Tolnai Népújság, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
1993. szeptember 11., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 9 fotómodell, vagy inkább manöken vagy?- Nálam van egy kis gond, alacsony vagyok. Az európai „standard" 175 cm, én 173 vagyok. Ez itthon még úgy-ahogy elmegy, .de külföldön már nem. Úgyhogy főleg fotózom.- Meddig lehet ezt a munkát csinálni?- Attól függ, meddig van divatban az ember arca. Szerintem 5-6 évig még biztos tudom csinálni. Utána a nyelvtudásom segítségével szeretnék valamit kezdeni.- Tegyük fel, hogy három dolog közül választhatsz: pénz, politika, szerelem. Melyik a legfontosabb ezek közül számodra?- Szerelem. — Ezt minden fontolgatás nélkül mondta. Ilyenek ezek a szép lányok. AJhelyett, hogy aktuális lánglelkű vezíreink dicső tettein töprenkednének, inkább me.. .és akkor én ettem gusztusosán" Szép hölgy, az első tízből Befejezetlen beszélgetés a „Chips királynőjével" Éjjel háromkor, egy szórakozóhelyen beszéltem rá, hogy pazarolja rám az idejét. Nem volt túl nehéz, csodálkoztam is rajta. Hiszen én maximum egy Népújság-fotót ajánlhattam volna. De inkább nem is ajánlottam. Neki, aki a tavaly novemberi Playboy címlapjáról nézett kihívóan és fölényesen ránk, pocakos, kopaszodó, lúdtalpas (átlag)fér- fiakra. A hatás kedvéért. Valójában nem ilyen. Bár szívesen állítanám, hogy készséges kedvessége pillantásom delejének, szellemem rendkívüliségének, egész mivoltom le- nyűgözőségének szólt, ezeken az állításokon legjobban gyermekem anyja röhögne, és kérne először helyreigazítást. Szóval Szilvia szíves szavai általában mindenki számára elérhetőek. Mégis, jólesett, hogy a tolnai Strich Szilvia, a tavalyi „év második arca", menő modell, Chips-királynő, ha nem is csípett fel, de megismert, és a kései időpont, valamint zilált külsőm ellenére szóba állt velem. Néhány nappal később hajszálpontosan érkezett a korábban megbeszélt találkozóra. Farmerben és valami ujjatlan felsőrészben jött, mindenféle smink, „belőtt séró", meg ilyenek nélkül. Bakonyi Péter írta róla, hogy ha az utcán látná az ember, elintézné egy „helyes lány" summázat- tal, de semmi több. Bezzeg a fotókon ... Nos, én emlékszem, hogy több, mint tíz éve, boldogult diszkóbajáró koromban, már összesúgtunk a háta megett, amikor megláttuk, annak ellenére, hogy akkor még igen törékeny volt a szépsége. Mára pedig igazi nő lett belőle ... Szóval részemről az utcán is, mindenféle mesterséges „beavatkozás" nélkül is: „bezzeg".- Hány éves vagy? - lepleztem hiába enyhe zavarom, mindjárt így elsőre.- Jaj, pont ezt kellett kérdezned? 24 leszek, de írjál 23-at — vette könyörgőre a tekintetét. Úriember nem csibész, gondoltam, és felróttam az értékes adatot.- Korábbal) említetted az újságokat, amikben megjelennek a fotóid. Sajnos nem vagyok pénzszórásra berendezkedett anyagi helyzetben, úgyhogy nem járatom sem az Elite-t, az Adler-katalógust, sem a Pulli-t, de még a Kiske- gyed sem színesíti szürke hétköznapjaimat. Azt hiszem, az én figyelmemet, mint oly sok mezei állampolgárét, a TV-ben látott, Chips-es, felcsípésre invitáló megjelenésed hívta fel, ez tett igazán ismertté országosan.- Igen. Ausztriában volt a forgatás, Magyarországról öt fiú és öt lány (köztük én is) utazott ki. Rengeteg jelentkező volt, „ezrek" voltak ott külföldi modellek. De hát tudod, ilyenkor úgy megy ki az ember, hogy van egy százalék esélye. Én tudom, milyen lányok vannak ott... Szóval jobbnál jobbak. Na, mondták, hogy meg kell mutatni a kezünket, és gusztusosán kellett enni. És akkor én ettem gusztusosán a kamerák előtt... Egyedül kerültem be a magyarok közül a film stábjába, és ráadásul megkaptam a főszerepet. Képzelheted, mekkora volt az öröm itthon is.- Úgy hallom, az ügynökségek eléggé kihasználják (anyagilag) a szép, ám tapasztalatlan lányokat. Ezért a reklámfilmért mennyit kaptál?- Maradjunk annyiban, hogy a töredékét annak, mint amennyi járt volna.- Jó, maradjunk. Sikeres modellnek számítasz?- Azt mondják, igen. A fotósok szerint benne vagyok az első tízben Magyarországon. Azt is hallottam magamról, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen hamar befogadtak ebbe a körbe.-7 És legalább jól esik a népszerűség?- Az, hogy felismernek Pesten, esetleg jópofán utánamszólnak, hogy: „csípjél fel", az aranyos. De az, hogy másképp viselkednek velem, mint korábban, amikor még nem voltam „ismert", az bánt. Pedig én nem változtam meg, hidd el, a közeli ismerőseim megmondhatják. Egyik nap például, (a Chips-reklám után) Tolnán elmentem a boltba. Beléptem, leálltak a pénztárgépek, mindenki odafordult, pedig ösz- szehúztam magam egész picire, nem néztem sehova, úgy somfordáltam be az ajtón. Annyira kínos volt, olyan zavarban voltam, hogy mindenki engem néz, hogy leejtettem a kosaramat, és kifolyt a tej, gondolhatod, milyen ciki volt...- Valóban. Mondd, azon kívül, hogy boltjaiban kifolyatod a tejeket, Tolna mit jelent neked?- Mindent. Nem szeretek Pesten lenni, csak addig vagyok ott, míg dolgozom. Pestre születni kell. Nekem Tolnán van szinte minden rokonom, barátom, ismerősöm. Jobban szeretem ezt a kis nyugodt városkát.- Korábban említetted, hogy divatbemutatókra is jársz. Te most tulajdonképpen rengenek a szép szemeikkel — gondoltam magamban. Majd ráripakodtam szelíden:- Kicsit bővebben, ha kifejtenéd.- Ne legyél már ilyen! - Itt rövid beszélgetésben! szünet állott be, majd újra megszólalt, távolian.- Hát, sokkal nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá tesz. Szeretem, ha van mellettem valaki. A vad, viharos időszakoknál nekem sokkal fontosabb a nyugodt, tartós szeretet.- Ezek szerint akkor te nem vagy egy férfifaló típus? - kérdeztem csalódottan, bár közben rájöttem, hogy az egy másik reklám, sajnos. (Fald fel!) ,,- Én és a férfifalóság — nevette el magát, nem sejtve, hogy ezzel egy csomó reménykedőt keserített el még jobban.- Na, de azért sok „hódolód" akad, nemde? — próbáltam kiugrasztani a (Playboy) nyuszit a cserjék közül.- Nem tudok róla, valaki azt mondta rólam, hogy nagyon hideg vagyok. Elriasztom a férfiakat. (Azért az nem megy olyan könnyen. - sk) Tudom a határokat, kivel meddig lehet elmenni. — közölte tárgyilagosan. Ez van uraim. A hölgy „reménytelen" eset. Ráadásul „foglalt" is. Naná, hogy nem mászkálnak az ilyen szép lányok csak úgy facérán. A „kiválasztottat" is megpróbáltam szóra bírni, ö is „jelenség". Szilvia szerint ott lenne a helye a férfimodellek között. Harmadéves jogász Pécsen, huszonegy évével még előtte az élet, de már most sokat látott világfi benyomását kelti, aki nem vonja meg magától az élet aprócska örömeit. Marha elegántosan érkezett, de mint mondta csak azért, mert egy fontos tárgyalásról jött, egyébként farmerben jár. És általában nem ömlik belőle a szó, ez leszögezhető. Ennek bizonyítására álljon itt néhány részlet pergő beszélgetésünkből.- Hogy jellemeznéd Szilvia szépségét? — kérdeztem én.- Érdekes arca és jó alakja van. Ezt tudom. — mondta ő nyomatékosan.- Mit szólnál, ha barátnőd - minden fenntartása ellenére - egyszer mégiscsak beadná a derekát, és levetkőzne egy fotó kedvéért? — kérdeztem én.- Nem örülnék neki. Pontosabban vége lenne a kapcsolatunknak. — közölte ő nyugodt egyszerűséggel.- Féltékeny típus vagy? — kérdeztem én.- Egyáltalán nem. — felelte ő.- Milyen érzés, hogy egy ismert szép lány a barátnőd? — kezdtem feszengeni most már szűkszavúsága miatt.- Semmi különös. Ugyanúgy viszonyulok hozzá, mint az eddigi barátnőimhez.- Milyennek találod őt?- Azt szeretem benne, hogy nagyon kedves. És az a jó, hogy mikor „ismert" lett, akkor sem változott meg. Néha kicsit naiv.- Ki volt a kapcsolatotok kezdeményezője?- ő. Szerintem nem hagyja másra. Ha valaki megtetszik neki, kiharcolja magának. Szóval így lőtte ki az általam legjobbnak ítélt kérdéseim lufijait. A többiről meg jobb nem beszélni. Miközben érlelődött ez az írás, újabb sikert könyvelhetett el Szilvia. Beválogatták abba a csapatba, amely Floridában vészeli át a mi klímánkon már gyakran kellemetlen októbert. Mellesleg fotózni is fognak, a Schuster-katalógus számára. Nekem meg közben eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkérdezni tőle, milyen színű a szeme. így vált befejezetlenné beszélgetésünk. Fotó: Ótós Réka sk Régi és új noteszlapok Esernyők alatt is, egyetértve . . . “V Tagybányai vitézünk ken- l\l deresi újratemetése előtt egy nappal úgy bőrig áztam, ahogyan soha még, hazatértemkor akár beültethettek volna a centrifugába a forró lábvizes, teás kezelés bevezetőjeként. Persze, hogy nem szó és hang nélkül, kilátásba helyezve a náthától kezdve a tüdőgyulladásig minden lehetséges bajt, ha már a megelőzően jövendölt nem jött be. Azt gondoltam, ha már Budapesten vagyok, nekem is ott a helyem a Vérmezőn, ahol este hat és hét között a Horthy nevével fémjelzett korszaktól lehet végső búcsút venni. Mondhatnám úgy is, a chartás rendezvényre az a hő reménység vitt, hogy igazán végső búcsúra kerül sor attól a rendszertől, ami egymillió embert küldött halálba, sokszorennyit szomorított, nyomorított meg, ránk, a túlélőkre örökítve dicstelen főművének, a háborús pusztítás minden nyomának eltakarítását. A szándékomról értesülve atyafiságos aggodalommal próbáltak lebeszéni a részvételről, mondván, jobban tenném, ha maradnék a fenekemen, pihenjek, olvassak, fejtsek rejtvényt, pásztoroljam a gyerekeket inkább, mert ilyen helyen akármi megeshet. Elég, ha odavonul a Vérmezőre néhány balhéra mindig kapható tarfejű leventejelölt, hogy elvegyülve a hallgatóság soraiban a szokásos módon szétcsapjon, nem nézve kit ütnek, csak ütnek, mint a bolond óra. „Amilyen szerencséd van, jól kioszthatnak. Hiányzik neked egy megverés?" Mit felelhettem erre? Az életemből tucatnyi egyéb hiányzik, mindenekelőtt az a családi lehetőségeinkhez mérten felhőtlen gyermek- és ifjúkor, amit a nagybányaival fémjelzett korszak - és mindaz, ami ezután következett ránk - tőlem is ellopott, kárpótlásra semmi remény, viszont bőven van mit temetnem és ha ebben akadályozni akarván akárki üt meg, úgy visszaadom neki, mint a pinty, hiszen már haszontalan és családon belül Rózsa Sándorné elnevezésre jogosító gyermekkoromban is rosszul tűrtem a testi fenyítést. Akkor, a visszaadás abban nyilvánult meg, hogy napokra elnémultam. Ha most, az életem vége felé megüt valami amőbaeszű, nem maradok adós. De hagyjuk az ördög falrafestését másokra. — Legalább azt ígérd meg, hogy amint kitör valami gyalázat, azonnal lelépsz! - így az aggodalmaskodók, akiknek egy hepiendes történettel szolgáltam arról, hogy félelmet, hátrálást tanúsítva lehet csak vesztes a gyöngébb fél, még a túlerővel szemben is. Ugyanannak a budapesti székhelyű és az ország igen sok vidékén dolgozó vízműépítő vállalatnak volt segédmunkása az a három nyírségi legény, amely vállalatnak munkahelyi adminisztrátorként én is alkalmazottja voltam, amikor újságíróként nem éppen gyógypedagógiai okokból viseltem a persona non gráta cimkét. Az akkor még a legnagyobb magyar falunak méltán nevezett Érden építettük a vízmüvet, én afféle mindenesként, helyettesítve azt a művezetőt is, aki nem volt bolond kihasználatlanul hagyni a magánszocializmus építésének nagy lehetőségét. Többet volt távol ez az úr, mint jelen. Neki tulajdonítható, hogy naponta legalább 30-40 kilométert bicikliztem össze az egymástól távoleső munkahelyek között, hogy visszaimádkozzam a kubikosokat, csőfektetőket a közeli italboltokból a munkaárkokba. Sok okuk a fekete vonatokon közlekedőknek nem volt arra, hogy imádjanak. Oltárukra csak fizetésnapokon emeltek, jóval túl azon a drukkon, hogy baj nélkül meghoztam a kiborítékolásra váró százezreket Budapestről egy keshedt aktatáskában, híján a pénzszállítás -kezelés biztonsági szabályai betartásának. Ilyenkor volt az, hogy az iroda sarkában felállított vaságyam párnája alatt őriztem a lemezkazettát, kezemü- gyében egy ács szekercével, hogy legalább a bűnösök egyikének lecsapjam Istváni módon a kezét... Azidőben Érdnek fölöttébb rossz volt a híre, esténként ide tértek haza a fővárosból kitiltott urak és hölgyek. Volt mitől félni. Egy oltárra emelést előző nap estéjén robbant be az irodába a három sűrűvérű mo- kány, hogy adjam ki a bérüket, mert se esznek, se isznak, nincs kitartásuk másnapig. Zöldfülűként már beug- rasztottak egyszer a csőbe ezzel a szöveggel, s hogy szabaduljak a pénz nyomasztó jelenlététől, esedékessége előtt egy nappal kiadtam a béreket. Másnap, ellenőrzés. Teremtett lélek se, rajtam kívül. Hát persze, hogy hazautaztak az én atyafiaim, én meg, kaptam, amit kaptam. Nem dicséret volt. Meg is fogadtam szentül, hogy Érden nincs több kutyavásár! Erre ők: legalább néhány százast adjak - előlegként. Nem, nem és nem lehet. Akkor ők rám borítják az íróasztalt és amit ráadásul kaphatok, biztosan nem teszem zsebre. Meg is lódult a legizgágább az íróasztal ellen, amikor megkérdeztem cite- rázó inakkal, de angyali szelíden, hogy van-e anyjuk, nővérük, kedvesük és dicsérettel illetnék-e azt a három bivalyerős fickót, aki elveri őket? Miféle ember az, aki nála gyöngébbekre, nőkre, gyerekekre, öregekre, vagy betegekre támad?! Lábujjig vörösödve, dühös kis vakkantásokkal vonultak el a megtorpanás után és nem esett közöttünk szó sokáig az incidensről. Mígnem a főkolomposuk azzal állt elő, hogy szombatolni úgyis megyek haza Budapestre, velem jönne, segítsek már neki jegygyűrűt venni, mivel most szombaton lesz az eljegyzése. Akkor mondta el, hogy nagyon szé- gyenlették ám magukat és féltek is, hogy örök lesz közöttünk a harag. Eszembe jutottak ezek a fiúk a Vérmezőn is, ahol esernyők alatt összeszorulva kerek órán át vert bennünket a felhőszakadásra inkább hasonlító zápor és ahol vakító napsütésben se énekelhettük volna fénylőbb reménnyel Csengery Adriennel a Fölszállott a páva sorait. Ó, esernyők nélkül tapsolásra is sok okunk lett volna, akár országraszóló tapsolásra is, hiszen anélkül, hogy politikai beszédek hangzottak volna el, olyan Horthy korszakban élt, azt jól ismerő és elítélő gondolkodók és toll- forgatók műveiből hallhattunk részleteket, mint Bibó István, Német László, Kovács Imre, Szabó Zoltán, József Attila és Márai Sándor. Jó volt bőrigázottan is is jelen lenni, mert bizony, hogy nem kegyeletsértő ellentemetés volt ez, hanem valódi végső búcsú egy korszaktól a „Soha többé ilyet!"-jegyében. Az pedig, hogy mennyire nem szükségtelenül, másnap derült ki, s azok után, hogy szigorúan csak magánjellegű családi temetést ígértek a hazatértek hamvainak, továbbá, hogy a kormány tagjai szigorúan magánemberként lesznek jelen Kenderesen és a tévénézők szigorú magánérdeklődésére ad csak közvetítést a televízió, mely most arra készül, hogy lehúzza a rolót a parlamenti közvetítések valóban szigorú, de nem fönt elhatározott állampolgári érdeklődése előtt. így aztán most el lehet tűnődni hosszan azon, miért nincs a mi miniszterelnökünkben annyi bátorság, hogy kimondja, neki politikai eszményképe az a Horthy korszak, amit azok közül, akik ezt élték, sokmillióan utasítanak vissza, akkor is, ha a megyék névtáblái alá Kenderes rém szolgálatkész polgármestere - föltehetően koalíciós közreműködéssel - hatvanezernyi embert szervezett oda, vakon bízva a látvány meggyőző erejében. B elpolitikai mutatvány volt ez a javából, ami azt is megmutatta, miért olyan fontos elrongyolt hitelű országvezetőinknek a média feletti egyeduralom. Sok más mellett immár erről sem szabad megfeledkezniük azoknak, akik választópolgárokként komolyan szeretnék venni azt a parlamentáris demokráciát és jogállamot, amit eleddig csak ígéretként, hellyel-közzel kap- tak-kaptunk meg. Nincs szükségünk nekünk kegyelmes (és félkegyelmes), kis- és nagyméltóságú urakra, csúzli után kapkodó harcias hadastyá- nokra. Jogállamra, parlamenti demokráciára, igazi pluralizmusra annál inkább, hogy második évezredünk ne lehessen már olyan vérzivataros, mint ez, a rövidesen záruló! László Ibolya
