Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

1993. szeptember 11., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 fotómodell, vagy inkább ma­nöken vagy?- Nálam van egy kis gond, alacsony vagyok. Az európai „standard" 175 cm, én 173 va­gyok. Ez itthon még úgy-ahogy elmegy, .de külföl­dön már nem. Úgyhogy főleg fotózom.- Meddig lehet ezt a mun­kát csinálni?- Attól függ, meddig van divatban az ember arca. Sze­rintem 5-6 évig még biztos tu­dom csinálni. Utána a nyelv­tudásom segítségével szeret­nék valamit kezdeni.- Tegyük fel, hogy három dolog közül választhatsz: pénz, politika, szerelem. Me­lyik a legfontosabb ezek közül számodra?- Szerelem. — Ezt minden fontolgatás nélkül mondta. Ilyenek ezek a szép lányok. AJhelyett, hogy aktuális láng­lelkű vezíreink dicső tettein töprenkednének, inkább me­.. .és akkor én ettem gusztusosán" Szép hölgy, az első tízből Befejezetlen beszélgetés a „Chips királynőjével" Éjjel háromkor, egy szóra­kozóhelyen beszéltem rá, hogy pazarolja rám az idejét. Nem volt túl nehéz, csodál­koztam is rajta. Hiszen én ma­ximum egy Népújság-fotót ajánlhattam volna. De inkább nem is ajánlottam. Neki, aki a tavaly novemberi Playboy címlapjáról nézett kihívóan és fölényesen ránk, pocakos, ko­paszodó, lúdtalpas (átlag)fér- fiakra. A hatás kedvéért. Való­jában nem ilyen. Bár szívesen állítanám, hogy készséges kedvessége pillantásom dele­jének, szellemem rendkívüli­ségének, egész mivoltom le- nyűgözőségének szólt, ezeken az állításokon legjobban gyermekem anyja röhögne, és kérne először helyreigazítást. Szóval Szilvia szíves szavai ál­talában mindenki számára el­érhetőek. Mégis, jólesett, hogy a tolnai Strich Szilvia, a tavalyi „év második arca", menő mo­dell, Chips-királynő, ha nem is csípett fel, de megismert, és a kései időpont, valamint zi­lált külsőm ellenére szóba állt velem. Néhány nappal később haj­szálpontosan érkezett a ko­rábban megbeszélt találko­zóra. Farmerben és valami uj­jatlan felsőrészben jött, min­denféle smink, „belőtt séró", meg ilyenek nélkül. Bakonyi Péter írta róla, hogy ha az ut­cán látná az ember, elintézné egy „helyes lány" summázat- tal, de semmi több. Bezzeg a fotókon ... Nos, én emlék­szem, hogy több, mint tíz éve, boldogult diszkóbajáró ko­romban, már összesúgtunk a háta megett, amikor meglát­tuk, annak ellenére, hogy ak­kor még igen törékeny volt a szépsége. Mára pedig igazi nő lett belőle ... Szóval részem­ről az utcán is, mindenféle mesterséges „beavatkozás" nélkül is: „bezzeg".- Hány éves vagy? - leplez­tem hiába enyhe zavarom, mindjárt így elsőre.- Jaj, pont ezt kellett kér­dezned? 24 leszek, de írjál 23-at — vette könyörgőre a tekintetét. Úriember nem csi­bész, gondoltam, és felróttam az értékes adatot.- Korábbal) említetted az újságokat, amikben megjelen­nek a fotóid. Sajnos nem va­gyok pénzszórásra berendez­kedett anyagi helyzetben, úgyhogy nem járatom sem az Elite-t, az Adler-katalógust, sem a Pulli-t, de még a Kiske- gyed sem színesíti szürke hét­köznapjaimat. Azt hiszem, az én figyelmemet, mint oly sok mezei állampolgárét, a TV-ben látott, Chips-es, fel­csípésre invitáló megjelenésed hívta fel, ez tett igazán is­mertté országosan.- Igen. Ausztriában volt a forgatás, Magyarországról öt fiú és öt lány (köztük én is) utazott ki. Rengeteg jelent­kező volt, „ezrek" voltak ott külföldi modellek. De hát tu­dod, ilyenkor úgy megy ki az ember, hogy van egy százalék esélye. Én tudom, milyen lá­nyok vannak ott... Szóval jobbnál jobbak. Na, mondták, hogy meg kell mutatni a ke­zünket, és gusztusosán kellett enni. És akkor én ettem gusz­tusosán a kamerák előtt... Egyedül kerültem be a magyarok közül a film stábjába, és ráadásul meg­kaptam a főszerepet. Képzel­heted, mekkora volt az öröm itthon is.- Úgy hallom, az ügynök­ségek eléggé kihasználják (anyagilag) a szép, ám tapasz­talatlan lányokat. Ezért a rek­lámfilmért mennyit kaptál?- Maradjunk annyiban, hogy a töredékét annak, mint amennyi járt volna.- Jó, maradjunk. Sikeres modellnek számítasz?- Azt mondják, igen. A fo­tósok szerint benne vagyok az első tízben Magyarországon. Azt is hallottam magamról, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen hamar befogadtak ebbe a körbe.-7 És legalább jól esik a nép­szerűség?- Az, hogy felismernek Pesten, esetleg jópofán utá­namszólnak, hogy: „csípjél fel", az aranyos. De az, hogy másképp viselkednek velem, mint korábban, amikor még nem voltam „ismert", az bánt. Pedig én nem változtam meg, hidd el, a közeli ismerőseim megmondhatják. Egyik nap például, (a Chips-reklám után) Tolnán elmentem a boltba. Beléptem, leálltak a pénztárgépek, min­denki odafordult, pedig ösz- szehúztam magam egész pi­cire, nem néztem sehova, úgy somfordáltam be az ajtón. Annyira kínos volt, olyan za­varban voltam, hogy min­denki engem néz, hogy leejtet­tem a kosaramat, és kifolyt a tej, gondolhatod, milyen ciki volt...- Valóban. Mondd, azon kívül, hogy boltjaiban kifolya­tod a tejeket, Tolna mit jelent neked?- Mindent. Nem szeretek Pesten lenni, csak addig va­gyok ott, míg dolgozom. Pestre születni kell. Nekem Tolnán van szinte minden ro­konom, barátom, ismerősöm. Jobban szeretem ezt a kis nyugodt városkát.- Korábban említetted, hogy divatbemutatókra is jársz. Te most tulajdonképpen rengenek a szép szemeikkel — gondoltam magamban. Majd ráripakodtam szelíden:- Kicsit bővebben, ha kifej­tenéd.- Ne legyél már ilyen! - Itt rövid beszélgetésben! szünet állott be, majd újra megszó­lalt, távolian.- Hát, sokkal nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá tesz. Szeretem, ha van mellettem valaki. A vad, viharos idősza­koknál nekem sokkal fonto­sabb a nyugodt, tartós szere­tet.- Ezek szerint akkor te nem vagy egy férfifaló típus? - kérdeztem csalódottan, bár közben rájöttem, hogy az egy másik reklám, sajnos. (Fald fel!) ,,- Én és a férfifalóság — ne­vette el magát, nem sejtve, hogy ezzel egy csomó re­ménykedőt keserített el még jobban.- Na, de azért sok „hódo­lód" akad, nemde? — próbál­tam kiugrasztani a (Playboy) nyuszit a cserjék közül.- Nem tudok róla, valaki azt mondta rólam, hogy na­gyon hideg vagyok. Elriasz­tom a férfiakat. (Azért az nem megy olyan könnyen. - sk) Tu­dom a határokat, kivel med­dig lehet elmenni. — közölte tárgyilagosan. Ez van uraim. A hölgy „re­ménytelen" eset. Ráadásul „foglalt" is. Naná, hogy nem mászkálnak az ilyen szép lá­nyok csak úgy facérán. A „kiválasztottat" is meg­próbáltam szóra bírni, ö is „je­lenség". Szilvia szerint ott lenne a helye a férfimodellek között. Harmadéves jogász Pécsen, huszonegy évével még előtte az élet, de már most sokat látott világfi be­nyomását kelti, aki nem vonja meg magától az élet aprócska örömeit. Marha elegántosan érkezett, de mint mondta csak azért, mert egy fontos tárgya­lásról jött, egyébként farmer­ben jár. És általában nem öm­lik belőle a szó, ez leszögez­hető. Ennek bizonyítására áll­jon itt néhány részlet pergő beszélgetésünkből.- Hogy jellemeznéd Szilvia szépségét? — kérdeztem én.- Érdekes arca és jó alakja van. Ezt tudom. — mondta ő nyomatékosan.- Mit szólnál, ha barátnőd - minden fenntartása ellenére - egyszer mégiscsak beadná a derekát, és levetkőzne egy fotó kedvéért? — kérdeztem én.- Nem örülnék neki. Pon­tosabban vége lenne a kapcso­latunknak. — közölte ő nyu­godt egyszerűséggel.- Féltékeny típus vagy? — kérdeztem én.- Egyáltalán nem. — felelte ő.- Milyen érzés, hogy egy ismert szép lány a barátnőd? — kezdtem feszengeni most már szűkszavúsága miatt.- Semmi különös. Ugyan­úgy viszonyulok hozzá, mint az eddigi barátnőimhez.- Milyennek találod őt?- Azt szeretem benne, hogy nagyon kedves. És az a jó, hogy mikor „ismert" lett, ak­kor sem változott meg. Néha kicsit naiv.- Ki volt a kapcsolatotok kezdeményezője?- ő. Szerintem nem hagyja másra. Ha valaki megtetszik neki, kiharcolja magának. Szóval így lőtte ki az álta­lam legjobbnak ítélt kérdé­seim lufijait. A többiről meg jobb nem beszélni. Miközben érlelődött ez az írás, újabb sikert könyvelhe­tett el Szilvia. Beválogatták abba a csapatba, amely Flori­dában vészeli át a mi klímán­kon már gyakran kellemetlen októbert. Mellesleg fotózni is fognak, a Schuster-katalógus számára. Nekem meg közben eszembe jutott, hogy elfelejtet­tem megkérdezni tőle, milyen színű a szeme. így vált befeje­zetlenné beszélgetésünk. Fotó: Ótós Réka sk Régi és új noteszlapok Esernyők alatt is, egyetértve . . . “V Tagybányai vitézünk ken- l\l deresi újratemetése előtt egy nappal úgy bőrig áztam, ahogyan soha még, hazatér­temkor akár beültethettek volna a centrifugába a forró lábvizes, teás kezelés beveze­tőjeként. Persze, hogy nem szó és hang nélkül, kilátásba helyezve a náthától kezdve a tüdőgyulladásig minden le­hetséges bajt, ha már a meg­előzően jövendölt nem jött be. Azt gondoltam, ha már Bu­dapesten vagyok, nekem is ott a helyem a Vérmezőn, ahol este hat és hét között a Horthy nevével fémjelzett korszaktól lehet végső búcsút venni. Mondhatnám úgy is, a chartás rendezvényre az a hő remény­ség vitt, hogy igazán végső búcsúra kerül sor attól a rend­szertől, ami egymillió embert küldött halálba, sokszorennyit szomorított, nyomorított meg, ránk, a túlélőkre örökítve dics­telen főművének, a háborús pusztítás minden nyomának eltakarítását. A szándékomról értesülve atyafiságos aggodalommal próbáltak lebeszéni a részvé­telről, mondván, jobban ten­ném, ha maradnék a feneke­men, pihenjek, olvassak, fejt­sek rejtvényt, pásztoroljam a gyerekeket inkább, mert ilyen helyen akármi megeshet. Elég, ha odavonul a Vérmezőre né­hány balhéra mindig kapható tarfejű leventejelölt, hogy el­vegyülve a hallgatóság sorai­ban a szokásos módon szét­csapjon, nem nézve kit ütnek, csak ütnek, mint a bolond óra. „Amilyen szerencséd van, jól kioszthatnak. Hiányzik ne­ked egy megverés?" Mit felelhettem erre? Az éle­temből tucatnyi egyéb hiány­zik, mindenekelőtt az a csa­ládi lehetőségeinkhez mérten felhőtlen gyermek- és ifjúkor, amit a nagybányaival fémjel­zett korszak - és mindaz, ami ezután következett ránk - tő­lem is ellopott, kárpótlásra semmi remény, viszont bőven van mit temetnem és ha ebben akadályozni akarván akárki üt meg, úgy visszaadom neki, mint a pinty, hiszen már ha­szontalan és családon belül Rózsa Sándorné elnevezésre jogosító gyermekkoromban is rosszul tűrtem a testi fenyí­tést. Akkor, a visszaadás ab­ban nyilvánult meg, hogy na­pokra elnémultam. Ha most, az életem vége felé megüt va­lami amőbaeszű, nem mara­dok adós. De hagyjuk az ör­dög falrafestését másokra. — Legalább azt ígérd meg, hogy amint kitör valami gya­lázat, azonnal lelépsz! - így az aggodalmaskodók, akiknek egy hepiendes történettel szolgáltam arról, hogy félel­met, hátrálást tanúsítva lehet csak vesztes a gyöngébb fél, még a túlerővel szemben is. Ugyanannak a budapesti székhelyű és az ország igen sok vidékén dolgozó vízműé­pítő vállalatnak volt segéd­munkása az a három nyírségi legény, amely vállalatnak munkahelyi adminisztrátor­ként én is alkalmazottja vol­tam, amikor újságíróként nem éppen gyógypedagógiai okokból viseltem a persona non gráta cimkét. Az akkor még a legnagyobb magyar fa­lunak méltán nevezett Érden építettük a vízmüvet, én afféle mindenesként, helyettesítve azt a művezetőt is, aki nem volt bolond kihasználatlanul hagyni a magánszocializmus építésének nagy lehetőségét. Többet volt távol ez az úr, mint jelen. Neki tulajdonít­ható, hogy naponta legalább 30-40 kilométert bicikliztem össze az egymástól távoleső munkahelyek között, hogy visszaimádkozzam a kubiko­sokat, csőfektetőket a közeli italboltokból a munkaár­kokba. Sok okuk a fekete vonato­kon közlekedőknek nem volt arra, hogy imádjanak. Oltá­rukra csak fizetésnapokon emeltek, jóval túl azon a drukkon, hogy baj nélkül meghoztam a kiborítékolásra váró százezreket Budapestről egy keshedt aktatáskában, hí­ján a pénzszállítás -kezelés biztonsági szabályai betartá­sának. Ilyenkor volt az, hogy az iroda sarkában felállított vaságyam párnája alatt őriz­tem a lemezkazettát, kezemü- gyében egy ács szekercével, hogy legalább a bűnösök egyikének lecsapjam Istváni módon a kezét... Azidőben Érdnek fölöttébb rossz volt a híre, esténként ide tértek haza a fővárosból kitiltott urak és hölgyek. Volt mitől félni. Egy oltárra emelést előző nap estéjén robbant be az iro­dába a három sűrűvérű mo- kány, hogy adjam ki a bérü­ket, mert se esznek, se isznak, nincs kitartásuk másnapig. Zöldfülűként már beug- rasztottak egyszer a csőbe ez­zel a szöveggel, s hogy szaba­duljak a pénz nyomasztó je­lenlététől, esedékessége előtt egy nappal kiadtam a béreket. Másnap, ellenőrzés. Teremtett lélek se, rajtam kívül. Hát per­sze, hogy hazautaztak az én atyafiaim, én meg, kaptam, amit kaptam. Nem dicséret volt. Meg is fogadtam szentül, hogy Érden nincs több kutya­vásár! Erre ők: legalább né­hány százast adjak - előleg­ként. Nem, nem és nem lehet. Akkor ők rám borítják az író­asztalt és amit ráadásul kap­hatok, biztosan nem teszem zsebre. Meg is lódult a legiz­gágább az íróasztal ellen, amikor megkérdeztem cite- rázó inakkal, de angyali szelí­den, hogy van-e anyjuk, nővé­rük, kedvesük és dicsérettel il­letnék-e azt a három bivalye­rős fickót, aki elveri őket? Mi­féle ember az, aki nála gyön­gébbekre, nőkre, gyerekekre, öregekre, vagy betegekre tá­mad?! Lábujjig vörösödve, dühös kis vakkantásokkal vonultak el a megtorpanás után és nem esett közöttünk szó sokáig az incidensről. Mígnem a főko­lomposuk azzal állt elő, hogy szombatolni úgyis megyek haza Budapestre, velem jönne, segítsek már neki jegygyűrűt venni, mivel most szombaton lesz az eljegyzése. Akkor mondta el, hogy nagyon szé- gyenlették ám magukat és fél­tek is, hogy örök lesz közöt­tünk a harag. Eszembe jutottak ezek a fiúk a Vérmezőn is, ahol eser­nyők alatt összeszorulva ke­rek órán át vert bennünket a felhőszakadásra inkább ha­sonlító zápor és ahol vakító napsütésben se énekelhettük volna fénylőbb reménnyel Csengery Adriennel a Fölszál­lott a páva sorait. Ó, esernyők nélkül tapsolásra is sok okunk lett volna, akár országraszóló tapsolásra is, hiszen anélkül, hogy politikai beszédek hang­zottak volna el, olyan Horthy korszakban élt, azt jól ismerő és elítélő gondolkodók és toll- forgatók műveiből hallhat­tunk részleteket, mint Bibó István, Német László, Kovács Imre, Szabó Zoltán, József At­tila és Márai Sándor. Jó volt bőrigázottan is is jelen lenni, mert bizony, hogy nem kegye­letsértő ellentemetés volt ez, hanem valódi végső búcsú egy korszaktól a „Soha többé ilyet!"-jegyében. Az pedig, hogy mennyire nem szükség­telenül, másnap derült ki, s azok után, hogy szigorúan csak magánjellegű családi te­metést ígértek a hazatértek hamvainak, továbbá, hogy a kormány tagjai szigorúan ma­gánemberként lesznek jelen Kenderesen és a tévénézők szigorú magánérdeklődésére ad csak közvetítést a televízió, mely most arra készül, hogy lehúzza a rolót a parla­menti közvetítések valóban szigorú, de nem fönt elhatáro­zott állampolgári érdeklődése előtt. így aztán most el lehet tű­nődni hosszan azon, miért nincs a mi miniszterelnö­künkben annyi bátorság, hogy kimondja, neki politikai esz­ményképe az a Horthy kor­szak, amit azok közül, akik ezt élték, sokmillióan utasítanak vissza, akkor is, ha a megyék névtáblái alá Kenderes rém szolgálatkész polgármestere - föltehetően koalíciós közre­működéssel - hatvanezernyi embert szervezett oda, vakon bízva a látvány meggyőző ere­jében. B elpolitikai mutatvány volt ez a javából, ami azt is megmutatta, miért olyan fon­tos elrongyolt hitelű ország­vezetőinknek a média feletti egyeduralom. Sok más mellett immár erről sem szabad meg­feledkezniük azoknak, akik választópolgárokként komo­lyan szeretnék venni azt a par­lamentáris demokráciát és jogállamot, amit eleddig csak ígéretként, hellyel-közzel kap- tak-kaptunk meg. Nincs szük­ségünk nekünk kegyelmes (és félkegyelmes), kis- és nagy­méltóságú urakra, csúzli után kapkodó harcias hadastyá- nokra. Jogállamra, parlamenti demokráciára, igazi pluraliz­musra annál inkább, hogy második évezredünk ne le­hessen már olyan vérzivata­ros, mint ez, a rövidesen zá­ruló! László Ibolya

Next

/
Thumbnails
Contents