Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

12 WÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. szeptember 11., szombat ts Törd a fejed! Két héttel ezelőtti rejtvé­nyünk megfejtése: tetőcsere­pek. A helyes megfejtést be­küldők közül a szerencse a zombai Lőrincz Bernadettnek Vicces! A skót testvére kivándorolt Amerikába. Az otthon maradt fivér minden este két pohár gint iszik a kocsmában, egyet kedvezett. Nyereményét pos­tán küldjük el. Aki kitalálja mit ábrázol Ótós Réka fenti képe, két hét múlva tudja meg, hogy helyesen tippelt-e. a saját, egyet fivére nevében. Egyik nap csak egy pohár italt kér. Meghalt a fivéred? - kérdi a kocsmáros. Mire a válasz: Dehogy! Elhatároztam, hogy leszokok a piálásról. Alig mertük a szemünket lehunyni éjszaka, úgy féltünk attól, hogy elalszunk. Úgy hajnali három táján persze kókadt az éberségünk, így az­tán atyámnak hangos ordítás­sal kellett felvernie nemcsak engem, kebelbarátaimat is. E kis kellemetlenség után izgatottan autóba ültünk, s egy bő félóra múlva a halastó partján voltunk. Butyovác nagybácsi már várt minket, nem túl kitörő örömmel, de azért meglehetősen szívélye­sen. Már saját magához ké­pest. Ugyanis nem valószínű, hogy a „te kölyök, ha még egyszer a lábamra lépsz, le­csaplak, mint Tarzan a maj­mát" fajtájú mondatok a nagyközönség megítélésében a szívélyesség kategóriájába tartoznának. De Tóni bácsi- kámtól ez szép teljesítmény volt, mivel ha nincs jó hangu­latban, akkor nem mondja a fentieket, hanem megteszi. Egy árnyas eperfa alatt ver­tük fel a sátrat, s felfigyeltem rá, hogy Töcök közben gond­terhelten sóhajtozik, s folyton az óráját nézi. Mikor megkér­deztem, miért ily ideges, pi­ronkodva bevallotta, hogy kö­rülbelül most veszik észre, a bátyja meg a barátai, hogy sá­tor nélkül érkeztek meg a Bükk-hegységbe. Kínos. Mint Töcök lafejtette, nem érzett Murphy megszólal Ha egy politikusnak vala­milyen gondolata támad, többnyire teljesen félreérti. Egy jó jelszó ötven évre be­fagyaszthatja az elemzéseket. A kivétel erősíti a szabályt - és felborítja a költségvetést. Ha a gazdaság végre rendbe jön, minden egyéb tönkre­megy. Nem lenne semmi baj a ha­ladással, csak nem akar vége lenni. . Világok találkozása Aztán egyszer csak váratla­nul, még csak be sem kopog­tatva, leült közénk a csoda, olyan magától értetődő termé­szetességgel, ahogy csak a csodák képesek. Már nem akart minduntalan elfutni elő­lem, már nem szégyellte, lopta vissza, tagadta le, amit előző nap nekem adott. És már én sem anyát keres­tem benne, konok hitetlenke­dés és áradó hinniakarás kö­zött botladozva borzongtam bele a varázslatba: hogy már valami egészséges, tőlem tel­jesen független lénynek, egy barátnőnek kijáró szeretettel szeretem. Sosem fogom elfe­lejteni azt a halhatatlanná nőtt mozaikdarabot, amin állunk egymással szemben, az or­runk összeér és ő azzal a csin­talan, meleg manónézésével keresi a szememet: Olyan jó, hogy ilyen vagy. Hogy meg­mutatsz magamnak és hogy így megmutatod magadat is. Csak állt és nézett rám, míg be nem csukódott mögöttem a kapu. Azt hittem, most meg­kaptam azt a rég áhított, égre- írt igent, s mivel önként adta, ez már kétségbevonhatatla- nul, megmásíthatatlanul az enyém, valamiképpen mind­örökké. De úgy látszik, az ígéretek, legyenek bármilyen szentek is, más csak arra ítéltettek, hogy mi, emberek megszeg- jük-megcsúfoljuk-megtagad- juk őket, puszta hangulatból, dacból, céltalan gonoszságból. Vajon meddig tart a szerete­tünk ereje, ha az, akit megseb- zünk és betakargatunk vele, újra és újra orvul arculcsapja? Vajon meddig tart a hitünk hatalma, ha az, akiben hi­szünk, a legváratlanabb pilla­natban elárul minket? A világ borzalmas, értelmet­len. A reményt, hogy minden értelmetlenség és borzalom mögött értelem lappang, csak azok őrizhetik meg, akik mégis szeretnek. Most elvonultam a szige­temre, hogy elrendezzem őt magamban. Hogyan értessem meg vele, hogy bár még nem veszített el, igenis elveszíthető vagyok, akiért nap mint nap meg kell küzdenie? ítéletet nem tudok mondani fölötte, nem is akarok. De szélesre tárni sem tudom a lelkem ka­puját, mert a megcsúfolt sze­retet nehezen felejt. Mégis... Nagy és örök kin­csekkel lettem gazdagabb mellette. Mellette döbbentem rá, hogy már a bölcsőben megkaptam és azóta is győz­tesen birtokom az egyetlen, oszthatatlan és nagybetűs igazságot. Aztán ez az igazság egyre ingoványosabbá vált, lassanként élettől, embertől idegenné zsugorodott. Nél­küle mégis megmaradtam volna nála, mint egy langyos és biztonságos buroknál, mely megvéd attól, hogy kérdése­ket kelljen feltennem. Mellette kezdtem megtanulni, hogy nem csak igazságokat, hanem lehetséges válaszokat keres­sek a kérdésekre, s ha nem ta­lálok válaszokat, merjem vál­lalni a kérdésekkel teli életet is, a a „mentudomok" sokasá­gával. Az én világom embertele­nül szögletes volt, ridegen tiszta, sarkvidéki fénnyel. En­nek a világnak a mondatai megfellebbezhetetlenül lép­nek rá az emberre, hatalmas, üres, súlyos és élettelen pon­tok zárják őket. Elmozdítha- tatlan cölöpök, ha hozzájuk láncolod magad, biztonság­ban vagy - de sohasem ismer­heted meg, élheted át a legna­gyobb mélységeket. Az ő világában vízesések vannak és vulkánok, meg mindent elnyelő mocsarak és a láthatatlan magasságokban nyúló hegycsúcsok. És kérdő­jelek végeérhetetlen kaval- kádja. Zuhognak, felfakadnak, lehúznak és szárnyakat ad­nak. Egyszer azt kérdezte tőlem: hiszel Istenben? Azt feleltem: úgy hiszem, igen. Hisz neki köszönhetlek téged. Vagy ne­ked őt? Ezek is azok közé a megválaszolhatatlanságuk- ban szép kérdések közé tar­toznak, amiket tőle kaptam. Máskor azt mondta: én na­gyobb vagyok a percnél! És tényleg nagyobb volt. Ezek­ben a pillanatokban biztosan tudtam, hogy nincs olyan, hogy halál. Illetve lehet hogy van, de olyan, hogy nem-lét, az nem létezik! És a bűn tény­leg rossz? Ezt a kérdést is neki köszönhetem. Az embersé­gem felvállalására tanít. Arra, hogy ne szégyelljem, fojtsam el, tartsam kellemetlennek és kiirtandónak, utálatosan ide­gennek magamban a rosszat, hogy ne latépni és megta­gadni, hanem elrendezni és el­fogadni tudjam magamban. Olyan jó lenne most mezte­lenül szaladni az esőben, és sírni, sírni, sírni, a lelkünk legmélyéből fakadó könnye­ket! És hallgatni a belőlünk fel­zúgó, lila orgonaszót! És nagyont hörpinteni a hajnali derengés pipacsillatá­ból! S hallani a szorongó, lehaj­tott fejű kopogtatást a lelkem kapuján. És kinyitni az ajtót, megállni a küszöbön és azt mondani: vártalak. Finta Judit Önéletrajz XXVII. lelkiismeretfurdalást, mivel a sátorra nekünk is nagy szük­ségünk van, egyedül a nem túl távoli, és valószínűleg igen goromba megtorlástól tart. Megnyugtattuk, hogy mellette állunk nagy gondjában, s foly­tattuk a sátorverést. Hajlékunkat szépen beren­deztük, Tóni bácsi érdeklődve figyelte az egész munkálatot, közben pipázott, és szidta a fináncokat. Ez utóbbit nem egészen értettem, mert soha, semmi dolga nem volt velük. Tóni bácsi egyébként nem messze lakott sátrunktól, egy eperfák övezte kis faházikó­ban, ami engem gyermekko­romban a gonosz boszorkány mézeskalács házára emlékez­tetett. Volt egy kutyája, a Blöki, aki a híres rajzfilmfigu­ráról kapta a nevét, s fajtiszta korcs volt. Volt még vagy egy tucat tyúk is a ház körül, többnyire az eperfa ágain ücsörögtek, s egyáltalán, fur­csa jószágok voltak, mert egé­szen elvadultak nagy szabad­ságukban, s ha Tóni bácsi tyúkhúst akart enni, általában légpuskával lőtt le egyet közü­lük az eperfáról. (Egyszer megajándékozott minket is egy példánnyal, jóanyám há­rom napig főzte, de utána is olyan szívós volt a hajdani szárnyas húsa, hogy még a kutya sem tudta elrágni. A le­vesének azonban fenséges íze volt.) Miután kialakítottuk a kör­letet, Tóni bácsi közölte, hogy itt nemcsak móka kacagás lesz ám, mert a napi rendszeres kocsmai túrájának ideje alatt nekünk kell majd őrizni a té- esz halait. Mit mondjak, tet­szett az ötlet! A nap kelleme­sen telt, ebédre Tóni bácsi ha­lászlét főzött, aztán heverész- tünk a napon, vagy céltalanul kószáltunk a tóparton. Fél hatkor bácsikám szedelőz- ködni kezdett, felpattant Cse­pel motorkerékpárjára, s ha­talmas porfelhőt kavarva el- viharzott a falu - a kocsma - irányába. Mi hárman jókora husángokat ragadtunk, s pec­kesen sétálgatni kezdtünk a parton, fel s alá. Egyszercsak motorzajt hallottunk. Mi a fene, gondoltam, csak nincs zárva a kocsma? De nem Tóni bácsi volt, hanem egy Pannó­nia oldalkocsis motor, rajta két zsiványképű fickóval. Igen otthonosan érezték magukat, kényelmesen leparkoltak, majd hálókat-miegyebet kezd­tek előszedni az oldalkocsiból. Ekkor vettek észre minket. Kérdően egymásra bámultak, majd az egyikük megköszö­rülte a torkát, s megkérdezte: — Hát ti mit kerestek itt, hapsikáim? Bátran válaszoltuk, hogy mi őrizzük a halállományt. A két fickó törvénytelen röhögésben tört ki, majd az egyik azt mondta, hogy most azonnal gyalogoljunk el a faluba, és nézzük meg, ő ott van-e a kocsmában. Haha! Savanyú képet vágtunk a gyenge viccre, majd udvariasan fel­szólítottuk őket, hogy menje­nek a fenébe. Erre az egyik közölte, hogy lábtörlőt csinál belőlünk, ha nem hordjuk el magunkat. Mi azt válaszoltuk, hogy előbb fognak a halak szárazon sétálni, minthogy mi elhagynánk az őrhelyünket. A helyzet kezdett veszé­lyessé válni. A potenciális hal­tolvajok jókora súly- és erőfö­lényben voltak, ráadásul most már idegesnek is látszottak. Mi rendíthetetlenül álltunk őrhelyünkön. Az egyik végre elhatározta magát, felénk lé­pett, s lendült a keze, hogy po­fon vágjon. Az én husángom előbb találta sípcsonton, vi­sítva kezdett el féllábon ug­rálni. Társa végképp begurult. Vérben forgó szemekkel egy szigonyfélét rántott elő, s fe­lénk csörtetett. Okoska (Folytatjuk.) Heti cáfolat Nem igaz, hogy amikor Göncz Árpád a zuruk tá­voli földjére látogatott, az egyik házigazda, kedvenc feleségét áldozta fel, a ma­gasrangú vendég iránti tiszteletből. Német TOP 10 1. Culture Beat Mr. Vain 2.UB40 Falling In Love Whit You 3. D. J. Bobo Somebody Dance With Me 4. Spin Doctors Two Princes 5. Cut'n' Move Give It Up 6. Michael Jackson Will You Be There 7- Snap Do You See The Light 8.U96 Love Sees No Colour 9. Ace Of Base Wheel Of Fortune 10. Bon Jovi In These Arms Válogatott versezetek Nyársirató Forró nyár volt, minden íz­zott, Tűzkatlan volt a Világ. Tikkadt földön, a szöcskehad Sercegte csak víg dalát! A virág is hervadozott Gyéren szórta illatát, Élte a bús életéből A megszokott harmadát. Földművelő szólítgatta Esőistent naponta, Legalább egy felhőpamat Jöjjön erre havonta. Hej, de nem jött, így csak a Nap Szórta gyilkos sugarát, Úzte el a szép reggelek Felfrissítő harmatát. Ez nem így volt hajdanában Mikor még volt kikelet, A tavaszból volt a nyárba Varázslatos átmenet. Évának (II.) Tiszta, tiszta minden a szívemben, elcsitultak a zengő viharok. Újra a TE véred folyik ereimben, s megint a régi magam vagyok! Tiszta a szerelem mit érzek, és várom a nagy találkozást. Eljó a nap, megint téged nézlek, és érzem már a változást. Tiszta, tiszta a víz, melyet iszom, a csók, amit TE adsz forró számra, s míg bőröd illatát mélyre szívom szerelmem kap fürge szárnyra. Tiszta minden érzés, mely sugall belőled és tavaszi árként zúdul felém. S mert szeretlek, kitárom szívem előtted, hiszen oda újra beköltözött a remény! Vazó Hajbókoltak dús kalászok, Adtak szemet, garmadát, A tengeri üdén, zölden Szórta finom hímporát. Szivárvány volt azúr-égen Friss, záporos délután, Melynek hídján vidám fecs­kék Cikáztak a fény után Hajnalban smaragd mezőkön Vadak ittak harmatot, A kelő Nap mosdott abban Mit csapatuk otthagyott. Majd nyár végén aranyfényét Ontotta az öreg Nap Lágy sugarai nyomán lett Szőlők fürtjén sok zamat. Átok ül tán a világon? És miattunk, emberek? Régi szép nyár visszajön tán Ha hozzánk is visszatér, És hitünk lesz a szeretet. Sz. L. Szekszárdi délután Öt óra felé jár, zajosak az ut­cák Egy parkon át ballagok, Fülemben a város délutáni za­jai Ügy csengenek, mint a dalla­mok. Későre jár, elcsendesedik minden A város lámpái égnek, A sétáló szerelmes párok Kirakatokat néznek. Egy idős hölgy kutyát sétáltat Barátja nagyokat vakkant neki, Ö mit sem törődve ezzel, A távolt kémleli. Egy pár sétál a parkban Fejük felett derült az ég, Terveket, álmokat, vágyakat szőnek S ez így csodaszép. Sütkei Gábor A siker nyolc alapszabálya A „Kastbjerg-törvények" Sikeres vagy, ha sikeres­nek érzed magad. Ezt állítja Gunnar Kastbjerg, dán gaz­daságtudós. Út a sikerhez című könyvében elmagya­rázza, hogyan válhat valaki egyszerű eszközök segítsé­gével sikeres emberré. Kastbjerg törvényei szerint az alapvető tényező az op­timista hozzáállás és az ön­bizalom. Kastbjerg nyolc legfonto­sabb tippje: 1. Mindig a legjobbat várd mindentől. 2. Sose mondj másról rosz- szat. 3. Ne izgasd magad. 4. Sose vond kétségbe ter­veid sikerességét. 5. Állítsd be magad a si­kerre. 6. Sose mentsd ki magad se jó, se rossz magyarázattal. 7. Nem mindig neked van igazad. 8. Ne kritizálj másokat! Gunnar Kastbjerg kifej­tette: „Természetesen előfel­tétel, hogy magunk irányít­suk életünket. Hibás az az elgondolás, hogy csak a munkahelyünkön érhetünk el sikereket. Az igazán szár­nyaló ember egyben boldog , egészséges és jó kapcsolata van a családjával. Semmi ér­telme, hogy sikerünk ára az egészségünk legyen. Ezért is szükséges, hogy világos cé­lokat állítsunk magunk elé. Mindig tudnunk kell, mit akarunk elérni: csak ennek ismeretében lehetünk sike­resek." (FEB) í

Next

/
Thumbnails
Contents