Tolnai Népújság, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-19 / 141. szám

1993. június 19., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN WÚJSÁG 9 Tükör, Sebeők János elé Sok érdekes és fontos dol­got mondott Sebeők János Szekszárdon járván. Ám a vele folytatott beszélgetés számomra nem hozta a várt feltöltődést, élményt. Az volt a benyomásom, hogy amit itt előadott, annak jó része lexi­kális tudáson alapul, s nem gyakorlati, megélt, kikínlódott tapasztalatokból, szenvedé­lyekből, szenvedésekből táp­lálkozik. Vannak neki „ilyen­jei" is, de azokról nem ír. Egyébként nemcsak írónak, hanem gondolkodónak, vá- tesznek, a Bioszféra médiu­mának, a biológiai sokszínű­ség prófétájának, de még showmannek is vallja magát. Azt mondja, azért vonult be annakidején az állatkerti ket­recekbe, hogy harsányan, kö­zérthetően demonstrálja azt, amit könyveiben elvont iro­dalmi eszközökkel mutat be: lassan már sok állat számára a rabság a túlélés egyetlen módja, s a fajok pusztulásának okozója a világ legveszélye­sebb ragadozója, az ember. Tükröt tartott elénk Sebeők János, én pedig most őelé sze­retnék tükröt tartani, mert le­het: nem tudja, hogy néz ki. Jó, legyen valaki próféta, az se baj, ha nem jár vizen, de le­galább ereszkedjen a nép közé, és érződjön rajta a köz­vetlenség, a személyes szere­tet. Ne csak a világ sorsáért aggódjon! Sok érdekes és fontos dol­got mondott Sebeők Jánps, mikor Hisztériumjáték című művét bemutatandó, Szek- szárdra jött. A Kossuth köny­vesbolt irodahelyiségében tár­salogtunk kettesben. (A kér­déseket és válaszokat záróje­les megjegyzésekkel fűszere­zem, hogy a csevely kerekebb, képszerűbb legyen.) — Tegeződjünk? — Magázódjunk! (pedig Jé­zus is tegezódött a tanítványai­val; egykorúak is vagyunk.. .na bumm) — Milyen megjelenési le­hetőségei vannak egy vi­szonylag ismert mai magyar írónak? — Szerencsére a publiká­ció, a lapokban való megjele­nés ma már nem különösebb probléma számomra, mert szinte állandóan érkeznek a felkérések, (hátradőlve hintázik a széken, nem hozzám beszél, ha­nem előad) A könyvmegjelente­tés az már valamivel nehe­zebb, mert nem rentábilis, fő­leg ha ilyen kiállítású vaskos kötetről van szó, mint amilyen a Hisztériumjáték. Lényeges, hogy legyen egy olyan kiadó, mint esetemben a Kossuth, mely hisz az író tehetségében, mely nem a rövid távú ha­szonra spekulál. — Az ilyen közéleti embe­rekkel kapcsolatban, mint amilyen ön is, az a kérdés ve­tődik fel a szemlélőben, hogy amit csinál, az mennyiben póz, és mennyiben valós, egyéni viselkedés? — Én semmiképp sem ne­vezném póznak, metakom­munikációnak hívom. Vagyis nemcsak verbális eszközökkel kommunikálok a világgal (ke­resi a verbális magyar megfelelő­jét), nemcsak szóval, ketreccel is, homokórával, vagy éppen egy showműsorral. Belső haj­lamom van arra, hogy testbe­széddel, gregorián énekkel, stb. hangot adjak annak a hit­nek, ami mozgat. Közel áll hozzám Salvador Dali szemé­lyisége, aki úgy érezte, hogy nem elég „csak" festeni. — Próféta és showman. Hogyan fér meg ez a kettős­ség valakiben? — Nem nevezném ezt ket­tősségnek, ma szinte minden próféta showman, mint pél­dául Billy Graham. Ha valaki arra törekszik, hogy egy lé­nyeges üzenetet, a XX. század végén, ebben a harsány, me- diális világban (baromi sok ide­gen szót használ, mindet nem ke­rülhetem ki) valamilyen haté­konysággal eljuttasson a cím­zettekhez, nem maradhat meg a századeleji értelmiségi lét­forma keretein belül. Akarat­lanul is showmanné válik, aki egyfajta pozitív gátlástalan­sággal próbálja kihasználni a médiák adta lehetőséget. Ami persze nem a mondanivaló mélysége ellen hat. De én nemcsak showman vagyok, hanem minden lehető helyzet kommunikátora, azaz homo transdimensionalis, vagyis sokcsatornás ember (sutka: mi­lyen tévét akar a patkány? mind­egy, csak sokcsatornás legyen!), aki a mai intoleráns világban a megnyilvánulások sokfélesé­gét egyszemélyben felválla­lom, s ezáltal a másság elis­mertetéséért és a toleranciáért is küzdők. — Családos ember? — Nem. (kár) — Hívő ember? — Attól függ, mit ért ön hit alatt. Ha azt, hogy valamelyik hivatalosan bejegyzett egyház dogmatikáját magamévá te­szem-e, akkor hitetlen va­gyok. Édesanyámtól római ka­tolikus nevelést kaptam. A szerzetesi életeszmény, a Szent Ferenc-i szellemiség és Jézus etikai léte, etikai lénye bennem van. (Mazda) Kozmo- lógiailag viszont a teremtés és egyéb teológiai elméletekkel kapcsolatban szkeptikus va­gyok. Ugyanakkor hiszem, hogy a világegyetem jóval több, mint amennyit belőle az érzékszerveinkkel felfogunk. Összegezve: az etika szá­momra nem materiális, ha­nem transzcendens valóság. (beh szépen mondta!) — Bibliai témákhoz le- het-e ilyen lazán, tiszteletle­nül hozzányúlni, mint a Hisztériumjátékban teszi? — Tiszteli-e a politika a Bibliát, tiszteli-e a politika a vallást? A Hisztériumjátéknak több olvasata van, fel lehet fogni, némi rossz indulattal akár egyházellenes műnek is. Viszont az írói szándék más volt. Ez a könyv arról szól, hogy a XX. század folyamán, miképpen sajátította ki a szentséget, a misztikumot, a misztériumot a politikai hisz­tériakeltés. A közelmúlt két nagy tömeghisztériája, a kommunizmus és a fasizmus, azokkal a tudati erőtartalé­kokkal manipulált bűnös mó­don, amelyek nagyon közel állnak az emberi hithez, (ta­gadhatatlanul érdekes megállapí­tás ... kezd rokonszenvessé válni ez a „profi") Ez a két hatalmas álvallás aztán Gulaghoz és Auschwitz-hoz vezetett. Vagyis a politikum egy ka­kukktojást helyezett el a szak- ramentum fészkében, amiből ki is kelt a rémisztő madár. — Ön gondolkodó, alkotó ember. De vajon mennyire gyakorlatias? Meg tud-e javí­tani egy csöpögő vízcsapot? Szeret-e sportolni? — Sportolni nem szerethe­tek. Ebben gátol a szivtelje- sítmény gyöngesége. (az in­terjú mélypontja, de nem hagyja magát sajnálni) Úgy tudnám szemléltetni a sporthoz való viszonyomat, hogy „a mozgás az élet lényege, mondta a csiga". Ami a gyakorlati érzé­kemet illeti, az a nullával egyenlő, a szegbeverés a ma­ximum, amit vállalok. — Vissza az ökológiához! Milyen megoldást lát a jelen problémák legyűrésére, a Föld megmentésére? — A legnagyobb baj, hogy pusztul a biológiai sokszínű­ség. Vissza kell térnünk az ős­erdőszerű gondolkodásmód­hoz, együtt kell működni a természet és az evolúció spon­tán teremtő folyamataival. (nem rossz gondolat; azt mond­ják, a privatizáció sem volt az) És ez teljesen más megközelítése a kérdésnek, mint az a germá- nos természetvédelem, ami a mai közgondolkodásra jel­lemző. Néha a takarítás veszé­lyesebb, mint a szennyezés. Ha a parkot nemcsak a flako­noktól, hanem a korhadó ágaktól, a különféle élőhelyek­től is „megtisztítják", az káros. De sajnos minden emberi te­vékenység kiinduló pontja - a hétvégi telkeken is -, hogy a természetestől eltérő állapotot hozzon létre. — Ezek szerint a mező- gazdasági termelés is termé­szetellenes ténykedés... — Igen, a Bioszférát miha­marabb fel kell szabadítani az alól a területi igény alól (mit szólnak ehhez a kárpótoltak?), melyen ma az emberi táp­anyagtermelés folyik. * Én az atmoszféra követe vagyok. Ha majd újra találko­zom Sebeők Jánossal - mond­juk ő lesz a riporter, én az alany - bizonyára felcukko­lom néhány kinyilatkoztatá­sommal. Csacska kérdései nyomán, az univerzum felé emelem tekintetemet - neki lehet, hogy úgy tűnik majd, mintha csak a plafont bámul­nám -, s kifejtem a kifejtendő- ket. Tolerálni fogja a mássá­gomat, s ha egy kicsit be is rág, túlteszi magát rajta. Hisz nálunk, prófétáknál, alapkö­vetelmény a megbocsátás. Wessely Fotó: Degré Film helyett Tar-vízió A szekszárdiak egy része biztos szeretné nézni a HBO mozicsatornán a filmeket. E helyett a helyi stúdió közve­títésében önkormányzati Tar-vízióban van részünk. A másfél éve tartó történet legutóbbi fordulata szerint a filmekre még várni kell. A képviselőtestületnek sikerült úgy összebonyolítania az egyébként öröklötten is ku­sza helyzetet, hogy már az sem ért semmit belőle, aki egyébként figyelemmel kí­séri az újabb fejezeteket. A kiindulási helyzetben nem lehetett tudni, hogy va­lójában kié is a szekszárdi kábelrendszer, de azért né- hányan el akarták adni. Nyilvánvaló, hogy volt, te­hát van is benne tulajdonré­sze a lakosságnak is, akik építtették a kábelhálózatot, a Tar Kft-nek, amely saját erő­ből is fejlesztett, s a városi önkormányzatnak. Korábbi kezelője a Lakásszövetkezet volt, majd átvette a Város­gazdálkodási Vállalat, majd a Héliosz. Melléktéma volt az a vita, hogy vajon közmű-e a hálózat? Ha ugyanis az, a saját pénzükön fejlesztők nem szerezhettek tulajdonjogot. Valóban nem egyszerű tehát az ügy, mert még azt is tisztázni kellett (kell?), hogy egyáltalán hány lakásban van kábel, ki fizet érte és ki nem. Még az is az örökség ré­sze, hogy ki, mikor, milyen gazdája volt a rendszernek? Ä dolog lényege az lett volna, hogy tisztázzák a helyzetet és olyan megoldást hoznak létre, amely a lehető­ségekhez képest optimálisan hangolja össze az önkor­mányzat, vagyis a város hosszú távú és a lakosság érdekeit. Jelenleg, úgy tűnik, ettől igen messze vagyunk, s mindenki ráfizet: a város, a lakosság, a Tar cég. Az idő múlásával is avuló hálózat igencsak felújításra szorul, legalább egyes ré­szeit sürgősen ki kellene cse­rélni. A fejlesztés térben és korszerűsítésben egy másik téma, de szintén fontos lenne. Kompromisszumos megoldásnak látszott a kö­zös káefté. Egy évre, idén december 31-ig, alakult az önkormányzat és a Tar Kft. ötven-ötven százalékos részvételével. A szindikátusi szerződés többek között ép­pen azt tűzte ki célul, hogy tisztázza a tulajdoni helyze­tet, s megteremtse az átme­netet a működőképes meg­oldáshoz. Kocsis Imre Antal pol­gármester egy régebbi be­szélgetésben pontosan fo­galmazta meg, hogy akkor lesz Szekszárdon mozicsa­torna, ha az érdekelt felek­nek sikerül összehangolniuk érdekeiket. A Tar Kft, amely ellátja a karbantartás feladatait, érte­lemszerűen fejlődni, beru­házni akar. Minden más, ve­vőnek jelentkező cég érdeke ugyanez, de a másikénak el­lentmond. Jó lenne, ha köz­ben nem sérülne a közös kft, a város és a lakosság érdeke sem. Ha ugyanis üzlet egy ilyen rendszer üzemeltetése, akkor az a város számára is üzlet. A Panoráma mozit már bérbe adták és ettől kezdve annak haszna sem a városé. Ha ennek nem lett volna esélye, nem akadt volna jelentkező az üzletre. De, akadt. Nagy vita és időhúzás volt például, amikor A Tar Kft. fel akarta emelni az alap­jel-szolgáltatás, s ezen belül a karbantartás díját. Hóna­pokon át megakadályozták ebben, pedig ha korábban eladták volna a rendszert, akkor azonnal és biztosan áremelés következett volna be, éppúgy, mint más váror sokban. Ä közös káefté sem ment az ötről hatra, mert a képviselőtestület nem tudta, mert az ellene szavazók nem akarták eldönteni, először azt, hogy ki fizesse a felújí­tás, illetve a fejlesztés költsé­geit. Miután az 50 százalék önkormányzati és 50 száza­lékos Tar Kft. részvétel mel­lett döntöttek, úgy tűnt sínen lesz legalább a mozicsatorna ügye. A feltételezés naivi­tásnak bizonyult, mert a kö­vetkező körben az elvi dön­téshez „nem találták meg" az anyagi fedezetet, tehát megint nem lesz mostaná­ban HBO. A Tar-Kft-nek pedig nem engedik, hogy megvalósítsa saját beruházásban. A dolog érthetetlen. Mindenesetre jó lenne tudni, hogy a döntése­ket akadályozó képviselők milyen érdeket képviselnek. Ihárosi Régi és új noteszlapok „Meglátja, nevetünk mi még!" E gykor kedvelt rádióműso­romban az idegenfor­galmi idény nyitányaként és realitásainktól visszatérően messze elrugaszkodva, más­ról sem volt szó heteken át, mint a vendégvárásról, még­hozzá az eddig már éppen elégszer megbukott vakmerő remények jegyében. Mond­hatnám azt is, hogy a pénzsó- várság égisze alatt, pedig mi sem világosabb, mint az, hogy nemzeti jövedelmünkben je­lentősei igen, de soha oly nagy tételt nem fog jelenteni az ide­genforgalom, mint a görögök, olaszok, franciák, spanyolok - és hadd ne soroljam tovább - főkönyveiben. Mégse volt, vagy alig volt másról szó a közérdekűnek hirdetett rádiós magazinműsorban, ami nem is olyan régen még Napköz­ben címmel volt igen kedvelt. Jött is rendesen, már a könyö­künkből kifelé mind a sok csa­logató csábcsudaság, amit a hazai polgár először; már ál­mában is föl tud mondani. Másodjára pedig; mind inge­rültebben hallgat, hiszen a mesebeli kínálat palettájáról imhol a legigénytelenebbet se tudja magának kikapni, any- nyira fizetőképtelen. Örül, hogy él, utazásokra, országjá­rásra, nyaralásra hovatovább csak titokban gondol, hogy ne kelljen szégyenlenie nyála csordulását. Az idősebbek már úgy se, mivel utazni hazai viszonylatban is mellőzendő luxusnak számít. Elkezdődött nagy menetelésünk vissza a múltba, amikor nemzedékek vénültek meg úgy, hogy nem, vagy alig lépték túl lakóhe­lyük határát, most azzal is ne­hezítve, hogy a televízió fo­lyamatosan elénk tálalja, hogy szerte a világban hol, merre mit láthatnánk, ismerhetnénk meg személyesen, és élvez­hetnénk, ha... Ha tehetőseb­bek lennénk annál, mint ami­lyenek vagyunk. Még csak becsülni sem tu­dom, hogy az idegenforgal- márok (állami, vállalkozói és magán) föltételezett szponzo­rálásával készített riportoknak mekkora volt határainkon túl a puffanása. Elkezdődött-e ha­tásukra a sorbaállás, a külhoni fizetőképesek ígéretes tüleke­dése? Nem nagyon valószínű, hiszen mióta nem vagyunk (hálistennek) a legvidámab­bak a Nagytestvér Nyugatra plántált barakkvilágában és megszűntünk találkahelyként működni az egymástól elsza­kítva élők tömegeinek, érde­kességünk csökkent. Lassan három éve már annak, hogy az irántunk mégis érdeklődők nem csak háborognak a ma­gyar vendégszeretet világ- színvonalú árai miatt, már frászt is kapnak ezektől. Indo­koltak tehát az olyan kitöré­sek, hogy „Inkább három hét - esetleg hatodszorra -, a görög ég alatt, mint egy hét a ma­gyarok tengerénél, ugyan­azért a pénzért!" Ha mind végighallgatom az idegenforgalmi lelkendezése- ket, valószínű túl lennék jelte­len és gyarló kis életem egyet­len föl- és megjegyzésre méltó eseményén. Átvehettem volna már, esetleg héthatárra szóló ünnepség keretében és nem is csak visszavonásig a bibliából ismert Jóbtól a béketűrő címet. De, valahányszor csak sikerült fölpaprikáznia a soros riport­nak, nem nyugtatok nyeldesé- sével operáltam, hanem a ké­szülék kikapcsolásával. Úgy vagyok én most már - amint hallom, nem egyedül és vélet­lenül - a rádióval is, mint a te­levízióval, többször nem va­gyok rájuk kíváncsi, mint ahányszor igen. S minél in­kább kormányul beszélnek, vagy hallgatnak el szófoga- dóan közérdekű dolgokról, a köpönyegforgatás hazai baj­nokai, annál dühösebb, hiszen állampolgári jogon illetne meg a hiteles, gyors, tárgyilagos in­formáció, amiért rádió- és té­vétulajdonosként még fizetek is. Mesélem évtizedek óta po­ros szájú ismerőseim egyiké­nek folyvást szaporodó napi mérgelődéseimet és kedvem lenne eltekinteni attól, hogy idős korban törékenyebbek a csontok. Kísértően közel van a lábamhoz a bokája, és amikor olyan megértőén, elnézően somolyog, mint most is, ha mit nem néznék, itt utcai ösz- szecsapásra kerülhetne sor. Aztán röstellem persze, mert jaj de jó és kívánatos lenne megóvni lelkünk viszonyla­gos egészségét - bármilyen nehéz is - attól a méregtől, ami közéletünket alantas cél­lal áthatja, hogy végképpen elmenjen a kedvünk a politi­kától, mire újból választani kell. Tanuljak - azt mondja - tud­jak mértéket, mert pillanatnyi­lag az van, ami, nagy várako­zással fogadott kormányunk. Nem képes megállni a lábán a birtokába éppen e céllal kerí­tett rádió, televízió és vezé­nyelhető sajtó dícsérgetése nélkül. Következményeiben nekünk se jó, de neki igazán régen rossz, ha beéri félrebe­szélő öndícsérettel. Az öndí- cséretnek országra „szólóan" nagy szaga van és nem felej­tettük még el, hogy a pártál­lam is csak öndícsért, áltatta, kábította azt, aki hagyta ma­gát. Befürödtünk vele. Mostan is fürdetődünk és a választá­sokig túl kell még magunkat tenni jónéhány rosszízű poli­tikai show-műsoron, aminek a továbbfürösztés a célja. Üdülés, ország- és világjá­rás? Odébb van az még, de van! Csak be kell előbb fejezni azt a rendszerváltást, aminek majd minden okkal-joggal követelt lépését elpuskázták - és puskázzák váltig - a kivéte­les történelmi folyamat leve­zényléséhez jutott, nem nép­ben, nemzetben, hanem csak a pártjaikban gondolkodó poli­tikusok. Kezdettől nem ők je­lentik a siker garanciáját, ha­nem az a nép, amelyik ezer éven át megnyúzva is a helyén maradt, túlélni a legcudarabb viharokat, s országvesztő poli­tikusainak áldatlankodásait. Ez most se lesz, mert nem le­het másként. Neki aztán elhi- hetem... Ennek az embernek nem kenyere a pátosz, mégse res- telli, hogy elkapta a hév. Adni akart valamennyit a hitéből, mielőtt még elujságolta, hogy az elmúlt hét végén a gyerekei elcsalták magukkal Guna- rasba. Három felnőtt, két gye­rek. Mondani is fájdalom, mennyibe kerültek csak a be­lépőjegyek, nem beszélve ar­ról, hogy lassan a levegő is pénzbe kerül, ha többet sluk- kol belőle valaki az átlagnál. Neki, egyedül élő nyugdíjas­ként heti kosztpénze annyi, amennyit kidobtak. S nem fo­gom elhinni, mit látott! Egy autóbuszra való gatyában, ingben vízbe ereszkedő, föl- ismerhetően falusi csapatot. Nyilván valamelyik még meg­lévő szövetkezet, vagy tehető­sebb gazdaság adott járművet rozsdáscsontú, izületi nyava­lyáktól sújtott öregei alá. Meg is lettek szegények bámulva rendesen, s elképzelhető, hogy a közegészségügy rövi­desen és teljes szigorai lép föl, ismét meghirdetve, hogy für­dőzés csak fürdőruhában, zu­hany és lábfürdő igénybevé­tele után! V olt már ilyen, az ötvenes évek végén, hatvanasok elején, amikor a gyógyító vi­zek tájékán megkezdődött a honfoglalás, híjával még a csak fürdőzésre alkalmas ru- haneműeknek. Volt... hogy vissza-visszaköszön még e vonatkozásban is a múlt? Kö­szön, köszönget, de be már nem fészkelheti közénk ma­gát, mert nincs az a befürösz- tés, aminek ne jönne el a vége. — Meglátja, nevetünk mi még ezeken az éveken! Meglátom? Soha szebb pró­féciát! László Ibolya 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents