Tolnai Népújság, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-19 / 193. szám

1993. augusztus 19., csütörtök ÜNNEPI MAGAZIN »ÚJSÁG 9 „Csak a megszállottak és a hülyék maradnak" Műtő, műtősnők nélkül A műtétek folyamatossága biztosított (Folytatás az 1. oldalról.) — Állandó túlórák, sterili­zálás veszélyes gázzal, havi 8-10 ügyelet, mindez nevetsé­gesen kevés pénzért, az osztá­lyon uralkodó hangnemről nem is szólva! Elegünk lett, - mondja egybehangzóan a mindenki által kiváló munka­erőnek ismert két műtősnő. Papírok kerülnek elő, ömlik a szó az asszonyokból. Mond­ják, hogy az osztályon lévő öt műtősnői státusz közül csak négy volt betöltve, de egy kol­léganőjük terhes lett, a másik táppénzre került, így ketten maradtak a nyári szabadságok idejére. Tavaly ugyanígy jár­tak. Hogy ilyen létszámmal lehetetlen ellátni a feladatot, azt többször jelezték mind az osztályvezető főorvosnak, mind az ápolási igazgatónak. Mivel nem történt intézkedés, 1993. január 6-án levélben fordultak dr. Deák György kórházigazgatóhoz és Szabó Józsefné ápolási igazgatóhoz, de mégcsak választ sem kap­tak a levélre. Idegileg, fizikai­lag teljesen kimerültek, le­mondtak, jóllehet, az ő szak­májukban hasonló munkakört helyben nem igen találnak. Idézet a rendkívüli lemon­dás indokaiból: „A munkakörömbe tartozó fel­adatok ellátása mellett a kisebb mű­téteknél rendszeresen az altatáshoz való előkészületet és a beteg megfi­gyelését is nekem kell elvégeznem. Egészségre veszélyesnek, rákkeltő hatásúnak tartom azt a megoldást, hogy az etilén-oxidból kivett mű­szerek szellőztetés nélkül kerülnek használatba. A létszámhiány miatti munkahelyi elfoglaltságom már hosszabb ideje olyan mértékű, hogy nem tudom kipihenni magam. Semmiképpen nem vállalhatom an­nak a veszélyét, hogy kimerültsé­gem miatt esetleg súlyos következ­ményekkel járó hibát követhetek el munkavégzés közben. Álláspontom szerint a munkáltató figyelmen kí­vül hagyja, hogy a törvény értelmé­ben a közalkalmazott havi 6 ügyelet ellátására kötelezhető csak. A kór­ház vezetése nem biztosítja az egészséges és biztonságos munka­végzés feltételeit és elzárkózik a túlmunka után járó díjazás és sza­badidő kiadása alól." A pénteki napon benyújtott rendkívüli lemondás keltett némi vihart a kórházban, te­kintettel arra, hogy nem volt aki adogassa a szikét, a küret- kanalat. Ezért aztán igazgatói, főorvosi egyeztetés után, hi­vatták a műtősnőket. Mond­ták, lesz műtősnő felvétel, lesz plusz státusz, csak maradja­nak. Jelencsikné hajlott volna is a jó szóra, Kovácsné viszont nem tágított. Ilyen ígéretet többször hallottak már, még­sem lett belőle semmi, mondta. A főorvos nem ma­rasztalta őket. Bár a rendkí­vüli lemondással azonnal megszűnt a jogviszonyuk, a műtősnők, hogy ne legyen fennakadás, még vállalták, hogy a szombat-vasárnapot végigügyelik. Hétfőn az orvo­sok álltak a helyükre, mert a beütemezett műtéteket nem halasztották el, közben helyet­tesek után néztek. Paksról és a bonyhádi kórházból hoztak műtősnőket. Az utóbbi sza­badságot vett ki és azóta ál­landó ügyletes Szekszárdon. Ezután a húsz éves gyakorlat­tal, főiskolai végzettséggel és szakvizsgákkal rendelkező műtősnők helyére nyugdíjas és képesítés nélküli új munka­erőket vettek fel. Szeptember­től betöltik a státuszukat. De vajon nem lett volna mindez elkerülhető, ha az illetékesek időben intézkednek? 24 óra ügyelet — A szülészet-nőgyógyá- szaton munkahelyi túlterhelés nem volt és nincs, - állítja dr. Panka József osztályvezető főorvos. - Az ütemezés szerint hetente négyszer van 2-3 nagy műtét, ugyanennyi közepes és több kisműtét. Pénteken csak a kisműtőben folynak terhes­ség megszakítások, tehát volt idő a műtők rendberakására, sterilizálásra. — Ha két műtősnő van, más­naponként kell ügyelniük. — Annyit ügyelnek, ahá- nyan vannak, ez mindenütt így van az egészségügyben. Ha nem jön be a váltójuk, nem engedem haza őket, 24 órát benn maradnak. Egy igazi egészségügyi dolgozó, aki szereti a szakmáját, nem szá­molja az ügyeleteket. — Ha ez a helyzet, nem kellett volna jobban megfizetni a mű­tősnőket, hiszen húsz év gyakor­lattal bruttó 20.500, illetve 17.500 forintot kerestek. — Meg kellene, de miből? A kórháznak nincs pénze. Ezért itt csak a megszállottak és a hülyék maradnak. — Másutt az a gyakorlat, hogy a hálapénzt kapó orvos a pa­raszolvenciából juttat az altató­orvosnak és a műtősnőknek is. Tudtommal ez a megoldás itt is felmerült, de elvetették. — Maga nagyon naív, ha azt hiszi, hogy a mai gazda­sági helyzetben olyan sok pa­raszolvenciát kapnának a nő­gyógyászok. Aki ilyet állít, az iratkozzon be az orvosi karra és végezze el az egyetemet, aztán majd meglátja! — Miért a műtőben sterilizál­ták a laporoszkopókat? — Ázért, mert a központi sterilizálóban szétpattantak a műanyag zacskók. Ezt jelen­tettem, de nem történt intéz­kedés, így aztán helyben vé­geztük el a feladatot. — Csakhogy a gázsterilizátor egészségkárosító, rákkeltő hatású. — Ebben igaza volt az Ani­kónak, ha a sterilizátor ajtaját kinyitják, kijön a gáz és a mű­szereket tulajdonképpen öt napig nem lehetne használni. — Elment két szakképzett, jó munkaerő. A helyükre olyanok kerültek, akiket még ezután kell beiskolázni. A hat státuszt szep­temberre betöltik. Megoldódtak az osztályon a problémák? — Gondok másutt is van­nak, a traumatológián például az orvosok és a műtősnők fel­jelentették a kórházat, mint munkáltatót, mert a közal­kalmazotti törvényben előírt­nál többet kell ügyelniük. Én biztosítottam az igazgató fő­orvost, hogy nálunk egy orvos sem fogja feljelenteni emiatt. Állandó vészhelyzet? — A kórházban mindig vészhelyzet van, olyan kevés az ápolónő, a műtősnő, hogy nincs részleg, ahol ez ne for­dulhatna elő. Nemrégiben majdnem a belgyógyászat in­tenzív részlege állt le munkae­rőhiány miatt - jelenti ki Szabó Józsefné ápolási igazgató. — Milyen munkaerő volt Je­lencsikné és Kovácsné? — Képzett, lelkiismeretes, jó szakemberek mindketten. — Mit szól a panaszaikhoz, a túlterheltségről, a nem megfelelő hangnemről? — Elhiszem. Én is ott dol­goztam, 16-24 órát ügyeltem, mert nem jöttek leváltani. — A szakszemélyzet Önhöz tartozik, tudott a problémáikról, mégis hosszú ideig nem tett semmit. Miért? — Létszámot növelni én nem tudok, csak átcsoportosí­tani az adott munkaerőt. Ta­vasszal visszahívtam nyug­díjból egy volt műtősnőt, egyet áthelyeztünk az aszep- tából, egy nővért pedig a bal­eseti sebészetről azzal a szán­dékkal, hogy betanul. Sajnos nem volt alkalmas a feladatra. — A kórháznak van központi sterilizálója, a nógyógyászaton mégis a műtőben végezték a mű­szerek gázsterilizálását. — Hát igen, ez tényleg- egészségkárosító hatású. De hogy miért ott sterilizáltak, ar­ról kérdezze az osztályvezető főorvost, Panka Józsefet. — Két kitűnő munkaerő fel­mondott. Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? — Tudja hogy van, az én zsebem tele, a tied üres, ez nem vezet jóra. Beteg az egészségügy Az osztályvezető főorvos szerint tehát megoldották a problémát, a műtétek folya­matossága biztosított. Arra vi­szont, hogy miért nem intéz­kedtek időben, sem a főorvos­tól, sem az ápolási igazgatótól nem kaptunk választ. Pedig éppen az egészségügyben dolgozóknak kellene legjob­ban tudniuk, hogy az időfak­tor lényeges szempont, lett lé­gyen szó rákos daganatról vagy ügyeletről. Mert hiába van elég orvos, ha nincs meg­felelő számú műtősnő, ápo­lónő, akkor becsukhatják az osztályt. Márpedig egyre több egészségügyi szakalkalmazott mond búcsút a pályának a túl­terhelés, az alacsony bérek miatt. Az illetékeseknek in­tézkedniük kellene, mert az egészségügy beteg. Méghozzá nagyon. F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka Földvár és koporsó Avagy a föld azé, aki... A két fiú a fővárosból ér­kezett a faluba két hétre. Tetszik nekik a parasztház udvara, itt minden kicsit tá­gasabb és ez már-már a sza­badsággal felér. Könyékig bújnak a földkupacba, ahova éppen várat építenek. Egy vonallal választják el egymástól a két térfelet. Szó nélkül rakosgatják egymás fölé markolva a földet. Néha belemártják tenyerüket a vi­zes edénybe, hogy jobban tapadjon. Amit eddig a falu­ról tudtak, csak olvasó­könyvből ismerték. A gyü­mölcsöt nem a piacról és fri- dzsiderből kell kivenni, ha­nem a fáról... — Bolond vagy hülye! - kiált az egyik, ehhez nincs jogod, ez az én váram. Kü­lönben is a föld a papámé. Fölkap egy darab fát és szétveri a társa építette földvárat. * A telefon végéről ismerős sárospataki hang arról be­szél, hogy aznap másodszor volt árverésen. Kissé kese­redett örömmel mondja, hogy apja kárpótlását segíti mikor elkíséri az árverésre. Nagyon elszomorodott, mert látta, kié lesz a föld. Az új tulajdonosok fele nem azok közül való, akik benne születtek,hanem akik felvá­sároltak egy csomó kárpót­lási jegyet és... Sose voltak parasztok, akik verejtékezve és kimondhatatlan szeretet­tel gondozták, ápolták, mű­velték a földjüket. Talán őseik közül se volt senki pa­raszt. Szóval, Patakon egy tanárnő, aki szüleivel él és mindent vállal amivel segít­heti azok munkáját, és kicsit kiegészíti közben a saját fi­zetését is, csalódott a váltás­ban. Újságolja azt is, hogy hazavitte már a borjakat. Az sem sikerült, mert az olasz kereskedő, aki valamikor felvásárolta az állatokat, most nem jött vissza. Az egykori tervei, pedagógusi elképézelélsei, álmok, vá­gyak maradnak. Nem tudja mit fog kezdeni a tíz hold földdel, ami most az apja nevén van, de az ő erejére lesz szükség. * A szőke szakállas, és lát­szatra is nagyon fiatal vál­lalkozó szálloda- és étterem­tulajdonos nem panaszko­dik. A második évet éli a sokmillió kölcsönnel épült létesítményében. Jól érzi magát. Tervei arra épültek, hogy a főúton áthaladó for­galom megáll nála, hiszen minden jól együtt van. Itt a benzinkút, és a nyugati színvonalú megjelenés, ud­varias, gyors kiszolgálás a szállóban. Igazít rövidre vá­gott bajuszán mikor lelkesen fogalmazza eredményeihez igazított elképzeléseit: — Tudod, ha a termál is bejönne... de abból aligha lesz valami! Nagyon bíztam benne. Nem értem a mi kormányunkat. Miért nem hagyja a nyugati tőkét! Ki a franc csomagolná össze a földet, amire itt fürdőket, sportlétesítményeket, üdü­lőket építenének a külföl­diek? Nem veszik tudomá­sul, hoyg nem lehet a földet elvinni? A föld papíron azé, aki megveszi. De egyébként az istené, aki megteremtette. Ami rajta van, az nem mindegy, hogy milyen álla­potban létezik. Felvirágoz­hatnánk, de a szemlélet, hogy ne engedjük kiárusí­tani az országot, ez gátja sokmindennek. Menj el vi­lághírű tengerpartokra, lát­hatod, hogy mindenütt ide­genek a tulajdonosok, mert a helyben lakóknak, a benn­szülötteknek nem lett volna módjuk megteremteni a fel­tételeket. Nem azt nézik, hogy ki a tulajdonos, mert a napfény, a tenger az min­denkié, csak a föld ... * A pap palástja alá, a nad­rágja zsebébe dugta a bibliá­ját, még ugyanonnan az énekeskönyvét kotorta elő. Elkezdte a zsoltárt, és néha végignézett a gyászolókon. Nem ismerte őket, mert pár hete került új szolgálati he­lyére az Alföldről. Még szokta szeme a tájat. A teme­tőből messze lehetett látni a tóra. Kékeszöld csillogásban szinte összeért a víz és az ég. A sírásók egyike egy lapát földet nyújtott az özvegy és a fia felé. Azok ujjaik közé markolták, és a koporsóra szórtak belőle. — Ennyi lett a tied - szi­pogta valamelyikük és a fe­keteszélű zsebkendőbe tö­rölte földes tenyerét. Decsi Kiss János Régi és új noteszlapok Randevú jövő augusztusban, ugyanitt Ha gondol rám, szorgal­mamat illetően valószínű csúfságokat gondol felőlem az a két - húsz és huszonegy éves - egyetemi polgár, aki a nyár kellős közepén mindent elkövetett annak érdekében, hogy elmúljék tőlük a keserű­nek hitt pohár, újságíró kí- váncsiskodásom eltűrése. Azt gyanították, hogy sztárolá­sukra készülök vetemedni és ezt elhárítandó nagyjából úgy viselkedtek, ahogy a délutáni, vagy estéli ágyba tuszkolás- kor a szülői önkény ellen más­sal tiltakozni gyönge gyerme­kek, vagy felnőtt létemre én is, amikor valami nagyon nem­szeretem dolog ég a kör­mömre, s vadul, felnőtthöz nem illő buzgalommal keres­gélem az elodázás indokait. Értik ugye? Ilyenkor válik ez is, az is kibúvóvá: érez szom­júságot, éhséget és más ha­laszthatatlan szükséget az ember, mígnem 'megadja ma­gát, édesded álomba merül, ha gyermek, nekikeseredik az elvégeznivalónak ha felnőtt, így kerek a világ. Meg úgy, hogy csak bekeríti „üldözöt­téit" egy más szituációban, de a győzelem fölött csak befelé, magában bátor nevetgélni. Tényleg csak így mertem örülni a mégis létrejövő be­szélgetésnek egy nappal a vá­raljai német nemzetiségi tábor zárása előtt. „Áldozataim", a szekszárdi Komfár Erika és a hőgyészi Folkmann Mónika volt, a nyelvi tábor két vete­ránja, akik 10-11 évvel ezelőtt iktatták vakációjukba először ezt a táborozást. Tán nem számít sértésnek, ha leírom, hogy ugrifüles kislányok vol­tak még és dehogy gondolták, hogy az évről-évre való visz- szatérés ide - ahol a német nyelv, nemzetiségi kultúra megismerése művelése a fő dolog -, pályaválasztásuk meghatározója lesz. Pedig hát, ez történt. Előbb Mónika lett a Szegedi Juhász Gyula Tanár­képző Főiskola német nyelv­szakos hallgatója, így amikor esztendő múltán Erika gólya­ként landolt az egyetem böl­csész karán a messzi és azóta megszeretett Tisza-parti vá­rosban, nem érezhetett ide- genséget. Akárkinek lehet meglepetés, nekem nem az, hogy a diploma megszerzése után mindketten haza akar­nak jönni tanítani, egyikük ha lehet szülőfalujába, Hő- gyészre, a másik Szekszárdra, vagy legalább a környékére. Ámen, ámen, mondom erre én, mert szívemből hozzátehe- tem, megérdemelnék, hogy kívánságuk teljesedjék akár­hogy is térül-fordul az oktatá­sügy sora. Eltökéltségük, hű­ségük megérdemelné ezt a dí­jazást. El kell áruljam, nyögdé- cselve kezdett eszmecserénk­ből óriási és jóízű beszélgetés sikeredett és a pályám vén rókájaként le kellett szögez­nem - megint csak magamban -, hogy tényleg nem kötelező a palacsintaevés, de azért ér­demes kínálni azt a palacsin­tát, és megjő hozzá az étvágy. Egy valami viszont nem sike­rült. Húsz és huszonegy éves beszélgetőtársaim tisztaszép arcvonásai mögött se kislány arcukat, se a serdültekét nem találtam meg. Pedig semmi kétség, itt „öregedtek" előbb, már középiskolásokként ifi­vezetőkké, most meg már csaknem egyenrangú társai a Váraljához hűséges pedagó­gusoknak és felnőtt besegí- tőknek. Lassan szokniok kell ahhoz is, hogy a kicsik néven szólítva őket, hozzáteszik, hogy „néni". Mónika családja német származású, egy a kitelepítés­kor itthonmaradottak közül. Elkötelezettségét az anya­nyelvi kultúra és hagyomá­nyok ápolása mellett ez hatá­rozta meg. ő, a főiskolás évek ellenére majdnem hetenként jár haza, mert tisztséget visel, mind a szövetség ifjúsági ta­gozatában, mind pedig a máris rangosnak számító hő­gyészi ének- és táncegyüttes­ben. Hogyan csinálja? Német nyelvleckéket ad Szegeden, hogy a gyakori hazautazás költségei ne a szülők zsebét terheljék. Erika irányultságá­ban édesanyjáé a főszerep. Kislány korában neki volt ba­rátnője, játszótársa az a le­ányka, akinek a családjában törve beszélték a magyar nyelvet. A mamának volt só­vár kívánsága, hogy ő is be­széljen németül. Lám, milyen egyszerű néha az élet legna­gyobb dolgaira is a magyará­zat? Erika édesanyja átélhette még bontakozó értelemmel azt az időszakot, amikor a német anyanyelvűeket - akik megúszták a kitelepítés exo­dusát - megkiabálták köpköd­ték utcán, hivatalban, minde­nütt, ha nem magyarul beszél­tek. Azt mondták nekem a lá­nyok, hogy el sem tudják már képzelni a nyarat a váraljai hasznosan szép munka nél­kül. Semmire se esküdnék olyan hittel, mint arra, hogy történjék akármi, ebben nem fognak változni. Mónika már az idén lóhalálban igyekezett hazatérni egy németországi turnéról, aminek szereplője a hőgyésziek népiegyüttese volt. Sikerült megérkezni nyi­tásra, ami legalább akkora boldogság, mint az, hogy zá­rás után egy ismerős család meghívására visszamegy Németországba néhány hétre gyakorolni a nyelvet. Sikerült kialkudnia azt is, hogy jövőre, amikor már a diplomázáshoz szükséges gyakorlatát tölti odakint, idehaza bevárják a tábornyitással, augusztusban nyit a tábor, mert belehalna, ha nem lehetne itt. Valószínű, hogy Erika is folyamodik majd ilyen halasztásért annak idején. Ha jövőre - és augusz­tusban - visz Váraljára az utam, lesz miről beszélni és nem fognak mindenféle ürü­gyekkel elbújni sem előlem. Mindezek után be kell val­lanom, hogy nekem ez, a me­gyei könyvtár édes gyerme­keként még 1977-ben megho­nosított nyelvi tábor észrevét­lenül, bár nem ok nélkül lett a szívügyemmé. Igyekeztem minden évben kilábatlan- kodni Váraljára akkor is, ha csak arra jártam, de semmi dolgom nem volt ott, mert fel­üdített a tábor hangyaboly nyüzsgésű élete, az, hogy a já­tékként végzett ám célja miatt halálosan komoly munka eredményei esztendőről-esz- tendőre hogyan gyarapodnak. Tíz éve pedig, óriási érdeklő­déssel várom az Unsere Zei­tung, a tábori újság megjele­nését, aminek első számai bi­zony buzgó szótárforgatással készültek még, de híven do­kumentálják honnan, hová ju­tott el a nem tudom hány száz táborlakó. Úgy látom, mára érett már a vetés, ez pedig kedves kis veteránjaim, Móni és Erika nagyobb öröm ám annál, mint ami szó nélkül hagyható és egyedül birtokol­ható! László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents