Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-28 / 200. szám

1993. augusztus 28., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 Az alkotó ember és a teremtő isten Beszélgetés Szathmáry István festőművésszel Békéscsabai srác vagyok, mondja Szathmáry István, hatvannyolc esztendős, Iregszemcsén élő festőművész. A megyehatáron lévő faluba hat éve költözött az ország másik csücskéből: Borsodból, ahol a sikeres encsi alkotótábor egyik elindítója volt Fajó Jánossal, Deim Pállal együtt. Az iregi remete, ahogy magát nevezi, nem ecsettel és palettával a kezében látta meg a napvilágot, és kezdetben pályája is más irányt vett. Valamikor, a fordulat éve tájékán belügyi szolgálatra toboroztak fiatal erőket, és ő jelentkezett, 1950 novemberében már egyenruhába öltöztették. Bár nem ez volt az álma, 1952-ben már elvégezte a tiszti akadémiát is. Ezek után világos, Szathmáry István rendórórnaggyá lett, de ho­gyan vált festővé?- Amikor a Borsod megyei Abaújszántóra kerültem, azt mondták, válasszak beosztást. Én az igazgatásrendészet mel­lett voksoltam, óvatos duhaj­ként, bár a hitem, szent meg­győződésem megvolt, egy olyan társadalom tagja va­gyok, amely a közösségért él, és az ember a saját egyéni sor­sát háttérbe szorítva a „töme­get" segíti. Igen ám, de köz­ben összekerültem egy elég érdekes társasággal, akik azért költöztek a pártbizottság tag­jainak lakása fölé, hogy le­húzhassák a vécét... Nekem, mint belügyesnek furcsa volt, de elfogadtam az embereket, a másságot, mert őszinte véle­ményük volt. Ez egy festőtár­saság volt, és én világéletem­ben szerettem rajzolni.- így került kapcsolatba a fes­tészettel?- Igen. Én a háború után is, mivel nem volt munka, rajzo­lásból kerestem a kenyerem. Abaújszántón a Tokajban élő festővel, Tenkács Tiborral is­merkedtem össze először, az ő általa vezetett szakkörre jár­tam be, Szerencsre. Sokszor megkérdezték tőlem akkor: hogyan vagy te rendőr, ho­gyan tudod összeegyeztetni a rendőri munkáddal?- És hogyan?- Egyszerűen. Emberként kell élni. Nem kell nagy dol­got csinálni abból, hogy vala­kinek csillag van a vállán, én megtaláltam a helyem az em­berek között. A szakkörön ke­resztül rábeszéltek Tenkácsék, hogy, ha már dolgozok, lesz Szerencsen egy bemutatkozó kiállítás, adjak én is munkát. Beadtam tíz képet, ez volt 1962-ben, a tízből a zsűri hetet elfogadott, ezután intenzíveb­ben ráhajtottam ténykedésre. Ez a társaság megtanított látni, lehet hogy addig csak néztem, de akkor elkezdtem látni is. 1962-től néhány cso­portos kiállításon vettem részt, aztán jöttek az egyéniek. Örömmel csináltam, szenve­délyesen, teljesen önképzéssel jutottam el odáig, hogy kiállí­tok.- Amatőrnek tartotta magát?- Nekünk minden évben bizonyítani kellett, és ez volt a nehéz. Ha valaki megkapja a „marhalevelet", akkor az hi­vatásos - ez az igazság, vagy legalábbis én így látom, mert a társadalom akkor sem, és most sem tanult meg szelek­tálni. Ideje lenne már igazán kiválasztani a tehetségeket - most nem magamra gondo­lok, én nem tartom magam igazán tehetségnek, én szere­tem, amit csinálok. De egyszer már megtanulhatná a társada­lom, hogy kiválassza a társa­dalom magját, erejét képező entellektuál embereket, akik képesek önálló ténykedésre, mert én az alkotó embert tar­tom a teremtő istennek. Ezzel azt is megmondtam, hogy nem vagyok hívő. Én az em­berekben bízom, noha nagyon sokszor csalatkoztam bennük. A legtöbb pofont a kollégáktól kaptam.- Ezért jött el Borsodból?- Nem. Leszerelésem után a járási művelődési ház kép­zőművészeti szakreferense lettem Encsen, és vállaltam azt, hogy megindítom a kultu­rális életet. Évente tizen- négy-tizenöt kiállítást rendez­tem, ez magába foglalta Deim Páltól kezdve Fajó Jánoson ke­resztül Lenkei Zoltánt, Huszár Istvánt, Topor Pált, Erdei Nagy Andrást. Aztán Borsos István szobrász kollégámmal gondoltunk egy nagyot, és végigjárjuk a járást, és meg­nézzük, milyen emberekkel vagyunk körülvéve. Összejött egy tizenöt fős szakkör, amelynek megrendeztük Tel­kibányán az első próbatábort. Innen indult az encsi alkotóte­lep. Hasonló dolgot szeretnék itt is csinálni. Tudom, hogy végtelenül gyenge anyag, az enyém is, a többieké is, de egyedül vannak ezek az em­berek, nem csoda, hogy gyen­gék. Aki végignézi a művésze­tek világát, észre kell vennie, hogy az egyéni farkasok ideje elmúlt.- Iskolát kellene alapítani?- Ha nem is iskolát, - mert nem szeretném, ha epigono- kat nevelnénk -, de mégis kö­zösségi munkában hiszek. Fontosnak tartom, hogy az embereket megtanítsuk az ábécére, ahhoz, hogy „ol­vasni" tudjanak. Ma a közös­ségek tudnak igazán nagyot alkotni, mert akkora erejük a festőknek nincs, hogy min­dent megfessenek. Itt a sok­szorosításra kell hagyatkoz­zunk. Akinek pénze van, an­nak nincs igénye a művészetre és akinek igénye lenne, annak nincsen pénze. Hogyan te­gyünk ma a középosztály, vagy a szegényebbek falaira képet? Ezt csak úgy tudjuk el­érni, ha sokszorosítunk.- Ki dönti el a tehetséget?- Nem tudom. Azt önmaga eldönti. Egyet tudok, hogy vagy elmegy az ember, vagy visszahúzódik, és meghason- lik magával, vagy vállalja a közösségi munkát, az embe­rekért, és csinálja a sírig.- Ön inkább az utóbbit csi­nálta?- Igen. Én megpróbáltam itt remeteként elhúzódni, és magamnak csinálgatni a dol­gokat, de nem tudtam meg­tenni. Valahogy mindig utolért a művészet szaga, vi­lága. Hiába húzódtam félre iregi remeteként, nem tudtam lemondani arról, hogy ne csi­náljak valamit azért a közös­ségért, amiben élek.-Melyiket tartja képzőművé­szet legeslegjobb metaforájának?- En Kassák műveit tartom igazán tisztának, mert rendet érzek bennük. Határozottság, magabiztosság uralkodik raj­tuk. A határozottság rend, a rend pedig fény.- Vannak sötét rendek is ...- Ne felejtsük el, hogy a festészetben a sötétet mindig világos követi. Én ebben a rendteremtő világban hiszek. Lehet hogy tévedek, nem tar­tom magam tévedhetetlennek.- Laikusként Egry Józsefre emlékeztetnek a képei. Rosszul mondtam?- Egy képemről egyszer azt írták: látszik, hogy alföldi em­ber Vagyok, sugárzik róla a föld szeretete. Végigjártam a formavilág minden területét, absztraháltam, síkra redukál­tam, s amíg a formákkal kín­lódtam, addig a színeket in­kább csak „kiköptem" ma­gamból. Valahogy mindig jobban megbirkóztam a színek világával, mint a formákkal, éppen ezért kényszerítettem magam arra, hogy igenis fog­lalkozni kell a színekkel.- Most hol állapodott meg?- Nem vagyok már fiatal. Olyannak mondhatom ma­gam, aki megnéz egy tájat, há­tat fordít és megfesti. A grafi­káimban inkább szürrealista vagyok. Most már megnyu­godtam abban, hogy a szín a mindenem.- Elégedett ember?- Nem, ez rossz lenne. Most is tudok olyan célt tűzni magam elé, ami megmutatja, hogy van-e még bennem erő, képes vagyok-e még valamire. Én megmutattam: ez vagyok, ezt csináltam, ha becsaptam vele az embereket, elnézést kérek tőlük, de nekem „ha­zudnom" kellett. Ha mást nem, a harmadik dimenziót rácsaltam a képre. Tóth Ferenc Pszichoszomatikus jegyzet A becsületesség egyetlen előnye A demokratikusan meg­választott képviselők az ál­lampolgár szemével néze­lődnek, és az ő érdekében cselekszenek. Akkor is, ha népszerűtlen intézkedések meghozatalára kényszerül­nek, akkoris, ha az életkö­rülmények átmenetileg rom­lanak. Sajnos sokszor a pol­gár a pillanatnyi nyűgei kö­zepette nem látja, hogy mi lesz jó neki - hosszú távon. Az intézkedések bonyolult láncolatát nem tekinti át, a külső és belső kényszerítő tényezőkre fittyet hány, sa­ját kis háztartásában ücsö­rög, és mindent „áremelés­ként" él meg. Ami szerinte borzasztó. Es hiába szület­nek meg a rendeletek ellen- rendeletei, hiába jő a kom­penzáció, a polgár vígasz­talhatatlan. Képtelen felfogni, hogy az átalakulás áldozatokkal jár, hogy nemsokára újra ter­melni fognak a gyárak, hogy minden, még a bérek és árak rendezése is őérette történik. All nagy dacosan a sön- téspultnál - segélyfizetési napon -, és azzal kérkedik, hogy még mindig nem megy el lopni. * Mindenki szeretne egye­nes úton járni, de az utak kacskaringósak. * Na nézzük! Lehet-e szá­zadvégi, ezredvégi ember­hez méltó életet élni Ma­gyarországon - bérből? Mennyi a bér? Ne nettóz- zunk-bruttózzunk, vigyen haza a dolgozó húszezer fo­rintot! Miket kell vásárolnia ma­gának és családjának? Há­zat, kocsit, telefont (1993, Európa!), szekrénysort, mo­sógépet, kávéfőzőt, manikűr készletet és iskolatáskát. Persze jó, ha eszik is meg iszik is valamicskét, mert ha nem, másnap kiesik a kezé­ből a forrasztó páka. A ház hárommillió, az is­kolatáska ezer, a kilós ke­nyér ötven forint. Lehet-e emberhez méltó életet élni Magyarországon - bérből? Ha hozzá nem „privatizálta­lak" valami, aligha. * Azt mondja a szövetkezet elnöke, hogy ő nagyon szí­vesen betartaná a törvénye­ket, ha azok betarthatók volnának, és a haladást szolgálnák. De pillanatnyi­lag az előírások jó része nem útjelző tábla, hanem megke­rülendő torlaszként funkci­onál. * Hogy a becsületes ember „mire viszi" a síron túli vi­lágban, arról talán kortársa­ink közül, Karol Woytila és Henri Boulad tud a legtöb­bet. Mi most maradjunk e sártekén, s vizsgáljuk meg, hogy érdemes-e itt a Földön, tisztán élni! Megéri-e? Több a pénze, több az ideje, több a nyugalma, több a barátja, több a hétköznapi boldog­sága annak, aki nem szél- hámoskodik? Vagy szebb, erősebb, okosabb, foglalkoz- tatottabb a nyílt szivű vál­lalkozó, mint a sompolygó? Jobban érzi magát az a Tolna megyei gazda, ame­lyik megvárja, míg kimérik, a nevére írják az árverésen (vissza)szerzett földjét, s csak aztán kezdi munkálni, mint az, amelyik máris vet, arat, pedig még a mezsgye­karói a fűrésztelepen van­nak? Töpreng az ember, keresi, keresi a titok nyitját, s végül arra jut, hogy a becsületes­ség egyetlen előnye az, hogy hirdethető. Kimondható, nyilvánosság előtt vállal­ható. (A becstelenség vi­szont nem. „Erkölcsi rend­szerváltás" ide vagy oda.) Nem kell külvárosi kis­kocsmákba elbújni, meg­dumálni a bulit; két tisztes­séges ember, akár legbenn- sőbb dolgairól is diskurálhat a kamerák előtt. Mert becsü­letesnek lenni nem szégyen. Bár egy kicsit ciki. Élhetet­lenség. Wessely Gábor Régi és új noteszlapok Koldusok, bérkoldusok, maffiózók L akásom és a sajtóház közötti távolság nem több háromszáz méternél. Néhány nappal ezelőtt ezen az állító­lag kézenállva is rekordsebes­séggel legyőzhető távon (mintha a kisvárosok könyör- adomány gyűjtői csak nőne­műek lehetnének, uszályuk­ban két, három, vagy több gyerekkel) két, egyáltalán nem koldusküllemű fiatalasz- szony és egy süldőlány állított meg. Neveztettem általuk a belőlem kiszövegelhető forin­tok reményében „árányos ás- sonyságnak, kedves naccsá- gának", de még „szép magyar asszonynak" is. Szóval, talál­kozásaim nem a növekedő számú hazai szegénység ut­cára szorult képviselőivel es­tek, sokkal inkább olyan láto­gatókkal, szerencsét próbáló turistákkal, akik a keleti szomszédságból rajzanak hozzánk, itt remélve azt a Ká­naánt, ami itt még soha se volt, és ahogy áll gazdasá­gunk szekere, nem is nagyon lesz belátható időn belül. Ha pedig mégis beáll valami ked­vező változás, annak lendítő alapja csak a munka lehet, nem pedig a munkálkodók nyakán való élősdiség, mind szorosabb rokonságban az al­világgal. A korosztályomhoz tarto­zók másfajta képet, fogalmat alkothattak és őrizhettek meg a koldusról, koldulásról, mint a maiak. Valamikor nem volt olyan támadó jellegű koldu­lás, mint napjainkban, a maf- fiásodás idején. Egyszer meséltem már arról a rokkant bácsikáról, aki va­sárnaponként végiglátogatta vállán feneketlennek tűnő ta­risznyával a hozzá jószívvel lévő családokat, ő volt az, aki elrakosgatva a neki félretett falatokat, rápirított egy alka­lommal édesanyánkra, amiért kivételesen nem adta meg a vasárnapnak azt, ami a vasár­napot megilleti, süteményt nem sütött. Máig emlegetjük az öreget, pedig imhol szok­nunk kell a süteménytelen va­sárnapokhoz. De emlegetjük a másikat is, aki koldusként nem felelt meg a szabvány­nak. Jean - magyarítva Zsán - volt az, aki úgy hozzátartozott Szegedhez, mint a Széhenyi téri platánok, vagy a füzesek szegélyezte Tisza. Zsán rokon- talansága miatt volt szegé­nyebb a templomi egereknél és bolondoska inkább, mint elmebeteg. Nem koldult, apró szolgálatokkal keresett vala­micskét, jogot szerezve egyút­tal a lejmolásra is. Azt való­színűsítették főfoglalkoztatói, a nemzeti színház művészei, hogy Zsánnak nincs az égvi­lágon semmi baja, mert kevés nála szóértőbb, odaadóbb ember van, amikor különféle megbízatásokkal látják el. Zsán attól lett kishibás ember, hogy legszebb férfikorára se nőtt be a fejelágya. Utóbbi persze nem akadályozta men­torait abban, hogy mókás kedvükben kapitális lükesé- gekbe ugrassák. Az aktorok levetett ruháit viselő és tartá­sával angol regények és fil­mek arisztokratikus tartású inasfiguráira emlékeztető em­ber, mindenkori, biztosan elejthető áldozata lett a tréfa- csinálóknak. Alig ült el a ha­hota Zsán egyik sztorija fölött, küszöbön állt a másik. Az volt a komiszkodók legnagyobb fegyverténye, hogy fölfedezve szívének rejtett titkát, elhitet­ték vele, hogy a színház akkor ünnepelt búzaszőke és gusz­tusosán teltkarcsú szubrettje őt szereti, imádja, nem pedig azt a karmestert - a későbbi férjet -, aki csapja neki a sze­let. Óriási és drága bukétákat vásároltak a megszédített hó­dolónak, és azok az instrukci­óknak megfelelő időben alá is szálltak operett premiereken a karzat magasáról a színpadra. A karnagy úr? Ez volt a hab a tortán, a maestro éktelen dü­hében csak azért nem rágta, törte ripityára karmesteri pál­cáját, mert féltette - nem csak szíve hölgyét - hatalmának ezt a varázslatos eszközét is. Rövid szünetek persze voltak, de Zsán maradt az ugratások állandó szereplője. Naivitása, gyermekien tiszta rajongása predesztinálta erre. Egyetlenegyszer önállósí­totta magát, akkor, amikor avatták a Szegedet Újszeged­del összekötő hidat a kereszt­apa, Rákosi Mátyás jelenlété­ben. „Apánk", hatalmas biz­tonsági kísérettel érkezett, rossz nyelvek szerint több volt az avatási ünnepség színterén a civilben feszítő ávéhás, mint ünneplő. Hogy, hogy nem, Zsán talán az orcáján állan­dóan ott ragyogó mosoly meghívóként működő belépő­jével sündörgött oda a dísze­melvény tövébe. Dehogy a kis köpcös miatt! Az ünnepség fénypontjának, a hídsorsjegy sorsolásának közreműködője, szerelmének tárgya volt. Sok- százan lesték a szerencsekerék előre-hátra pördülését, az imádott kacsokat és ekkor tör­tént, ami történt. Jean, Do- rozsmáig elható hangon kia­bált bele az áhítatba. — Gyönyörű művésznő, az enyémet vegye ki! Az enyé­met, maga is jól jár! Pillanatokig tartó síri csend és dermedtség után, elemi erővel szabadult el a közröhej, azt tanúsítván, hogy senki se a Zsán kezében lobogó sors­jegyre gondolt. Ekkor a biz­tonság emberei se diszkréten, se gyöngéden emelték ki a bűnöst az ünneplő sokada- lomból és később senki nem tudta neki megmagyarázni, miért kapta a népnevelő po­fonokat és rúgásokat éppen ő. Korábban - jó hecc volt ez is -, színészbarátok bíztatására ő alapította meg Szegeden a koldusok és könyöradomány- gyűjtők szabad szakszerveze­tét. Lehet, hogy a levetett ru­hákhoz viselt csokornyak­kendő vadította meg a pofo- zókat? Elképzelhető, hogy az is, mert '56-ban, a forradalom napjai után a mindenütt ott nyüzsgő Jean úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Pártfogói nem merték keresni. De felejteni senki se tudja. Beleestem itt a nosztalgiá­zás bűnébe? Bizony igen, de csak azért, hogy szabaduljak a helyi és távolabbi koldusinvá­zió rémképétől. A távolabbi vágott mellbe jobban. Hetekkel ezelőtt Budapes­ten, a Blaha Lujza téri aluljá­róban szemtanúja voltam an­nak az akciónak, aminek so­rán tucatnyi rendőr kolduso­kat igazoltatott. Állítólag Bu- dapest-szerte, nemcsak itt. Azóta jár a fejemben, hogy a késő bánat csakugyan eb gon­dolat. Megfelelő helyen és időben elmulasztott igazolás siralmas eredményeként Bu­dapesten (és úgy hallom, más nagyvárosainkban is) ál- és bérkodulásokkal, hiéna lelkü­letű bérkoldultatókkal csak­nem olyan szennyes iparággá fejlődött nálunk is mára a kol­dulás, mint a bangkoki jelzőre régen rászolgáló, azt némely dolgokban le is pipáló prosti­túció. Később, baráti körben kap­tam leckéket az iparág „fejlő­déséről", legfőképpen a négy-öt koldust foglalkozta­tók üzletmenetéről. Mesélték, hogy van koldus, aki munkál­tatója által védett helyén ösz- szekéreget naponta 2-3 ezer forintot is. Ebből, fáradozása díjaként megkap három-négy­száz forintot és megnézheti magát, ha reklamálni, lázadni mer. Ki keresi a nyomtalanul eltűnt bérkoldusokat? Azt se nézik kellő szigorral, hogy a hozzánk turistaként, vagy rokonlátogatóként érke­zők, valójában gazdasági me­nekültek mit csinálnak itt, leg­feljebb csak akkor, amikor nyakig benne vannak a meg­élhetési bűnözésben, útjukat betörések, rablások, más tör­vénybe ütköző cselekmények jelzik. H elyteleníteném a megkez­dett igazoltatásokat? Nem igazán. De meg kell je­gyeznem, hogy vakmerő re­ményeket ezekhez józan ész­szel fűzni nem lehet. Nincs megfelelő jogszabályi védel­münk például a koldusmaf­fiák terebélyesedése ellen, a hatóság mostani föllépésének az az 1968-ban összehozott szabálysértési kódex alkotja jogi alapját, ami kényszerből portalanítva se lesz képes ha­tásosabban funkcionálni, mint akkor, amikor még vadonatúj volt... László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents