ezen szőllőben egy kincs van elrejtve, ássátok szorgalmatosán, majd meg fogjátok találni. Atyjuk halála után a fiúk felásták az egész szőllőt a legnagyobb szorgalommal; . de sem aranyat, sem ezüstöt nem leiének. Mivel azonban a földet még soha nem dol- gozák meg olly nagy szorgalommal, annyi szőllőt termett, hogy felette álmélkod- tak. Most találták el a fiúk, mit értett vala atyjuk a kincs által, és a szőllő ajtajára felírták nagy betűkkel: Munkásság az embernek legnagyobb kincse. (Mutschenbacher Alajos: Ahn F. gyakorlati tanmenete a francia nyelv gyors és könnyű megtanulására 2. kötet, 113. lap). Levéltöredék a szüreti vigalmakról Szekszárdon Édes Barátom! Midőn az elválásnak szomorú búcsúszavai ömlöttek ki barátsággal egyesitett keblünkről, s én magamat Szegszárdra menendőnek nyilatkoztatám; te azt ekkor aluszékony, vigalmat nélkülöző városnak festetted: pedig ez csak az évnek némelly szakaira alkalmazható. Alig értem ide és még igazán meg sem ismerkedém, már is egyik vigság a másikat éri. Igen sokat kellene imi, ha mind azokat körülményebben rajzolni akarnám: de legyen elég csak a szeptember 26-án történt kellemes szüreti táncvigalmat érinteni. H ... in házánál jöttünk össze; 's onnét az ifjak közül sokan együtt menénk - föl t.Angyal István megyei adószedő ur kellemes helyen és csinosan épült sajtóházához. Már ekkor' itt a szépnem vidor és barátságos enyelgések között mulatott. Csak hamar eggyé olvadt a' társaság és a helybeli barna hangászat megpendülése után keringővei kezdődött a tánc. Későbben N. mintegy 8.9 éves kisasszony H úrral igen szépen emelé ki a nemzeti táncot, mit öröm nélkül lehetetlen volt nézni: A' vendégi szerete- tet szivükön hordozó t.házi pár most annak is legszebb jelét nyilatkoztaié; mert mindenki iránt a' legnagyobb nyájasággal viseltetve csak vigsá- got hintett vendégei között. A házi kisasszony egy kellemes némber alak, kinek diszes tökélyei édes jószivüséget kifejező arcvonataiban is láthatók. Disziték e' barátságos ven- dégkoszorut m.gróf Zichy László urnák hitese és családja, több köztiszteletü megyei nemes urakkal együtt. E' tájnak alkotásában a' természet remekelt, annak kelleme- sitésében mit sem hagyván hátra. Vacsora után, midőn a természet nyugodni kezdett, megnémultak a hangászok is nyirettyűjükkel és ekkor a tarackok dörgése közt kellemes látványt eszközlő röppentyűk ereszkedtek fel az ég felé. Ezt ismét tánc követte és a társaság örömteljes elégedéssel vonult haza a szenderitő álom édes karjaiba, mintegy 10 óra után. Másnap t.Maguri AuLugasban (Goró Lajos rajza) gusz Antal megyei főjegyző urnái pompás mulatság volt, több grófi családtól meglátogatva; miről többet nem irhatok, mert némely sulyosb körülményeim nem engedék a' megjelenhetést. Élj boldogul és légy bizonyos abban, hogy szivből szeret szives barátod kői * E levelet a Regélő c. divatlapnak irodalmi társlapja a Honművész közölte Pesten 1839. október 17-én - csütörtökön - megjelent 83. számának „Tánc" rovatán, melyet az esztergomi Bibliothekában találtam s vettem másolatba. A Honművészet Mátray (Rotkrepf) Gábor iró és zeneszerző a M.T. Akadémia 1. tagja szerkesztette és 1833-ban indította el mint az első magyar szépirodalmi és divatlapot, melyben megjelentek az első színházi bírálatok is. Ugyanitt láttak napvilágot Szekszárd és vidékére vonatkozó történeti beszélyek is Garay János tollából; igy a Régiség rovaton irt a szegzárdi apátságról, Sárközről, Bony- hádról, Simontornyáról; a szegzárdi régiségek c. értekezésében pedig Béla sírjáról, a római maradványokról, Bat és Bativánról, a Balogh-Fáról, Csatárról és egy száz mázsás koporsóról emlékezett meg. Mivel e levél éppen a Honművészben jelent meg, melynek Garay segédszerkesztője volt bizonyosra vehető, hogy a szüreti levél Írójával közelebbi kapcsolatban állt, sőt Garay lehetett az elhallgatott címzettje is a levélnek, melynek tartalma korrajz a város társadalmi életéről a XIX. század első felében, régies szavai és mondatai pedig stilisztikai szempontból megfigyelésre érdemesek. (Dr. Kun Lajos hagyatékából) i I i A >
