Tolnai Népújság, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-24 / 171. szám
1993. július 24., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN WÚJSÁG 9 Kiáltozás a másik partról Mákérés idején A Janus arcú ópium Út a boldog(talan)ság felé Thaiföld és Burma sziklás hegyvidékei között rejtőzött Nin álomhercegnő palotája. Ide tévedt egyszer egy fiatal harcos, s addig soha át nem érzett szerelmet élt át a har- cegnővel. Hazamenvén a férfi megházasodott, de csak nem tudta feledni a titokzatos kedvest. Almában hírét vette, hogy a hercegnő palotája leégett, s a romok alatt megleli kedvese szívét, egy áttetsző követ. Otthon aztán felesége - miután megleste férjét, hogy mit művel a kővel, ami éjszakánként a harcegnővé változik át - úgy elhajította azt, hogy ezernyi apró darabra törött. A kődarabkák magvakká változtak, s kinőttek a különös növények, a mákok. A harcost egyik éjjel álmában ismét felkereste kedvese, s tanácsolta neki, hogy a mákokból kicsorduló nedv segítségével újra átélheti szerelmük gyönyöreit. - Az ópium költőien szép legendája nem régebbre, mint időszámításunk előtt háromezer évre nyúlik vissza. Ma 1993-ban vajon mi a helyzet? Nem valószínű, hogy az a három dunaújvárosi fiatal, akiket Dunaföldvár közelében egy mákültetvényen tetten ért a mezőőr, ismeri Nin hercegnő démoni legendáját. Az ópiumot azonban igen. S az már nem legenda, hanem a szomorú valóság, hogy karjukon tűszúrások nyomai árulkodtak a már sokszor átélt eufóriáról. — Mit jelent az orvos számára az ópium? - kerestük fel kérdésünkkel dr. Faggyas Ildikót, a megyei kórház pszichoterápiás és rehabilitációs osztályának osztályvezető főorvosát. — Az ópiumot nagyon rég-óta használta az orvoslástan. Felhasználása széleskörű volt, a köhögéscsillapítástól egyes elmebetegségek orvoslásáig, de különösen fájdalomcsillapításra alkalmazták. Hatására a beteg eltávolodik saját testétől és nem éli át a fájdalmat, a betegség kínzó tüneteit. Az ópium és annak fő alkotóeleme, a morfium nem az alapbetegséget gyógyítja, hanem a fájdalom átélését szünteti meg. — Ma is használják még az orvosok az ópiumszármazékokat a gyógyításban? — Egyre inkább kiszorulnak a mindennapi orvoslásból. Szerencsére sokkal hatékonyabb gyógyszerek állnak már rendelkezésünkre. Érdekes azonban a népi felhasználása is. Nagyanyáink, dédanyáink, mikor egész nap kapáltak, s a kukoricaföld szélén sírt a csecsemő, mákfőzettel itatták. — A pszichiáternek, a szenvedélybetegek kezelésével foglalkozó orvosnak mi jut eszébe az ópiumról? — Minden ember vágyik a boldogságra, harmóniára. Ehhez konfliktusok felvállalásával, sokszor fájdalmas ütközéseken keresztül vezet az út. Ennek van egy látszólag egyszerűbb módja, hogy az ember használ egy olyan anyagot, mellyel pár órára megszabadul a mindennapok terhétől. Ez azonban csak ideig-óráig tart. El lehet jutni tehát a boldogsághoz hosszú, küzdelmes úton, a személyiség érlelésével, de el lehet jutni pótszerrel, kábítószerrel is. Ha pedig kialakul a testi-lelki függőség, akkor már rosszul, nyomorultul érzi magát a pótszer kiváltotta boldogság hiányában. Már nem tud létezni, élni nélküle, s mindenre hajlandó, csak megszerezze a kínt feloldó kábítószert. A kemény kábítószerek, mint az ópium is, gyorsan rombolnak. Az ilyen boldogság ára a testi-szellemi leépülés. — Milyen hosszú út vezet önökig, addig, amíg eljut egy szenvedélybeteg orvoshoz? — Magyarországon sajnos nem alakult ki a kultúrája, hogy olyan időben jussanak el szakemberhez, amikor még nem kezdődött el a testi-lelki lépülés. Bízható, hogy a megyében működik a telefonos lelkisegély szolgálat, ahol anonimitást megtartva lehet beszélni a problémákról (Telefonszáma: 74/315-100 - a szerk.). Itt Palánkon mindennap délelőtt működik a mentálhigiénés jellegű ambulancia, melyre be lehet jelentkezni. Minden szerdán egy klubfoglalkozás várja az érdeklődőket, ide bárld bejöhet. A kábítószer-függőség bizonyos stádiumaiban pedig eredményes az akupunkturás mérgetlenítő kúra, melyet szintén ezen a klubfoglalkozáson alkalmazunk. — Mi jut eszébe a rendőrnek a mákról, az ópiumról? - kérdeztük Szoboszlay Varga Károly rendőr őrnagyot, a Tolna Megyei Rendőrfőkapitányság bűnmegelőzési alosztályának vezetőjét. — Az, hogy meg lehet előzni bűncselekményeket. A gazdálkodók ne ültessenek mákot forgalmas utak közelébe, s különösen a virágzás utáni állapotban szervezzék meg az őrzését. Érdemes a mezőőrökkel is felvenni a kapcsolatot. Mákültetés előtt pedig érdemes lesz figyelni az újságokat, a helyi televíziókat, hiszen az ő segítségüket is kérni fogjuk a gyakorlati tanácsadásban. Azt azonban szeretném megjegyezni, hogy már a mákok megrongálása is a kábítószerrel való visszaélés kísérletét valósítja meg, s büntetőjogi felelősséggel bír. 4* A földön előforduló félmillió féle növény közül csak körülbelül 150 tartalmaz bódító, kábító anyagot, ám egyre terjednek a szintetikus kábítószerek is. Közben pedig a világ selyempaplanos ágyain éppúgy, mint a hidak alatti mocskos vackokon emberek százezrei fetrengenek a boldogság álarcába bújó gyilkos pótszerek okozta önpusztító szenvedély embertelen kínjai miatt. Gergelics Zsóka Ön kérem, tisztelt olvasó, el van idegenedve. Ön egy befogadó, s mint ilyent régesrég irdatlan szakadék választja el a művésztől, a művészt Öntől. Ön jár-kél a világban, kiállító- termekben, köztereken olyan tárgyak, műalkotások veszik körül, amelyek ön nélkül keletkeztek: alkotóik nem kérdezték véleményét. Pedig valaha ez nem volt így. A zseniális és dolgát mesterfokon végző festőnek úgy kellett portrét festenie, hogy mecénásának tetsszen, ellenkező esetben kiadták az útját, azon kívül aztán legegyénibb fantáziaszüleményeit olyan alkotásban élte ki, amilyenben épp akarta. A művészettörténet alapját képező művek nagy hányada megrendelésre készült, a mecénások, s egyben bírálók is - sokszor névtelen szereplőként - püspökök, pápák, királyok, módosabb polgárok voltak, nélkülük csak a véletlen menthette meg az egyébként kiváló műveket a feledéstől. Johannes Aquila éppúgy komoly elvárásoknak felelt meg, mint évszázadokkal később Csokonai, akinek - amellett, hogy kedvelt aufkle- ristái vezették tollát - bizony el kellett nyernie Rhédey gróf tetszését is, ha nem akarta a pályabér elmaradását. Aztán jött a romantika, a polgárosodás, a művészetnek piaca lett, a költőnek, festőnek már jobbára csak isten diktált, vagy a Művészet emberfölötti szelleme. Beléjük csapott az isteni villám, azóta a művészet köreit nem illik, s tény: nem is lehet zavarni. A művészetben nincs demokrácia - olvashatták nemrég lapunkban egy szobrász- művész tollából. Mintha azt mondanánk: a lónak négy lába van.. Egyértelmű: a művészet mindig is arisztokratikus intézmény volt, a nép még akkor sem uralkodott benne, amikor ez lett volna a cél. Az állítás ennél többet is sugall persze. Azt, hogy a művészi kánon nem szavazás kérdése - s ezzel sem lehet vitatkozni. De miért szükséges „talpigazságot" leszögezni? Nyilván azért, mert felmerült az ellenkezője, miszerint a múlt rendszerben egyáltalán nem volt demokrácia, hát most legyen mindenütt, vagyis szavazzunk a művészetről is. Persze, ez képtelenség. Az alkotómunka, a tekhné, nem keverendő össze a focival, ahol a közönség nyomására egy szövetségi kapitányt, vagy akár egy egész csapatot is le lehet cserélni. A vébé-eredményeket és a halhatatlan alkotásokat azonban nem egy listán jegyzik, „labdaművész" csak hatodrangú metafora. Az igazi minden egyes művet befejező mozdulatával új világot hív életre, és itt van a bökkenő: ez a világ a kort fejezi ki, a mi világunk egyfajta mása, anélkül, hogy ezt le lehetne bontani személyes kis világokra. A háborús emlékművek - amelyeknek az utóbbi években kedveztek a történelmi változások e kor emberének múltszemléletét közvetítik majd az utókornak, akkor is, ha a háborúban résztvett veterán, annak fia, unokája értetlenül áll a „poszt-utánista" alkotás előtt, ha az 56-os szabadsághős a sajátjaként vállalt harc emlékére lát először valódi kopjafát. A demokrácia tehát itt nem csak a dilettantizmus lehetséges befurakodását jelenti a művészet birodalmába, hanem szándékot arra, hogy hidat verjünk az alkotó és a befogadó közti szakadék felett. Lehet, hogy ez utópiának, egy pluralista művészetszemlélet elleni támadásnak, vagy éppen nosztalgiának tűnik, s ha ez utóbbi, akkor vágyódás egy olyan kor után, melyre élő ember már nem emlékezhet. Mert a művészember azt mondja: nincs kompromisz- szum, ő azt csinálja, amit megálmodott, inkább más úton keresi meg a kenyerét, minthogy alkut kössön a keze alatt formálódó világról, ami a miénk is. Nincs más megoldás: bízunk a művész felelősségében, s hogy a „szakma" a maga érdekében is sokkal keményebb feltételeket szab, mint mi, a másik parton ösz- szességében. Tóth Ferenc Régi és új noteszlapok Jó lenne bepillantani a jövőbe Az én életemnek is volt olyan időszaka, amikor kilelt a hideg a hátam mögött kitartóan kopogó léptektől. Pályakezdésem első évében kaptam el én is ezt a kórságot, amikor zöldfülűként és nyomdai ügyeletesként csak akkor tehettem le a lantot, és indulhattam haza, amikor a friss újságot elszállító postaautók a nyomda elé álltak. Akkoriban esett meg az - velem hálisten sosem -, hogy a lapkészítő munkacsapat irányítói haza se értek, máris őrizetbe vették őket az állam biztonságára ügyelő urak, akik kiválóak voltak gyorsolvasásban, és összeolvasott főcímekből, ártatlan sajtóhubákból, illetve hibákból megállapították, hogy „az ellenség keze betette a lábát". Támad a nemzetközi imperializmus bérenceként működő belső ellenség. így, utólag könnyű ezt fölidézni, nagyokat somolyogva. Akkor a fölöttébb éber „kékítős fiúk" puszta létezésének tudata is elgendő volt arra, hogy az éjféli órák körül hazafele ügető fogai össze-összekoccanjanak, mert persze, hogy mindig beérték a követő léptek, hogy lakóházának kapuja előtt bírják visszafordulásra. Régen nem félek a mögöttem kopogó léptektől késő este, világos nappal pedig? Na, ne, az lenne csak a gyanús! Mennék is gyorsan a megfelelő szakorvoshoz, pedig mint tudjuk, mostanában világos nappal se ritkák az előbbivel rokonítható követések, egy-egy ígéretes küllemű női táska elragadásának, levéltárca, vagy divatos bőrzakó elszerzésének erejéig. Aki most követ, fölismerhe- tően férfi léptekkel teszi, az enyémhez hasonló sétairamban, de mindaddig nem nézek hátra, amíg azt nem hallom, hogy „essen belétek a fene!" Módfelett érdekel, kibe, miért és mikor, s ez már ok a szembefordulásra. Megtorpan a látásból ismerős férfi, csap egy nagyot a levegőbe a kezében tartott újsággal, amit eddig menetközben olvasott, s mentegeti kibuggyanó mérgét, aminek persze hogy a sajtó az oka. Egész pontosan azért, mert idegesítően sokat foglalkozik a hazai prostitúció alakulásával, de azon kívül, hogy földühíti az olvasókat, semmi sikert nem könyvelhet el. Neki hihetek, úgy lesz ez mindaddig, amíg egészségügyileg, hatóságilag ellenőrizhető házakba nem terelik a legősibb ipart. Kuncoghatnák éppen magamban egyet az alkalmi párbeszéd témáján. Ketten úgy nagyjából, 125-130 évesek vagyunk. Mondhatnám, a témában se nem osztunk, se nem szorzunk. Az se valószínű, hogy ott lennénk azon a tüntetésen, amit esetleg szerveznek a nyilvánosházak megnyitásának érdekében. Pedig nem érdektelen csakugyan, hogy a hazai, immáron az ázsiaiakat is alulmúló szexpiac rendeződjék. Tényleg történnie kell végre valaminek, mert az igaz, hogy közel se ez a mi rendszerváltásunk legégetőbb társadalmi gondja, de az annyiszor és olyan emelkedetten sürgetett, prédikált erkölcsi megújulás egyebek között azon is múlik, képesek vagyunk-e, leszünk-e az ősi ipart kezelhetővé, hogy ne mondjam, európaibbá tenni? Jóval a rövid utcai tere-fere után jutott eszembe, milyen dévaj gondolatokra ragadtatott az a televíziós eszmecsere, aminek Zalatnay Sarolta és dr. Somogyi Tamás MDF-es hon-atya (civilben orvos és VIII. kerületi lakos) voltak nemrég a szereplői. Általános tetszést aratott-e vagy sem okos és a téma ellenére imponálóan nyugodt szószólásuk a nyilvánosházak nyitása mellett, nem tudni. Csak tippelni lehet. És jósolni is, hogy az lesz a nyerő, aki bizonyos abban, hogy a jobbközépen álló konzervatív képviselő nem ússza meg apostolkodását párt- és koalícióbeli ejnye-bej- nyézés nélkül. Azt se nehéz kitalálni, hogy kik fogják leghangosabban ellenezni egy budapesti szórakoztató központ életre hívását a széplányok működési területeként. Na, ne! Apage Satanas! Pedig hát, tényleg tisztább, egészségesebb lenne a nyilvánosházak újranyitása még annak a fokozatos visszaszorítására is, amit a főleg Közel- és Távol-Keletről érkező, minőséginek semmiképpen nem nevezhető idegenforgalom hozott nekünk. Máris kötetekbe lehetne gyűjteni a hajmeresztőbbnél is hajmeresztőbb eseteket, a prostitúció és bűnözés összefonódásának elrettentő történeteit. De miért kellene, hogy azokba essen bele a fene, akik nem hallgatják el a leleplezésig illegalitásban virágzó szex-üzletek hazai világának bőven termő híreit?! Ma már napnál világosabb, hogy annak idején, amikor a második világháborút követően nagy nemzetközi egyetértéssel bezárták a bordélyházakat, naívság volt azt hinni, hogy módosul az emberi természet, megjavul a világ és kimúlik iparágként a szex. Nem ez történt. Hanem az, hogy a titkosság útjára terelődött és ezt követően a mindenkori lehetőségekhez igazodva áthatolhatatlan dzsungellé sűrűsödött. Két saját emlékem van a hajdani bordélyházakról. Tizenéves koromban, amikor a nyár a kalandozások időszaka volt, és rendszerint tilalmas helyekre szökdöstünk el a Móra-városból - például a Boszorkány-szigetre -, a szegedi nagyállomás közelében órákon át hasaltunk a töltés füvében és lestünk egy házat. Nem azért történt ez, mert különösen szép volt a ház, pont ellenkezőleg, piszkosszürke volt és redőnyeit soha sem húzták fel. Csupán annyit tudtunk róla, hogy „ez egy kupi." Fantasztikusan érdekelt bennünket, mi történik odabent, de kérdezősködni nem mertünk. Egyszer aztán ötéves ki- söcsénk eldicsekedett fürdetés közben a mamának, hogy látott egy „borbélyházat". Nem volt szükség magyarázkodásra, viszont a mama két egyformán erélyes elsőszülötti felelősségemre. A nagy olvasások időszakában már nem érdekelt a Bá- nomkert-sor. A hazai és világirodalom klasszikusai segítettek a képalkotásban. Abban pedig, hogy nem fenékig romantika a bordélyok élete az, hogy jóval-jóval később nagyjából egy évet töltöttem úgymond az élet tanulmányozása végett Sztálinvárosban. Éppen abban az időben, amikor fölszámolták elsőként Budapesten az örömházakat és lakóikat internálás után a vas városának építkezéseire delegálták. Szerettem volna, mégse tudtam őket öröm lányoknak látni. Annyi talaja vesztett, szomorú, a reménytelenséggel eljegyzett nőt egy kupacban addig még elképzelni sem tudtam. A prostitúció fehér rabszolgaság, hallottam akkor és hallom most újra, de azzal megfejelve, ami valamelyest reményt keltő, hogy a prostik is magyar állampolgárok és nem kevesebb joggal, mint azok mondjuk, akik szolgáltatásaikat bárhol igénybe veszik. Védeni kell őket? Igen. Házakban, bárcával, állandó egészségügyi és hatósági felügyelet alatt, mert ez nemcsak az ő védelmüket, a társadalom önvédelmét is garantálja. Jó lenne azért belepillantani a jövőbe, lesz-e és mikor engedélyes szex-piac, vállalkozásra szabott adókötelezettséggel?! Legjobban ez az utóbbi fúrja az oldalamat, mert elképzelni sem tudom, miként fogja ellenőrizni az APEH a lányokat, ha felmerül a gyanú, hogy adóbevallásuk nem a lebonyolított forgalomnak és bevételnek megfelelő. Úgy hallom most, a számlaadás miatti piaci engedetlenkedések idején, az APEH ellenőrei úgy szeretik hivatali kötelességüket, mint kecske a kést. Vajon hogyan viszonyulnának a „lányos házakban" és az azok környékén folyó munkához? Ahhoz fűlik majd a foguk? Azt gondolom, el kellene jó előre intézni, hogy az ősi mesterség vállalkozóit csak és kizárólag nők ellenőrizhessék. Legyen a lányoknak számlaadási kötelezettsége is? Nem szükséges. Pont elég, ha most és itt elrendezzük a notórius adóalap- lehazudóinkat és megtanítjuk őket a tisztesség kesztyűjébe dudálni, hogy ami az ő zsebüket dagasztja adózatlanul, azt ne az állampolgáron legyen kénytelen megvenni a költségvetés. László Ibolya
