Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
12 »ÚJSÁG XL DUNA MENTI FOLKLÓRFESZTIVÁL 1993. július 10., szombat Gyorsfénykép Szabadi Mihályról Nehéz dolga volt annak, aki a XI. Duna Menti Folklórfesztivál idején Szabadi Mihályt, a sióagárdi művelődési ház igazgatóját akarta megszólaltatni egy interjú erejéig. Legföljebb csak egy gyorsfényképre futotta az időből. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a különböző sajtóorgánumok munkatársai ott topogtak mellette és vizslatták tekintetükkel minden szavát, amit feltett kérdéseikre úgy adott, hogy közben három felé pillantott. Volt természetesen kevésbé zsúfolt órája is, de akkor nem voltak ott az újságírók. Sióagárdon, Bogyiszlón, Aparhanton, Izményben, Kalocsán vagy Szekszárdon mindig, mindenütt olyan központi szerepet vállalt, ami meghatározta egy-egy produkció karakterét. Szabadi Mihály elkötelezettségét a népi kultúra, ezen belül a tánc iránt, nem szükséges magyarázni. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy igényességéhez tartozik a mindig megújító törekvés, szándék, akarás. A mindig másság, a különb, az újdonsággal való hatás terve. Mindenütt jelen van, ahova tisztelői hívják. Az idei fesztivál egyik markáns újdonsága fűződik nevéhez. Ez a sióagárdi aratónap, aratóünnep. Igazolta ezzel is a megújulni tudó képességét. Roppant egyszerű választ ad az ötlet megszületésére: minden falu leginkább a lakodalmas szokását őrzi. Nyár van. Az egyik legfontosabb munka a paraszti életben az aratás. Kézenfekvő tehát, hogy ezt kell megünnepelni. Az újra idézése nem nosztalgikus vágyakozás a letűnt, az elmúlt után, de emlékeztetés, ha tetszik figyelmeztetés a kötelességre, mely a múlt értékeinek figyelésére, őrzésére, éltetésére irányítja a tekintetet. Ez az értékmentő tevékenység természetesen nem marad a sióparti községen belül, de megye- és országhatárt is átlép épp a folklórfesztivál ürügyén. Az aratónap sikere abban van, hogy a hátteret világította meg. Azt, ahonnan a dal, a tánc indul útjára. A hétköznap mozzanatait. Nem színpadi koreográfia, hanem eredeti helyszínen való szerepjáték volt. így maga a táj egy darabja vált hangsúlyosabbá és villantott fel sokszínű arcából egyet, ami számtalan más újabb ünnepi perc, óra helyszínévé lehet, amikor ismét rendezőként jegyzik majd Szabadi Mihály nevét.- decsi - Fotó: Degré Egy és más a pártáról A fej ékessége Az asszonyok, a nők fejének ékessége - a természettől eredendően - a haj. Ezt azért sosem hagyták szabadon a korábbi századokban. Az 1880-as években feljegyezték a sárközi lányokról, hogy háromágban font hajukat tülökpártával fedték. Ez a párta a mai sárközi jellegzetesség volt. Gerezdesen formált rácsos fejdísz, a piros vászonhuzatát arany és ezüstszálakkal hímezték. Zsinoros, flitteres díszekkel tették még pom- pásabbá. A nevét onnan kapta, hogy élén öt vagy hét tülök, tölcsérforma dísz helyezkedett el. Az újabbkori párta az úgynevezett háromrészes bársony volt. Az első részét széles fekete bársonyszalag, a másodikat piros posztó, sok-sok művirággal, gyöngyökkel selyem és papírrózsákkal díszítette és a harmadikat ugyancsak gyöngyös virágok tarkították. A párták divatjának múltjáról azt jegyezte fel Katona Imre Sárköz című könyvében, hogy ezután a lányok két ágba fonták hajukat, koszorúba kötötték és gyöngyös szalaggal szorították le. A XI. Duna Menti Folklórfesztivál decsi lakodalmasában a menyasszony Molnár Mónika volt. Ö látható a fényképen egyszer pártában, máskor párta nélkül a készülődés perceiben.-dkjFotó.G.K. A hagyomány szépségei A régi dolgok mindenkinek ezeket a ceremóniákat kellene nagyon tetszenek, de mi lenne végig csinálnunk, mondjuk a vajon akkor, ha újra ugyan- saját esküvőnk alkalmából? Mára az emberek jobbára csak nézni szeretik a régi lakodalmast, mint valami színjátékot. Egyszerűbb és ezáltal színtelenebb is lett az élet mára. Jó is, rossz is ez. Persze feltehető a kérdés: vajon száz év múlva a mai szokásokat fogják lakodalmas játékként bemutatni pont úgy, mint ahogy most Ersekcsanádon a száz éves hagyományos lagzit? Degré Bristolban is vannak bőrfejűek „Rólam is azt hiszik, hogy olasz, vagy görög vagyok" Kovács Zoltánnal csütörtökön este találkoztunk Szekszárdon, a fesztiválklubban. A mosolygós, jó- kedélyű fiatalember a rokonaival állított be a Babits Mihály művelődési ház márványtermébe, megnézni a Csácsi Vorba nevű trió fellépését. Az érdeklődés nem véletlen: Kovács Zoltán ugyanis cigány származású, de története ennél sokkal érdekesebb. S ez alkalommal volt létjogosultsága annak, hogy az első kérdést angolul tettük fel neki. — Where are you coming from? — Bristol, England. — Azt hiszem magyarul is folytathatjuk, hiszen jól érti nyelvünket. A válaszából kiderült, hogy Bristolból, ebből a nagy angliai kikötővárosból érkezett. — Igen, beszélek egy keveset magyarul. Anyám és apám innen mentek el régen, amikor az oroszok verekedtek a magyarokkal. Én már Angliában születtem. — Mikor? — Magyarul nem tudok számolni. Nineteen fifty eight. — 1958-ban? — Yeah. Bristolban élünk, de Londonban van egy restaurantunk. — Tehát egy éttermük. Milyen ételeket főznek ott? — Magyarosakat. Anyám készíti. Nem tudom az ételek nevét, azt tudom csak, hogy lecsót is főzünk. — Élnek ott cigányok? — Nem, ott nincsenek. Csak a mi családunk. — Angliában másutt sincsenek cigányok? — De, vannak. Karavánnal járják az országot. De én nem tudok velük cigányul beszélni. Csak angolul és magyarul tudok. — Miként fogadták az iskolatársai, mint cigányt? — Nem is tudták, hogy én az vagyok. Vannak ott olaszok is meg görögök is. Lehet, rólam is azt hiszik, hogy olasz, vagy görög vagyok. — Van-e rasszizmus, azaz fajgyűlölet Angliában? — Nem tudom, mi az. — Lenéznek-e ott is embereket csak azért, mert nem fehér a bőrük? — A feketéket, a négereket. Van üyen. Mert ők nagyon rosszak. — Vannak-e Bristolban skinheadek, azaz bőrfejűek? — Vannak. Találkoztam is velük. Mentünk a barátokkal. A skinheadek sokat isznak, s kezdik a bajt. Volt verekedés. A skinheadek nem szeretik az idegeneket. Amikor járkálok estefele, elmegyek az olasz barátaimhoz, a klubokba, mi nem csinálunk bajt. De ha ők megjelennek, akkor van baj. — Kovács Zoltánt nem tartják idegennek a bőrfejűek? — Nem nagyon. Nem mernek nekem szólni, csak akkor, ha sokan vannak. — Azt tudja, hogy már nálunk is vannak bőrfejűek? — Oh, yes. Én nem szeretem őket. Bolondok. Keresik a bajt. Szeri Árpád
