Tolnai Népújság, 1993. május (4. évfolyam, 101-123. szám)

1993-05-08 / 106. szám

1993. május 8., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN róÍJSÁGll Passió az oltár előtt Brecht színháza óta, azt mondják, mindent lehet a színpadon. A német író meg­csúfolva az európai színház évezredes hagyományait, ösz- szekeverte a drámát, lírát, epikát, darabjai nem konflik­tusokról szóltak, hanem - nar­rátorok segítségével - tanulsá­gos történeteket adtak elő, s hogy a tanulság még véletle­nül se kerülje el a néző fi­gyelmét, a színészek kiléptek szerepükből, és szórakoztató, keserűen ironikus formában tudatosították azt. Megcsú­folta, ugyanakkor a leghitele­sebben érvényesítette Ariszto­telész poétikai elveit. Mindezt már kitalálták év­századokkal korábban a vallá­sos népi színjátékok - morali­tások, passiójátékok - szerzői is, katartikus tragédia helyett isteni commediát nyújtva a jámbor nézőseregnek. Száza­dunk színházi emberének te­hát akkor sincs nehéz dolga, ha „egy az egyben" elküldi a címzettnek a misztériumjáté­kot, amelynek „epikus" dra­maturgiája, nem egy helyen vaskos humorral fűszerezett szövege ugyanis korunk befo­gadójának habitusától nem áll távol. Ezen kívül természetesen számtalan lehetőséget rejte­nek magukban ezek az ó- és újszövetségi mitológiát a folk­lóron megszűrt szövegek. Hogy melyek ezek, a Függet­len Színpad mutatta meg csü­törtökön a szekszárdi belvá­rosi templomban a Csíksomlyói passió színpadra állításával, Ruszt József rendezésében. Mert az előadás nem azt a gro­teszk tükröt állította előtérbe, amit egy sematikus jellemeket felvonultató, a világtörténel­met szinte bábjátékszerűen, didaktikusán leegyszerűsített szövegtöredékek sugallhat­nak, hanem - ahogy a rendező is megfogalmazta a szí­nésznek tisztán tartva saját személyisé­gét, a mon­dandó ko­molyságának és a valaha volt pa­raszti-népi vi­lág tisztasá­gának megfe­lelően úgy kell színpadra lépnie, hogy a passió meg­rázó történe­tét átélhetővé tegye a néző számára. S az előadók ezt a jellemek ki- dolgozható- ságához ké­pest meg is valósították. Az összetar­tozó szerepe­ket ugyanaz a színész, Juhász Károly és Ka­szás Géza ala­kította. Júdás legalább olyan hang­súlyt kap, mint Jézus: az árulót az eleve elrende­lés mellett a szegénység hajtja a gonosz­hoz, bűnét a közönség, ma le­galábbis, megértéssel fogadja, ami köszönhető annak is, hogy önakasztása után a szín­pad középpontjába kerül a latrok mellé, és Jézus mögé. A XX. századi passió tehát nem illusztrál, önállóan szó­lítja meg a nézőt, egy kamara­darab face-to-face kapcsolatát teremteve meg előadó és kö­zönsége közt. Ezt segítette az U-alakú nézőtér és az ebbe T-alakban ékelődő színpad. Az epikus keretbe ágyazódó párbeszédes jelenetek drámai szituációkká csiszolódva domborítják ki az evangéliu­mok emberi drámáit, s többek közt ettől is válik valódi szín­házzá az előadás. A színház lopakodott be a templomba, vagy isten háza költözött be a színházba az előadással? Bár a színház egy­kor Thália szentélye volt, ma mégis egy alapvetően világi intézmény, s ezen nem változ­tatott az sem, hogy a darab, a passiójáték eredetileg a ke- Tesztény liturgiának volt alá­rendelve: a háttér barokk ol­tára pusztán a díszlet szerepét töltötte be. Az előadás a nézőt, áhitat helyett inkább gondol­kodóba ejtette: eltűnődhetett, van-e lényeges különbség a XVIII. századi csíksomlyói pa­rasztember és ő közte, válto­zott-e a világ azóta ... Az evangéliumok XX. szá­zadi feldolgozásai nagyon népszerűek - számtalan film, rockopera, „rockmise" kép- és hangregénye igyekszik eladni a keresztény mitológiát. Ha üzleti szempontból igen, hite­lét tekintve azonban nehezen kelhet versenyre a szakrális folklór évszázados hagyomá­nyait felmutató passiójáték színvonalas színpadi alkal­mazásával. Tóth Ferenc írás közben (A város magasból) Az utcákon minden ösz- szetorlódik, aki kilép otthonából, valahová igyekszik, csak a cél érdekli, be kell fizetni az esedékes részletet, beszélni kell valakivel, hogy szóljon a gyerek érdekében, valami munka után kell nézni mert kevés a segély. Az arányok eltolódnak, mindent a cél hatá­roz meg, amit a következő utcasarkon épp­úgy meg lehet találni, mint a spanyol tenger­parton, vagy a római Szent Péter templom­ban. Lent minden átalakulóban van, min­denki két esemény között él, az ábrándos reménynek szeretne formát adni, de ebből innen fentről, semmit sem látni. Ha még ma­gasabbra szállnánk, mint az űrhajósok, nyoma sem maradna vágyainknak, a Föld, amit mindenütt embervér mocskolt, kék­színű bolygónak látszanék, s talán, épp kékes színével ki is válik a mindenség milliárdnyi csillagából, s aki a fényévek végtelenségéből közeledik hozzánk, úgy érezheti, ígéretesen, a boldogság szigeteként. Babits versében „látni a vonatot hogy cammog a róna felett/ s a várost, s a széles utcákon mászni az apró embereket,/ a vidám munka hálójában hegy­oldalt és tetőt". Azóta átrajzolták a város tér­képét, s Babits a vasútról még hazatalálna, ha a véletlen meghozná a délelőtti vonattal, de itt a hegyen, ahonnan én nézem most a vá­rost, valószínűleg idegennek érezné magát. Áfákat, hogy megint rügyezni fognak irigyli a kálvária három sovány keresztje a dombon - a megkésett tavaszban valószínűleg így van, de a három sovány keresztet nehéz fel­ismerni, s hova tűnt az „arany Séd", amiről gyógyulást remélve oly boldogan énekelt? Mit jelent számunkra egy város? Utcák rendezett sorát, a köztereken helyi nagysá­gok szobra áll, itt-ott egy szökőkút, a közelé­ben esetleg rózsalugas van, a szerelmespárok körül méhek zümmögnek, az üzletekben em­léktárgyakat árulnak, hímzett népművészeti inget, hamutartót, melynek kávájára a város nevét írták, s ez olvasható a cigarettaszipá- kokon és a borospalackokon is. Aki először érkezik egy idegen városba, azt hiszi, ott mindig süt a nap, s mindenki boldog. Csa­lóka látszat, mögötte a hétköznapok való­sága él, reménytelenséggel, kiábrándult em­berekkel, akik már csak abban bíznak, hogy egyszer eljutnak abba a másik városba, ahol mindenki boldog. Amikor Szekszárdra ér­keztem, a város ezt az arcát mutatta, s már nyoma sem volt annak az idilli, úri békének, amit Móricz talált itt. Olyan volt, mint Illyés keserű versében, csempe part, nyáladzó pa­tak, bamba kis híd, mihaszna utca, vízfejű domb­oldalak ... A silány díszletek közé nem lehe­tett Babitsot képzelni, a valóság minden lé­pésnél másra figyelmeztetett: a sivár üzletek kirakatában ingek, nyakkendők vagy éppen derűs disznócsülkök helyett idomtalan gipszfejek álltak, Rákosié, Sztáliné, nem a vá­ros jelképeként, hanem a kor kísértő szelle­meként. Meg se fordult fejemben, hogy ez va­laha az én városom lehet. Babits halála után azt írta Illyés, a város minden lehetett volna. Szellemi fővárosra gondolhatunk, amiben van ugyan némi túl­zás, de az is igaz, a város észre sem vette a - nem kell félnünk a szótól - világirodalmi le­hetőséget. Babitsot egyébként is gyanakodva nézték, amikor már nem a táblabíró fiát tisz­telhették benne. Sok volt Szekszárdnak, hal­lottam azoktól, akik ismerték, vagy legalább látták. Ebben azonban kételkednünk kell. Bár Babits maga írta, „mindenütt rossz, otthon legrosszabb", de az inkább a szűkös családi környezetre vonatkozott, amiről az Öröksé­gem átkot szóró sorai szólnak. Mert a város mégis csak felfogta az Európából érkező fényjeleket, a kaszinóban a Nyugatot olvas­ták, a tudós Leopold Lajost kora legjobb el­méi között tartották számon, akinek hívására Ady is szívesen utazott ide. Minden azonban csak lehetőség volt, s erre gondolt Illyés is, amikor azt írta, hogy Babits révén minden lehetett volna a város. Egyszer célzott is rá, úgy éreztem, óvatos tanácsa erre utal. A Ba- bits-házból meg lehetne csinálni a modern európai irodalom múzeumát, vélte; a szellem jogán mindenképp, tehetjük hozzá. Mert in­nen valóban Párzsig, Londonig látni, még csak nem is kell a hegyről szétnézni, ahonnan most én figyelem a várost, s talán az sem hiú ábránd, hogy egyszer majd ott is fogják a mi fényjeleinket. Innen a hegyről könnyű ezt elképzelni. Délre a végtelenbe nyúló lapály, derűsen, a gazdagság könnyelműségével. Nyugatra pil­lantva változik a táj, a Bartina, az Előhegy új házsoraival a szerkezet mediterrán rende­zettségét kínálja, amit hajdan a reneszánsz sugallt, s hatása idáig terjed, térben és idő­ben. Illyés a franciáktól tanult, Babitsot ezek a dombok figyelmeztették a latin forma biz­tonságára és örömére. Valószínűleg nem ilyen a város, de innen fentről a józan távlat valóságosabb, mint az, amit a lenti arányok lehetővé tesznek. Itt fent, ahol szabadon leng a szél, s talán a csillagok is közelebb vannak, mindent más mértékkel kell mérni, s aki csak magára vonatkoztatott világban él, mindig megcsalja magát, nem árt, legalább itt a he­gyen, erre gondolni. Hajdan szőlők borították a domboldalt, s a római örökség végigkísérte történelmünket. Jótékony hatása hitet és reményt sugárzott, ami buta részegségre is válthatott, amikor nem nyílt meg a szív és az elme, s ilyenkor a történelem is baljós csillagképbe fordult. Aki leszáll a mélybe s elmerül a völgyi vi­lágban, mindent másként lát. A régi kertről „talán örökké lehetne írni", de a vers csak tükre a világnak, s nem maga a világ. Ver­selni éppenséggel Aliscum éjhajú lányáról is lehet, aki rég feledte előkelő ókori szeretőjét, s most már olcsóbb szerelmekkel is beéri. Jobb is így, gondoljuk, szívünkben szelíd mé­labúval, mert az éjhajú lányt kár lenne kitil­tani az életből és a városból, bár nekünk vég­képp más a dolgunk. Meg szeretnénk tartani, amit lehet, s ami nem adta át magát az öntelt enyészetnek, s szeretnénk valamit tenni a hagyományhoz, legyen szó akár a derék Háry Jánosról, akinek vidám alakját oly szel­lemesen fprmálta szoborrá Farkas Pál. Azt mondják, nem is egy Háry volt, utódai ma is itt élnek, s így van jól. A miles glorio- sus, a hetvenkedő katona több, mint jelkép," mert a balsorsot is úgy tudja fordítani, hogy legalább az ábránd tükrözze azt, amit folya­matosan elveszítettünk. A többi elmerül az utcazajban, nem is baj. Itt fent, a hegyen, egyébként is más három­szögelési pontokat kell keresnünk, olyano­kat, amelyek Párizsig, Londonig mutatják az irányt. Csányi László Asszonyok szigeti A cédrus csókja Mottó: Nem szánja a szom- júhozót, ki szomjúságot nem ér­zett. (luvenalis) Nehéz megfogalmazni a magányt, de megélni is. Amikor veled találkoztam és megérinthettelek igaz szerelemmel, tudtam, te vagy aki kell nekem. Utó­lag gondoltam végig ál­matlan éjszakáimon eze­ket. Igen! Veled tudnám elképzelni az életem. Újjá­születnék benned, általad. Most is nagyon jó, hogy hosszú hónapok óta elő­ször újra láthatlak. Féltem ettől a találkozástól. Azt sem tudtam, megis­mersz-e majd a tömegben. Borsóztam, amikor elin­dultál felém. A főiskolai évek alatt jártam ezen a környéken. Akkor még biztonságosak voltak az aluljárók, de néha féltem. Nézd azokat az embere­ket. Belül is olyan sötétek, mint kívül. Pénz, pénz, amiért olyan könnyen öl­nek is. Milyen jó hozzád bújni! Nem fogok arra gondolni, pár óra múlva megint elveszítelek pár hónapra, vagy esetleg örökre. Annyi mindent kellene mondanom. Tény­leg nem kaptad meg a le­velemet? Abban mindent leírtam. Furcsának talá­lom, hogy egy szót sem szólsz róla. Ha nem, nem! Talán el tudom mondani. Majd! Most jó lépkedni az oldaladon. A cédrus kinyújtja ágait! Ja, nem tudod mit beszé­lek? Cédrusnak, olyan magányosnak érzem ma­gam, mint Csontváry ké­pén az a libanoni. Állok valahol, ahol gyökereztem és el nem mozdulhatok. Teszem mindezt gyáva­ságból, félelemből, kénye­lemből? Erre neveltek? Ma már késő lenne szakíta­nom? Figyelem szüleim múlását és a magamét. Ér­telmetlenül, néha hiteha- gyottan. Templom? Hát, mit mondjak? Hiszek, re­mélek és szeretnék sze­retni! Nem éreztem férfi testet hónapok óta. Nyúl­nak felém, de érintésük hatástalan. Ezért döbben­tett meg a veled való talál­kozásban már a kézfogá­sod is. Azon az értekezle­ten, tanácskozáson semmi nem jutott el a tudatomig. Teljesen elveszítettem az eszem. Az előadók jöt- tek-mentek és alig vártam, hogy a szünetben vala­hogy a közeledbe férkőz­hessek. Jó, hogy eljöttél! Mindegy mit mondasz otthon! Köszönöm! Ez a hat, hét óra, hat, hét hó­napra emlékőrző lesz. A cédrus sokkal többet kibír. Tudod milyen lehet a cédrus csókja? Megmu­tatom. Igen! Itt és most... Hát ilyen! Élet van benne. Átúszik egyik testből a másikba és felfrissíti a lel­ket. Könnyebben folyik a vér az erekben és hajéko- nyabbak a csontok is. A sebek gyorsabban heged­nek. Táncos mozdulatba rándulnak a lábak, a ka­rok. Megnyúlnak olyan hosszúra, hogy átérjék a Földet. A szív akkora lesz, mint a világmindenség üstje. Lángol benne min­den. Forr a gondolat és csupa március, tavasz! Ezeket mondogattam ma­gamban, amikor elköszön­tem tőled és elindultam az emlékeimmel, vidéki ma­gányomba. Ha fölállok a katedrára osztályfőnöki órán, úgy érzem el kell mondanom a gyerekeknek, mi is a szere­lem. Tanítani csak úgy le­het, ha őszintén hisszük is amit mondunk és főleg, ha tapasztalatból tehetjük. Ezt neked köszönöm! Szép ez a fővárosunk, de már nem tudnék itt élni! A nyáron, amikor Németor­szágban jártam, arra gon­doltam kint maradok. Kaptam egy ajánlatot. Házi tanító lehettem volna. Foglalkoztatott a dolog, de megjöttem. Még aktuális, de egyedül én semmit nem tudok elkez­deni. Annyi erőt érzek benned, hogy kölcsönad­hatnál! Igaz, csak akkor van ez, ha ölellek. Tudod, ha kívülről nézem ma­gunkat . . . hát! Megcsó­kolhatlak megint? Tervez­getted, hogy ma mit fo­gunk csinálni? Én végig­gondoltam egyszer, de azonnal törölni szerettem volna, mert attól féltem, hogy el sem jössz! Örülök neked! Érthetetlen az örömöm, mert azt sem tu­dom, ki vagy! Amit, ahogy beszéltél velem, az bolon- dított meg. Azt a roppant egyszerű életemet, amit élek, úgy körülfontad gondolataiddal, annyira megszépítetted, csak azért mert hiányzik neked! Hinni kezdtem az első pil­lanattól. Kár, hogy messze vagy! A képeslapod nemcsak rám volt hatással! Ponto­sabban, amit kiváltott be­lőlem, azt a családom is észrevette! Bujkált ben­nem napokon keresztül valami őrült boldogság! Tudod, amikor a cédrus ágai közé bebújik egy pa­rányi szellő, egy kicsi fu­vallat és ettől keringeni kezd az élete. Villódzanak a levelei, vibrál körülötte a levegő . . . Arra én is gondoltam, hogy ki kellene venni egy szobát, ahol esetleg ké­nyelmesen elkeveredhet­tünk volna . .. Jobb így! Köszönöm, hogy nem ez­zel kezdted, bármennyire is vágyom hozzád. Meg­szoktam a cédrusságot. Akár mit teszel, jó nekem! Ha naponta megélném ve­led, talán veszítene min­den a varázslatából, de így . . . Kábítom magam! Me­séltem, hogy az orvosom pszichológust javasolt, mert. .. Szétesett bennem minden! Nagyon rossz ... és amikor csak hallom a hangod, ez őrület! Szerin­ted hányán élik ezt meg? Hány ilyen magányos em­ber rohangál körülötted? Én vagyok csak gyenge? Akarattalan? Jobban kel­lene ragaszkodni hozzád? Nem tudom mit tehetek? A szabadságom semmit nem ér a te kötöttséged miatt! Szakításra meg rá nem tudnálak beszélni! Ha némán karolhatok beléd, ez is elég! Órák mentek el így, észre sem vettem. Szeretem az íze­det. Nem kezdem! Nem kell megvárni, míg elindul a vonat! Igyekezz haza és vigyázz az úton! Azt sem merem mondani, hogy ír­jál, hívjál. Tudd, hogy na­gyon várom, egyiket is másikat is! Az új címemet megadtam, ugye! Uramis­ten, mi mindent akartam még mondani! Miért, hogy ... semmi! Megyek céd­rusnak lenni! Decsi Kiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents