Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-31 / 177. szám

1993. július 31., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN «ÚJSÁG 11 Marad a szociális foglalkoztató? Szomorkás szeretet Ebéd a kastélyban Ha egy vak ember bizonyta­lankodik a zebra környékén, a járókelők nagy többsége átse­gíti az úton. Egy sikethez már közönyösen viszonyul a nép, ám a szellemileg fogyatékos emberektől kifejezetten elzár­kózik a társadalom. Pedig ők is sérült emberek, önhibáju­kon kívül, és éppen hogy fo­kozott törődést igényelnének. Ezt próbálják meg biztosítani a környékbeli fogyatékos gyermekek számára Ireg- szemcsén, az egykori Kom- feld-kúriában működő „Álta­lános Iskola és Diákotthon" dolgozói. Böröcz Magdolna, az Úrményi Győző igazgató által irányított intézmény he­lyettes vezetője elmondta, hogy hozzájuk olyan gyere­kek kerülnek többnyire, akik­ről az általános iskolában ki­derül, hogy nem képesek megbirkózni az ottani köve­telményekkel. Ezért speciális tanterv alapján, 12-16 fős osz­tályokban tanulnak, gyógy­pedagógusok kezei alatt. (A köznyelv őket nevezi „kisegí- tős" iskolásoknak.) Csak alapvető természettudomá­nyos ismereteket kell befo­gadniuk, így pl. kémiát és fi­zikát nem tanulnak. Általában gyakorlati, praktikus mind az ismeretek elsajátítási mód­szere, mind maguk az ismere­tek. — Sokan vannak ilyen sorsú gyerekek a kömyéken?- kérdeztem az igazgató-helyet­test. — Több mint kétszázan. Körülbelül 70-en járnak be a környékről, a bentlakók kö­zött mintegy száz állami gon­dozott van. Ezért a mi intéz­ményünk egész évben üze­mel, hiszen sokuknak egyálta­lán nincs hová menniük. — Milyen esélyt nyújt a fo­gyatékos gyerekek számára ez az iskola? — Hát ez az. Először is fon­tos, hogy minél előbb kerülje­nek gyógypedagógus „ke­zébe". Á családi háttér, a „no­szogatás" is lényeges. Persze így az állami gondozottak eleve óriási hátrányban van­nak. És egyszercsak nyolcadi­kos lesz a gyerek .. . Tovább­tanulásra néhány éve még volt lehetőségük, ám a me­gyében a speciális szakiskolai képzés megszűnt. Idén a 27 végzősünk közül mindössze hárman tanulhatnak tovább, ők is Várpalotán, ahová csak személyes kapcsolataink se­gítségével tudtunk bejuttatni néhány gyereket. A többiek­nek valamilyen munkalehető­ség után kellene nézni, de a je­lenlegi munkaerőpiaci helyzet ismeretében ez szinte teljesen reménytelen. Marad a szociá­lis foglalkoztató, ahol elzárva a világtól (Regölymajsapusz- tán), mondjuk a használt tejfö­löspoharakról vakargatják a fóliát az ott foglalkoztatottak. Rengeteg olyan gyerekünk van, aki ennél sokkal többre képes, akiket vétek „oda­adni", de nem tehetünk mást. — Létezik itt valamiféle megoldás? — Nem igazán tudom. A továbbtanulás mindenképpen egy halvány esélyt nyújthatna. Ha bevezetnék nálunk a tíz- osztályos általános iskolát, akkor két évvel tovább ma­radhatnának nálunk a gyere­kek, addig is fejlődve, ismere­teket szerezve. — Gondolom, az itt dolgo­zók élete sem fenékig tejfel. Talán agyonfizetve sincsenek? — Nem akarok panasz­kodni. Ezt a munkát csak el­hivatottsággal, szíwel-lélek- kel lehet csinálni. Feltétlenül írja meg, hogy itt a kollégák nagyon odaadóan dolgoznak. Az életük ez a munka. Próbál­juk pótolni az állami gondo­zottak számára a családot, már amennyire ez lehetséges. Egyik kollégánk például most már 4-5 éve kerékpártúrázni viszi a gyerekeket nyaranta. Hasonló intézményekkel kö­zösen csereüdüléseket szerve­zünk, néha elvisszük a sráco­kat Tamásiba, esetleg a Bala­tonra fürdeni. Közös név- és születésnapokat ülünk, és persze a társadalmi ünnepe­ket is együtt ünnepeljük A nevelőtestület jó összeté­telű. A „délelőtti tanerők" mindegyike gyógypedagógus. Gyermekfelügyelőinket tá­mogatjuk a továbbtanulásban, de ilyen státuszba nem tu­dunk végzett gyógypedagó­gust idecsábítani, pedig van szolgálati lakásunk is ... — Később megnéztük a kí­vül bizony málladozó vako- latú kastélyt, az üres tanter­meket, a diákotthon emeletes ágyakkal telezsúfolt szobáit. — Talán lesz pénzünk a meszelésre - reménykedett vezetőm. A kastély parkja viszont tá­gas és szép. Az ebédet is meg­kóstoltuk, finom volt. És a gyerekek is aranyosak voltak. Mosolyogva, jólnevelten kö­szöntek Magdi néninek, a sze- rencsésebbje odabújhatott egy kicsit hozzá, ő megölelgette a védenceit. Jó volt látni, hogy ez a gesztus teljesen hétköz­napi, természetes, megszokott dolog náluk, nem a „kira­katba" szánták. Talán a leg­fontosabb „kelléke" egy ilyen intézménynek a szeretet, ez tehát adva van. Ráadásul pénzbe sem kerül. Steinbach Zsolt Fotó: -t­írás közben (Du bist min) Öreg barátom, bortól és em­lékektől elérzékenyülve mondja maga elé a régi német verset: du bist min, ich bin din, te enyém, én tied ... Nagyon régi vers, egy We- rinher von Tegernsee nevű szerzetes írta még a XII. században, de az is lehet, hogy egy népdalt másolt le, amit valahol • hallott, s olyan emlékeket keltett benne, mint most öreg barátomban. Az időnek nincs jelentő­sége, a nyolcszáz év, ami közöttünk áll, elil­lan, a sorok az időtlen élményt idézik, ami évek - száz évek! - múltán is a jelen emléké­vel hat. Öreg barátomat nehéz elképzelni a hőssze­relmes szerepében, nem is hasonlít rá. Daliás termete megrokkant, teste elnehezült, kopasz koponyájával inkább Szókra tészre emlékez­tet, mint Alkibiádészre. Játszom az idővel; éppenséggel úgy is történhetett volna, hogy ő is ott ül a nevezetes lakomán, hallgatja Dio- timát, a mantineiai asszonyt, aki a magáért való szépségről beszélt, ahogyan Platón je­gyezte le, s a szavak ebben a szekszárdi la­kásban ma is visszhangoznak, mert útjukat az évezredek sem állják el. Ezt hallhatta meg bizonyos Heinrich von Morungen is, aki 1200 korül élt és költő volt, igazi költő. A Minnesängerek között említik nevét, de kilépett a trubadúrdal kötelező ke­resettségéből, ő már nem titkon és reményte­lenül epekedett az imádott nőért, a végzetes szerelemről dalolt, pontosabban a szerelmes éjszakáról, melynek órái elszálltak s már fel is kelt a nap, de tagte es. Nem számolta csók­jaikat, kesereg a középkori szerelmes, s köz­ben a csoda elillant, ő pedig arra ébredt, hogy reggel van, felkelt a nap. Azóta ismét este lett, sóhajtja öreg bará­tom, kezébe ejtve széles homlokát. Egyszerű lenne minden, ha öregesen bo- lyonganánk tűnt szerelmek árnyai között, régi versek zenekíséretével. Öregen sem könnyű erényesnek lenni, jóllehet inkább I csak elméleti kicsapongásokról van szó. Du bist min? ... sóhajtja öreg barátom, s felkiált, némileg módosítva a bibliai kérdést: Hol vagy, Eva? S legyint, keserűen, eh, nem is Évának hívták. Várj csak, mi volt a neve? Charlotte talán, mert Goethe óta divatos név volt, vagy Lenore? Igen, most már emléke­zem, Lenore, ezért idézte oly szívesen Bürger balladájából ezt a sort: Bist untreu Wilhelm, oder tot? Én pedig kezemet szívemre téve esküdtem, hogy nem vagyok hűtlen, Lenore, halott sem vagyok, s bizonyosságként heve­sen átöleltem, ő meg kacagott, de úgy kaca­gott, hogy a hegyormok is visszhangozták. S letelepedtünk egy cirbolyafenyő alá, s szá- zadszor is elismételtük a középkori verset: Du bist min ... A szerelmi regény részletei is fontosak. Já­nos barátom franciaszakos tanárjelölt volt, épp Dijonból tért haza, ahol ösztöndíjaként néhány hónapot töltött. Valahol az Alpokban egy osztrák kisvárosban megállt, s ott talál­kozott Lenoréval. Gyatrán tudtam németül, meséli, ő tanított a hosszú sétákon. Hegyi ösvényeken jártunk, havasok tövében, s volt az egészben valami valószerűtlen, mesebeli. Néztük a tájat, ha­' junkat hűvös szél borzolta. A szerelemhez néha ennyi is elég. Fázott, enyhén megbor­zongott és hozzám bujt. A többi magától jött. Német irodalmat tanult a grazi egyetemen, akkor épp a középkori költészettel foglalkoz­tak. Tőle tanultam ezt a néhány soros verset, később - volt rá okunk - Heinrich von Mo­rungen versére is megtanított. Nem baj, ha nem ismered a nevét, a vers csodálatos, min­den strófa ezzel végződik, da tagte es, s nem rímel semmire, csak a tényt közli a két jam- bus, mint egy titkos távíró: felkelt a nap. Most is magam előtt látom, ül a feldúlt ágy szélén, hunyorogva nézi az ablakon beáradó fényt, s így mondja, a búcsú fájdalmával, hangsúlyozva a verslábakat, mert jól megta­nulta a verstant, s könnyei között is kísértette a ritmus. Darvadozunk, emlékezünk. János másnap elutazott a kisvárosból és soha többé nem látta Lenorét. Már nyakunkon volt a háború, néhány év múlva a határt aknazár védte, s Dijon is úgy elmerült a múltban, mint Óceá­nia valamelyik szigete. Vidéki városokban tanított, megnősült, a többit leírni sem érde­mes. De az a néhány nap, Lenoréval és közép­kori német versekkel, olyan szilárdan állt emlékei között, mint az Álpok sziklaormai. Ha váratlanul megszólal a csengő és belép Lenore - már láttam is magam előtt - János mit sem törődve éveivel és testsúlyával, elébe siet, átöleli, s azt mondja, du bist min. Ettől nem kellett tartani, nem is ilyen egy­szerű, mondta később. Van, ami megreked az időben, képzeletünk nem is akarja elmoz­dítani. Egy kicsit minden olyan, mintha va­lóban ott lettünk volna, még a helyszínre is emlékezünk, a szereplőkre is. Nem nehéz fel­idézni a mantineiai asszony elbeszélését sem, amit Platón lakomáján mondott Szókratész- nak, így cseng a fülemben Lenore hangja is, most is a középkori verset mondja, s látom, ahogy az ágy szélén ül, lába a szőnyeg bojtja­ival játszik, s Morungen sorát ismétli, pedig mind a ketten szomorúan látjuk, hogy felkelt a nap. Konokul ittunk, most már oly mindegy volt. De az ellenkezője sem vigasztaló, mondtam később. A valóság nem tud egyez­kedni az illúzióval, s végül talán jobb, hogy nem találkoztál a mantineiai asszonnyal, Le­norét is csak álmodtad, mert így újra meg újra meg tudod teremteni őket magadnak. Egyszer viszontláttam diákköri szerelme­met. Akkor olvastuk Homéroszt, s én olyan­nak láttam, mint a déloszi pálmát, amihez Odüsszeusz, a sokat tűrt hős hasonlította Nauszikát. Emlékeimben is pálmaként hajla­dozott s még Déloszért is kárpótolt, ahova soha nem jutottam el. Ő szólított meg, én már nevére sem emlé­keztem. Megrökönyödve álltam előtte. Kö­vér volt, lompos és libát árult. Ó, a szép fia­talságunk, sóhajtotta, de én csak szégyent éreztem és viszolygást, mintha ifjúságom de­rűs egét boszorkányok lepték volna el, akik söprűnyélen igyekeznek a Gellérthegyre. János nem figyelt rám, az évek is nyomasz­tották, a bor is. Lenore, sóhajtotta, s Morun­gen versét kezdte mondani, de két sor után elakadt, a többire már nem emlékezett. Csányi László Teljeskörű gondozás Gyönkön A gyönki szociális otthon - ma módszertani intézet - 1949-ben kezdte meg műkö­dését 40 férőhellyel. Tolna megyében első volt az ilyen jellegű intézmények sorában. Első lakói - tudtuk meg Waf­fenschmidt Ibolyától, az in­tézmény vezetőjétől - a szek­szárdi Benedek-szurdikból és a szegényházból kerültek ide. Fő épületét, a Sulkovszki-kas- télyt 17 holdas park veszi kö­rül. Az intézmény területén lévő épületek kisebb átalakítá­sok után gondozási részleg­ként működtek, így 220-ra bő­vült a férőhelyek száma. Korábban szociális gondo­zás működött, 25 fővel idősek klubja, illetve Gyönk és társ­községeinek területi gondozá­sát is szervezték. Az önálló önkormányzatok megalakulá­sával a területi feladatok Gyönk községre szűkültek. De volt egy infrastruktúra, személyzettel és jó kapcsolat a helyi önkormányzattal. A ve­lük kötött együttműködési megállapodás alapján to­vábbra is működik az idősek klubja, és emellett egy hivatá­sos gondozó is dolgozik. An­nál is inkább, mert az idős embereknek az étkeztetésen túl szinte teljeskörű gondo­zásra van szükségük. A szociális otthonba a me­gye egész területéről fogad­nak lakókat. A bekerülés a ko­rábbiakhoz képest egysze­rűbbé vált. Az új törvény alap­ján a rendszer úgy módosult, hogy az önkormányzat egye­nesen az otthont keresi meg és érdeklődik a férőhelyek iránt. A törvény lehetővé teszi a so- ronkívüli beutalást is. A le­endő lakók, hozzátartozók előzetes látogatást tehetnek az intézményben, ismerkedve az otthon légkörével. A lakók szempontjából a legjobb az lenne, ha az előgondozást is meg tudnák oldani. Ezt nehe­zíti, hogy nemcsak a szom­szédos településekre kellene kilátogatni, hanem a megye távolabbi községeibe is. Az intézmény férőhely ki­használtsága szinte száz szá­zalékos. A gondozási díj mér­téke 6.300 forint havonta, ami a lakó jövedelmének 80 száza­léka lehet, míg a 20 százalékot visszakapja. Az otthon 220 lakóját ma öt részlegen gondozzák. A lakók hat épületben laknak, kettő betegrészlegként működik hatvan férőhellyel. Ennek megfelelően az intézmény ké­pét úgy alakították ki, hogy a lakószobák berendezése ott­honos legyen és a fentjárók kényelmét szolgálja, ahol pe­dig betegágyak vannak, ott kórháziasabb a környezet, az egészségi állapotuknak meg­felelően. Ha azt nézzük, hogy 220 lakó gondozása miként történik, elsőként a tárgyi fel­tételek alakulásáról kell szólni. Az intézményben az­zal, hogy valamennyi épület öröklött volt, ez már önmagá­ban is nagy gondot jelentett. A C a hatvanas, a D épület a nyolcvanas években épült. Igazából az akkori gondozási irányelveknek ezek megfelel­tek, de mai szemmel nézve már nem. A B épület 1980-ban irodaháznak készült, amikor felvetődött egy módszertani intézet létesítésének a gondo­lata a megyében, és az is, hogy ez Gyönk legyen. Aztán a már említett irodaházból is gondo­zási részleg lett. A tárgyi felté­telek jelentős változásáról 1989-től beszélhetünk, ekkor kezdődtek meg a felújítási munkák az intézményben, aminek költsége többmilliós nagyságrendű volt. Ebben je­lentősek a lakók adományai is. Szűkös anyagi körülmé­nyek között sikerült pozitív irányban változtatni a gondo­zási feltételeken, ami azt je­lenti, hogy jobbak, mint vol­tak, de még sok a restancia, például a konyha, amely va­lamikor 40 személy ellátására létesült, és ma már több mint háromszáz főre főznek - igen rossz körülmények között. Ez a minőségen - szerencsére - nem látszik. Emellett még égető problémát jelentett és je­lent a kastély túlzsúfoltsága. Ahhoz, hogy a lakók emberi körülmények között éljenek, 70-ről legalább 25-tel kellene csökkenteni a létszámot. A fontossági sorrend mérlegelé­sekor mégis a konyha javára lendült lti a mérleg serpe­nyője. Az akarat és az anya­giak nem mindig járnak együtt. Sikerült azonban egy olyan megoldást találni, ami - ezzel a konyha és a kastély gondja is megoldódna - a mai igényeknek megfelelő, nem kizárva egy későbbi tervezge- tés lehetőségét sem. És meg­született a megyei közgyűlés döntése a 36 millió forintos konyha építéséről. A megyei közgyűlés saját forrásából fi­nanszírozta az építkezést. A tárgyi feltételek után a személyi feltételekről is szót kell ejteni. A megyei közgyű­léstől 1992-ben kapta meg az intézmény azt a megbízást, hogy a megyei módszertani feladatokat is ellássa. Ez azt je­lenti, hogy a tizenegy megyei intézménynek szakmai segít­séget, módszertani ajánláso­kat adjon, új gondozási for­mákat alkalmazzon és kipró­báljon, vagyis folyamatos szakmai segítségnyújtás sze­repel a feladatok sorában. Ez a munka főként a kétfős mód­szertani csoportra hárul. Egyikük egyrészt a mentálhi­giénés csoportot irányítja, a csoporton belül klubot is mű­ködtet, másrészt pedig a to­vábbképzéseket szervezi. A szakmai segítségnyújtás a fel­adata a szociális munkásnak, aki július 1-je óta dolgozik az intézményben. Életre hívtak egy igazgatói tanácsot is, és két havonta megbeszélik a fontosabb ren­deletek értelmezését, alkal­mazásukat, a felmerülő prob­lémákat. Fontos még a rehabi­litációs munka megszervezése is, itt egy gyógytornász sze­mélyében gondolkodnak. A gyógytornász sok segítséget tudna adni mindazoknak, akik mozgásukban korlátozot­tak, vagy balesetek következ­tében erre rászorulnak. A komoly gondozási mun­kán túl természetesen igye­keznek biztosítani az itt élők szórakozását is. Különböző rendezvények, ünnepségek megtartásán túlmenően isten­tiszteletek szervezésével te­szik meghittebbé az otthon légkörét. Péteri

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents