Tolnai Népújság, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-26 / 147. szám

1993. június 26., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 11 Gondolatok egy koncert kapcsán A meghívóból csupán sej­teni lehetett, hogy a három iz­raeli művész, és a koncerten fellépő Ella István orgonamű­vész között nem véletlen kap­csolat kell legyen. Tehát ez az „együttes" muzsikálás nem a Művészetek Házában szüle­tett döntés eredménye. Ennek ellenére várakozással mentem el a zenei élményt sejtető estre, hiszen már lehettünk él­vezői izraeli művészek pro­dukcióinak e házban. Amikor Elisabeth Roloff le­ült az orgonához és biztatóan rámosolygott Ilian Eshed trombitaművészre, felkészül­tem egy H. Purcell: „Trumpet tune" csillogó előadására. Az orgona a művész ujjainak en­gedelmeskedve valóban csi­lingelt és az 1683. tájékán megírt mű mértéktartóan áradt. Bár én a méltóságteljes áradást hitelesebbnek éreztem volna. Következett Sabin Levi or­gonista a pódiumon és vártuk J. S. Bach: Passacaglia and Fuga c. kompozíciójának elő­adását. Itt is egy méltóságtel­jes indításnak lehettünk tanúi (lábtechnikája kimondottan nagyszerű), ám a fuga közepe felé pontatlanságok, a díszíté­sek kissé önkényes megoldá­sai (késtek következetesen) már zavartak. Majd ismét a trombita és orgona következett. A barokk muzsikában hallatlanul pon­tos indítások itt már néhol bántóan késtek, s a díszítések ilyen fajta megközelítése már a kor muzsikájának értelmezési gondjait is su­gallták. Csak megjegyzendő: a pianók igazából seholsem vol­tak azok. Ismét a fiatal orgonista kö­vetkezett: s talán a korábbi el­fogódottságot feloldotta az 1710. táján megírt - L. N. Cle- ram^ault: Extraits de la Suote de 2 Ton mű előadásának át­élt, elfogódottság nélküli mu­zikális interpretálása. Világo­san érthető volt a mű és a hangszer iránti igaz művészi alázat. Elisabeth Roloff orgonamű­vész előadásában a Bach „Ko­rai „An Wasserflüssen Baby­lon" c. mű előadásban már az általa képviselt iskolát érez­hettük meg. A késleltetett dí­szítések, az alulról indított „alig-trillák" nyilván felfogás és érzés dolga. Hiszen mély átéléssel adta elő a művet, csak rám más hatást gyako­rolt. Majd következett Ella Ist­ván orgonaművész virtuóz előadásában Bach: „Komm Heiliger Geist" c. koraifantá­ziája. Itt végre valóban Bach muzsikája szólalt meg. Érzé­seit nem a XX. sz-ból visszave­tített érzések hevítették, ha­nem valójában azonosult a XVIII. sz. hit- és érzésvilágá­val. Utána újból a trombita és orgona együttes megszólalta­tása következett, melyben pontosan megérezték Tele­mann zenéjét és azt híven ad­ták vissza. Ám a trombita itt is technikai tévedések áldozata lett néhányszor. Igaz, a har­madik tételben feledtették ve­lünk az első két tétel néhány nehezen értékelhető megnyil­vánulását. Utoljára Elisabeth Roloff ismét Bach muzsikáját szólal­tatta meg. A „Fantasia and Fuga G-Minor" mű bravúros zenei megoldásokat követel, s ezeket mind megkaptuk egy­szerre. A gyönyörű zenei építkezések, majd a brilliáns megérkezések a zenei csú­csokra, szinte minden pilla­natban, újból és újból reánk zúdultak. Ez bizonyította a hallatlan képzettséget, csak érthetetlenné tette a korábbi interpretációkat. Végülis egy szép és kedves befejezésnek lehettünk tanúi, hiszen a zene után megszólaló művészek szóban hallatott „zeneiségük" kedves szín­foltja volt az estnek. S ezt még