Tolnai Népújság, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
1993. június 19., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN »ÚJSÁG 11 A Kossuth- emigráció, román szemmel A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatát teszi alapos vizsgálat tárgyává a kitűnő történész, Borsi-Kálmán Béla Nemzetfogalom és nemzetstratégiák címmel megjelent új kötetében, amely a szerző húsz éves kutatómunkáját összegzi. A munkának - a rezümé szerint - hármas célja volt: egyrészt átrostálni, kiegészíteni és nemzetközi összefüggéseibe helyezni a Kossuth-emigráció szétszórt román vonatkozású iratanyagát, másrészt feltárni a megegyezési kísérletek szerény sikereinek a nagyhatalmi érdekeken túlmutató okait, harmadrészt pedig kidomborítani a megbékélési kísérletekben az emberi tényező játszotta szerepet. A kötet 1848-tól a kiegyezésig követi a magyar emigráció és a román politikusok, - mindenekelőtt az 1859-ben megalakult Egyesült (Dunai) Fejedelemségek vezetői közti megegyezési kísérleteket. A szabadságharc véres magyar-román összetűzései után úgy tűnt, hogy a fiatal román állam és a szabadságát kivívni készülő Magyarország érdekei egybeesnek: mindkettőnek ellenfele volt a Habsburg korona, a Kossuth-emigráció és a Cuza-feje- delemség legjobb szövetségese a szintén a nemzeti egység megteremtésén fáradozó Olaszország. A magyar emigránsok azon fáradoztak, hogy két oldalról - Moldva és Olaszország felől - fogják szorítóba a Habsburg Birodalmat, s ehhez szükség volt a regáti politika támogatására, amely felemás módon meg is volt: a román politika hallgatólagosan, bizonyos határig hozzá is járult, hogy magyar fegyvereket szállítsanak a Dunai Fejedelemségek területére, egy esetleges erdélyi betörés előkészítésére. A két nemzet megbékélésének tehát egy politikai szövetség létrejötte adhatott volna esélyt. Hogy számos egyezményen, kísérleten, részeredményen kívül mindebből nem lett semmi, annak számos oka van: Európa nagyhatalmainak politikai érdekei, a magyar emigráció belső megosztottsága, a román hintapolitika, de mindenekelőtt - és a szerző is erre helyezi a hangsúlyt -, a magyar és a román tárgyalópartnerek nemzettudatának fáziskülönbségeiből eredő szemléleti, mentalitásbeli, és nemzetstratégiai ellentétek. Borsi-Kálmán Béla objektiven, sok forrásanyaggal alátámasztva mutatja be a XVIII. századtól kezdve három elemből kialakuló román nemzetpolitikai köztudatot. A tárgyalt időszakra a magyarellenes előítéleteit leküzdeni nem tudó erdélyi értelmiségi mentalitás, az azt magáévá tevő havasalföldi polgári liberális szemlélet háttérbe szorította a moldvai köznemesi szellemiséget, amely a párbeszédre a legnagyobb esélyt adta. A másik oldalon a magyar emigránsok pedig nem tudták levetkőzni a románságot lekezelő attitűdöt, amely abból táplálkozott, hogy az emigráció tárgyaló tagjai a románt Erdélyben alávetett népként ismerték meg, az integer Magyarország elvének megsértéséről pedig lényegében hallani sem akartak. A román történelem tárgyszerű ismerete fehér folt a magyar köztudatban, a kötet sok érdemének egyike, hogy megmutatja: milyen mélyen gyökerezik Nagy-Románia eszméje a román gondolkozásban, illetve rávilágít az 1848-49-es tragikus egymás ellen fordulásokat követő, némi reményt keltő tárgyalásokra. Ahogy a szerző is kiemeli: nem mindegy, hogy a kettő közül melyiknek emléke rögzül a magyar és a román tömegek tudatában. (Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák, Akadémiai Kiadó, Bp., 1993.) A hónap műtárgya Szeretni, szenvedni, tudni írás közben (A bárány dilemmája) A latin versben „superior" stabat lupus, longeque inferior agnus", vagyis a folyónál felül állt a farkas és jóval alatta a bárány, ősi történet, a hagyomány szerint Aesopus írta, aki a Kr. e. VI. században élt. Az ő meséjét szedte versbe a latin Phaedrus, aki Krisztus kortársa volt s hősei, az oroszlán, a róka, a holló, a béka, az ökör és többi azóta meghitt ismerősünk. Heltai Gáspár 1566-ban adta ki Kolozsvárott a "bölcs Esopusnak és másiknak fabuláit", s így foglalta össze a farkas és a bárány történetének értelmét: „E fabulával mutatá meg a bölcs Esopus e világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlenségét, hogy azok nem gondolván sem az Úristennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják". És ez így folyik már két és fél ezer éve. Gyermeteg lelkek azóta többször is reménykedtek abban, hogy a farkas egyszer csak megvizsgálja lelkiismeretét, belátja, hogy hitványul viselkedett, mert a bárány nem kavarhatta fel a patak vizét, s ha nem is cserélhet vele, mert akkor nem változnék semmi, de felkínálja barátságát s attól kezdve együtt hancúroznak a patak mellett. Természetesen nem így történt. Pedig a bárány már Aesopus idején rájöhetett arra, hogy tennie kell valamit, ha nem akar örökké kárvallott lenni, ó a javíthatatlan balek, pedig mellette jog és igazság, a tények is őt igazolják. Ha valaki veszi a fáradságot, és megnézi a helyszínt, láthatja, hogy a dombról lefelé folyik a víz, aki alul áll, nem tudja felkavarni. De Aesopus óta jószerint csak az örök igazságról esett szó, a bárány azonban nem tud addig várni, egyébként is a farkas a következő pillanatban felfalja, tehát perújrafelvételben sem reménykedhet. Akkor pedig megpróbál valamiképp kitérni az erőszak elől. Aesopus óta minden nemzedék be tudta helyettesíteni a szereplőket, a többit is, a hiú békát, a rászedett hollót, a kapzsi oroszlánt, aki elfeledkezik arról, hogy megvénül s akkor a buta szamár is belerúg. A mesék állatai emberi példázatok, ezt az athéni görög épp oly jól tudja, mint Phaedrus vagy Heltai kortársa, s a naiv bárány az igazságban reménykedve újra meg újra a patakhoz merészkedik, hogy csillapítsa szomját. Felismerve kiszolgáltatottságát, néha megpróbál kitérni az erőszak elől, csellel, furfanggal, ahogy lehet, bár az eredmény mindig konokul ismétlődik. Ne menjünk vissza Athénbe vagy az antik Rómába, túl hosszú az út. Itt van az elmúlt ötven év, aki nem élte át, hallgassa az öregek beszédét, de ez sem fontos, mert napjainkban is felül áll a farkas, a bárány pedig megszeppenve azt mondja, bocsánat nagy jó uram, nem én üzentem hadat az oroszoknak, a deportáló vonatoknak nem én adtam szabad utat, nem voltam Szálasi vagy Rákosi bizalmi embere, az 56 utáni perekben nem én mondtam ki a halálos ítéleteket. A kiindulópont mindig ugyanaz: superior stabat lupus. Annak pedig, aki felül áll, előnye behozhatatlan, a törvényt is ő szabja meg. Aki lent áll, azzal védekezhet, hogy megszomjazott, de ennek nincs jelentősége, szavára nem figyel senkit, érveit meg sem hallgatják. Amikor a magyar bakát, ne szépítsük, baromként a Donhoz hajtották, azt mondták neki, hogy ott is a hazát védi, s ez ellen szólni sem lehetett. Az urakat nem érdekelte, hogy a földnélküli zsellérnek nincs mit védenie, „Mául haltan!" - mondták a monarchiában s ha az uraságnak úgy hozta a kedve - Illyéstől tudjuk - a zsellérlányt a kastélyba rendelhette, s aki jogra, igazságra hivatkozott, szedhette a sátorfáját, s akkor is csak a legenda őrizte meg nevét, ha kétségbeesve a kútba vetette magát, mint Rácegresen az öreg Gyimóti. „A szegény mindenhol az porban hever" - vonja le a tanulságot a jó Heltai, s ezt a gazdag is tudja, de épp ez erősíti meg kegyetlenségében. „Az apád is ugyanezen bosszúságot műveié rajtam" - mondja a farkas Heltai meséjében, ez pedig olyan érv, ami ellen védekezni sem lehet. Ez az osztályharc érve, de azért ne feledjük, hogy a hivatalosan meghirdetett osztályharc előtt is létezett, ellenkező előjellel, amikor az urak védték előjogaikat, tessék csak figyelmesen olvasni Mik- száthot. A tekintetes vármegye parlagi urai legföljebb a meggazdagodott polgárt engedték maguk közé, s ha a házasság nem sikerült, Noszty Feri fölényesen pattintott ujjúval, mert más határban is akad eladó lány, egy jó kártyapartihoz pedig mindenütt találni társakat. A bárány dilemmája most már az, hogy ilyen körülmények között hova álljon. Választások előtt lobognak a zászlók, a főtéren csapra ütik a hordót, de rögtön felhördül a hatóság, ha a választópolgár Petőfire vagy Bajcsy-Zsüinszkyre adja voksát. Hátrább az agarakkal! - a demokrácia nem azt jelenti, hogy kétségbe vonjuk a hatalom igazát, mert az urak dolga, hogy felül álljanak, s legföljebb arról lehet vitatkozni, hogy a bárány nem követett-e el birtokháborítást s fizeti-e a vízdíjat? A többi üres szócséplés, pimasz demagógia. A bárány tétován áll a folyóparton, azon töpreng, hogy lázadást szítson-e vagy jobb, ha felvételét kéri a farkasok pártjába. Történelmi tapasztalatai óvatosságra intik, ám a szomjúság is gyötri, mert messze útról érkezett, ha jól meggondoljuk, évszázadok óta bolyong a pusztában s nem csoda, ha megszomjazott. A történelemből csak azt tanulta meg, hogy a tények hiába szólnak mellette, a hatalom mindent ellene fordíthat, s így kell élnie, mert alant áll, longeque inferior, sokkal alantabb, mint maga is gondolta. „Jaj a nagy hamisságnak!" - kiált fel a jámbor Heltai Gáspár, de mi tudjuk, hogy ennek nincs sok jelentősége, legyen szó zsidótörvényről vagy beszolgáltatási rendeletről. A farkas pedig ott fent, a biztos magasban, nem bocsátkozik vitába. „Bezzeg megfizetsz - mondja a báránynak. - És legott megfojtá őt és megevé". A történetnek nincs tanulsága, bármenynyire is szeretnénk. Aesopus és Heltai kései olvasója csak reménykedni tud, hogy a farkas és a bárány egyszer megosztozik a patak vizén s a báránynak sem jut eszébe, hogy bosszút álljon, mert akkor kezdődnék minden elölről, s most már róla szólna a mese, mondván, a farkast megfojtá és megevé. Csányi László Mottó: Senki sem csak a saját életét éli. Minden sorsba bele van forrasztva másoké - kioldhatatla- nul. Jár-kél itt közöttünk egy nagydarab, csupa lélek és szív férfiember, akinek a neve ismerős csengésű a szűkebb hazában és hitem szerint nem csak azért, mert mint újságíró a legköznapibb hétköznapok szolgálatát is fölvállalta. Decsi Kiss János - hiszen róla van szó -, más irányú, töltésű képességeinek javát is két kézzel szórja halálig sziklaszilárd hátországából, a Sárközből hozott kincseinek birtokában. Hol közösségteremtőként, ha- yomány megalapozóként, ol versek írójaként, máskor mondójaként, majd meg grafikusként, festőként, iparművészként szólít meg bennünket. Akárhogy is: figyelmet követelőén, de soha se e világi módon, azaz erőszakkal. Nem, ez az ember nem újkeletű tisztelője a másiknak, ez, a mássággal is mindig jó viszonyban volt. Mi a titka? Az, hogy nem csinál egyebet, mint életének fölvállalt igéit hirdeti. Melyek ezek? íme: „Szeretni, szenvedni, tudni!" Egyszerű magyarázat ez mindazoknak, akik beérik ennyivel, hiszen ez sem kevés. Ám őt a választott igék arra eskették föl, hogy amit szárnyaló szabadságával fémjelezve megszerzett, adja is tovább. Most éppen a sárköz népművészetéből eredező művészetével. Valamivel több, mint egy hete foglalta el helyét - egész hónapra szólóan - a megyei könyvtár Porta Galériájában Decsi Kiss János Gyökerek című kompozíciója. Amint belépsz az ajtón, pillants kérlek balra és állj meg akkor is, ha nem ér villámcsapásként a látvány. Kezdd a tűnődést az alkotó köszöntőként leírt vallomásának ismeretében és menten rádöbbensz, hogy életbevágóan fontos üzenet hordozója ami látványként kér bebocsátást hozzád: gyökerek nélkül nincs élet! Tartoznod kell valahová, mivel az ember sem önmagában, csak a másikkal, a többivel együtt lehet ember. Ugye, hogy nem tudsz továbblépni megérintetLátszólag jelentéktelen mozzanat a művészettörténetben, mégis amikor az ismeretlen görög szobrász ku- rosz-szobra bátortalanul kilépett a megilletődött tisztelet mozdulatlanságából, valójában az eget rengette meg, hogy az istenek leszállhassanak közénk, s beköltözhessenek földi szentélyeikbe. Ezzel voltaképp be is fejeződött a művészetben az a folyamat, amit fejlődésnek nevezhetünk, a többi már módszer és ízlés kérdése, mert ezután minden kor szabadon alakíthatta ki saját művészetét. A technika közben változott, az olajfestés például addig ismeretlen hatást kínált, a sokszorosítás, a fametszettől a litográfiáig lehetővé tette, hogy a művészet demokratizálódjék, eljusson az otthonokba is és így közös kincsünk legyen. Mégis, a contrapposto felfedezése után a művészet megmaradt saját keretei között, a változás csak a mi korunkban következett be. A sokszorosítást, valamilyen formában minden kor ismerte, a görög tanagra-szobrok épp úgy tömegtermékek voltak, mint Düret vagy Rembrandt metszetei, ha ugyan illik így említeni ezeket a remekműveket. Azonban az eszközök változása, ami kétségtelenül a technikai fejlődés következlen lélekkel? Vár pedig rád kivételesen és ráadásként a Lépcső Galéria is, azokkal az életet ünneplő, dolgainkat köny- nyítő, szépítő grafikákkal, amelyeket Decsi Kiss János a könyvtárnak ajándékozott. Ó, nem csak megőrzésre, hanem a hálózati könyvtárakban való vándoroltatásra. Az a terv, hogy idővel a megye valahány alkotóművésze helyet kap ebben a megyejárásra szánt anyagban. Ezt a készülő csodát lám, újólag az a könyvtár valósítja meg, amelyik több mint évtizede fuldoklik abban a mostohaságban, amit any- nyira tartósan átkozott rá az átkos, hogy feladatának ellátásához hovatovább sátrakat is kellene vernie. Bizonyára nem kevesen lesznek, akik A hónap műtárgya felcímen leírt ajánló sorok olvastán azt mondják, hogy L. I. egy elfogult asszonyember, mert szavaiból kilóg a pályatársi szeretet „lólába. Vállalom a „bűnt", hiszen életünk alapigéi, a szeretni, szenvedni, tudni, azonosak. Céljaink, eszközeink mások, bár a megtartó- és felhajtóerőnk egyezik. Csak ... csak ... inkább szerencsénkre, mint szerencsétlenségünkre nem élünk a kegyelemnek abban az állapotában, amelyben a számunkra fontos mondandót tartogató alkotóművészek. DKJ a könyvtár Porta Galériájának új „lakójával" a Gyökerekkel most éppen azt mondja: embertestvérek, szomjazzátok, éhezzétek a valahova tartozás megtartó békességét, örömét és boldogságát, mert mindez kell ahhoz, hogy emberül éljünk és arcunkhoz tudjuk igazítani a világot! ménye, megváltoztatta mű és szemlélő viszonyát is, a csendes múzeumi nézelődést párbeszéd váltotta fel, amikor kép és néző közösen keresi az alkotás soha meg nem fejthető titkát. Erre utal Paul Valéry, midőn azt jövendöli, hogy az új technika az invenciót is befolyásolja, s talán megváltoztatja magának a művészetnek a fogalmát is. Erre gondoltam, amikor először találkoztam Máté Gyulával. Pontosabban nem is vele, hanem a munkáiról készített fotográfiákkal. A véletlen adta kezembe ezeket a reprodukciókat, ha ugyan van véletlen, melyek tűzzománcképeiről készültek. Meglepett képzeletének gazdagsága, a szerkezet biztonsága, s egyáltalán a felkészültség, ahogyan kezelte ezt a végtére ipari termelésre szánt anyagot. Csodálkozásom csak nőtt, amikor megkerestem bonyhádi otthonában. A szekrény mélyéből képek sora kerüít elő, mindegyiken a művészi érettség bizonyítékával, s mindez egy olyan kisvárosban történt, amelynek alig van hagyománya és értő közönsége. Máté Gyula mégsem a mellőzött művész benyomását tette rám, tudtam, időben felfigyelt rá néhány szerencsésebb pályatársa, őt a kedvezőtlen korviszonyok állították félre, a művészetben is uralkodó önkény állt értetlenül képei előtt, melyek nem naplementét ábrázolnak vagy uzsonnázó úttörőket, hanem magát a képet, érintetlen valóságában, s arról szóltak, amire Platón Szókra- tésze figyelmeztet, hogy az egyenes és a kör magában szép, önmaga tárgyaként. Csodáltam hitét és kitartását, ahogyan ezekben az években sem adott fel semmit, s biztattam, folytassa, amit elkezdett, jól tudva, hogy a művészet a tehetségen kívül szorgalom kérdése is. Nemsokára újabb meglepetésekkel szolgált, megmutatta elekt- rografikai eljárással készült munkáit, melyek arra figyelmeztettek, hogy a technika, ha művészi invenció segíti, nemcsak eszköz, hanem a művészet tárgya is lehet, igazolva Valéry jövőbelátó gondolatát, mert így megváltozhat, vagy legalább módosulhat a művészet fogalma is. Arra természetesen nem szabad gondolnunk, hogy ezután csendéletek és havas tájak helyett csak egyenesek és körök díszítik otthonunkat, a köztereken pedig a lovasszobrok helyét kockák és kúpok foglalják el. A művészet határai azonban kitágulnak, s új lehetőségeket nyitnak a szemíélőnek is. Máté Gyula világába több kapu vezet, de bárhonnan érkezzünk is, mindig új meglepetésekre számíthatunk. Zománcképeinél a szerkezet fegyelme tűnik fel, amit Martyn Ferenc a vizuális viszonylatok egyensúlyának nevezett. Minden műalkotás egységes világ, ami saját törvényalkotásának engedelmeskedik, s csak az tájékozódik benne otthonosan, aki felismerte hason- líthatatlan egyszeriségét. Az elektrografikai munkák más világból üzennek, kötetlen lírai hangulatot árasztanak, itt a társul fogadott élettelen anyag kitárja eddig titkolt lehetőségeit, s ebben a váratlan metamorfózisban levetve minden köznapit, átlényegül, a művész szándékához szelídül, de a megvalósult kép csak egy lehetőség a sok közül, a néző kedvére folytathatja ezt a teremtő játékot. Kimeríthetetlen, de szeszélyességében sem önkényes, a művész rendező elve mindig a titkos rendre figyelmeztet, ami az anyag mélyén rejtőzik, csak fel kell ismernünk. Invenció és technika így találkozik ebben a művészetben, ahol az absztrakt formák mögött egy eddig ismeretlen világ tárja ki kapuit, amelynek ide- gensége csak látszólagos, mert elvontságában szépség és igazság találkozik. Máté Gyula sokoldalú művészete ezt kínálja, nyugtalan szelleme így vezet bennünket új, eddig ismeretlen tartományok felé. Csányi László (Elhangzott Máté Gyula kiállításának megnyitóján, a Szombat- helyi Képtárban.) Mit olvasnak a képviselők? A Parlament folyosóján, két nagy asztalon sorakoznak az újságok, amelyek előtt hétfőn délután, kedden reggel a képviselők hosszú sora kígyózik. Ebben az „újságos kioszkban" ugyanis van miből válogatni. Á házszabály értelmében minden újság behozható a Parlamentbe, kivéve azokat a lapokat, amelyek ellen valamennyi pártfrakciónak kifogása van. Ezért olvasható a T. Házban a Riadótól a Szabadságig a lapok széles skálája. Ha valamennyi frakció szót emel egy újság ellen, akkor kitilthatják a Parlament épületéből, ha csak egy, vagy két frakciónak van ellene kifogásaikkor a kérdés a Házbizottság elé kerül megvitatásra. Tudomásunk szerint az előző esetre még nem került sor, az utóbbira már igen. Általában 70-80 újság kerül a parlamenti sajtóasztalra. Valamennyi országos napilapból 400-400 példányt kínálnak. A sajtóterméket a szerkesztőségek tiszteletpéldányként küldik, mert szükségesnek tartják, hogy a képviselők megismerjék az újságot, illetve azt a szakterületet, amellyel foglalkoznak. (koós) Ferenczy-Europress Máté Gyula művészete
