Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-07 / 183. szám
1993. augusztus 7., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 11 Kétarcúság fában és agyagban Két éve nyílt Gáti Mariann kerámikus magángalériája Faddon. Mondhatnánk őt fafaragónak is - hisz alkotásainak fele fából készült de valahogy ez a szó nem illik egy érzékeny nőhöz. (A faszobrászt izzadt, izmos, ácsszeker- cével hadakozó férfinek képzeljük.) Későn nyúlt az agyaghoz, a fához Gáti Mariann. Pedagógusként kereste a kenyerét 35 éves koráig. Szabadon, szemléletesen tanított, a matematikát például így: „Képzeljétek el, hogy Csipkerózsika lépked a számegyenesen ..Aztán egyszercsak úgy érezte, hogy váltania kell. Senki nem bántotta, mégis kikívánkozott abból a közegből. Nehéz esztendők következtek. — Hiszek az álmokban, és akkoriban sorozatban azt álmodtam, hogy fát faragok, agyago- zom. $ 1987-ben még nem lehetett valaki egykönnyen szellemi szabadfoglalkozású. Pleesni kellett a személyibe, különben közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították az embert. Gáti Mariann szerzett egy „falállást" egy szövetkezetnél - ahol munkát se, pénzt se nagyon ígértek neki, de óriási segítséget jelentett a tény, hogy felvették -, és „portékáival" útra kelt. Forgalmas nagyvárosi utcákon, vásárokban árusította alkotásait, megalázták, nyakon csípte a rendőr, mégis csinálta, mert kellett a pénz. Két nagy fia tanult, azt meg, hogy a férje egyedül tartsa el a családot, nem tudta volna elviselni. Teltek, múltak az évek, kialakult a vevőköre, 1991 nyarán megnyitotta a galériáját is, mostmár könnyebb a megélhetés. A Templom utcai házban, annak folyosóján, udvarán agyag, fa, terrakotta szobrocskák fogadják a látogatót. Persze nem kaszíroz nagy összegeket a házigazda. Úgy mondja, hogy ha egy pedagógusi fizetés összejön neki az adott hónapban, akkor elégedett, és felszabadultabban alkot. — Télen én hasogatom a fát, én gyújtok be. * Minden alkotásnak története van. És ez a történet - például a famunkáknál - már az anyag kiválasztásával kezdődik. íü hinné például, hogy Faddon volt egy cédrus fa, amit kivágtak, rönkjeit a polgármesteri hivatal udvarában tárolták, aztán jött Gáti Mariann, és szobrokat varázsolt belőle. A cédrus kétszínű. Meg- munkálatlanul is titkos jelentéseket hordoz, elgondolkodásra inspirál. Pácolt éger, pácolatlan natúr cseresznye, dió, szilfa, kövek, korallok, kagylók, zuzmók, sötétbarna agyagszobrok beégetett gyöngyökkel, flitterekkel. A művészi találékonyság, szabadság határtalan, aminek hallatán, láttán a szakmai zsűri olykor rosz- szallóan ráncolja homlokát. Itt a Család című mű, mely szimbolikusan, keményfából készült, hogy a szú se rághassa ki, ott az Inkavilág, Finnországból származó fehér nyárba vésve, amott meg a karcsú Gyertyalány pipiskedik, Gáti Mariann kedvenc alkotása, tetőtől talpig juharból. Akad olyan „farag- vány" is, mely egy tűzifakupacból menekült meg a télen, s alig kellett rajta valamit munkálni, hogy szoborrá váljék. — Imádság az, amikor kapcsolatba kerülsz a csenddel. •i* A művész arra törekszik, hogy egyedit alkosson. Rá jellemzőt, maradandót. Gáti Mariann egyedisége a kétarcúság ábrázolásában fedezhető fel. Vélhetően senki más nem foglalkozik ennyit, ennyi művében a jó és rossz, fekete és fehér, múlt és jövő ellentétének - ugyanakkor összetartozásának, egységének - megjelenítésével. Kétarcú fa- és agyaglények mosolyognak-jajve- székelnek a galériában. Azt mondja Gáti Mariann, hogy minden ilyen az életben, mindennek van színe is, fonákja is, és ő megpróbálja ezt elénk tárni. Érdeldi az is, hogy mi következhet a földi élet után. Nem tagja semelyik egyháznak, mégis hívő, a maga módján: nem szavakkal imádkozik, hanem hallgatással, csenddel. Szereti az embert, mindegy, hogy az katolikus vagy kommunista, csak gerinces legyen. Mert vállalnunk kell a múltunkat, hogy igazul előre léphessünk. — Lehet, hogy ha tíz év múlva találkozunk, ápolónő leszek valahol. 4* A pedagógusi pályafutás kiürült, véget ért. Lehet, hogy egyszercsak a keramikuskodásból is elege lesz Gáti Mariannák? Vagy erre született? Nem mondhatni. Szerinte ő nagyon ügyetlen ember - csak hármasa volt rajzból -, viszont meglehetősen kreatív. Pályát változtatott, most jól érzi magát, de nem elképzelhetetlen, hogy pár év elteltével ismét másfelé fordul: irodista lesz vagy ápolónő. Nem áll be sorozatgyártónak, pedig azzal lényegesen többet kereshetne, de nem áldozza fel az alkotói szabadságát. Sokat dolgozik, termékeny, sokszor szinte vissza kell fognia magát, hogy ne zsákmányolja ki a szervezetét. Volt már 9 önálló és több csoportos kiállítása, állandó tárlata pedig a nagyvázsonyi várban látható. Vigyáz arra, hogy ne csak a művészetnek éljen; a családnak is jusson idő. Mert azt vallja, hogy ha mint anya és feleség jól szuperál, akkor szuperál jól a szakmában is. Wessely Fotó: Degré írás közben (Díszvacsora) Maurice Paléologue francia diplomata volt, érdekes könyvet írt Eugéne ex-császámő vallomásáról, aki férje, III. Napóleon uralkodásnak intimitásáról beszélt, igaz, elfogultan, de a szemtanú vallomásában az is érdekes, amit elhallgat. Paléologue pályájának csúcspontja szentpétervári küldetése. 1914. nyarától a háború végéig nagykövetként szolgálta hazáját s 1917. májusában, Finnországon át hagyta el Oroszországot. Közben naplót vezetett, ami a háborús évek, a cári rendszer összeomlásának hű krónikája s ma is nélkülözhetetlen forrásmű. Paléologue jó megfigyelő és kitűnő stiliszta. Nemcsak a háborús eseményekről számol be, figyelemmel kíséri az udvari ármány minden rezdülését, azt is látta, hogy „Oroszország politikáját a cárné kamarillája irányítja". Informátorai mindenről tájékoztatták s már 1916. december 30-án jelentették neki, hogy hajnalban a Juszupov palotában meggyilkolták Raszputyint. Néhány nap múlva a gyilkosság részleteit is ismeri, beszámolója valósággal írói remeklés. Naplójában nem fukarkodik a cári udvar életének jelentéktelennek látszó eseményeivel sem. Ilyen egy díszvacsora leírása, ami a Sándor palotában történt 1917. február 3-án, egy szombati napon. Dúl a háború, a cári rendszer alatt megnyílt a föld. A közellátás katasztrofális, a lázongások féken tartására csendőröket, kozákokat vezényelnek Szentpétervárra, a munkások a Marseillaise-t éneklik, vörös zászlókat lobogtatnak. Paléologue azt is tudja, hogy a Nyevszkij Proszpekten megöltek három tüntetőt és több rendőrtisztet, a sebesültek száma meghaladja a százat. Március 19-én Miklós cár, akit ekkor már Nyikolaj Romanovnak hívnak, azt kéri az ideiglenes kormánytól, engedélyezze, hogy amíg gyerekei meggyógyulnak a kanyaróból, a Sándor palotában maradhasson. Ott, ahol másfél hónappal korábban díszvacsorán fogadta vendégeit. Paléologue vacsora- sőt díszvacsoravendégként is tárgyilagos, szigorúan ragaszkodik a tényékhez. Az írja, a külsőség ünnepélyes, de a vacsora egyszerű, polgári jellegű, nem is emlékeztet a cári konyha régi fényűzésére, de „ezekben a háborús időkben így parancsolja az erkölcsi érzék". Mit is parancsol hát az a bizonyos erkölcsi érzék a cárizmus utolsó napjaiban? íme, a menü: árpakása leves, hideg pisztráng gatcsinai módra, borjúvese Marengo módra, sült csirke, uborkasaláta, mandarinfagylalt. Valóban egyszerű, polgári vacsora, főleg ami az árpakása levest illeti. Ez abban az időben nem hiányzott a polgári családok asztaláról, bár valószínűleg ezzel be is fejezték a vacsorát. Természetesen a díszvacsora nem azonos a táplálkozással, akkor sem, ha a díszvendégek fölfalják a pisztrángot, a borjút, és a csirkét, mert azt mégsem hiszem, hogy az árpakása levessel jóllaktak. Csak a proli táplálkozik, aminek következtében általában alultáplált, az urak pedig úgy esznek, mint Móricz Zsigmond regényeiben, kieresztik a nadrágszíjat, s izzadva birkóznak még egy darab kacsasülttel, miközben azon jártatják eszüket, hogy utána hány káposztás rétest tudnak még megenni. A statisztikából az nem derül ki, hogy mennyi árpakását evett meg a proli s hány pisztráng jutott a cár asztalára. A francia diplomata szűkszavú beszámolója sem tér ki erre. Fontosabb is a szertartás, a díszvacsora, ami egyszerre étkezés és társadalmi esemény s ugyanakkor kiállás az emberi együttérzés, a krisztusi szeretet mellett, ezért szabja meg a fogásokat az „erkölcsi érzék". Az urak úgy érzik, legalább az árpakása leves erejéig ki kell mutatniuk rokonérzésüket a szegény néposztályokkal. Annak természetesen nincs jelentősége, hogy mi kerül a cár asztalára, akkor sem, ha ettől az utcai tüntetők keze ökölbe szorul. Nem a pisztráng, hanem az árpakása leves a felháborító, mert az együttérzést képmutatással pótolja, úgy tesz, mintha részt kéme a háborúba taszított tömeg nyomorából, miközben mégis csak befalja a pisztrángot, a borjút, a csirkét. Történelmi tapasztalat, hogy az uralkodó réteg legföljebb enyhíteni akarja a nyomort, nem pedig megszüntetni. Látványos jótékonyság bazárt szerveztek, bált, műkedvelő előadást, vagy mint Horthyné a két háború között, nyomorenyhítő akciót. 1916-ban a háború Oroszországnak naponta 22,4 millió rubelbe került, ami az ország nemzeti jövedelmének fele. Az üzletek üresek, nincs élelmiszer, s ezen az sem segít, hogy március 2-án, tehát két hónappal a Sándor palotában rendezett díszvacsora után a cár lemond a trónról, majd egy hétjnúlva, a szovjetek követelésére, letartóztatják. A család angliai emigrációban reménykedik, de nem lesz belőle semmi, bár most már ennek nincs jelentősége. A Romanov család tragédiáját nem lehet feltartóztatni, bukása any- nyira törvényszerű, hogy részvétünk is felesleges. Katona József drámájában Bánk tele erszényt ad Tiborénak, mire az szomorúan kérdezi: „De adhatsz-é hát midenik szűköl- ködőnek? Visszadja-e ez a halottakért hullt könnyeket?" Hasonló meg sem fordul a cár fejében, de mi tudjuk, a díszvacsorán hiába érték volna be árparakása levessel, hogy a többit kiosszák a Sándor palota előtt őgyelgő éhezőknek, az események során ez sem változtatott volna. A díszvendégek sem gondoltak arra, abban a boldog tudatban lakomáz- tak, hogy minden falat a szegények iránti együttérzésüket példázza. A történelem ezalatt sebesen ment a maga útján. Nem sokkal később, pontosan 1918. július 17-én Nyikolaj Romano vöt, hattagú családját, és egész kíséretét - ennek számát nem tudjuk - Jekatyerinburgban kivégezték. Mindenki azt hitte, hogy végre fel virrad. Még állt a Sándor palota, de vendégei szétszéledtek, a díszvacsorára szánt pisztrángot, borjút, csirkét más ette meg. S egyszer csak elfogyott az árpakása leves is, Oroszországnak pedig történelme legnagyobb éhínségével kellett szembenéznie. Az adatok pontatlanok, csak Ukrajnában milliószámra haltak éhen az emberek. Még tíz év sem múlt el a Sándor palotában rendezett díszvacsora óta. De ekkor már legföljebb Paléologue szentpétervári naplójából lehetett megtudni, hogy milyen fogásokat engedélyezett az urak „erkölcsi érzéke". Csányi László Kosztolányi Dezső nem csak költő, prózaíró és esszéista, de jeles publicista is volt, az egyik budapesti napilap népszerű tárcaírója, akinek a neve a lap példányszámára serkentőleg hatott. Az egyik konkurens meg is kísérelte, hogy a jónevű írót elcsábítsa, amire a főszerkesztő azzal válaszolt, hogy rendkívül előnyös feltételek mellett felajánlott Kosztolányinak egy amerikai utat. Sőt még odáig is elment, hogy teljesítette az író kívánságát: mindennél jobban szeretett feleségét is magával vihette, aki nélkül Kosztolányi (saját állítása szerint) nem tudott élni. A lapvezér nagyvonalúsága kifizetődött: Kosztolányi útibeszámolói zsurnalisztikái szenzációként hatottak, nagy mértékben megnőtt a lap példányszáma. Annyira, hogy felajánlották: hosszabbítsa meg amerikai tartózkodását, írjon egy második cikksorozatot is. A további kinntartózkodásra azonban már csupán az ő költségeit tudta fedezni a lapkiadó: hitvesének költségeit vagy maga viseli, vagy kénytelen lesz az asszonyt hazakül- deni. Kosztolányi - nyilván súlyos lelkitusa után - a második megoldás mellett döntött. Mindenesetre a kikötői búcsújelenetről írott beszámolójában szívbemarkoló szavakkal ecsetelte az elszakadás fölötti fájdalmát. Minden erejét össze kellett szednie, írta, hogy vidámságot erőltessen arcára, ahogy a lassan távolodó hajón Ilonája után integetett: a mosolygó grimasz majdnem odafagyott a szája szögletébe, és amikor a hajó egyetlenével, imádott élettársával, pótolhatatlan útitársával a fedélzetén eltűnt a láthatáron, akkor - nem, nem szégyelli bevallani -, köny- nyek szöktek a szemébe, kishíján sírva fakadt. így végződött a kikötői beszámoló. A következő írása azonban az alábbi szavakkal kezdődött: - Amerikában jóformán nem létezik prostitúció. Ferenczy-Europress Vidám és igaz történetek Szívszerelem A Tisza Szegednél Mondják a legmagyarabb folyónak, nevezték hajdan szőke Tiszának, de ma már rá is illik a költő sora: „Hová lett szőkesége, nem tudom már..Hallani, szennyezi a szomszéd, beszélik, mégis nagyon szép. Különösen így nyári verőfényben. Felvételeinken jól látható, amint „Síma tükrén a piros sugárok, mint megannyi tündér, táncot járnak.. ", vagy az, ahogy a Marost keblére öleli Szegednél a szeretett folyó. Fotóriporter kollégánk, Gottvald Károly ilyennek látta a Tiszát '93 nyarán.