akkor is el kell ismernünk, hogy - bár „ítéletünkben" nem befolyásolt - de igenis zavart Sabin Levi pongyola öl­tözete. A hölgy-művész va­lódi, a pódiumhoz illő ruhá­zata, a két férfi-művész szmo­kingja mellett a fiatal orgo­nista fehér pólóra emlékeztető ingje, „divatos", kissé bő, sötét nadrágja nem pódiumra való. A muzsikára éhes közönség soraiben is elő-elő fordult né­hány ifjú emberen a jól vasalt ing, ám a férfiak döntő több­sége megtisztelte a koncertet az öltöny viseletével. Elvár­ható ugyanez a tisztelet a kö­zönséggel, de még inkább a muzsikával szemben minden előadótól. Dr. Rosner Gyula régész A történelem egy falu életében Beszélgetés egy helytörténetet kutató asztalossal A bölcskei helytörténeti tá­borban az ország minden ré­széből érkezett régészek, nép­rajzkutatók, történészek munkáját segíti egy, a helytör­ténet iránt érdeklődő lelkes fi­atalember, Pongrácz Gábor, aki „civilben" asztalos. — Az első kérdés nem lehet más a fenti tények ismeretében: hogyan kezdődött? — A történelem mindig ér­dekelt. Már gyerekkoromban is kíváncsi voltam a múltra, régi könyvekben kutattam, van-e valami feljegyzés Bölcs­kéről, adatokat kerestem. Ez a teljesen spontán módon tör­ténő kutatás többnyire sikerte­len volt. Aztán 1984-ben találtam végre adatokat a Tolna megye földrajzi nevei című könyv­ben, amit a könyvtárban bön­gésztem. Ekkor egy kis szünet következett a „kutatásban", aztán két éve újra nekiláttam a gyűjtésnek. — Az, hogy az idén meghívás útján került a táborba, azt hiszem meggyőzően jelzi, nem volt hiábavaló a munkája. Mi az ön „szakterülete" a tábor ide­jén? — Jelenleg a keresztény egyházak helyi történetét ku­tatom. A lelkészasszony és a plébános úr is nagyon segítő­kész, szabadon betekinthetek a régi egyházi iratokba. Bölcske a múlt század végéig inkább református volt, ezt követően a katolikusok száma jelentősen gyarapodott, ez a helyzet jellemző napjainkra is. Sajnos az adatok hézagosak, főként a mohácsi vész előtti Pongrácz Gábor időkből, de nagyon érdekesek, érdemes gyűjtögetni. — Mielőtt beszélgetni kezd­tünk, régi fényképeket nézegetett. — Idős embereket kere­sünk fel, régi fényképeket kérve. Legtöbben megértik, hogy a falu számára milyen fontos ez a kutatás, s ha nehe­zen is, de lemondanak egy időre a féltve őrzött, megsár­gult régi fotókról, melyek nem egy esetben rég elhunyt csa­ládtagok utolsó emlékét őrzik. A képekre természetesen na­gyon vigyázunk, és visszajut­tatjuk őket a tulajdonosoknak. — Nagy szeretettel mesél a feladatairól. — Mint mondtam, nem új keletű az érdeklődésem. Szá­momra különösen kedves a történelem folyamatát a falum életén keresztül követni. Venter Marianna Fotó: Degré Gábor Megjelent a Honismeret A Honismeret legújabb számának tartalma a Veszp­rémben kezdődő XXI. Honis­mereti Akadémia témájához kapcsolódik, elsősorban a kö­zépkori Magyarországgal és egyházi szervezeteivel foglal­kozik. A tartalomból: Veszp­rém a királynék városa? A magyar társadalom szervezé­sének elve az államalapítás korában. A Bakony és a Bala- ton-felvidék hagyományos népi kultúrája. Veszprém me­gye az irodalomban. Kalota­szeg nagyasszonya: Gyar- mathy Zsigáné. Kétszázötven éve született Benkő Sámuel. Bibliák az árverésen A világ legritkább és legke­resettebb Bibliái voltak a sztár­jai annak az árverésnek, amelyre kedden került sor a londoni Sotheby's árverési csarnokban. Mint