Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

1993. szeptember 11., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

KÉPÚJSÁG 11

Horvátországban horgásztam

Pecabottal fogott történetek

Sztanko bácsi, amint éppen horgászik a porecsi öbölben

Porecs Horvátországban található, pontosabban az iszt- riai félszigeten. A tengerparti település elsősorban a fürödni vágyók paradicsoma, ám késő délután, kora este, amikor már elcsendesedik a zsivaj, megjelennek a mólókon a horgászok. S ha esetleg tengeri hallal nem is, néhány érdekes történettel mindenképp gazdagodik az, aki nem tartja feleslegesnek szóba elegyedni a helybeli pecásokkal.

„Magyar gyerek vagyok én

Teljesen logikusnak tűnt az az itthoni jótanács, mely szerint az Adriai-tenger partján mindenekelőtt kagylóval érdemes horgászni. Azaz, ennek az egyébként ártalmatlan és módfelett békés lénynek a csíkokra vágott darabjait kell a horogra tűzni, miután egy kővel meglehetősen drasztikusan széttörjük a védelmező gyöngyházburkot. A pecázás- hoz szükséges kagylót beszerezni pedig egyszerű dolog: elég a hullámok alá merülni - búvárszemüveggel, természetesen -, s máris szinte belebotlunk a különböző formájú és nagyságú, a meder szikláin békésen „ejtőző" állatkákba.

Mindezek után érthető csak az a meglepetés, ami a Sztanko bácsival való találkozáskor ért. A tengerészsapkát viselő öreg szemmel láthatóan rutinosan hajította be - csak úgy nyél nélkül - a dobozra tekert zsineget a tengerbe a porecsi sétálóutca magasra emelkedő mellvédjéről. Am az igazi érdekességet a felhasznált csali jelentette: Sztanko bácsi mellett, a márványlapokkal fedett kövezeten egy jókora, körülbelül félkilónyi, rózsaszínű húsdarab hevert.

— Milyen hús? - tettem fel a kapás szempontjából sorsdöntő kérdést, természetesen magyarul. Az érdeklődés lényegét kifejezendő, határozott mozdulattal rámutattam a „csalira". S ekkor ért a nagy meglepetés: az öreg ugyanis magyarul válaszolt.

— Hús, hús - bólogatott magától értetődő természetességgel. — Nem is tudom: azt hiszem, borjú.

— Beszél magyarul? - folytattam az immár más irányba terelt kérdezősködést, még mindig némileg hitetlen- kedve, s egy pillanat alatt elfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen a csaliról, s nem a horgászról kellene hasznos ismereteket szereznem.

— Én beszélek egy kicsit magyarul - erősítette meg - szavaiban egy kissé szlávos akcentussal - az öreg. — A Bácskában születtem, Sztanko a nevem, de már negyven éve élek itt, Porecsben. Rámtalált az asszony, s idejöttem vele - mosolygott hamiskásan.

Sztanko bácsi - amíg nem ment nyugdíjba - szobafestőként dolgozott. A tengerrel való bennsőséges kapcsolata, mint korábban, úgy most is, a pecázásban merül ki. Érdeklődve hallgattam történeteit, miközben ott futkároztak körülötte unokái, akik hangos zsivajjal, türelmetlenül huzigálták ki a vízből a mindanynyiszor zsákmány nélküli zsinórt. Ez a tény azonban egyáltalán nem törte le Sztanko bácsit, sőt, újabb és újabb sztorik mesélésére sarkallta.

— Fiatal voltam, még ott, a Bácskában - emlékezett a régi, szép időkre. — Együtt ittuk a bort a magyarokkal. Amikor már kicsi lett a pohár, fogtuk a vödröt, abból ittunk. Vidámak lettünk nagyon. Én is együtt énekeltem a többiekkel: magyar gyerek vagyok én ...

Pedig Sztanko bácsi - le sem tagadhatná - szerb a javából.

A Tenger Kapitánya

A tenger ősz hajú kapitánya - hangzatos nevével némiképp ellentétben - elnyűtt nadrágot, rosszul gombolt, kockás inget és félretaposott cipőt viselt. Talán csavargónak néztem volna, ha nem jön oda hozzám, s nem vizsgálja meg szúrós tekintetével a teleszkópos horgászbotomat.

— Tschusima - közöltem előzékenyen a márkanevet. — Va bene? (Jó?) - kérdeztem tőle, összeszedve csekély olasz nyelvtudásomat. Arra ugyanis néhány napos porecsi tartózkodás után rájöttem, hogy itt, azaz az isztriai félszigeten az emberek többsége a horvát mellett - a két világháború közötti itáliai uralom hatásaként - az olaszt is beszéli.

— Va bene - biccentett szinte méla egykedvűséggel. Ám amikor felcsévéltem a zsineget, s megpillantotta a damil végén az úszót és a horgokat, némiképp felvillanyo- zódott.

— No, no - csóválta a fejét rosszallóan, s a nyomaték kedvéért a jobb kezének a mutatóujját is felemelte. Némi töprengés után intett: — Ve- nite con me! - ami annyit tesz magyarul, hogy jöjjön velem.

Nem akaródzott igazán sétálnom, ki tudja, hova, milyen meszire visz a gyanús külsejű alak, de már ment is, s mutatta, hogy itt van a közelben a háza. A sarkon egy boltíves kapun áthaladva egy sikátorba érkeztünk, majd még néhány lépés, s valóban, máris ott voltunk, ha nem is a lakásán, hanem egy műhelyben. Méghozzá milyenben! Az alacsony mennyezetű, szűk helyiség a horgászáshoz szükséges eszközök, alkatrészek garmadáját rejtette. A falakon végestelen-végig orsók, különböző méretben, majd botok, szétnyitva és összecsukva, a durva faasztalon pedig zsinegek, horgok és ólmok százai hevertek.

Vendéglátóm mindenekelőtt egy szétnyitható ülőalkalmatossággal kínált meg, ő maga pedig - miután megigazította orrán csontkeretes szemüvegét - munkához látott. Akkurátusán előkotort egy hengerkúp alakú ólmot, először ezt erősítette a zsinegre, majd kisvártatva egy gondosan kiválasztott horgot tett - hagyományos csomózással - a damil végére.

— Va bene cosí- nyújtotta át a megreparált készséget.

— Menjünk vissza.

Az öbölben azt azért még kifejtette, hogy bár most már jó a felszerelésem, a hely mindazonáltal nem szerencsés a pecázáshoz.

— Ott - mutatott átellenbe.

— Azon a parton jó horgászni. Én is mindig ott szoktam, leülve egy kőre.

Mondta volna tovább, de hirtelen egy középkorú hölgy termett mellettünk, s mint aki végre rátalál valakire, pergő horvát nyelven diskurzust kezdett pártfogómmal. A mondandóból csak a kapitan szó hallatszott számomra érthetően, több alkalommal is. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, s a pillanatnyi szünetben rákérdeztem:

— Lei, capitano?

— Si, io sono capitano - válaszolt komolyan a jótevőm, s a hölgy is megerősítette: — Si, si, capitano, ma un piccolo capitano.

Azaz, az úr valóban kapitány, de az alacsonyabb ran- gúak közül.

— Sok helyen voltam, Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában - sorolta fel állomásait a capitano.

— Ausztráliában is volt?

— Si, si, Ausztráliában is, természetesen.

— Akkor ön nem egyszerűen kapitány, hanem a Tenger Kapitánya: Capitano del Mare - évődtem egy kicsit az öreggel, aki minderre méltóságteljesen bólintott, mintegy nyugtázva, hogy valóban: ő a Tenger Kapitánya.

— Holnap ott leszek szemben - intett az öböl túlsó partja felé. — Este hét órakor megtalál, egy kövön fogok ülni.

— Á holnapi viszontlátásra- köszöntem el a Tenger Kapitányától, s már előre örültem a jó fogásnak, amit majd a capitano tapasztalata garantál.

A várakozás végül is hiábavalónak bizonyult. Elbeszélgettem az időt, s csak nyolc órakor kaptam észbe: nekem ma este találkozóm van a Tenger Kapitányával. Már sötét volt, amikor fél kilencre megérkeztem a megbeszélt helyre. A sziklákkal, kövekkel szabdalt parton egy lélek sem járt. Megunta volna a várakozást a capitano? Mindezek után nem túl nagy meggyőződéssel vetettem a zsinórt a hullámokba, s mondanom sem kell, hogy üres maradt a haltartó szákom. Talán minden másképp alakul, ha ismét összefutok a Tenger Kapitányával ... Szeri Árpád

Illusztráció: Sziráki Zsolt

A Tenger Kapitánya megreparálta a horgászbotot

írás közben

(Türelmetlen térítők) A csöngetésre csak az előszoba szűk ablakát nyitom ki. Két öregedő nő áll a küszöbön, bebocsátásra várva. Az idősebbik rögtön rákezdi. Istenről beszél, üddvösségről, örök életről, de nem engedem végigmondani, megkérdezem, milyen egylet vagy közösség nevében fárasztják magukat. Megmondják, én pedig áldást kívánok nekik s gyorsan becsukom az ablakot, azzal sem törődve, hogy ezzel esetleg az üdvösségnek állom útját.

Szaporodnak a próféták, hittérítők, gyógyászok, magántudósok, jelezve, hogy a szólásszabadság demokratikus vívmány, akkor is, ha nem mindig kívánatos. Tanulni viszont ma is szeretek, ha van kitől. Két másik tudós nő, aki váratlanul megáll ágyam mellett, ezt ígéri. Arany verssora jut eszembe, frivolan módosítva a gyönyörű kérdést: Honnan, két tudós nő, ég vándora jöttél? Erőt gyűjtve heverek ágyamon, ami nem jelent kiszolgáltatottságot, de aki most lepillant rám, végtére erre is gondolhat. Az egyik hölgy figyelmeztet, hogy cihelődjek, hamarosan kezdődik a mise, ami rendjén is van, jó ha az ember ezt is tudja. A másik azonban nem éri be ennyivel, hosszabb távú programmal kecsegtet. Ha jól értem a szót, valami csandrát emleget, ami az ember feje tetején hatol be a testbe, s az életerőt hozza és a bölcsességet.

Ilyent is láttam már, igaz, csak képen, s ellenőrizni sem volt alkalmam. A dominikánusok népszerű szentjét, ferreri Szent Vincét ábrázolják így: kezében könyv, feje fölött nyúlánk láng lobog, a szent megszállottság, az isteni ihletettség jeleként. Vincét Giovanni Bellini is megfestette, képe Velencében ma is látható.

De itt valami másról van szó. Ez egy bio-nem-tudom-micsoda, ami átjárja a világ- egyetemet. A leckéjét felmondó hölgy buzgón beszél, de megállítom, mert erről a titkos jelenségről nem hallottam, pedig tettem szert szerény jártasságra a teológiában. Talán valami ázsiai tan? - kérdezem bizalmatlanul, de a hölgy energikusan figyelmeztet, hogy itt nem hitről, nem tudományról van szó, s ha nem fogadom el, annál rosszabb, mert ebben a tizenkét görög istennek is része van. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy miért épp tizenkét görög istent emleget, a görögök sokkal többet tiszteltek, amikor pedig a hölgy minden átmenet nélkül megmondja, hogy mi a bajom, kedvetlenül legyintek. Két tudós orvos figyeli porhüvelyem rakoncátlankodását, nevük igen jól cseng tudományos körökben, s akkor rám pillant valaki, s csak így, ránézvést valami egészen mást állapít meg, mint amit a két felkészült orvos heteken át keresett.

Fáradtan legyintek, hagyjuk a görög isteneket, régen elmenekültek Hellaszból, sietségében Nikének saruja is leesett, amint az athéni Akropolisz gyönyörű domborművén látható. A koponyánk felett lebegő lángocskáról se essék szó, egyébként is hol vagyunk ferreri Szent Vince buzgóságától és alázatától?

Itt akár be is fejezhetem, mert ugyan mi tanulsággal szolgálhat ez a szerény kaland?

Azért szolgál, ne legyintsünk könnyelműen. Évtizedeken át, jó ötven éve, a szólásszabadság nem tartozott az elemi emberi

jogok közé. Be kellett érnünk a hivatalos véleménnyel, lett légyen szó a doni tragédiáról, deportálásáokról, később az osztályharcról, vagy éppen Hegel filozófiájáról. Most végre ott vagyunk, hogy mindenki elmondhatja véleményét, Horthyról, Marxról, a kormány politikájáról, a korrupcióról. Csak ne járjunk úgy, mint amire a zsidó szólásmondás figyelmeztet: purimkor, az örömünnepen, mindent szabad, de megjegyezzük, hogy ki mit csinált.

Ha a szólásszabadság leplezetlen arroganciával társul, a demokrácia látja kárát. Tanúi voltunk, amikor pocskondiázták az Akadémiát, mert nem volt hajlandó a barguzini ál-Petőfiről tárgyalni. Másra is volt példa. Képtelen ötlettel állt elő valaki, leegyszerűsítve úgy hangzott, hogy kétszer kettő öt, s az Akadémia ezúttal sem ült össze, hogy megvitassa az önjelölt tudós tézisét.

Kicsiben is hasonló zajlik, szerte az országban. Amikor két öregedő nő becsönget hozzám s előadásba kezd az üdvösség egyedül lehetséges módjáról, a végső igazság birtokosaként teszi, épp úgy, mint az a hölgy, aki betegágyam üregébe pillantva beszél a világegyetemet betöltő bio-nem-tudom-mi- csodáról, mintha nem is hallottam volna Einstein vagy Heisenberg nevét. Szemében lehetek vén konok szamár, ezt akár el is mondhatja saját köreiben, megfeledkezve arról is, hogy véleménye nem érdekel. Mások is az igazság kizárólagos letéteményeseként jelennek meg, s megmondják, ki a jó magyar, sőt a magyarabb magyar s ki megvetésre érdemes judeo-bolsevik. Ha az ítélet ellen lehetne fellebbezni, esetleg elmondanám, hogy akkor is magyarabb magyar voltam, amikor nem vettem kezembe azt a fegyvert, amivel előbb Horthy, majd Szálasi hatalmát kellett volna megvédenem, természetesen életem árán, mert alább az urak nem adták.

Közben a fogalmak is összekuszálódnak. Már nem tudom, mit jelent a keresztény erkölcs, az igazi hazafiság, a népi gyökér, a jogállamiság és még annyi más.

A kizárólagosság, a csalhatatlanság rögeszméje mindig veszedelmes, a diktatúra kezdete. Csak nevet kell találni hozzá s a gyilkos szándék is megszelídül, szobatisztának látszik. Az etnikai tisztogatás is jótékony mázt kap, mert az egy akol, egy pásztor képzetét kelti s most már csak egy lépés a pokolig: akinek itt nincs helye, vessen magára, nem közénk való. A türelmetlenség, a gyűlölet mindig álcázza magát, felsőbbrendűnek akar látszani, mindent jobban tud, vagy ennél is többet, a fellebezhetetlen igazság palástját ölti magára s pallosjoggal ruházza fel magát.

Az elmúlt ötven évben tapasztaltuk pusztítását: fű se nőtt nyomában. Megértem, de mennyire megértem, hogy a szólásszabadság fél évszázados elnyomatása után mindenki siet közölni véleményét Istenről, hazáról, világról, világegyetemről, s benne az örök üdvösségről, amiről ugyan semmivel sem tud többet, mint én, de azért a kevéshez is hozzátesz valamit: ha nem osztom hitét, nem csatlakozom közösségükhöz, akkor már készülhetek is az örök kárhozatra, ő mossa kezeit. Én pedig magamba roskadva nézem korunk buzgó hittérítőit, akiknek szívem szerint nemcsak nyugodt és gazdag holnapot kívánnék, hanem hozzá tartós társbérletet is az örökkévalóságban.

Csányi László

A ház hamarosan összedől

Nyomorúság. Szellemi, lelki, fizikai, anyagi. Kis faluban, elesett kisembereké, egy férfié és egy nőé.

Nem lenne pedig törvény- szerű. Van tisztes nyugdíj, az önkormányzat is - bár szegény - rendszeresen segít. No és a legfontosabb, a szeretet is megvolt egymás iránt. Összeillettek, ugyanakkor rá is szorultak egymásra, hiszen mindkettőjük hátránnyal indult már az élet elején. Úgy mondják szaknyelven: mentálisan visszamaradott. Az élet azonban így is lehet „napsütéses". Szeretet, ragaszkodás, gyengédség létezik a sérült lelkekben is. Bizonyíték erre boldog első éveik.

Mára azonban csak az induló sor maradt. Első hallásra úgy tűnik, a pénzen, meg a faluvégi házon folyik a vita, a veszekedés, a háborúskodás. Igaz, elismerik, ha a kutya erősebben nekitámaszkodik az „ingatlannak", bedől a fal. Kívülről is katasztrófasújtottnak látszik, belülről - ők mondják - még szörnyűbb. Szóval, hogy kié a ház. Meg mennyi „lelépési" összegért lenne hajlandó odébbállni

egyikük. Valamint, hogy ki fizesse a villanyszámlát?

Késsel fenyegetőzik az egyik, pofozkodik a másik. (Régen olyan szép volt minden.) „Iszik" - mondja ez, - „üldöz" - mondja amaz. (Korábban pedig hogy ragaszkodtak egymáshoz.) „Lusta, nem főz, a küblit nem képes kivinni a szobából" - így a férfi, „a földön kellett aludnom, és egy budit se volt képes csinálni az udvaron" - így a nő. Szitkozódik az egyik, bosszút emleget a másik. Az újságtól, a nyilvánosságtól várják a segítséget, szánalmas, (vélt) igazuk napfényre kerülését. Közben ügyet sem vetnek arra, hogy saját nyomorúságos életük szennyesét idegen, avatatlan szemek elé tárják, sőt, még gyűrik is a kívülállók orra alá. De vajon számon kérhető-e ez tőlük .. ?

Azt tudják ők is, hogy a háznak ehhez már semmi köze. Dühük sem csak sajátjuké. Gyanítom, „súgtak" nekik. Egyiknek a rokonság, másiknak - mivel nincs hozzátartozója - az ismerősök. Pedig az egyetlen lehetőségük lett

volna: békében együttmaradni. Elfuserálták. Most már végérvényesen, hiszen nincs visszaút, túl messzire és mélyre mentek az ellenségeskedésben. Indulataik talán ennek a felismerésnek is szólhatnak.

Pedig most lenne csak igazán szükségük a társra. Hogy kézen fogják egymást, felballagjanak a falu végére, szemrevételezzék a düledezőt, és hozzáfogjanak, amíg nem késő. Főzhetnének is együtt, és ha már a padlón kell hálni, hát az is jobb azért kettesben. Mert nem jó egyedül, ezt ők aztán igazán tudják.

Ez viszont nem a mesesarok. Soha nem fogják bevallani, hogy hiányzik nekik a másik. Árra, hogy számukra igazságot szolgáltasson, valamelyiküket is áldozatnak, vagy bűnösnek minősítsen, jóérzésű ember nem vállalkozhat.

Úgy tűnik, a gyűlölködésnek csak az egymástól való fizikai távolság vethet véget. A nyomorúság tartós marad. A ház viszont hamarosan összedől.

sk