Tolnai Népújság, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-05 / 129. szám
1993. június 5., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN NÉPÚJSÁG 11 Szent István „Intelmeidnek szelleme az újvárosi templomban A lugosi román kórus koncertje a szentmisén „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokról jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát ... hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő." Ezeket a sorokat olvashatjuk Szent István intelmeiben, melyeket fiához, Szent Imre herceghez intézett. PÍos, ezek a gondolatok jutottak eszembe ott azon a szentmisén, amelyen a templom szentélyében, székeken és az oltár lépcsőin Ridegen ajkú" énekesek ültek, várván a liturgiának azon részeit, ahol „megszólalhatnak". Az esperes úr intésére sorokba rendeződve megszólalt J. Arcadelt: Ave Maria c. szerzeménye. Az 1554-ben íródott mű, híven a középkor mély hitéhez, olyan dallamvilágot idéz, melyet megszólaltatni XX. századi érzésekkel szinte alig lehet. Ám ennek a kórusnak sikerült. Az első hangok gyönyörű, leheletnyi meg- zendülése, sejtelmes zenei felfogása megindító volt. J. Gallus: Ecce Quomodo Moritur dallama már az olaszos hongzásoktól kissé eltávolodott - hiszen 1590 tájékán írta a szerző Prágában - de híven tükrözte az előadás a magasztos gondolatokat, szervesen illeszkedve a liturgiába. W. A. Mozart: Ave verum c. műve komoly feladat minden kórus számára. A Bécsben 1791-ben írt zene már az „új-kor" emberének fohásza, ám ennek ellenére nem tud, vagy nem is akar elszakadni a középkori hit ihlette belső' imára kényszerített élménytől. Először itt érződött igazán e kórus zenei anyanyelvének „mássága". Az előadás zenei felfogásában a bizánci liturgiából táplálkozó muzikalitás és a nyugati vallási élet zeneiségének különössége volt tetten érhető. Bár szokatlan volt az interpretáció, de a szinte csak belső hallásunkkal hallható „pianók" sorozatát mutatták be, szívet melengető, hitből táplálkozó volt a produkció. A szentmise végén egyetlen zenei áradásban volt része a hallgatóságnak. A görögkeleti egyházi zenéből táplálkozó román és orosz zeneszerzők műveinek bemutatása valódi élményt jelentett. D. Bortnyanszkij ukrán művész, aki az 1820-as években az orosz életből merítkező egyházi zenét Palesztrina dallamvilágával ötvözte, az itt előadott „Aliluia" c. művével megdöbbentette hallgatóságát. G. Muzicescu: Laudemusa, vagy G. Cucu: Sanctusa olyan mélységes mély hitben gyökerező zenei anyanyelvi kincset mutatott fel, mely a magyar hallgatóság számára ismeretlen világról lebbentette fel a fátylat. S. Todutá: „Archaisme" című műve a mai román zenei életben feltoluló érzések, igaz belső hitek, a titkolni kényszerített istenhit elemi erejű kirobbanása. A lugosi kórus már nem amatőr szinten muzsikáló együttes. Karnagyuk „sajnos nevét nem tudtam megismerni, anonimitása előtt is fejet hajtok!" mint érzékeny orgonán játszott együttesével. Szinte mindent megtudott ol- dalni, amit akart. Felkészültségük, úgy tűnik, hallatlan zene-szeretetükből fakad. Hangjuk őszinte, boldog, belső békéről árulkodik. Szeretnek énekelni, s a maguk nyelvén „dicsérni az Urat". S hogy miért jutott eszembe Szent István ezen az estén a neogótikus bordaívek alatt? Egyszerű a válasz: E dombok ölelte kis magyar város „német-város" templomában, latinul, románul zengett az ének. Latinul és románul „dicsérték az Urat" azok a „vendégek" akik otthon is „különb-különb" nyelvet beszélnek, hiszen volt köztük magyar, német, szerb és román, de énekük szívből zengett. Elhozták nekünk a keleti kultúrának egy darabját, mely ugyanúgy európai, mint a mienk, vagy a tőlünk még nyugatabbra élők kultúrája. Ne feledjük, a magyarság kultúrája is keleti eredetű, s ezért is becses nekünk. Ám végre értsük meg és éljük is Szent István intelmeit: „Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad ..." E jövevények pedig dalba öntött lelkűket hozták nekünk, cserébe magunk sem adhatunk mást - hisz parancsod szent; Stefanus Rex. Dr. Rosner Gyula régész Molnárék Szekszárdon Azt, hogy 440 Hz-re kellett hangolni a pianínót, kevesen tudták a pünkösdi fesztivál vendégei közül Szekszárdon, azt viszont már jóval többen, hogy egy kiváló zenekar is fellép. A szegedi Molnár Dixieland Bandnak szólt az érdeklődés és taps a sportcsarnokban hétfőn. Annak a hét kiváló zenésznek, aki mestere hangszerének, aki úgy tud profi szinten muzsikálni, hogy közben maga is remekül szórakozik. Gazdag repertoár, kiváló szólók, improvizációk, remek csapatmunka, egy óra ráadás. Gottvald Károly képriportja. írás közben (Búcsú) Még január végén is volt egy kis remény, de hamar elillant, s attól kezdve a szeretet foglyaként éltünk, s vártuk, mikor csattog a kövezeten a kivégzőosztag katonáinak csizmája. Két vizsgálat között egyszer még eljött, panaszkodott, hogy éhes, de nem tűd enni. Háztartásunkat a napi rögtönzés jellemzi, de a szegényes kínálat is sok volt neki, csak egy szelet süteményt evett s ivott néhány korty bort. Ezután már csak egyszer láttam. Gyerekei, férje, testvérei naponta ágyánál ültek a bonyhádi kórházban, édesanyja is többször meglátogatta, csak én féltem a viszontlátástól, pedig folyton emlegetett. Már nem tudott felkelni. Szép szeme a mélyből nézett, nagyon messziről, onnan, ahonnan át kell kelnie a túlsó partra. Ezt ő is tudta, s csendesen sírni kezdett. Kezembe fogtam áttetsző kezét. Sokáig maradtunk így, könnyeink fénytörésében. Később elmondtam neki, hogy Tapolcán jártam, ő pedig arról beszélt, hogy kislánykorában diafilmről tanulta meg Arany versét, A bajuszt, s most jött rá, amikor vittek neki egy Arany-kötetet, hogy a fűmen hiányzott néhány versszak, megkésve ezeket is megtanulta. Az emléktől felélénkült, sápadt arca halvány pírt kapott, de nem sokkal később a fáradt test elmerült az alattomos fájdalomban. Ekkor láttam utoljára. Gyógypedagógus volt, a hivatás megszállottja. Halálos ágyán a süketnémák jelbeszédét tanulta, mert tanítványai között, akikről Isten is megfeledkezett, volt egy cigánygyerek, s azt remélte, hogy így majd valamit meg tud neki mutatni a világból. De ez már szánalmas vergődés volt, reménytelen harc az elmúlással. Tehetetlenül számoltuk a napokat, de ő még mindig nem adta fel. Terveket szőtt, igaz, egyre szerényebb terveket. Azt mondta, néhány hét múlva, azután a jövő hétben reménykedett, a holnaputánban, a holnapban. Dicsérte a derűs főorvost, az orvosnőt, aki megszállottan harcolt életéért, csak egyszer panaszkodott, mert az egyik ápolónő gorombán bánt vele. „Megalázott" - mondta húgának, de arra kérte, ne mondja el senkinek. Tudjuk, tapasztaltuk is. A diadalmas élő, az erős tud csak kíméletlen lenni, s mindegy, hogy a megalázott halálos ágyán fekszik vagy a deportáltakat szállító vonatba rugdossák be. Ezt is tudomásul vette, többet nem beszélt róla. Mi úgy tettünk, mintha nem tudnánk semmiről. Amikor meglátogattam, gondosan körülnéztem a akut-szobában, a halál angyalát kerestem, aki ekkor már ágya lábához telepedett. De nem láttam senkit, a napfényes délutánon talán kiment a városba, narancsz- szörpöt vett és cigarettát s időnként órájára pillantott, hogy időben visszaérjen. Amikor húga utoljára volt nála, - hétfői napon - már csak percekre vülant fel értelme. Látta, hogy húga szipogva ül ágyánál s békítőn mondta: ne sírj... S még ezt is: talán egy másik dimenzióban ... Most már hiába hívtuk, nem tudott a telefonhoz jönni, de azért újra meg újra kísérleteztünk. A doktornőnek, aki elszántan hisz az életben, alig volt bíztató szava, a csodában pedig egyikőnk se reménykedett. A csügge- dés két állomása között átugrunk Ausztriába, azon töprengünk, mit vihetnénk neki, aminek még örülni tud. Barokk templomok aranyba öltözött szentjei figyelnek, Vorau- ban, az ágostonrendiek templomában arra gondolok, hogy elmondom szegénynek, neked néztem meg ezt a sok ragyogást, a he- yeket is neked néztem meg, nem helyetted, anem neked. Amikor megérkezünk, rögtön felhívjuk. Az elszánt doktornő van a telefonnál, csak annyit mond, rosszul van. Nem sokkal később, este nyolc óra húsz perckor meghalt. Vorau, abban a fényben, ahogyan friss emlékeimben élt, egyszerre átlépett egy másik örökkévalóságba, mert már hiába mondtam volna el bárkinek, hogy neki bókoltak a barokk szentek, akkor már ő küldött egy sugarat, valahonnan, nagyon messziről. Csak azt tudtam, hogy ez vigasznak is kevés. A többit már régen elmondták helyettem. A XV. századi névtelen szerzetes áradó sorokban írt a halál diadaláról, szövegét a Mar- git-szigeti apácák másolták le, alak épp oly borzongva gondoltak a sors végzésére, mint azóta is valamennyien: „Elmegyek meghalni, de nem tudom hova megyek, nem tudom, mikoron megyek el, de akárhova forhódtam magamat, ha azért az halálra megyek." Csak a végén csillan fel „az örökké megmaradó élet" reménye, de a tényekkel szemben ez illékony ábránd. Ezekben a napokban mindenképp, amikor az óraütés is úgy szól, mint az utolsó ítélet dobpergése. És nincs tovább. Valami befejeződött és el is kezdődött, de erről csak annyit tudunk, mint a folyón túli tájról, melynek halvány körvonala rajzolódik az égre. A statisztikában lélektelen adat: 1993-ban ennyien haltak meg, a részleteket nem firtatja senki. Nincs is mit, a napok úgy követik egymást, mind eddig. A világegyetem állagában nem történt változás, s aki egy távoli bolygóról figyeli, ami körülöttünk történik, eseménynaplójába nem tud feljegyezni semmi érdemlegeset. Mi is csak annyit tudunk, amennyit a középkori pap hagyott ránk: halálnak halálával halsz. Intelem, jószándékú figyelmeztetés vagy zord fenyegetés? Ezt sem tudjuk. Hallgatom a mai pap szavait, aki szépen beszél, emelkedetten, miként hivatása diktálja. Az intézet igazgatója elmondja, menynyire szerették, kis tanítványai, Isten kivetettjei arcán csorog a könny. Ezekben az órákban, rajta kívül, valamennyien Isten kivetettjei vagyunk. Ég és föld között lebegünk, otthontalan, arra is képtelenül, hogy felmérjük a veszteséget. S közben milyen jelentéktelenné válnak a napok gondjai! S milyen fontos egy mellékes mondat, amit még tőle hallottunk! Sietek, mondta, mert még be kellett mennie a boltba s már lebegett is a lépcsők fokán, s azóta minden átkerült egy másik mozgás- rendszerbe, ahonnan nézve már semmi jelentősége, hogy néhány hete a boltban is járt. Egy öreg sírkövön ülök, a mohás keresztbe kapaszkodva, mert szédülök, mintha szállna velem a mindenség. Az égen komor felhők, de csak néhány esőcsepp hullik, súlyosan, mint a végzet. Ha az ő könnye, akkor minket sirat. Angyal lett, gondolom, mert nem lehet másként, s tehetetlenül teszem hozzá, ha vannak angyalok. A felhők között keresem, most kell átsuhannia a komor égen, de nem látok semmit, csak sejtem, hogy mégis ott van, mert valahol lennie kell szegénynek. Csányi László Új arcok a medinai szerbek között Két fiatal ül velem szemben és a szerbekről beszélnek. Dujmov Milán és Dujmov Mónika. Férj és feleség. Milán 1969-ben, Mónika 1973-ban született. Ismeretségük a lórévi búcsúban kezdődött, és most életük egyik állomásához érkeztek: Medinán telepedtek le június 1-jén. Dujmov Milán lesz a medinai szerbek lelkésze, Mónika „papné", aki az általános iskolában dolgozik majd nevelőként. A fiatal szerb paphoz 12 szórványtelepülés tartozik. Mónika - volt lánykori nevén Orosz Mónika - magyar származású, de a Milánnal való ismeretség után asszimilálódni kézdett egy kisebbségben élő nemzetiséghez. Általában ez fordítva történik. Tolna megyéhez, Medinához való kötődésükről úgy beszélnek, mint ha őseik is innen származtak volna. Azért is öröm ezt tudomásul venni, mert az alig egy hónapja szentelt fiatal pap a jövőt tervezi Medinán. Hittanoktatást és az anyanyelv tanítását, ami megmaradásuk egyik feltétele. Önmagában a tény, hogy a medinai szerbek papot hívtak, ez is igazolja: nemzetiségi öntudatuk elevenen él és élni akar. így van ez rendjén. Ezentúl ünnepeik első napján hívják egybe népük közelben élő tagjait és nem a másodikon. Mint például most pünkösdkor, ami a Julianus kalendáriumhoz igazodva 13 nappal később van, mint a megszokott. Az ünnepek jelentősége is az identitást erősíti. Egyik ilyen ünnep a templomi búcsú, ami e hétvégén lesz Medinán. Szombaton és vasárnap gyűlnek össze rokonok, ismerősök, emlékeznek és erősödnek lélekben. Ezt vállalta Dujmov Milán, hogy olyan kapocs, összekötő legyen a Baranya, Tolna megyei szerbek között, akivel fennmaradásuk garancia lehet. Erős hittel, lélekkel települt most Medinára, ahol olyan feladat vár rá, ami a templom felújításának folytatását jelenti. Nem kis gonddal járó próbatétel, de biztosan megoldják, igazolva ezzel életösztönüket. Jele az is, hogy az anyanyelvi tanítást nem hanyagolják el. A lelkész személyes jelenlétével is nyugalmat ad a szerb nemzetiségnek, melynek történelmét - a nagy hallgatás idejéből - nem ismerhetjük. Az, ami napjainkban történik, éppen emiatt érthetetlen. Tény, hogy a Tolna megyei Medinán élő szerbek közös gondolkodásban, egy akaraton, békében élhetik őseiktől örökölt népi szokásaikat, vallásos hitükből fakadó meggyőződésüknek megfelelően 1993. pünkösd ünnepén. Decsi Kiss János Dujmov Milán és Dujmov Mónika