a Reuter brit hírügynökség beszámol róla, három Bibliát 329500 dollárért vett meg egy régiségkeres­kedő. Úgynevezett Wycliffe Bibliákról van szó. Egy XIV. századbeli tudósról, John Wycliffe-ről nevezték el eze­ket a Bibliákat. Wycliffe volt az első, aki a Bibliát latinról angolra fordította. Ä Bibliák abban az időben illegálisak voltak Angliában. Akinél megtalálták, azt eret­nekség vádjával máglyaha­lálra ítélték. Ézért a könyveket kis méretben állították elő, hogy könnyen elrejthessék . Méretük 8x10 centiméter. Ugyanazon az árverésen egy XV. századi zsoltáros könyvet, amelyet egy asszony 30 dollárért vásárolt, 15420 dollárért értékesítettek. Könyvszemle írás közben (A magyar-német költő) Végül eljutunk Lili- enfeldbe, ami arról nevezetes, hogy ciszter­cita kolostorát 1202-ben alapították, csak a heiligenkreuzi régibb néhány évtizeddel. Ezt is a ciszterciták építették, román stílus­ban, de később mindkettő gazdag barokk berendezést kapott s csak néhány részlet őrzi eredeti szépségét. Ausztria szegény kö­zépkori emlékekben, pedig a török megtor­pant Bécs alatt, a háborúk is elkerülték, a ciszterciták mégis csak néhány helyen tud­tak berendezkedni. Lilienfeld egyik köz­pontjuk volt, a monumentális épületeket azonban tűz pusztította, s az újjáépítés a kor ízléséhez igazodott. Valamit így is sejtet a középkori építők képzeletének merészségé­ből, tehát mindenképp megéri a kitérőt, de mi más emlékeket keresünk az Alpok tövé­ben. Itt élt, a kolostor apátjaként, egy ma­gyar költő, bizonyos Pyrker János László, aki oly sok izgalmat okozott reformkori iro­dalmunkban. Székesfehérvárott tanult és Pécsett, Budán szerény hivatalt viselt, majd ifjúkora nagy­ravágyó reményei után a papi pályától várta a sikert. Katonáskodott is, állítólag kalózok fogságában is volt, a kortársak kiszínezték kalandjait, ő pedig csak sokat sejtetően mo­solygott, amikor ezekről faggatták, pedig igazán tudnia kellett, hogy a tengeri rablók kegyetlenkedéseiből egy szó sem igaz. Szíve szerint karrierista volt, s mint Stendhal hőse, Julien Soréi, végül a papi pá­lyát választotta, a vörös helyett a feketét. Li- lienfeldben lépett be a cisztercitákhoz, s gyorsan haladt az egyházi ranglétrán, nem­sokára már a kolostor apátja volt. Ekkor jött rá, hogy Isten költői adományokban is ré­szesítette, s néhány gyönge dráma után, me­lyek hőseit a magyar történelemből vette, eposzokat írt, németül, hexameterekben, nagyon hosszan és nagyon unalmasan. Előbb V. Károly tuniszi hadjáratát énekelte meg, majd Habsburg Rudolf harcát a cseh Ottokárral, közben Perlen der heiligen Vor­zeit címen ószövetségi történeteket szedett hexameterekbe. Irodalmunkban ez váltott ki évekig tartó háborúságot, Kazinczy ugyanis, igaz, prózában, magyarra fordította. A kritika felhördült, Vörösmarty csípős epigrammát írt a „híres magyar-német köl­tőről", akinek „füstbe megy áldozata". Ma­gyar költő ne írjon németül, mondták a kor­társak, verseit pedig ne fordítsa le senki ma­gyarra, de Kazinczy öregségére is szegény maradt, Széphalomban tehenet tartott, disz­nót hizlalt, s Pyrkertől, aki ekkor már egri érsek volt, némi pénzt remélt munkájáért. A főpap gyorsan haladt pályáján. A csá­szár iránti hűsége nem kerülte el az udvar figyelmét, azt is észrevették, hogy eposzai a Habsburg-házat dicsőítik, bár nehéz elkép­zelni, hogy a Hofburgban akadt valaki, aki átrágta magát ezeken a masszív sziklahe­gyeken. Próbáltam, s így mondhatom, hogy a költőietlenség példái. Az udvarnak azon­ban csak a hűségnyilatkozatokat illetően volt éles a hallása, s Pyrker jutalma nem ma­radt el. Megkapta a szepesi püspökséget, majd velencei pátriárka lett, innen került Egerbe, mint érsek és Heves megye örökös főispánja. Velencei évei alatt mesebeli jöve­delméből képeket vásárolt, gyűjteményét 1836-ban a Nemzeti Múzeumnak ajándé­kozta. Nemes tett volt, ezen kívül csak a Pyrker-pör néven ismert irodalmi csatáro­zás fűződik nevéhez. 1847-ben halt meg, s Lilienfeldben temet­ték el, mert végül megtért abba a kolostorba, ahonnan indult, mi pedig azt keressük, mit őriz emlékéből az Alpok tövében meghú­zódó kisváros. Nem sokat, bár a barokk aranytól súlyos templomban nem nehéz el­képzelni a főpapot díszes omátusában. Ez az osztrák barokk fénykora, a főurak, köz­tük magyarok is, szórják a pénzt, az udvar sem szűkkeblű, ha az egyházról van szó, igaz tőle várja bűnei bocsánatát, mert szen­tül hiszi, hogy pénzzel meg lehet váltani az örök üdvösséget. A pénz eredetét nem kell firtatni, a paraszt csak gürcöljön hét határ­ban, ha egyszer ilyen a világ rendje. Pyrkert, a költőt, nem érdemes olvasni, nem is lehet. Sorsa eleve ebbe a barokk pompába rendelte, s minden neki szolgált, kivéve a finnyás múzsát. Kortársai azt írják róla, hogy felvirágoztatta a kolostort, a kiter­jedt birtok a keze alatt lett jövedelmező, mert elődei Isten igéjét többre tartották, mint a jobbágyok sanyargatását, csak így le­het elképzelni az apátság gyors gazdagodá­sát. Biztos, hogy volt érzéke a gazdagság­hoz, a pénzt is felettébb szerette. Igazi ba­rokk főpap, aki mindig környezete fölött állt, s ezen az sem változtat, hogy Széchenyi naplójában „szarházinak" nevezte. Ä birodalom a török után biztonságban tudta magát, amit a Martinovics-mozgalom sem veszélyeztetett, jóllehet arányait erősen eltúlozták. A tekintélyt a gazdagsággal mér­ték, s az udvar híven ügyelt arra, hogy em­bereit megjutalmazza. Rajta keresztül az egyházat is, hogy jóvátegye II. József felvi­lágosultnak nevezett kapkodását, ami annyi zavart okozott a lelkekben. Mi maradt Pyíker császárhű buzgalmá­ból? - kérdezzük Lilienfeldben, de csak a templom hideg ragyogása felel. A szép ke- rengőhöz, ami még a középkorból maradt, semmi köze, a múlt egyébként is csak akkor érdekelte, ha a Habsburg-ház dicsőségéről szólt, s versbe lehetett szedni. Már pedig 1202 táján, amikor a kolostort építették, va­lamelyik Habsburg-ős még birkákat terelt az alpesi legelőkön, amit nem jegyzett fel senki. Dicsősége személyének szólt, pontosab­ban politikai helyezkedésének, tehát a mú­landósággal szövetkezett, s valóban „füstbe ment" minden, amit tett, személytelenné vált, mint a kolostori templom szentjeinek arany ragyogása. Tőlük kapta illékony fé­nyét, nekik ő csak aranyat adott, ami olyan hűvös, hogy rajtunk is átfut a hideg, s ösz- szehúzzuk magunkon a kabátot. Megérte érsek és örökös főispán úr? - kellene kér­deznünk tőle, ha lenne kitől. Még haló porát sem faggathatjuk, mert ki kellene mennünk a temetőbe, ott nyugszik, de ehhez semmi kedvünk. A hiúság haszontalanságának példája, más nem jut eszünkbe, de talán ezért a ta­nulságért is megérte, hogy végül eljutottunk Lilienfeldbe. A pillanat illúziója mindig ör­dögi kísértés, s csak súlyosbítja bűnét, aki ennek kedvéért még hosszú és unalmas eposzokat is irkái. Hol van már az érsekség és az örökös főispánság? S mire megy, aki a főispánságban keresi az örökkévalóságot? Egy kedélyes történet azért maradt róla, Széchenyi jegyezte fel, szó szerint idézem, két mondat az egész: „8 pohár pezsgőt ön­tenek Pálffy Fidélnére. Összetörik a szék Pyrker alatt." (1835 dec. 1.) Ezek szerint a hangulat annyira emelke­dett volt, hogy pezsgővel öntözték a grófnét, s az érsek és főispán pedig ezen úgy neve­tett, hogy a szék összerogyott alatta, pedig nem volt kövér ember. S most már így lát­juk: főpapi ornátusban ül a földön, a vidám társaság önfeledten kacag, mert érseket rit­kán látni az asztal alatt, s talán az sem volt mindennapi eset, hogy Pálffy grófnét pezs­gővel locsolták meg, pedig nem is volt hús­vét. Csányi László A semmiből teremtett irodalom Fónod Zoltán: Üzenet Hiányt pótol a magyar iro­dalomtörténet-írásban Fónod Zoltán Üzenet című új kötete, amely a csehszlovákiai ma­gyar irodalmat tekinti át 1918-tól 1945-ig. Az északi szomszédainkhoz szakadt magyarság literatúrájának egyes oldalait több tanulmány tárgyalja, a legutolsó áttekintő munka azonban 1940-ben je­lent meg Kemény Gábor tol­lából. Fónod Zoltán műközpontú és esztétikai értékrendet al­kalmazó módszerrel kereszt- és hosszmetszetet igyekszik megrajzolni, azokat az alkotó­kat kívánja bemutatni, akik méltók arra, hogy bekerülje­nek a magyar irodalom pan­teonjába, és azokat, akiknek „jószándékát" érdemes mér­legre tenni, ha maradandó művet nem is hoztak létre. A szerző rövid történelmi és művelődéstörténeti áttekin­tése után korszakolja a hu­szonhét év irodalmát, amely lényegében a semmiből in­dult, hiszen a Felvidéken iro­dalmi hagyományok nem lé­teztek olyan módon, mint például Erdélyben. Három periódust határoz meg: 1919-től 1924-ig az útkeresés és a műkedvelő irodalom, 1929-ig a kisebbségi irodalom formálódásának éveit, 1938-tól pedig az új realizmus és a modern törekvések idő­szakát. Az első korszakban a folytonosság hiánya, és a di­lettantizmus elleni harc, a má­sodikban Fábry Zoltán „em­berirodalma", és az ún. máso­dik írónemzedék - Győry De­zső, Mécs László, Darkó Ist­ván - a kisebbségi élet sors­kérdéseinek művészi rangra emelni akarása volt meghatá­rozó. A harmadikat elsősor­ban az jellemezte, hogy „in­kább szolgál, mint esztetizál", mind jobban összpontosított a társadalmi kérdésekre. Az irodalom fellendítésére a harmincas években a Móricz Zsigmond köszöntőjével meg­jelent Magyar írás című folyó­irat vállalkozott. Ha hihetünk a Fónod Zol­tán felvázolta „fejlődésnek", kiderül, hogy - bár nem is jöt­tek létre olyan jelentős alkotá­sok - a szlovákiai magyar iro­dalom egészen más orientá­ciót vett, mint az erdélyi. A Fábry által „emberirodalom­■hMSIIIHNHIHm nak" nevezett, a krisztianiz- mus jegyeit viselő humanista felfogás nem vált meghatá­rozó elemmé: az írók nem csi­náltak a kisebbségi létből, mint szükségből erényt, kül­detést. A szlovákiai magyar irodalom tehát - Cs. Gyímesi Éva tanulmányát követve nem gyöngy a homoktenger­ben, mint a romániai. A korpusz további feldol­gozása még várat magára, amelyhez jó kiindulópontot ad a szerző kézikönyvjellegű, árnyalt pályaképeket tartal­mazó munkája. (Fónod Zoltán: Üzenet. A cseh­szlovákiai magyar irodalom 1918-1945. Akadémiai Kiadó Bp„ 1993.) Tóth Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents