Tolnai Népújság, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-12 / 135. szám

1993. június 12., szombat

HÉT VÉGI MAGAZIN

ÍPÚJSÁG 11

Születésnapra

Pierre Székely a világ ma élő legjobb szobrásza. Ezt én állítom, aki az ő teljes munkásságát sem ismerem, a többiekét meg alig. Pierre Suchard, az Artension folyóirat igazgatója szerint „... Le plus grand plus grand peut-etre de ce temps." („ .. .a jelenkor nagyjainak legnagyobbika). Neki viszont van áttekintése, összehasonlítási alapja. így gondolhatta a francia elnök is, mert 1991-ben a Nemzet Érdemrendjének lovagjává (chevalier de l'ordre national du mérite) nevezte ki.

Több okból vélekedem így és írok Székelyről.

Ami feljogosít: alkotóként, emberként, barátként több mint 20 éve ismerem. Szobrait (és más munkáit) látva mindig valami fenségeset, áhítatot érzek, egyszersmind a magam kicsinységét. Minden műve külön-csend, önmagában-templom. A látvány újszerűségével is magától értetődő, ismerősnek tűnik. Valami titokzatosan felsőbbrendűt és elvitathatatlan közvetít. Vallásokon kívüli, istenhiten túli dolgokat. Teszi ezt a természet anyagaival, formáival, a formák hiányával, és mindezek kapcsolásával. A látvány megejtő, de egyúttal a felismerés megnyugtató biztonságát is adja, hozza az egészet emberközelbe (meglepő, - az eddigieket visszaolvasva jutott eszembe - hogy a szobrait nézve nem is gondoltam arra, hogy ezek nonfiguratívok, absztraktok, és „indokolnom, védenem" kellene őket?!) Szobrai, rajzai, írásai, szellemi alapállása, magatartása, formanyelve, megnyilvánuásai egységesek. Emberi léptékben egységesek. Minden a helyén van: az egész befejezett, kerek, egységes. Ha bármi változna, változnia kellene minden résznek külön-külön is. Olyannyira tömör ez az egység, hogy beszélni is csak így (a hályogoperáló juhász jószándékával), megközelítésével, szinte fecsegve lehet róla.

Feljogosít az írásra, hogy megjelent, megörökített (leírt, kőbevésett, bronzbaöntött) indítékainál, véleményeinél szerencsésen többet ismerhetek. „A Föld kerek és minden rajta élő ember egyenlő távolságra van a középponttól. így szobraim is mindenkihez egyaránt szólnak.. . feltéve, hogy szóba állanak vélük, vagy, ha csak egy tekintetre is méltatják azokat". A pécsi Kőkert bronz szövegköszöntőjében meg így vall: „Kő és képzelet, anyag és szellem nászából születtek

szobraim. Mint egy mikrokozmosz látszólag mozdulatlan lakói, e kőkertet látogatók szempillantásától életre kelnek. Szabad emberek öntudattal teli társa, a szobor élő lény".

Pierre Székely hetvenéves. Ez késztetett az írásra, megemlékezésre.

Töretlen alkotókedvvel, nagy energiákkal dolgozik. Délelőttönként belsőtéri szobrait készíti a műtermében. Most fejezte be a francia elektromos művek egy új székházán a 14 méter hosszú Fény és hő című frízt (beton és arany). Bretagneban (Perros-Guirec) befejezésre vár Gránitembere (3 m és 20 tonna). Japánban 15 monumentális szobra áll, különböző városokban. Szekiga- harában most állították fel Feltörő halát (9 m gránit). Itt épül egy múzeuma is, és készen áll egy 7 méteres szobra is, hogy majd 2000-ben az ottani csata tanulságának 400 éves emlékét tanúsítsa. Minden évben pár hónapos japán meghívásnak tesz eleget. (1988-ban ezt írta: „Sapporoban, észak-japán fővárosában, június 6-án leplezték le harmadik monumentális szobromat, a Lehetetlen madarat, az új erdőparkban. Ez alkalommal a kis teret a magyar származású francia szobrászról, azaz rólam nevezték el. Példa nélkül álló esemény Japánban, de másutt is"). Szeptember végén nyílik tárlata a legnagyobb kínai múzeumban, Taipében. Párizsban és Japánban tv-filmet készítettek róla. Májusban a párizsi Odeon galériában volt egyéni kiállítása. Ez volt a közelmúlt. Tervei között sorolja: szoborterv a jövendőbéli párizsi

nemzetközi konferenciák székháza elé, a Szajna partján az Eiffel-torony alatt. Az Éltető tudomány, monumentális terv a Villejuif-i rákkutató intézet elé. Magyar vonatkozás: híd- terv a világkiállításra, stb.

Többször esett szó magyarságáról. Ami még kötelez is az írásra: példaképül állítani Székely hűségét a hazához, eredetéhez.

1983. nyarán (éppen 60 éves!) avatták fel a budapesti Nagyvárad téren Béke című szobrát. A francia és a magyar államfő azzal is megbízta, hogy kézírásukkal a Paix, illetve a Béke szót vésse rá a szobor alapzatára.

„Régóta volt szó magyarországi kis múzeumról (több mint száz nagyméretű szabadtéri szobrom kiindulópontjaként), ám a változáskor határoztam el az adományozást. 1990. március 15-én írtuk alá a szerződést a pécsi múzeumigazgatósággal és a francia nemzeti ünnep, július 14-e előestéjén nyílt meg Pécsett, Magyarország kortársművészeti fővárosában". (Megintcsak figyelmet érdemel az időpontok hitvallásszerű székelyi koreografálása!)

„Kulturális küldetésem, és mind az első, mind a második állampolgárságom az országok közösségének tudatát erősítették bennem."

Büszkék lehetünk rá, hogy az a szobrászunk, aki Pierré vált, természetes méltósággal vallja magyarságát és nem hagyta el az ékezetet a Székely névről. Életútját így foglalta össze: „Magyarországon jöttem világra, Éranciaországban élek, Japánban szeretnék meghalni." Ez utóbbival ráér! Boldog születésnapot és jó erőt a minél több „stb." megvalósításához.

Máté Gyula

A Nagy Ember és a Nagy Asszony (Szekigahara, Japán)

írás közben

(Az Ujfizi körül) Az első hírek gázszivágásról szóltak, de ez nem hangzott meggyőzően, a pusztítás méretei is mást sejttettek. Később azt olvastuk, hogy a hivatalos vizsgálat szerint a kis utca Amo felőli részén egy autóban robbanóanyagot rejtettek el, majdnem egy mázsát, a robbanás ereje több embert megölt, s a képtár, a Galleria degli Uffizi épületét is megrongálta, sok festmény elpusztult, a képtárat pedig bizonytalan időre be kell zárni.

1966-ban az Arno kilépett medréből, elárasztotta a Santa Croce templom múzeumát is, s jóvátehetetlenül megrongálta Cimabue híres feszületét. Nem értettük, miért nem lehetett időben biztonságba helyezni, a rombolást azonban mentette, hogy a természet vak erői okozták, a víz oly váratlanul tört a városra,hogy nem lehetett megállítani. Az Uffizi esetében más a helyzet, a robbantás mögött sötét bosszú áll, a tettesek kárt akartak okozni, semmi mást. Aki valaha járt az Uffizi képtárban, kétségbeesve gondol az előre kitervelt rombolásra.

Az újságok azt írják, hogy a merényletnek politikai okai vannak, de ez végtére közömbös, a világ előbb-utóbb majd napirendre tér fölötte, az Uffizi leltárában pedig leírják az elpusztított festményeket. A világ veszteséglistáján hosszú a sor, a századok pusztításait nem is lehet számon tartani. Ki tudja, mi semmisült meg az októberi forradalomban, az orosz templomokban, kastélyokban, mit emésztett el a tűz Berlin ostromakor, vagy akár Pest elfoglalásakor, milyen értékeket vittek el a gyűjteményekből hadisarc címén. Legyünk igazságosak, nem csupán korunk jeleskedik, Napoleon még a velencei Szent Márk templom bronz lovait is élvitette, igaz, a velenceiek is úgy lopták Bizáncban, oda viszont Rómából vitték, ahol Nero kertjét díszítették. A négy nemes paripa legalább megmaradt, az idővel csak az orgazdák változtak, de ami megsemmisült, annak befellegzett mindörökre.

így van, de ennek most már egyre kisebb a jelentősége. A természet az ember kezébe ad minden lehetőséget, de közömbösen nézi erőfeszítéseit. Nincs érzéke a minőség iránt, vadul tenyészik, cél és értelem nélkül, az sem érdekű, ha egy égitest, amely ünnepélyes kert is lehetne, sivár kőrengeteggé válik, ahol nyoma sincs az életnek. A robbanóanyag, amit egy gépkocsiba rejtenek, nem válogat, Giotto Madonnáját épp úgy széttépi, mint egy újságlapot, az ember pedig szívesen vállalkozik arra, hogy szolgálatába fogadja a pusztítást.

Ördögi pusztítást? - kérdezhetnénk, de a válasz nem is olyan egyszerű. A „démoni szöveggyűjtemény", ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk, melynek hitelességét természetesen lehet vitatni, nem tud pusztításról. Amikor Jézust a pusztában megkísérti a Sátán, nem azt ígéri, hogy megsemmisíti a világot, éppen ellenkezőleg, neki akarja adni kincseit, gazdaggá akarja tenni, ha elfordul az Egek Urától. A misztikusok látomásában sem pusztítóként jelenik meg a gonosz, Szent Antal megkísérléséből módszereit is ismerjük. Terített asztal, csábos nők kísértik a szentet, az ördög feladata ezután csak annyi, hogy végrehajtsa az emberre szabott ítéletet. Legérzékletesebben Loyolai Szent Ignác lel- kigyakorlatos könyve írja le a pokolbeli rémségeket, rendtársai pedig valóban átélték a büntetés iszonyatát, de azt ő sem mondja, hogy ezeket az alvilág fejedelme találta ki, mert ő csak kivitelezője egy magasabb parancsnak. Lucifer, Madách Tragédiájában, szemrehányást tesz a Terem tőnek, mert úgy véli, képzelete szegényes, s az elkészült világon „másítni nincs erőd". S gőgösen ezt mondja, „együtt teremténk", ami ellen az Úr nem is tiltakozik, majd így bíztatja Adámot: „Küzdést kívánok, diszharmóniát,/ Mely új erőt szül, új világot ád,/ Hol a lélek magában nagy lehet..." Idézhetnénk Miltont vagy Goethét is, sehol nincs szó arról, hogy a Sátán el akarja pusztítani a világot.

Gondolatban Firenzében őgyelgünk, az Uffizi körül, üvegcserepek, leomlott falak, remekművek cafatjai között, s azt kérdezzük, ki tette ezt a szörnyűséget? De nem merészkedem a démonok birodalmába, ez a teológusok dolga, ördögök pedig feltehetően vannak, a hittani kongregáció 1975-ben úgy nyilatkozott, hogy létezésüket dogmatikus ténynek, nem pedig dogmának kell tekinteni. A laikus azonban tétován áll a finom megkülönböztetés előtt, személyes tapasztalata csak azt sugallja, hogy a Rossz állandó társunk, a kísértő nem tágít mellőlünk, de soha nem helyettünk cselekszik. Mert Rómát Alarik gótjai fosztották ki, majd Krisztus nevében császári csapatok garázdálkodtak, meggyalázták a szent edényeket, részegen bömböltek a templomokban, letépték az apácák palástját. Isten pedig védelem helyett végtelen türelmével győzte meg azokat, akik utolsó pillanatukban is nevét kiáltották.

Ki hát a bűnös? A Sátán, aki dogmatikai tény, a háttérben áll és nyalja a szája szélét. Kétségtelen, hogy kedvére van mindez, de nem ő az értelmi szerző. Alattomosan helyesel, végrehajtja a kimondott ítéletet, s nyugodt lelkiismerettel mondja, hogy felsőbb parancsra tette. A módszer az évszázadok folyamán nem változik, a kozák katonák épp olyan vadul rontottak a lányokra, ahogyan V. Károly zsoldosai tették Rómában.

Egyszerű lenne azt képzelni, hogy Firenzében, a szűk Uffizi utcában megáll egy autó, kiszáll belőle egy úr, s ha a járókelők jobban megnéznék, láthatnák, hogy bicegve lépked, mert patái vannak, s enyhe kénkőszag árad belőle. ,De hát ez nem így van. Az elegáns úr, aki kiszáll a kocsiból, titkos szervezet tagja, technikai felkészültsége kifogástalan, borotválkozás után francia arcvizet használ, s nincsenek patái. Mielőtt becsukja a kocsi ajtaját, gondosan körülnéz, ellenőrzi hogy rendben van-e minden, majd nyugodt léptekkel végigmegy az utcán, megáll a Signoria téren, figyelmesen nézi Cellini Perseus szobrát, mintha most látná először, és fülel. Nem sokkal később irtózatos dörrenés hallatszik, az utcából menekülők rohannak a térre, az elegáns úr pedig elégedetten bólint és nyugodt léptekkel elindul, mint aki jól végezte dolgát.

Körülbelül így történhetett. Sehol egy ördög, mert mindez emberi tett, megfontolt, előre elhatározott. A jugoszláv hadszíntereken sem a Sátán húzza meg a ravaszt, lövi Dubrovnik kolostorait vagy dolgos falvak lakóit. A Sátán, ha keresne se találna munkát világunkban, legföljebb elégedetten bólogat, hogy elvégzik helyette mások azt, amire talán ő sem lenne képes.

Mi pedig gondolatban Firenzében járunk, az Uffizi képtár előtt, üvegcserepek, falom- ladék, széttépet festmények cafatjai között. Csányi László

„Óvónőnek lenni nemcsak hivatás, sors is”

Kapéter Gyuláné, Margit néni, 1959. óta óvónő, pontosabban óvodapedagógus. Pécsett végezte az óvónőképzőt, 1965-ben került Szek- szárdra, jelenleg a Kadarka utcai óvodában dolgozik.

— Az adatok elárulják, hogy baranyai származású, miért éppen •Szekszár- dot választotta?

— Nos, nem igen volt akkoriban választási lehetőség, hiány volt óvónőben, mindenki oda ment dolgozni, ahová helyezték. Közülünk kerültek Nyíregyházára, Vas megyébe, az ország különböző területeire. Nekem nem is kellett olyan messzire menni, s 1965 óta a megyeszékhely az otthonom.

— Több mint 30 évi tapasztalat birtokában mi a véleménye, más ma ez a hivatás, mit azelőtt?

— Amikor elkezdtem a pályát, a gyerekek nyugodtabbak voltak. Más volt a családi élet, más volt a tempó, nem volt jellemző még az a rohanás, kapkodás, stressz, mint manapság. A gyerekek iránt is nagyobb volt a türelem.

Azt kell mondanom tapasztalataim alapján, hogy a mai gyerekek kevesebb figyelmet, sőt, mondjuk ki, szeretetet kapnak. Ezt a hiányt kell megpróbálni itt az óvodában pótolni, emellett a közösségben való helyes viselkedésre, önmaguk ellátására is meg kell tanítanunk őket. S ami még

igen fontos: az iskolára való felkészítés.

— Milyen módon lehet ezt a sokféle feladatot ellátni?

— A kulcs az egyéni bánásmód. Minden gyerek más, ebből adódóan mások a képességeik is. A célunk az, hogy adottságaikat, tehetségüket még tovább fejlesszék, a hiányosságokat pedig minél magasabb szinten pótolják.

— Néhány éve jöttek „divatba" az úgynevezett vegyes csoportok. Régebben azonos korosztály járt együtt, most nem ritka, hogy a három éves együtt van a hat és fél évessel. Mik a vegyes csoportos tapasztalatai?

— Kétségtelen előnye, hogy a különböző korú gyerekek megszokják egymást, könnyebben alkalmazkodnak, a kicsik tanulnak a nagyobbaktól. Van azonban egy hátránya is a dolognak, mégpedig a nagyok iskolai felkészítésében, ez így sokkal nehezebb.

— Család és óvoda. Hogyan tudnak együtt működni?

— Régebben a szülők többet kérdeztek az óvónőtől a gyerekükről, jobban belefolytak az intézmény életébe, és szívesebben megtették, amire kértük őket, például otthon is foglalkoztak a gyerekkel, verset tanítottak nekik, hasonló dolgok. A manapság jellemző rohanás, kapkodás itt is érezteti a hatását. Bizony előfordul, hogy a szülő be sem jön a gyerekért, csak a kerítés túlsó oldaláról kiált be érte, s már mennek is. Pedig sokszor mi, óvónők többet tudunk a gyerekről, mint maga a szülő. Amikor egy gyerek óvodába kerül, nemcsak nekem, a felnőttnek kell őt elfogadnom, hanem neki is engem. Ez egy nagyon bizalmas, felelősség- teljes kapcsolat.

A legfogékonyabb korban vannak az óvodások, amit itt kapnak, útra- való az egész életre.

Nagyon nagy a mi felelősségünk, hiszen rajtunk is múlik, mi lesz egy-egy gyerekből, hogyan állja meg a helyét az életben. Sosem felejtem el, egyik apuka fogalmazta ezt meg, több mint 15 éve. Nagyon elfoglaltak voltak, a fiuk reggel héttől délután hatig volt a mi gondunkra bízva, a nevelése nagy részét az óvoda végezte el. Akkor van a baj, ha a szülő nem látja ezt be, s meg sem próbál a pedagógusokkal kontaktust kialakítani, tanácsot adni, vagy kérni tőlünk, szóval együttműködni.

— Nehéz ez a hivatás?

— Nem könnyű. Bevallom, egy- szer-kétszer megfordult a fejemben, hogy pályát változtatok, de sohasem tudtam megtenni. Szeretem a munkámat, szeretem a gyerekeket. Anyagilag egyáltalán nem vagyunk megbecsülve, s bizony ha 3 év múlva nyugdíjba megyek, nem fogja lehúzni a pénztárcámat amit nyugdíjként kapok. De csak a fizetés miatt nem is marad senki óvónő. Ehhez több kell, elkötelezettség, hivatástudat. Nagyon szép emlékeim vannak, volt óvodásaim most a gyerekeiket hozzák ide, kolléga is akadt már egykori óvodásomból.

— Ha jól tudom, állami gondozott gyerekek is jártak ebbe az óvodába.

— Néhány éve nincs ACSI-s gyerekünk, de lehet, hogy ősztől újra lesz néhány. Ők egy külön világ. Rengeteg türelemre és szeretetre szorulnak, alapvető fogalmak maradtak ki az életükből. Nem tudják mi a család, az apa, az anya. A családban élő gyerekek szülei eleinte idegenkedtek tőlük, aztán megfordult a helyzet, ruhát, cipőt hoztak nekik, elfogadták őket. Ugyanúgy a gyerekek is. Megtörtént nem egyszer, hogy egy ACSI-s kisgyerek egy apuka, vagy anyuka nyakába csimpaszkodott, s kérte, hogy vigye őt is haza. Ezek nagyon nehéz pillanatok. Ám akár állami gondozott gyerekről van szó, akár nem, az egyéni bánásmód a lefontosabb, csak ettől remélhető siker, megoldás. A gyerekek az ünnepségeken: anyák napja, sportnap, évzáró, stb. mutatják be, amit tanultak, s ezek az események a szülőket és az óvodát is „összehozzák" egymással. Szerencsés helyzetben vagyok, a mostani csoportomban

Kapéter Gyuláné

lelkes szülők vannak. Megvan a legfontosabb, a bizalom, minden itt kezdődik.

— Kérem, mondjon néhány szót magáról is.

— Két felnőtt fiam és egy aranyos kislány unokám van, akinek még több törődést és szeretet tudok nyújtani. De ez az élet rendje és a nagymamák feladata. Nehéz, de szép hivatásom van, s bármennyire közhelyszerűen hangzik, jó dolog figyelni, mivé lesz az első nap még pityergő kis óvodás, és jó megélni, hogy a fejlődésében, a nevelésében milyen nagy szerepünk van nekünk, az óvónőknek.

Venter Marianna Fotó: Degré Gábor