Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
10 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1993. július 31., szombat Vidám és igaz történetek Tiszta vizet a pohárba? Az alábbi történet eredete több szerzőre is visszavezethető - tulajdonítják Karinthy Frigyesnek éppúgy, mint a neves drámaíró Molnár Ferencnek is. Ami mindenesetre arra utal, hogy a kérdéses probléma elég sokakat foglalkoztat. Maradjunk hát abban, hogy a főszereplőt csak úgy nevezzük: a Mester. Egy ízben egy harminc- egynéhány éves ismerőse komoly problémájához kérte ki a Mester tanácsát. Feleségével - mesélte gondterhelten - még hat-hét esztendei házasság után is tulajdonképpen egész jól megvannak, azonban az utóbbi időben adódnak bizonyos problémák. Talán más házasságban is előfordul, véli, hogy az ember olykor, hébe-hóba ... Hogy is mondja csak ... izé, vét a házassági hűség ellen ... De ami nagyobb baj, ez talán nem is csak a férjekkel fordul elő ... Egy szó mint száz, néhány hónapja időről időre feszültségek támadnak közötte és a fele-sége között, megszaporodtak a nézeteltérések, a viták. Annyira, hogy tegnap végü- lis elhatározták az asszonynyal, hogy kipakolnak. Kiterítik kártyáikat az asztalra. Mit tanácsol a Mester? Mit tegyen? A Mester megértőén bólogatva hallgatta végig a férj sirámait. — Igen - szólt elgondolkodva a Mester -, a legtöbb házaspár életében elérkezik az a pillanat, amikor elhatározzák, hogy tiszta vizet öntenek a pohárba ... Nos, kedves fiatal barátom - mondta mélyet sóhajtva, s felvonta szemöldökét. - Az ilyen őszinteségi rohamok esetére én önnek csupán egy tanácsot tudok adni: Hazudni, hazudni, hazudni. FEB Egy kis helyzetértékelés A nyugodt erő ideges Sportszerűtlen volna most az MDF-et ostorozni. Most, amikor belső bajaival küzd, pártszakadást él át, tömegbázist veszít, ugyanakkor virtuóz módon kellene kormányoznia egy régóta gyengélkedő, de mostmár kimondottan beteg országot - választás előtti pazar hangulatot keltve, népszerű rendelkezéseket hozva -, itt, a balkáni háború tőszomszédságában, a világ- gazdasági recesszió idején. Nem kellene piszkálni a kormánypártot, de a hallgatás vajon közhasznú lehet-e az adott szituációban? Aligha. Tartsunk hát egy kis helyzetértékelést, nem vádaskodva, nem dühöngve (ki rabolt el megint 3 esztendőmet!?), hanem amúgy elanek- dotázgatva, szolid iróniával faggatódzva. X Antall József pártelnök-miniszterelnök többször kijelentette, hogy az MDF-et csak belülről lehet szétzilálni. Úgy is történt. Amikor bebizonyosodott, hogy az egység nem tartható tovább, Csurkáéknak is, Debreczeniéknek is menjük kell, egy fénykép jutott eszembe. A Hócipő címlapján jelent meg, ha jól emlékszem '89 őszén, a „nagy" MSZMP utolsó kongresszusának idején ez a fotó. „A" pártról készült - illetőleg a vezetőségről, a küldöttekről, az ülésteremben -, aztán darabokra szakítva került az első oldalra, és alá ezt írták: Máma már nem hasad tovább! X A mámoros múltszidás és jelendicsőítés körülbelül a taxisblokádig tartott. Akkor aztán kibukott, hogy határainkon innen és túl, nincs minden rendben. Elkezdtünk haragudni a szomszédainkra, azok meg ránk (Bős, Felvidék, Erdély, Vajdaság). És sokszor a legmagasabbról jöttek a legcifrább hangok. Pedig nem így kéne konfliktushelyzetekben viselkedni. Mert az nem vezet jóra. A szomszéd szomszéd marad. Egymás mellett élésünk legyen békés! Annál is inkább, mert sorsunk, vélhetően még jó darabig „közös" lesz. Kelet-Euró- pát egységként kezeli továbbra is a Nyugat, bár már nem ellenséges tömbként. De ébredjünk rá, hogy szép hazánkat senkinek sem érdeke kiemelni a régióból, és sikerországként futtatni! Pillanatnyi szerepünk az, hogy statisztáljunk az EK mellett, legyünk olcsó beszállítói, és tömegcikkpiaca. X Azt mondta Déri János, a feledhetetlen riporter, hogy számára az a rendszerváltozás legnagyobb tanulsága, hogy a szar ellentéte is lehet szar. Annyi szent, hogy anno, a kártyacsomag lapjait rossz sorrendbe rakták. Felül voltak az alsók, alul a felsők, a királyok, ászok többsége talonban. S mi történt most? Megkeverték a paklit. X A „legmértéktartóbb" kormánypárti sajtóorgánumok híradásaiból is az vehető ki mostanában, hogy a nyugodt erő ideges. Egy példa. A miniszterelnök a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy ha léteznek privatizációs visszaélések, és azokat valaki felfedi, annak ő örül a legjobban, ott a kásahegy, tessék nekilátni. Ez jó. Az MDF-politika két pillére a kárpótlás és a privatizáció. Ha ezek egyikét kásahegynek nevezi a kormányfő - és sok jelből gyanítható, hogy a másik sem éppen átlátható üveghegy (kukkantsunk csak be egy földhivatali adattárba!) -, akkor mi az, amit jól csináltak hatalom- gyakorlásuk évei alatt? És ki vezényelje a társadalmi-gazdasági történéseket, és ki tartsa azokat törvényes keretek között, és ki csípje nyakon a csalókat, ha nem az, aki jogosítványt kapott rá a választópolgároktól? Illetve: ha valaki nem tudja kézben tartani a folyamatokat, miért indítja be azokat? X Bontani könnyű, építeni nehéz. A régi ház eldózerolta- tott, újnak meg még nyoma sincs. Törmelékhalmok éktelenkednek a telken. Elégedetlenek vagyunk, lázadozunk, mert nincs tető a fejünk fölött. Építőmesterekre várunk. Az más senki előtt sem titok, hogy a jó kőművest meg kell fizetni. Az átkosban a politika dirigált, a jövőben a pénz uralkodik majd. Többek között ezt az átmenetet is most éljük. Wessely Gábor könnyei fojtogattak.) — Mintha hamis lett volna a G-húr a „Naplementében" .. . vettem erőt mégis magamon, és léptem fel támadóan. — Előfordul, nagy az igénybevétele a húroknak, néha eresztenek, és utánuk kell húzni - felelte halálosan komolyan. Azután még egy pimaszságotvágokazarcába: — Hányszor tévesztett a mostani koncert során? — Nem szoktam téveszteni- pergett le róla a tiszteletlenség. — Ez a tolnai koncert - az este kezdődő pécsi fellépés előtt - bemelegítésnek, vagy fizetés-kiegészítésnek fog- ható-e fel? - próbáltam tovább szemtelenkedni, de hiába: — A jó zenész minden fellépésén a maximumra törekszik. De a közönségtől sokminden függ. Itt nagyon jó volt a közönség, jól éreztük magunkat. Minden évben meg kellene hívni a Pegét Tolnára! Sőt kétszer egy évben. De nem tudna nekünk jeget szerezni a kólába? Már ugrottam is. — El van intézve. - dicsekedtem. — Na szóval, az egyik koncert lehetne jazz, a másikon klasszikust játszhatnék. — Önt azért mindenki jazz-zenészként tartja számon. — Persze, hiszen jazzfesz- tiválokon lépek fel, a kritika ilyen minőségben tud csak írni rólam. Kevés a fellépési A bőgősök (basszusgitárosok) sokak szerint a legnagyobb „fazonok" a jazzegyüt- tesekben. Talán a hangszer egyéni, különlegesen „dögös" hangja, talán a bőgősök grimaszai, belebolondulásuk a hangszerükbe okozza, de nem kevesen akadnak, akik elsősorban az ő játékukat figyelik koncert közben. Fantasztikus varázslók ők akkor is, ha csak a háttérben, más szólósok mögött temetkeznek bele instrumentumukba. Minek (kinek) nevezhető viszont akkor egy olyan gordonos, aki bebizonyította, hogy a bőgő nemcsak kísérőhangszer, hanem bravúrszólók eljátszására is alkalmas, aki kicsit „mackós" hangszerének villámkezű virtuózává vált? Természetesen: Pege Aladárnak. Kedden Tolnán, a Thelena Klubban járt együttesével (egy pécsi koncert előtt), és rövid, de annál nagyobb élményt nyújtó programot kínált a közönségnek. Fellépés előtt szódát és kávét rendelt csapatának, közben gyakran töröl- gette arcáról az izzadságot. Égy zeneszámnyi felvételt engedélyezett a POP TV-nek, gondosan megszámolta a borítékban neki átnyújtott fellépti díjat, hangolt, nadrágtartóját „egyszárasra" alakította, majd kezdetét vette a varázslás, a kölcsönös (zenész és közönsége számára egyaránt biztosított) zenei „élvezke- dés". Érdekes dolog ez, afféle to- jás-tyúk elsőbbségi vita. Pege azt mondja, ha a közönség jó, akkor feldobódik a zenész, és remek hangulatú lesz az előadás. A publikum viszont soha nem jönne lázba, ha nem hoznák tűzbe, ha unott, közönyös arcokat látna a színpadon ... No, mindegy, a lényeg, hogy a Pege Quartett nem volt „Drága Pege úr, de jó, hogy jött!" Szemtől szemben a Mesterrel vádolható lelketlen rutin-já-1 tékkal, sem faarcúsággal, (mint ahogy ezt Ótós Réka fotói is bizonyítják). Elragadóak voltak ők négyen. Persze a közönség főleg Pegét figyelte. Érdemes volt. Lesni, hogy vigyorog „Ali bácsi", mondjuk, a „Jim Beam" című kompozícióban, miközben vele nevet a hangszere is; vagy, hogy a „Naplementében" milyen átéléssel csalogatja elő vonó segítségével az eíégikus hangulatot a nagybőgőből... Remek zenészek persze társai is, de ő mindenkit elhomályosított. Ez mondjuk el is várható attól, aki Charles Mingus, a világ legjobb bőgősének halála után, az özvegytől megkapta Mingus zeneszerszámát ... Akit a „bőgő Paganinijének" neveznek, aki tíz éve nem öregedett semmit, tudása nem kopott, keze nem lassult. — Nem rossz érzés Pege Aladár árnyékában • zenélni, amikor más együttesben sztárok lehetnének? - kérdeztem a kvartett tagjaitól. — Részben óriási dolog egy ilyen művész mellett, mint Ali, játszani. Másrészt pedig egyáltalán nem úgy fogjuk fel, hogy árnyékban vagyunk. Egyszerűen jó vele zenélni. — Hát ezt elhiszem. De még milyen jó lenne vele beszélgetni - gondoltam szorongva, mivel akkor még nem tudtam, milyen a viszonya a „földi halandókhoz". Félelmem azonban alaptalan volt, kedvesen az asztalához invitált, és már ott is ültem: szemtől szemben a Mesterrel. — Ki a legjobb bőgős a világon? - szegeztem neki nagyvonalúan a kérdést. Ö csak nézett rám sokáig, majd közölte: — Ez egy rossz kérdés.( — Jól kezdődik - gondoltam.) Majd hozzátette:— Sok jó bőgős van. Mindenki másképp ítél. De sokaknak a szemében én vagyok a legjobb. — Ez a beszéd! - csillant fel a szemem. — És mi az oka, hogy viszonylag sokszor jár Tolnára? - kérdeztem, mivel az utóbbi tíz évben háromszor is volt ebben a városban, más művészekhez viszonyítva: „gyakran". — Én már 53 éves vagyok, és harmadszor vagyok itt. Ha magának ez sok . .. Vigyázzon, miket kérdez, mert rögtön megfogom - és elkezdett nevetni. ( — Engem az „égési" sebek fájdalmának lehetőség klasszikus zenészként. Pedig, ha meg tudnék élni belőle, csak klasszikust játszanék. Persze értek a jazz-hez is. — Valamelyest - merengtem, visszaidézve magamban a „Malomkerék" című Pege-kompozíciót. — Tanít még? — Ez hozzátartozik az életemhez, nagyon szeretek tanítani. — Van új Pege a láthatáron? — Nincs. Lusta, tróger tehetségek vannak. A tehetség csak a tehetségtelenekkel szemben jelent pluszt. A zene iránti alázat és lemondások nélkül nem megy. De hol lehet már az a jég? (Újabb ugrás. Megnyugtatom, mindjárt hozzák.) — Milyen a viszonya a basszusgitárral? — Szeretem. Szenzációsan tudok basszusgitározni - mondta mosolyogva. — Minden bőgős úgy tud basz- szusozni, mint bőgőzni, illetve egy kicsit jobban ... De nem cserélném fel a bőgővel. A basszgitár amolyan ldegészítő alkalmatosság. — A „ hózentrógerét" miért viseli olyan furcsán játék közben? — Na végre itt a jég! De miért csak három darabot hozott, kisasszony? Ezt én mind el fogom fogyasztani. A többieknek is kellene. Szóval azért alakítom át a nadrágtartómat, mert ha nem teszem, összekarcolná a hangszeremet. Mire erre rájöttem, persze már össze is karcolta. — Lemez? — Nem úgy megy, sajnos, hogy bemegy az ember a lemezgyárba, és azt mondják neki: drága Pege úr, de jó, hogy jött, nem akar egy lemezt csinálni? Egyáltalán nem így megy. A szponzorok az ügyeskedő, erőszakos embereknek adják a pénzt, függetlenül a tudástól! Ezt így írja le! Én nem vagyok se ügyeskedő, se erőszakos. Én máshoz értek. De kérdezzen még valami jót, ráérek egy kicsit. — Mindig szódát, kólát iszik, vagy a „Jim Beam"-et ismeri a zenén kívül is? — A számaim címei teljesen függetlenek a zenétől. Kifogytam az útjelző táblákból, most az italnevek vannak soron ... Egyébként nem kóstoltam az említett whisky-t. Antialkoholista vagyok. A Pege ezenkívül nem dohányzik, nem nőzik. Furcsa, nem? így alakult. A Pege inkább gyakorol ... Fotó: Ótós Réka Szöveg: Pege A. és sk
