Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
1993. július 31., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN WÚJSÁG 9 Kistérségek és a turizmus Szemet gyönyörködtetőek a váraljai hagyományőrzők gadására is alaposabb felkészülés kell. A gyulaji erdők sétára, lovastúrára várják a természetben barangolni vágyókat. Pári üdülőfaluvá lépése a hévízi forrással átformálja majd megyénk idegenforgalmi térképén a fehérnek minősített foltokat. A népi kulturális értékek a történelmiek mellett tartalmassá teszik a több hétre magyarországi szabadságra igyekvők szabadidős programját. Gyönk, Hőgyész, Sza- kály, Regöly újabb színeket jelentenek a palettán. Ozora, Simontomya már meglévő állomások, de fejlesztésük újabb energiákat emészt föl. * Gunaras az a városrész, aminek alapját a termálvíz jelenti. Gyógyfürdő voltáról ezrek és ezrek győződtek meg. A rekonstrukció befejeztével korszerűbbé váltak ugyan a feltételek, de a további fejlesztések sem várhatnak sokáig. Az, hogy szezonjellegegű a mai napig, tény. A helyben érdekeltek ennek megszüntetését fogalmazták meg. Ezért mindenekelőtt az egész évben üzemelő termálszálló megépítése, a sport, a turizmus lehetőségeit biztosító létesítmények megvalósítása és a vonzó kulturális programok szervezése a cél. íF Megyeszékhelyünkön az utóbbi hónapokban, hetekben érezhető volt az úgynevezett fesztiválturizmus hatása. Egyike e programoknak ugyancsak a Dunához kötődött elnevezésében, de régen túllépte az eredeti koncepciókat, az időt és nemzetközivé szélesedve eltért a folyóparti országoktól. Szekszárd környéke a kiránduló célpontok sokaságát állíthatja a láncolatba. Gemenc, Sárköz, Völgység olyan térségek, melyek népszerűsítése nem igényel különös propagandát. A tartózkodó turizmusért viszont sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a szálláshelyek kialakításakor a kapcsolódó programokra is. Ma még egy-egy délutánra szorítkoznak az utazási irodák kínálatai. Nagyrészt a lakodalmasok megelevenítésére fordítják az érkezők figyelmét. A kínálatot sokkal nagyobb ívben lehet keríteni. A tartalommal töltött programra megvan a fizetőképes kereslet. A szemlélet- váltás elengedhetetlenül szükséges. Az idegenforgalommal foglalkozók, akik szobákat adnak ki, tudják, hogy együtt, egy láncolatban hasznosabb a munkálkodásuk. Nem konkurenseket, de együttműködőket kell látni, keresni, találni a vendégfogadásban. A láncszem önmagában nem él meg, ereje csak akkor van, ha másikhoz kapcsolódik. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Nézzünk Tolna megye térképére és láthatjuk, milyen logikusnak tűnik az az idegen- forgalmi gondolkodás, amely szerint láncolatot kell alkotni egy-egy néprajzilag is értékes, idegenforgalmat vonzó kistérségeknek, és ezeket komplex módon propagálni, összefogni. Voltaképpen ezt állapította meg legutóbb a megyei közgyűlés is. Több alkalommal szó esett már a Duna nemzeteket ösz- szekötő funkciójáról. Miért ne vállalhatna megyén belül is ilyen összekötő szerepet kistérségek vonatkozásában. Északról indulva . elsőként Dunaföldvár és környéke kér szót. Itt leginkább az átmenő forgalom megfékezése, marasztalása lehet célja az idegenforgalomnak, a turizmusnak. Ehhez elengedhetetlen a szálláshelyek megépítése, kialakítása. Vitathatatlan a történelmi emlékek programajánló ereje. A vár, a kőtár szakmai táborok, tanfolyamok helyszínéül szolgálhat. A meglevő termálvíz is sokkal több gondoskodást követel. Szépen gyarapodó üdülő centrumává lehet mindazon településeknek, amelyek a víziturizmus szempontjait első helyre teszik a térség idegenforgalmi elképzeléseiben. * A Duna mellett maradva délebbre Fadd-Dombori és közvetlen környezete kínálja magát az idegennek, a turistának. Megoszlik a közvélemény, mennyire nyújt Dom- bori zsúfoltsága szórakoztató, pihentető programot. Mások éppen ezt keresik: a sok-sok egymáshoz bújó, simuló apró házak nyüzsgését, zsongását. Akár egyik vagy másik szemlélet legyen is az uralkodó, abban egyetértenek, hogy a minőség javítása minden téren elsődleges. A mind népszerűbbé váló nemzetközi kajak-kenu versenyek vonzóbbá teszik a települést. A fejlesztési feladatokban a szállodai kapacitás bővítése, kereskedelmi egységek hálózatának szélesítése, sport és szórakoztató centrumok kialakítása és természetesen a Duna-parton a víziturizmus fogadására alkalmas kikötő megépítése kerül az első helyre. Aki nem folyóvízre vágyik, az is megtalálja megyénkben a fürdőzés lehetőségét. Nincs városunk, ahol a melegvíz ne adna alkalmat a vendégfogadás színesebbé tételére. A Duna ártere mellől egy másik - vadászati szempontból is jelentős - térségre, Tamási és környékére jutva szintén a melegvizes strand fürdő jelez megállást. E fürdő hasznosításával kapcsolatban feladatok sorát határozta már meg eddig is a helyi önkormányzat. Mindenekelőtt a meglévő létesítmények korszerűsítése a fontos. A gyógyturizmus foA világhírű gyulaji dám néhány agancsát növesztő példánya Maraton Az egyszerű halandó, afféle mezei amatőr futók számára egy ilyen versenyen két ellenfél akad mindössze. Az út és az idő. A többi versenyző nem rivális, éppen ellenkezőleg, bajtárs, aki bíztat ismeretlenül is, és akinek odaadja az ember a tartalék citromszeletét, bár még soha nem látta. De az előbbi kettő könyörtelen versenytárs. Szenvtelenül ketyeg az óra, az út sem húzná magát össze még a legnagyobb kínok láttán sem. Nem lehet őket lefizetni, befolyásolni. Nincs protekció, kiskapu. Ez megnyugtató. Korrektek is. Ha legyőzetnek, nem magyarázkodnak, hanem tisztelettel fejet hajtanak. Az út véget ér, az óra megáll. • A dicső „győztes", az amatőr futó meg összerogy, mint egy szívlövéses szarvasbika. Folyamatosan nyög, keresi a pózt, amiben nem fájnak annyira a lábai. (Nem leli.) Rosszabb esetben még hányingere is van. De vigyorog. Az egész emberiséget a keblére ölelné, elégedett a világ folyásával. Ez történik 42 195 méter teljesítése után. Előtte van a „felkészülési időszak", ami, mint később ki szokott derülni, sohasem eléggé alapos. De azért fut- korászik az ember pár kilométert a nagy megmérettetés előtt. Útjai során találkozik néhány dühös kutyával. Ugatnak. Néhány dühös emberrel. Azok is. Rendkívül magasröptű be- és kiszólások érkeznek a lehúzott ablakú kocsikból. Különösen a teherautókban utazó kocsikísérők sziporkáznak. Vajon miért rossz az nekik, ha mást futni látnak? Vajon méltóak-e bizonyos egyezményes jelekre? Végül az ember csak legyint. És eljön a verseny, a nagy buli. Az előestén még teleeszi magát az ember a szponzorok által szervírozott „ka- japartin". Másnap aztán eljő a rajt felemelő pillanata, tízezer résztvevő tapsa, kurjongatása, (fesztiválhangulat) közepette. Közben. Telve energiával (mellet ki, pocakot be), szö- kellő gazellaként vág a futó a történelmi távnak kies fővárosa utcáin. Integetés, mosoly a széleken álló önkéntes drukkolóknak (Ilyen emberek is léteznek). Az első 20 kilométer diadalmenet. Hamar letudja az ember. A lábak kezdenek macskásodni, a vízhólyagok, a comb-, mellbimbó-, hónalj - kidörzsölések már alakulnak. De a mosoly, az önbizalom még töretlen: nem lehet itt baj. Ám a maraton az maraton. További öt, tíz, esetleg (szerencsés esetben) tizenöt kilométer megtétele után mindenképpen eljön a kalapácsos ember - ahogy egy tapasztalt maratonista nevezi a holtpontot - és irgalmatlanul fejbe veri a lelkes amatőrt. Az imént még szökellő végtagok hirtelen ólomlábakká változnak, a levegő elfogy. Kampec. Maga a kaszás hadonászik a szerszámjával - vélik sokan. Ezt nem lehet kibírni - állapítják meg számosán. Akkor most felszállók a villamosra - döntik el százak ilyentájt. Ám érdekes módon mindenki fut tovább. Már ha ezt a gör- nyedten vánszorgó, csoszo- gásba hajló haladó mozgást annak lehet nevezni. A sánta kutyát minden bizonnyal órákkal később érnék utol, mint a naív maratonistát a 2. felvonásban. Az elvetemült futók centiről centire, percről percre megkűzdenek az iszonyú fáradtsággal. És karikás szemeik előtt egy örökkévalóság után végül feltűnik a cél. Kudarcos világunkban az oly gyakran kinevetett, megcsalt, becsapott, kirúgott közember ilyenkor úgy érzeheti, hogy valami nagyot cselekedett. Hogy megmutatta. A világot persze nem érdeklik a 97., 483. vagy 1115. helyezések. De a világnak soha nem volt érzéke az efféle finomságokhoz. Lényeg, hogy a résztvevők tudják, miről is van szó. s.k. Régi és új noteszlapok Nem minden kapható pénzért Egy Schopenhauer nevezetű német filozófus (1788-1860) mondotta volt, hogy többet ad egy hű kutya farkcsóválására, mint száz ba- rátságmímelésre. Tökéletesen egyetértek vele még abban is, hogy az állatok.tartják életben az embert és nem az ember az állatokat. De mielőtt még deresre ítélnének, a magam nevében, esetleg a mester ellenére megengedem, hogy kivételek vannak. Ez a vigasz any- nyi mindenre jó, még arra is, hogy mit se változzanak a marcona tények. Esetemben most éppen az, hogy kissé gyalázatosnak érzem magamat, mivel csak öt nap múltán jut eszembe négylábú barátom, Puszi, aki újólag nem tehet mást, csak megbocsáthatja faképnél hagyását, amire egy nem tervezett utazás miatt került sor. Volt már ilyen, vén- ségét, félvakságát feledve mégis mindig olyan korához már nem illő kölyökvihánco- lással ünnepelte meg előkerülésemet, mintha eltűnésemet észre se vette volna. Pedig hát, kevés dolog van, amit nem érez meg. Túl régóta él a bálványozott kétlábúak között, ennek megfelelően elég bölcs belátni, hogy seregnyi kutyatulajdonság hiányzik a legtöbbjéből. Elég, ha csak a föltételek nélküli hűségre utalok. — Valaki elmehetne a boltba kenyérért és tejért - hangzott a viharos éjszaka utáni csípős reggelen és po- roszkálok máris végre Valakiként a kertesházak egyik kisvárosinak tűnő negyedében. Se zaj, se tömeg, pedig ide nem is olyan messze hajnal óta morajlik, zúg a világváros. Itt, szinte tapintható a csönd. A munkába járók már nincsenek itt, napközben errefelé az öregek, betegek, gyerekek és a munkanélküliekként kényszerű naplopók múlatják az időt. Előbbiek talán könnyebb szívvel. Az utóbbiak? Tegnap előtt este az udvarban ldnál- kozó padok egyikén beszélgettem egy negyven év körüli nyírségi asszonnyal, aki már tudja, hogy mihelyt véget ér a betegállomány, elküldik. Kinek kell az építőiparban egy szívbeteg dolgozó, aki köny- nyebb munkára is módjával fogható? Már uralmuk alá vennének úgy lehet egész napra szólóan a szív békéjét roncsoló komor gondolatok, amikor a reggeliznivalóval éppen befordulnék a csak sövénykerítéssel övezett udvarba, amikor három kutya vágtázik el mellettem. Elől egy nagyobbacska fehér, nyomában két, úgy nézem, egy alomból való fekete. Látnivaló, hogy szökevények és gazdáikat kilelné a hideg, ha látná micsoda versenyfutással ünnepük szabadságukat. A fehér már kamaszkorú, érdemes a falkavezér szerepre, a kis feketék szeleburdi kölykök. Kedvtelve bámulom őket, kivált amikor fölfedezem később, hogy rátaláltak a tágas, füves, fás udvarra, ahol a még nedves fűben már birkózás, hempergés a műsor fatörzsek, alacsony bokrok buzgó öntözése közepette. Majd délig. Senki se zavarja őket, a lenti padok délután szoktak benépesülni. Drukkolok a három haszontalannak, hogy amikor majd betelnek a vad játékkal, megtalálják az utat hazafelé és ne valamelyik kutyamenhelyen kössenek ki új gazdikra várva. Különben az én szekszárdi lakóházam kutyája, a Puszi is elcsavargás - esetleg kiverés - után talált olyan befogadó gazdára, kit cseppet se zavart névtelensége és csúfsága. Hazakísérte valahonnan a kiválasztottat, ott őrizte a lakás ajtaját a lábtörlőn, míg bebocsátást is nyert az egyáltalán nem négyszemélyre méretezett garzonba. Kezdetben csak éjszakai menedékhelyként működött ez az otthon, nappal Puszi a ház lakóival ismerkedett és fogadott engem is előbb jóindulatába, később szigorúan a küszöbömig tartó barátságába, mígnem történt valami, ami kutyaésszel nem, csak ösztönökkel fogható föl. Gazdasszonyát kísérte szokás szerint a Tambov lakótelepre, hol előtte, hol mögötte ügetve, amikor az, a földre omlott hangtalanul. A kánikulai napok egyikén történt ez, folytatásként a semmi jót nem ígérő kapkodással, zsivajgással. Idegenek cipelték az asszonyt az egyik lépcsőház hűvösébe, aztán jött sikítozva egy fehér autó, amibe berakták azt, akit otthon mamának szólítottak és ő is akként fogadta el kivált amikor szót kellett fogadni. Várt ott jó darabig, hogy visz- szajön az autó, pedig az nem jött, utána is napokig itt őrködött, majd áttette helyét ahhoz a zöldséges standhoz, ahova a mama gyakran lejárt, lévén barátnéja az eladó. Amikor hazajött, végigtébolyogta az ajtók előtt fülelve a házat, hátha meghallja odabent az ismerős hangot. Se nem evett, se nem ivott, mi meg együttesen aggódtunk, hogy belepusztul az elárvulásba. Kóvályog még, fölöttébb kicsontosodva, de újabban legalább eszik. Látni azért rajta, hogy más kézből mindennek más az íze. Keringenek a házban újabban állatokról, főleg kutyákról szóló történetek. Majd mindenkinek van egy igazként előadott meséje, s leginkább az égő, emésztő hűség okán, ami még az alkalmi filozófusok szerint sem „divat" manapság. Olyannyira nem, hogy a főemlős, az ember önmagához sem képes hű maradni mióta a változások okán elterjedt a szélmalomként forgatható köpönyegek használata. Egyik kolleganőm is gazdagította valamelyik nap a mesekollekciót. Az ő idős férfi rokonának volt egy Divat névre hallgató, a csoda se tudja milyen fajtájú kutyája, apró, de komondorhoz inkább illő mérgű. Röhögnivalóan ronda kis jószág volt, szőrös vakarék, de keresve se lehetett volna jobb társat találni a papának, aki éjjeü őrként keresett a nyugdíja mellé valamicske pénzt. (Mivelhogy a nyugdíjak régebben sem verték nagyságukkal az eget.) ők ketten elválaszthatatlanok voltak, Divat mellett az öregember akár el is szundikálhatott volna éjszakánként, mert a kutyája még az egér- surranásra is úgy nekieresztette leginkább rekedt kislánysikoltozásra emlékeztető hangját, hogy héthatáron innen és túl futásra fogták lépteiket a rosszban sántikálók. Ha mégse? Jaj volt a bokáknak, nadrágszáraknak! Azt mesélik a családban, hogy a ház udvarára, meg a telepre a simoga- tással, jó szóval bőven bánó öreggel még kóbor lélek se tehette be a lábát. A gazda csak ciccentett egyet, volt, hogy csak a szeme villant. Divat tudta a dolgát, szóval nagyon érdemes volt kivételes híréhez. Akkor még Szekszárdon háztól temettek, amikor az öreggel elbánt egy későn felismert tüdőgyulladás. A családra szakadt gyászban ki gondolt arra, hogy a temetési menetet tisztes távolból szinte lopakodva kísérő jószágot hazazavarja? De arra se, hogy meg kéne kötni. November vége felé fogyott el Divat türelme, akkor ment világgá, keresni a gazdát. Utólag tudták meg, hogy megtalálta. Nem sokkal karácsony előtt kezében a megemlékezés fenyőágával a család egyik férfi tagja találta meg. Ott aludta álmát összegömbölyödve a gazda sírja mellett. Idegeinket a minap nagyon felborzolta megint egy hír, ami arról szólt, hogy a főváros forgalmas tereinek egyikén megfojtott csecsemőt találtak nylonszatyorban. Állatság! - zúdul föl ilyen hírekre a közvélemény. Én pedig ellenük „zúdulok". Kikérem magamnak az állatok nevében, mert őrzök én égy másik történetet is arról, hogy az „oktalanok" milyenek tudnak lenni. Az újvárosi történet akkor kelt még, amikor sok volt itt a nádtetős ház, s tán sehol nem tett annyi kárt, juttatott koldusbotra annyi embert a vöröskakas. Majdcsak porig égett az a hajlék is, ami egyik ismerősömnek volt a szülőháza. Kislányként élte át a tragédiát, de ma is elevenen emlékezik arra, hogy a tűz után napokig kutattak a kihűlt hamuban használatra még alkalmas tárgyak után és amikor fölmerészkedtek az üszkös gerendázatú padlásra, találtak két galambot. Fészkükön ülve szenvedték el a tűzhalált, mert nem a mindent legyőző életösztön volt bennük erősebb, hanem az anyai. Hát ennyit arról, miért vallhatjuk Schopenhauer után szabadon, hogy az állatok tartják életben az embert és nem fordítva. Vitatkozni persze mint mindenen, ezen is lehet, de a tárgyban nyitott vitában csak az győzhetne, aki ebben a „pénzért minden kapható" világban pénzért egyetlen barátságos farokcsóválást meg tud vásárolni egy kutyától! László Ibolya
