Tolnai Népújság, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-26 / 147. szám

1993. június 26., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN 9 Emberi hangnem kötelező Karcos ragyogás Az ész megáll, a szerencsekerék forog Ez az írás azt próbálja bi­zonygatni, hogy miért is jók tulajdonképpen, ezek a tu­lajdonképpen rossz tévérek­lámok. O A szerencsekerék forog. — Döme, ön jól választott! Ez . a hat darab vízálló pohár, a Likőripari Baráti Társaság ajándéka. Áfával csökkentett ára kereken: 87.62 forint! O — Jolán, szinte hihetetlen, de ön is jól választott! Mert ez a kétvégú szivar Fidel Castro személyes küldeménye. O — Es most ismerjük meg fő szponzorunkat, Gál Pál parafa- dugó-készító privatizátort! „Kinek csöpög valahol, az nem Gállal dugaszol!" O — Következő körünkből mindhárom játékosunk kima­rad. O Két dologgal lehetne en­gem kiüldözni a világból: 1. ha valaki megajándékozna egy hordozható rádiótele­fonnal, melynek „hála" bár­hol és bármikor elérhető volnék, a vasárnapi húsleves kavargatása közben éppúgy, mint a vécé lécén morfondí­rozva, vagy a hitvesi ágyban szundikálva, 2. ha azt köve­telnék tőlem, hogy állandóan a csúcsformámat hozzam, vigyorogva villogtassam porcelán fogaimat, feszítsem meg tápszerektől duzzadó izmaimat, legyek fitt és élet­vidám, mint egy siheder gepárd. O — Albert, mondjon egy mássalhangzót! — Aladár. — Az nem jó. — Pedig ez a nevem. Rosszul tetszett elolvasni a tetoválást a mellyemen. O — Mondjon egy betűt! — Zé, mint Béla. — Csőd. O Ahogy nő a szegénység, úgy szaporodnak a szeren­csevárók. Népszerűek a televíziós vetélkedők, a játékok, a sors­jegyek. Főleg a kaparós. „Ne kuporgasson! Kapar- gasson!" Ha a tisztességes munka nem nyújt megélhetést - il­letve azt még csak-csak, de haladásra, gyarapodásra semmi esély -, akkor jöjjön a tippszelvény! Győz a Fradi idegenben? Egy gólon múlt a budai öröklakásom! O — Tekintsük meg a kirakat kínálatát! Vastag, mint a jég­páncél az Antarktiszon, és na­gyokat lehet szellentgetni benne, pironkodás nélkül. Meg se hallja, meg se érzi senki. Ez a tundrabugyi a szövőszék gyü­mölcse. Ez a srófhúzó az eszter­gapad gyümölcse, a harmadik nyeremény pedig az árnyékszék gyümölcse. O — Libero, Libresse, Toalett kacsa, s minden, mi szem-száj­nak ingere kipörgethető ma ám! O — Mr. Amway ebédel. Le­vesből egy gyűszűnyit, borsófó- zelékból egy borsónyit fogyaszt. A húsra elég csak ránéznie. Vé­gül leöblíti a menüt 3 csepp Kö­vidinka kivonattal. Kondíciója kifogástalan marad, ha ezt a műveletsort ötnaponként meg­ismétli. O Az ész megáll. Micsoda bárgyú, micsoda harsány, micsoda modortalan propa- . gandafilmeket hoznak ezek ide nekünk! (A kutya oldal- bavizeli az autót; Te tényleg nem használsz szappant az arcodra? És az agyad se zsibbad? Stb.) Azt hiszik, hogy a náluk már nem ke­lendő portékákat „az Éden- től keletre" elsüthetik, ha egy kicsit feltupírozzák, ki­politúrozzák?! Na ne! Na­gyon megfelel nekünk a ha­gyományos, karcos ragyo­gás. Megfelelne. De vala­hogy: eltűnt a dolgok kö­zepe. Polarizálódtunk, ketté vált az „átlag", most min­denből csak kiváló vagy po­csék létezik. (Az előbbi keve­sek számára hozzáférhető, ezért a többségnek az utób­bival kell beérnie.) O — Ambi-Pur Permanenté- vel persze Jóska bátya gumi­csizmája is nefelejcs illatú. De Ambi-Pur nélkül... O — Kinyitható ajtók? — Igen! — betekerhető ablakok? — Igen!! — Motor a motorházban? — Igen!!! — Mi ez? — Trabant!!!!!!!!!!! O — Biztosan nem lesz korpás a hajad, és sikerül a randevúd, ha rendszeresen használod Bő Boriska kézi mixelójét! O És mégis: tulajdonképpen jók ezek a reklámfilmek, mert elringatnak. Egy pilla­natra elhitetik velünk, hogy mi már a fejlett világ részét képezzük. Dinamikusan építjük a jóléti társadalmat. Azok közé tartozunk, akik­nek csak választaniuk kell, hogy melyik milliós autót parancsolják, s ha a család­dal konzultálva megszülték a döntést - a tolótetőst lesz szives! -, másis előgördül a márka, kézbe adatik a slusszkulcs. Wessely Gábor Németország, Itália Új Panoráma útikönyvek Ülünk a fehér falú, függöny nélküli, portával szembeni ba­rátságtalan helyiség asztalánál a tamási Massive Hungária Vil­lamosipari Kft-nél, és nem köt le bennünket a jó félórás vára- koz(tat)ás alatt a két egyhetes, ingyenes hirdetési újság. Sze­münk a kék keretes ablakokon keresztül hol a 65-ös út forgal­mát, hol pedig az üzem terüle­tén kialakított holdbéli tájat vizslatja. Elszomorító ugyanis, hogy a belga tulajdonos dolgo­zói pár fenyő kivételével min­den fát kiirtottak. Most azon­ban másért jöttünk. — A városban szélté- ben-hosszában beszélik, hogy nem uralkodnak paradicsomi állapotok a Massive-nél. Gya­lázatosán alacsonyak a bérek - ezért nem sikerült Tamásiból felvenni tavaly hatvan sze­mélyt, inkább maradtak mun­kanélküli segélyen -, óriási a fluktuáció - igaz, nem külde­nek el senkit, de olyan légkört teremtenek, hogy maguktól mondanak fel a dolgozók -, a középvezetők „megvadultak", hajcsárok lettek, gyakoriak a túlkapásaik, a szakszervezetet semmibe veszik. Úgy mondják, már akik kívül vannak és ezért mernek beszélni, hogy a re- génybeli-filmbeli Isaurának sem volt rosszabb sorsa, mint amilyen a Massive-dolgozóké Tamásiban. Farkas Jánosnét például azért akarták elkül­deni, mert ebédszünetben megevett egy almát az üzem­csarnokban, ám ön elhamarko­dottnak ítélte az eljárást, s egy ideig még maradásra bírta, az­tán végül is közös megegyezés­sel elváltak - mondjuk el jöve­telünk célját Hódosi István igazgatónak, aki a tulajdonos helyi megbízottja. Úgy tűnik, hogy e csomó ne­gatív élményt jelentő szózuha- tag meglepi az igazgatót, aki­nek első megnyilvánulása az, hogy azért építették az ebédlőt, hogy oda menjenek étkezni, a második pedig az, hogy hívja a szakszervezetiseket, modván, majd ők elmondják, mi a hely­zet. Kis idő múlva ki is egészü­lünk Koppán Endre szakszer­vezeti bizalmival és Steiner Györgynével, a felügyelő bi­zottság tagjával. Végighallgat­ják az előző érvelést. — Sok emberben él még a régi rendszer, fűhöz-fához fut­kosnak. Egyébként ma is ugyanazok a hangadók, akik régen voltak. A szakszervezet törvényes keretek között mű­ködik, kisebb-nagyobb vitáink voltak a vezetéssel, de mindig megtaláltuk a legjobb megol­dást - reagál elsőként Koppán Endre, aztán hozzáfűzi, hogy természetesen fegyelmet kell tartani, mellette pedig kemény, rendes, becsületes munkára van igény. — Kevesen hagyják el a cé­get - gondolkodik el Steiner Györgyné -, de az is igaz, hogy egy tizenhétéves lánynak nem ez az álma. — Nem vagyunk túlfizetve, és az is tény, hogy a magyaror­szági életvitelhez ez kevés - vi­szi tovább a gondolatot a szak­szervezeti titkár. — Hatvanöt forinttal vesz- szük fel a dolgozót és három hónap betanulás után tizenöt százalék emelést kap. Az azt je­lenti, hogy prémiummal együtt kb. száz forintot fizetünk - ma­gyarázza Hódosi István. - Az nem igaz, kérem, hogy a kezdő bér ötezer, a gyakorlottaké pe­dig tízezer - tiltakozik bosszú­san. - A kezdő megkeres kilen­cezret, az idősebb űzenkettő-ti- zenháromezret. Az alacsony jövedelemért a kormány a fele­lős. Nálunk, nyugaton olyan a törvény, hogy a bérek követik az inflációt, itt viszont nem. Az természetes, hogy az üzemve­zető megköveteli a rendet, a tisztaságot, hiszen az az alapja mindennek. Egyébként úgy ta­pasztalom, a negyven év el­szoktatta itt az embereket a munkától. Ma inkább elmegy, mint dolgozzon. — Hát ez akkor is kevés bér - szólal meg kollégám - és ne­kem úgy tűnik, hogy innen in­kább tőkét visznek el, mint hoznának. — Mondja - csattan fel az igazgató -, ha maga fektetne be, akkor nem így csinálná? — Világos - mondjuk most már egymást kiegészítve -, a tolnai megyeszékhely után Tamási környékén van a leg­több munkanélküli, így ott van, ott lehet a magyar Honkong ... Van, aki az egyetértését ki­mondott igennel, más egy bic­centéssel, illetve akad, aki hall­gatással nyugtázza. Hódosi úr folytatja: — Azért nem szabad azt sem elfelejteni, hogy Jacques úr itt munkahelyet teremtett. — Ez igaz - vélekedünk - és élt annak a lehetőségével is, hogy felvette az utánuk járó kétszáz-kétszázezret. A kézmozdulat gesztus ér­tékű. — Sok probléma volt, de mindig megoldottuk - vált Koppán Endre. - Most is benn van a huszonöt százalékos bér­emelésre és az öt perces szüne­tekre a követelésünk. — Ezért volt a város történe­tének első sztrájkja, nem? — torvenyteien leállás volt az, afféle vadsztrájk, hiszen senki semmit nem nyújtott be írásban előre. A sztrájknak is megvannak a szabályai - mondják, s megtoldják annyi­val, rosszkor is jött, mert Hó- dosi úr, akivel mindent meg le­het beszélni, éppen a nagyfő­nökkel tárgyalt, többek között a béremelésről is. De türelmetle­nek a dolgozók ... Egy bólogatás megerősíti és lezárja az előzőeket, a nyomába eredő szó pedig a „megva­dult", hajcsárrá vált vezetőkre vált. — Ha valakit felidegesíte­nek, az másként beszél, mint nyugalmi állapotban, nem? - válaszol egy korábban elmon­dott sérelemre az igazgató. - Az Ivánt is állandóan nyúzzák. Nézzék meg, fiatal ember, az­tán milyen! — Évek óta összetűzése van, illetve volt a Farkasnéval, nem a munkahelyen, ebédidőben el­fogyasztott alma volt az első eset - fűzi tovább a gondolatot Steinerné és bizonyára látja, mert láthatja rajtunk, hogy tud­juk, nem az Éden tiltott gyü­mölcséről van szó. Sokkal in­kább arról, hogy egy alkalom adódott árra, hogy kiderüljön, ki a legény a gáton. Ezt lát(hat)ta meg Hódosi úr a fe­gyelmiben, s ezért javasolta azt, hogy csak nyugodtan jöjjön dolgozni a „megfegyelmezett". — Van egy írásos nyilatko­zat - ad nyomatékot az előző­eknek Koppán Endre -, amiben az áll, hogy a vállalat vezetése köteles emberi hangnemben beszélni a dolgozókkal. Hallgatunk - mi mást tehet­nénk? -, de mielőtt elcsodál­koznánk, Steinerné megerősíti az előzőek igazságát, s aztán példálózik, hogy volt ugyan egy műszakvezető, aki nem tu­dott viselkedni, de belátta ezt és önként távozott. Eddig jutunk, s búcsúzunk. Hinnénk is mindenkinek, de azért csak-csak megfogalma­zunk néhány kérdést — talán konklúzióként, talán nem. Mondják, a vadsztrájk csak ne­künk mond valamit, másnak nem jelez semmit? Mondják, ha csak egy viselkedni nem tudó műszakvezető volt a kft-nél, akkor miért kellett írásba fog­lalni azt, hogy kötelező az em­berséges hang a dolgozókkal szemben? Egyébként is nem furcsa ez? Milyen volt, milyen lehetett addig a viszony, a ve­zetők hangja, míg mindezt nem rögzítették papíron? Mondják, mi a biztosíték arra, hogy ezt be is tartják? Ékes László A Medicina Könyvkiadó Rt. Panoráma útikönyv sorozatá­nak két új darabja - Németor­szágot és Itáliát bemutató kö­tete - jelent meg. A 7-7 ezer példányban napvilágot látott könyvek legfőbb erénye, hogy gyakorlatiasabbak lettek a so­rozat eddigi köteteinél. A Németország című kötet- amely Szentirmai József munkája - az első magyar nyelvű nagy útikönyv a két ál­lam egyesítése óta. A kiad­vány különböző körutazások formájában mutatja be Né­metországot, és felsorolja a legszebb séta- és turistautakat is. A könyvben megtalálha­tóak a közlekedésre, a biztosí­tásra és a szálláskeresésre vo­natkozó adatok. Itáliát - az azóta elhunyt - Wellner István írta. A kötet kiválasztott nagyvárosokon és az oda vezető utakon keresz­tül mutatja be az országot. A praktikus városnézési taná­csok mellett sok művészettör­téneti és történeti adat, vala­mint hasznos információ sze­repel a könyvben. Mindkét kötetet színes képek teszik gazdagabbá. A kiadó tervezi többnyelvű városkalauzok kiadását is. Régi és új noteszlapok Krumplilevest prédikál, pecsenyén hízik? S okan csapták össze álmél- kodván a kezüket, a ké­pernyők előtt, midőn honunk két, igencsak megviselt hitelű atyja tetőtől talpig hódító mo­solyokba öltözötten házigaz- dáskodott azon a parlamenti traktán, amelyre a lepényieső­jük befogására képtelen újsá­gírók voltak hivatalosak? A két, nem éppen túltengő szociális érzékenységéről is­mert kormányférfiú létmini­mum lakoma megrendezésére adta a fejét és mi tagadás, ilyet még nem látott a szükségesnél jóval többet megélt dunaparti palotánk, amit a külföldiek rendre megcsodálnak, amit mi is csodálunk és szeretünk, bár ... Olykor igazat adunk azoknak, akik ha nem is nyil- tan, legalább magukban meg­kérdezik, hogy „ugyan miért sírnak, rínak ezek a magya­rok, ha ilyen csodapalota mű­ködtetésére és lucullusinál is lucullusibb lakomákra is van pénzük?!" Nem járt ugyan kirobbanó sikerrel az év 24. hetét záró show-műsor, mert híjával ma­rad a rendezők által remélt mennydörgéseknek és villám­lásoknak, a sajtó mindenre kí­váncsi hadnépe fikarcnyi készséget se mutatott arra, hogy célhoz segítse az urak ál­tal fölvállalt küldetést. Egyet­len kis vezércikkecske se szü­letett arról, hogy létminimu­mon és annak környékén élő magyarok - ha csakugyan igaz magyarok - ne vetemed­jenek éhségsztrájkokra, előre­hozott választásokat sürgető listák aláírogatására, amíg napi hatvanért jól lehet lakni egy tányér krumplilevessel, rakott karfiollal és desszert­ként egyszem almával. Az eseményről, a létminimum táplálkozási modelljével szol­gáló vendégségről a kor­mányhoz közelálló lapok se cikkeztek. Érezték volna, hogy bölcsebb a hallgatás? Úgy értesültem, megven­dégelt pályatársaim jó játéko- zottként vették a lapot, noha látnivaló volt, nem adják majd el azt, amit tőlük a házigazdák elvárnak. Végigröhigcsélték, komolytalankodták kínjukban az aranycirádás falak között eltöltött időt, hogy amikor vé­get ér a parádé, megszállhas­sák pártsemleges gondolataik kicserélése végett a Kossuth tér környékén lévő borozók, falatozók és éttermek egysé­geit. Igazán nem udvariatlan­ságból történt, hogy vendéglá­tóik egyikét sem hívták ma­gukkal megtárgyalni, meny­nyire nem a krumplileves a legrosszabb ételek egyike. Más baj van a honi konyha- művészetnek ezzel a produk­tumával, az, hogy akkor is szívfacsaróan szegény szaga van, ha tejfölt löttyintenek bele. A fiatalok meg se ismer­kedtek vele igazán, az időseb­bekben pedig olyan emlékeket ébresz a krumplileves puszta említése is, amit jó lenne egy­szer és mindenkorra elfelej­teni. A mély hallgatás, ami utó­lag a krumplileves-pajtyt övezi, önmagáért beszél, való­színű az is, sokáig lesz hétpe­csétes titok, hogy a növekvő számú hazai szegények újsá­gírói segédlettel történő meg­győzésére szánt akció vezéra­lakjai hova és hogyan könyve­lik el ez a zseniálisnak vélt próbálkozásukat. Úgy látni, nagyot hasaltak. S kettejük közül az a nagyobbat, aki or­vos lévén, medikus korában tanult valamicskét arról is, hogy az emberi szervezet mű­ködésének fenntartásához, életfolyamataink zavartalan bonyolódásához napi hány kalóriára van szükségünk és ebből mennyi fogy el csak a bevitt kalóriák földolgozásá­val. Különben erről már évek óta jól áttekinthető táblázatok forognak közkézen. így, a lai­kusok is áttekinthetik akármi­kor és bármi céllal, hogy mennyi „üzemanyagot" fo­gyaszt el egy ember nyuga­lomban, mozgással, továbbá fizikai, vagy szellemi munkát végezve. Kéremszépen, a pusztán csak létező, amikor a minimumtól távol legföljebb vágyva gondol egy tányér akármilyen levesre, akkor is kalóriát ad le. Ha úgy tetszik, gyomortartalmak nélkül égeti magát és válik mindenféle be­tegségek biztos áldozatává. Ennek következményeként legalább akkora gondokkal szolgál az egészségügy hova­tovább koldustarisznyás in­tézményeinek, mint a túlza- báltak, káros szenvedélyek­nek hódolók. Vagyunk egy páran, akik szeretnénk hinni, hogy az or­szág népességének egészség- ügyi állapotát a népjóléti mi­niszter ismeri valamelyest. Ha ugyanis tájékozott, akkor nem arra buzdít, hogy három mil­lió magyar heti háromszor is mondja el krumpli, vagy rán­tott levese fölött hálatelt szív­vel az asztali áldást és bízzon vakon a sorsát szívén viselő kormányban! Kér a miniszter. Na jól van, kérjen több megér­tést, türelmet, de mondja el azt is, fölöttébb nagy és költ­séges apparátusa megtette végre az első lépéseket emel­kedésünkért, mert így az Eu­rópa felé tartó - még csak nem is félúton - több, mint lesújtó, hogy ami a halálozási arány­számainkat illeti, a harmadik világ országai közé „küzdöt­tük" le magunkat. Tavaly 149 ezer honfitársunkat temettük el, ötvenezerrel többet, mint az úgynevezett bontakozó gu­lyáskommunizmusban, a hat­vanas évek elején. Az sem volt ám folyamatos farsang! Amikor apám hazatért 1949-ben szibériai „ tanulmá­nyújáról", sokat mesélt - fő­leg asztal mellett - arról, hogy mi mindent kellett megenniök az életbenmaradásért, a haza­jutás reményének megtartásá­ért. Tilos is lett minálunk minden asztal melletti nyafo­gás, de ha ötünk közül akár­melyik gyerek megkockáz­tatta, hogy „Már megint csak rántott leves, krumplis pogá­csával!" a papa ránkmordult, mondván: vasárnap hajnalban megyünk a Makkos-erdőbe csalánt szedni és ha meget­tünk már annyi csalánból fő­zött „húslevest", amennyit ő hadifogolyént, akkor jöhet a nyávogás... Szóval, lehet túlélni kegyet­lenebb eveket, mint a mosta­niak. És az esetleg még eljö- vendők. Az győzi ezt ép lé­lekkel, aki túl tud lépni a min­dennapos fenyegetettség fél­elmein és kivárja azt a békes­séget és nyugalmat, amihez minden embernek az egész vi­lágon egyenértékű joga van. De. . . nagyjóuraim, ne animáljanak bennünket kép­mutatóan egészséges táplál­kozásra olyanok, akik csak ki­rándulók abban a keserves élethelyzetben, amilyenben sokgyermekesekként, mun­kanélküliekként, vagy kis­nyugdíjasokként milliók élnek önhibájukon kívül! És ami még nagyon fontos! A zok, akik a kalácsot ka­láccsal, a libapecsenyét libapecsenyével fogyaszthat­ják, ne prédikáljanak krumpli­levest! László Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents