Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
1993. július 3., szombat XI. DUNA MENTI FOLKLÓRFESZTIVÁL KÉPÚJSÁG 11 Először a völgységi falvak: Nagymányok és Váralja Váralján, a kiállítóteremben tárlat nyílt a helyi németség népművészeti értékeiből. A szépfekvésű település nemcsak borkóstolóra, hanem a váraljai lakodalmasra is várja az idegent július 8-án, csütörtökön, délután három órától. Kiamik Aranka koreográfiája alapján már lázasan készülnek Váralján. A programban fellépnek a fesztivál görög, ukrán és német vendégegyüttesei is. Az ottani programot Bánáti Zoltán szervezi. A szomszédos Nagymányok is nagy szeretettel várja az érdeklődőket. Szombaton - július 10-én - kerül sor a német lakodalmasra, amelyet a hagyományos lakodalmak szokásainak megfelelően állítottak össze a Német Nemzetiségi Együttes tagjai Ba- loghné Wusching Ágota vezetésével. A nagymányoki program szervezője Blandl Já- nosné. Német szokás szerint a vőlegény és a menyasszony házában kuglóffal és kaláccsal kínálják a vendégeket. A vőlegény elindul a menyasszony házához a fúvós zenekarral együtt, s a harmadik marsra jön elő a menyasszony. Ezután kéri ki a násznagy az ifjú arát. Szigorú szabály, hogy a násznagy a menyasszony illetve a vőlegény keresztapja. Ha ő már nem él, akkor a bérmakeresztapja. Az „igazi" lakodalmakban német nyelven történik a kikérés, a mostani lakodalmason két nyelven, hogy a nem német anyanyelvű vendégek is megértsék. A lakodalmas menet élén két férfi megy felvirágzott bottal - korábban ők hívták a vendégeket -, utána a gyerekek - párosával - majd a menyasszony a vőfélyek, illetve a vőlegény a koszorúslányok kíséretében. Őket követik a keresztszülők, majd a többi rokon és a vendégek. A sort a szülők zárják, mégpedig úgy, hogy a menyasszony apja a vőlegény anyját vezeti és fordítva. A mostani lakodalmason a templom elé vonul a násznép, aztán a templom előtt onnan folytatódik a szertartás, amikor a fiatalok kijönnek a templomból, a zenekar játssza a „Szép az ifjúság" kezdetű dalt. Ezután mennek a szabadtéri színpadra, ahol kezdődik a menyasszonytánc. A szülők, a koszorúslányok a vőfélyek és a vendégegyüttesektől egy-egy pár táncol a menyasszonnyal. Ezután kerül sor a polgármester köszöntőjére, majd a vendégegyüttesek - egy-egy osztrák, lengyel, norvég, valamint a váraljaiak - vendégszereplésére. Végül a nagymányokiak produkciója után lesz az ajándéktánc, amelyet a násznagy kezd, a menyasszony kisep- rűzését pedig az össztánc - polka - követi. A lakodalmas mulatság este nyolckor kezdődik. Nagymányok központjában népművészeti kirakodóvásár és a falumúzeum is várja a látogatókat. Esküvő Nagymányokon 1944-ben (Kétoldalt a két keresztapa-násznagy) A váraljai kiállítás egy részlete Bayer József és Günter Ágota -1919 májusában Fotók, szőttesek, emlékek Decsen a faluház padlásmúzeumában nemcsak a kenderfeldolgozás fázisai láthatók, hanem a decsi háziipari szövetkezet szőtteseiben is gyönyörködhetnek a látogatók. Áz egyik sarokban, külön vitrint szentelnek azok emlékének, akik élen jártak a hagyományok ápolásában, s munkájukkal segítették megőrizni a sárközi hagyományokat, a népművészet remekeit, mint például Bóna Árpádné Bonnyai Erzsébet, Széli Judit, Oláh Istvánná Berekai Éva néni, vagy Pilisi Elemér, akinek bíztatására kezdtek hozzá Decsen a hagyományok ápolásához. A faluház folyosógalériájában régi fényképek láthatók, melyek a sárközi embert mutatják be. A képek egy része idős Czakó Sándor munkája, másik része pedig a Borgula műteremben készül valaha. vm - dg Portré 1924-ből, a Borgula műterem munkája írás közben (Találkozások) A meghívás olyan szívélyes volt, hogy nem térhettünk ki előle, bár a szegényes előzmény, az újvidéki írótársak alkalmi szekszárdi látogatása nem indokolta a nyájas vendéglátást. Úgy gondoltuk, az éjszakát ott töltjük s másnap utazunk tovább. Hosszú út állt előttünk, Szkopjén át Ohridba tartottunk, ami az albán határ mellett van. De sok minden másként történt. Autóbuszon mentünk, Zomboron át, barátaink a megállóban vártak, türelmetlenül, lelkesen. Délelőttönként több gépkocsival indultunk, hogy bejárjuk a környéket. Elmentünk Karlócára, amit Sremski Karlovának hívnak s a pátriárka székhelye. Megnéztük a hatalmas palotát, a székesegyházat s elmentünk Koviljba is. Barátaink valameny- nyien az újvidéki Magyar Szónál dolgoztak, egyikük jól ismerte a kovilji Szent Pál kolostor igumenjét, így a vendégbarátság jogán vígan nyakaltuk a jeles szilvóriumot, amit a kolostor szerzetesei főztek, régi recept szerint, ahogyan írva vagyon Ivó Andric regényeiben is. Esténként valamelyikük lakásán gyűltünk össze, néha tízen, tizenöten, s nemcsak a kitűnő verseci bor tüzelte a barátságot, hanem az együttlét öröme is. Mindenről szó esett a hajnalba nyíló beszélgetéseken, irodalomról, naív művészetről, ami abban az időben kezdett hódítani, s természetesen a közelmúltról és a jelenről is. Zavartan mentegetőzünk, hogy semmi részünk a Tito elleni hajszában, mire valaki elmesélte, hogy partizán volt s a háború utáni felhőtlen barátság idején Péter Gábor arra akarta rávenni, maradjon Magyarországon s lépjen az ÁVH kötelékébe. Akkor most nem lehetnék veletek, mondta felszabadultan, mint akinek sikerült kihúznia nyakát a hurokból. Ritkán éreztem ennyire a barátság közös örömét, mint az újvidéki napokban. Arra gondoltam, hogy ez természetes is olyan országban, ahol a sok nemzetiség saját nyelvén keresi a közös hangot, egy félreérthető hangsúlyt is kerülve. Ezt ők is tudták, de szavaik mélyén érezni lehetett az aggodalmat, hogy az egyetértés egyszer felborulhat. Néhány éve Magyarkanizsára hívtak, nemzetközi írótalálkozóra. Zentán is jártunk, egyik írótársunkat látogattuk meg, s amikor visszatértünk, többen komolyan kérdőre vontak, mondván, a zentai írótárs - művei alapján igen tehetséges - ellenség, akit nem lett volna szabad felkeresnünk. Tatay Sándorral, küldött társammal összenéztünk, nem értettük. Nekem az újvidéki napok jutottak eszembe, a társas együttlét felhőtlen öröme, gyorsan elmeséltem Sándornak. Neki is voltak hasonló emlékei. Komoran nyakaltuk a bánáti bort, éreztük, hogy valami megváltozott, a légkör fagyos lett, már azt is el tudtuk képzelni, hogy előbb-utóbb villámok szelik át az eget, de az idő nem sokkal később megfogalmazhatatlan aggodalmunkra is rácáfolt. Emlékezem, Fehér Ferenc, az azóta elhunyt jeles költő, bizalmasan azt mondta, attól tartanak, hogy a Szovjetunió ront rájuk, megakadályozandó az esetleges rendbontást, de nem ez következett be. Á folytatást tudjuk, a részleteket naponta olvashatjuk. Új fogalom vonult be a hivatalos szóhasználatba, az etnikai tisztogatás. A kifejezést tapintatosnak szánták, a valóságban szégyenletes. Magyarázat természetesen mindenre van, azt mondják, az egyenlőtlen történeti fejlődés élezte ki az ellentéteket, de ebben nem hiszek. A nemzetállam fogalma, amit meggondolatlanul egyesek nálunk is emlegetnek, mára elveszítette tartalmát. A reformkorban volt jelentése, most a türelmetlenség forrása, s nemcsak a sokat emlegetett európai gondolatnak mond ellent, hanem a nemzeti érdeknek is. A hazaszeretet formái változnak, a szülőföld pedig több népnek is kínál otthont,s akkor is lehet ragaszkodni hozzá, ha az idegen nem érzi sajátjának. Aki végigutazik a Delibláti pusztán, ma is jobbára sivár homoksivatagot lát, pedig a méltatlanul feledett Papp Dániel, aki ennek a vidéknek volt szülötte, Tündérlakot látott a Bánátban, amit Petőfi az egész országra kiterjesztett, s büszkén hirdette, „legszebb ország hazám". Nincs így, de felesleges lenne kételkednünk benne, az pedig rajtunk múlik, hogy hol teremtjük meg Tündérlakot, amire úgy látszik a szomorú Delibláti puszta is alkalmas. A korán elhunyt Papp Dániel megérdemelné, hogy hosszabban méltassuk, de a Delibláti pusztán sem időzhetünk, az is felesleges, hogy a jugoszláv tragédián töprengjünk: a megoldást azoknak kell megtalálniuk, akik a viszályt kavarják. Aki tanácsot akar adni, csak közhelyekkel szolgálhat, ezt pedig megteszik a politikusok. Egy más természetű találkozó, ami ezekben a napokban folyik, juttatta eszembe a régi találkozásokat, amiket e a barátság színezett s tett felejthetetlenné vagy éppen példamutatóvá. Volt idő, amikor a politika azt kívánta tőlünk, hogy ellenséget lássunk azokban, akik tőlünk délre laknak, de erre alig akadt vállalkozó, sem itt, sem a határ másik oldalán. S amikor végre találkozhattunk, kiderült, hogy közös dolgaink rendben vannak, már csak a baráti kézfogás hiányzott. A hagyománynak is van megtartó ereje. Podminóczky Fülöp, becsei minorita ezt a két verssort írta imakönyvébe, az 1520-as évek táján, antológiáink azóta is szívesen idézik: Bátya, bátya, mely az út Becskerekére? Uram, uram, ez az út Becskerekére. Annak idején népdal lehetett, mert kottát is írt hozzá, ma is el lehet énekelni, de kap-e barátságos választ, aki a becskereki út iránt tudakozódik? Hát még az, aki egy bosnyák városba szeretne bejutni! Ha időben még hátrább megyünk, sokkal időszerűbb figyelmeztetést kapunk. A Törökbecse melletti Aracs templomának töredékes domborművén a XI. század tájáról üzen az ismeretlen mester, latinul, de csak magyar fordítását írom ide: Akik e betűcské- ket olvassák, a mindenható Istent kérjék. Napjainkban mindenkinek van mit kérnie a Mindenhatótól. Csányi László A kender útja A decsi faluházban a padlásmúzeumban látható a kenderfeldolgozás történetét bemutató kiállítás, melyen Bognár Cecil, a faluház igazgatója kalauzolt végig bennünket, felelevenítve a kender újtát a vetéstől a felhasználásig. A kenderfeldolgozás népszerű volt a Sárközben, az 1800-as évek elejétől szinte minden háztartásban megtalálhatók a feldolgozás eszközei. Mára a kihalás szélén áll a kender termesztése, a feldolgozó üzemek eltűntek, a kiállítás megrendezéséhez a hirdi kendergyár igazgatójának, Cziger Sándornak a segítségével sikerült egyáltalán kendert beszerezni. A kendert virágzás után aratták, mindössze egy részét hagyták csak meg lábon, hogy biztosítsák a következő évi vetőmagot. A learatott kendert aztán áztatták, szárították, ti- lolták, azaz megtörték, gere- benezték, azaz fésülték, mindaddig, amíg a fonal minőséget el nem érte. Akkor aztán a rokkára került, s kezdődhetett a fonás. A megfont fonalat az úgynevezett áspa segítségével tekerték aztán fel. Volt durvább és finomabb kenderfonal, a durvábbikból zsineg, kötél, Stb. készült, a finomabbikból pedig gatya, törölköző, lepedő, egyebek. A kiállításon időrendi sorrendben követhető végig a kender története, Decsi Kiss János rajzai pedig bemutatják a feldolgozás különböző fázisainak munkafolyamatait. vem Fotó: dg Gerebenezés után a kender a rokkára került
